Csak egy fokozó… – Szabó László, edzésbeszámoló

Posted on 2025.07.17.

Reggel eldöntöttem azt, ami már előző nap este is a fejemben motoszkált, hogy ezt az edzést most aszfalton kellene megcsinálni. Nagyon rég futottam már ott regenerálón vagy átmozgatón kívül. Jó gondolatnak tűnt egy feladatos edzést megcsinálni sík egyenletes talajon. De ahogy végeztem a reggeli rutint egyre jobban mászott a fejembe a félelem is ettől az edzéstől. Uuu ez baszott szar lesz rpe 15 meg 16+ bele fogok dögleni, fájni fog, meg égni a lábam a tüdőm, de nem úgy, ahogy az erdőben, ez más, meg egyébként is mikor futottam utoljára ilyen tempóban… Észrevettem, hogy le is lassítottam azt a reggeli rutint. Nem kerestem felesleges tennivalókat, csak ráérős voltam. Ezt felismerve összekaptam magam, az a mondat járt a fejemben amit egy könyvben olvastam még az első Ironmanemre készülve: “Ez az edzés sem fogja lefutni magát”… Lehet, hogy a könyvben éppen úszás előtt volt ez a mondat de az a része mindegy is. 
Felöltöztem majd leültem a földre az előszobában. Felvettem a gyors edzésre való cipőt és megláttam az arcom a tükörben. Tényleg a félelmet volt rajta kiülve.

Kellett valami kapaszkodó, úgyhogy megfogalmaztam gyorsan két célt magamban erre az edzésre. Végig futni kell, mert ennyit folyamatosan már rég futottam (ugye terepen ilyen távban már biztos jön egy gyaloglós emelkedő), nincs pisilés, nincs haver, semmi. A második, hogy a feladatot csak eü ok miatt szakíthatom meg. Gondolok itt egy RPE 16+ ban végzett  kergetésre. Ezektől még nem féltem kevésbé, de adott egy támaszt. Fejhallgatót felraktam, lépcsőház mellett bemelegítettem. Aztán kisétáltam a körforgalomhoz a szokásos induló pontomra. Már volt bennem egy kettősség, hogy indulnék is meg nem is. Óra készen, még elengedek a zebra előtt egy teherautó vezette autó sort….Halogatok… 

Aztán megnyomom a Startot és kezdődik….
0-3km RPE 7-8
Ebben a cipőben mindig nagyon megindul a lábam. Órára pilantva vissza kell fognom a tempót mert tudom, hogy ez így sok lesz az elején. De könnyűek a lábaim. Jól érzem magam. Látom a buszmegállóban a dohányzó embereket, mellé megy az energiaital. Pár évvel ezelőtt akár én is lehettem volna az egyik. Ma már kizárt. Talán még teszek is két gyorsabb lépést, hogy el ne kapjam a füstöt. Jobb vagyok tőlük? Azt nem tudom, de az akkori önmagamnál biztosan. 
Az első km után beáll szépen a légzés is és a tempó is a kívánt zónába. Bizakodni kezdek, hogy ez jobb mint vártam. Bár ez valakinek még csak regeneráló futás, de nekem talán a leggyorsabb km-em az utóbbi időben. Aztán az is eszembe jut, hogy soha nem szabad máshoz hasonlítani a teljesítményem ebben a sportban. Maximum saját magamhoz. De még az is rejteget alattomos csapdákat. Haladok tovább, minden rendben. Fejhallgatón szólnak a futó zenei listám trackjei. Ifjonc korom buli zenéi egy-egy kivétellel. Lecsippan a 2. km. Kiérek a városból a bringa útra. Újra jön a gondolat… Várom az erős részt, de tartok is tőle. Eszembe jut a könyv amit most olvasok. André Agassi önéletrajza. Sok sportoló ajánlotta már podcastekben így beszereztem én is. Egyébként is a kedvenc teniszezőm volt abban az időszakban. Óriási kettősség volt benne a tenisz iránt. Szívből gyűlölte, mégis akarta. Én nem gyűlölöm a futást. De a kettősség most bennem is itt van. Akarom azt, hogy szenvedjek ott a feladat közben, de tartok is tőle. Közeledik a 3. km a bemelegítés vége, ezen az útvonalon szinte méterre pontosan tudom, hogy hol fog csippani az óra. Pont egy jó kis track szól az eleje lassú aztán kezd felpörögni én is ezt teszem. 

4.km RPE 11
Ez még nem jelent semmi nehézséget, sőt. Szeretem ezt a zónát, ezt a tempót. 
Elkezdődik az Ismerős Arcok Nélküled dala. Az egyik kivétel a buli zenék között. Sajnálom, hogy a politika ezt a dalt is picit besarazta. De én másért szeretem. A fiam jut eszembe, ahogy állunk a stadionban a válogatott meccs előtt és énekeljük 65ezer emberrel együtt. Jól érzi magát. Nekem ezt jelenti. Ezért van a listában. Igyekszem jó példa lenni neki az élet különböző területein. Most is épp az vagyok. Aztán elkezdek asszociálni a dal szövegével a futáshoz és a helyszínhez való kapcsolatomhoz. Meglepően fekszenek a mondatok egy egy gondolatra. 
Csippan az óra… jöhet a következő fokozat.

5.km RPE 13
Ez azért már a jónak a rosszabbik vége. Vagy talán már nem is jó…Lihegős… Egyre jobban… Figyelem a légzést a tempót. Most nem is nagyon gondolok semmire. Csak nézek a lábam elé és csinálom a dolgom. Néha felpillantok… Egyszer csak egy nyuszi ugrál át előttem az úton nem messze. Nem ijedt meg, nem is tűnik el a bozótosban. Megáll a füves részen és csak néz maga elé. Talán tudja, hogy nem kell félnie. Közeledik a csippanás. Tudom… Még rosszabb lesz… 

6.km RPE 15
Na ez már tényleg szar. Nincs mit szépíteni. Szenvedek. Ettől féltem és ezt akartam. Érzem, hogy teszek azért, amit el akarok érni…de mennyire ég a tüdőm már bassza meg…de még tolni kell. Eszembe jut, hogy 500m-nél fordulni kell, hogy kijöjjön a táv amire hazaérek, figyelem az órán. Forduló, nem esik jól megtörni a lendületet majd újra gyorsítani. De legalább fogynak a méterek, de utána még rosszabb lesz, mert kell még egy gyorsabb km. Lesz még bennem annyi… Lesz, kell hogy legyen. Csak ne égne már a tüdőm…. 

7.km RPE 16+ 
Itt már minden jár a fejemben cikáznak a gondolatok miközben próbálom még jobban szedni a lábaimat.Azon a részen futok, ami valahogy az összes futásomnál a leghosszabb km-nek tűnik. Nem tudom miért, de ez kivétel nélkül így volt ezen a szakaszon. A tüdő égés mellé lassan, de biztosan társul az izmok égése is. Nehezednek a lábak ahogy egyre jobban önti el őket a tejsav. Szenvedek tőle rohadtul, de mégis milyen jó már, képes vagyok így futni. Képes vagyok elviselni. Rápillantok az órára még 700m az kurva sok ebben az állapotban… Eszembe jutnak a múlt és a jövő célkapui, aztán Péter Attila hangja ugrik be amikor először kimondta a nevemet az Ironman szó kíséretében. Megcsináltam bassza meg, akkor ezt is kibírom. A fülemen Guano Apes szól, Open your eyes a szám címe. Na az most nehezen megy, mert néha már becsukott szemmel futok annyira szenvedek. De még mindig van valamennyi erő bennem. Kitartok. Az órára pillantok még 500m… Már nem is káromkodok. Eszembe jut, hogy kellene valami kapaszkodó…kutatok az agyamban a mentális trükkök után. Mona Lisa mosoly…Na az most biztos nem fog menni. Nem látom a fejem kívülről, de tuti esélytelen… Más kell. Beugrik a sportriporter. Ez lesz az. Próbálok mondatokat formálni a fejemben, de nehezen megy egy-két mondatnál több. De fordítok rajta egyet és hallott nagy kommentátori hajrákat kezdek átformálni magamra a maradék párszáz méteremre. Ez az, ez működik ez elvisz a csippanásig. Kibírtam, megcsináltam. 

8-11km RPE 7-8
Az első pár pillanat a megmenekültem érzés. Lassan csillapodik a légzés, múlik az égő érzés. Kocogok… Néha de utálom ezt. Ha csak ezt kell csinálni. Kocogni. Most meg hogy tudok örülni neki, hogy már ezt csinálhatom. Ilyenkor már lelassul a lábam mellett a fejem is. Próbálom összegezni az edzést fejben. Kemény volt. Most nem maradt bennem több ez biztos. Nem ment volna gyorsabban, jobban. Megtettem, amit tudtam. Elégedett lehetek. Lassan érek el hazáig. Megvan a 11km. Vége van. Kicsit sétálok, érzem ahogy lassan kienged a combfeszítőm, a vádlim. Jó érzés. A jóleső fáradtság érzése… A házban a lépcsőn nyújtás közben eszembe jut, hogy csinálok egy fotót, mert most már biztos nem a félelem van az arcomon. 

És tényleg nem az volt. 
Az volt rajta, hogy legyőztem azt a félelmet.