Berlin
Berliner Mauerweglauf -Szabó Roni, beszámoló
163 km
16 óra 58 perc
6’ 17 átlag
Abszolút női 3./ 117
Korcsoport 1. / 18
634 m + szintemelkedés
Nem tagadom, jó érzéssel, de kicsit magasra lőtt célokkal mentem ki Berlinbe, ki akartam próbálni, hogy milyen nagyot álmodni!
2 terv vezényelt ezen a versenyen, vagy-vagy opcióval;
A hivatalosan 100 mérföld= 160,9 km távon megfutni a nőknél 16 óra 30 percre limitált egyenes ági Spartathlon kvalifikációt
Abszolút dobogós helyen végezni
Mindkettőnek megvolt a maga nehézsége;
Az elsőnek leginkább az, hogy az előre feltöltött track alapján ez nem 161, hanem 163,2 km- nek ígérkezett, ami azért eléggé tartósan jó tempót igényelt volna, még akkor is, ha végéig supportál valaki és a város piros lámpáinál sem kell lutri szerűen várakozni.
(ennek a rendezvénynek ez volt a “jellegzetessége”, hogy nincs biztosítás, lezárás, ha piros akkor pedig tilos, különben DQ lesz a versenyből! ) Biciklis és bármilyen kísérő pedig a 61. km- nél csatlakozhatott, addig önellátó volt.
A másodiknak pedig az, hogy elnézve az elmúlt évek történéseit egyre jobb ultrafutók érkeztek, egyre jobb időkkel, idén pedig extra létszám, 117 nő nevezett. Otthonról mégis inkább ez tűnt elérhető célnak, mert a tavalyi 3. helyezett kb. 18 órával ért célba, amennyi idő alatt én is meg akartam csinálni. A tavalyi első női sportoló tudtam, hogy itt lesz, a többieket nem ismertem.
![]()
![]()
Aznap kezdetben mégis az első cél tűnt reálisabbnak, mert a jó kezdő tempóm ellenére olyan mennyiségű nő futott el mellettem, hogy kezdtem kicsit rosszul érezni magam, de mint ahogy a Spartan ultrákon is, messze még a vége gondolattal próbáltam magamra és a céljaimra koncentrálni.
1,5 hónapja kezdtük meg a közös munkát Gabival, az új edzőmmel, így mindketten tudtuk, hogy a friss “kapcsolat” miatt a versenynek nagy köze lesz az eddigi edzésmunkához is. Az egész Berlin egyébként is úgy jött, hogy alapvetően szeptember végén akartam a BUFF- os 24 órás OB – re menni, de amikor megtudtam, hogy 900 m-en több fordítót is tartalmazó pályán lesz, átgondoltam ezt mégegyszer… ![]()
Korábban Földi Zsuzsi ajánlotta ezt a 100 mérföldest, június végén pedig fogtam magam és akkor hát beneveztem! ![]()
( Kicsit galád módon, Gabit az első konzultáción kész tények elé állítva, hogy kedves Gabi, az van, hogy van nevezesem ide, és elég jót akarok menni
– amit egyébként ő úgy fogadott, hogy örül, mert ez egy igazán szuper verseny! )
A május – júniust eléggé ellazáztam egyedül “futkorászva”, poszt-UB állapotban, várva, hogy lesz- e Mr. Csonthártyának bármiféle utólagos benyújtandó fellebbezése a majdnem 210 km-es futásomat illetőleg…
– hát nem volt-kopp kopp! ![]()
Július 3 -án aztán megkezdtem 3 hetes kanadai tartózkodásom, ahol kaja tekintetében sajnos kevésbé, futás terén viszont annál szigorúbb voltam magamhoz, és MINDEN futóedzést elvégeztem, akárhol is jártunk, vagy akármennyire korán kellett is indulni a klinikára. ![]()
![]()
![]()
Július utolsó hetén a pénteki Magyarországra érkezésem egy szombati laza, és egy vasárnapi maratoni futással ünnepeltem, tudván, hogy 3 héttel Berlin előtt ez lesz már a leghosszabb táv amivel készülhetünk. 6 nappal a várt verseny előtt bevállaltam csapatban egy IronMan váltót is. (Iletve a pontosítás kedvéért: ez volt előbb, csak Berlin miatt a Maratonom a felére zsugorodott, de elég is volt akkora hőségben! ![]()
)
Közeledve a valós eseményhez pár dolog aggasztott azért;
Valamiért most nem sikerült elérnem a mostanában már “szokásosnak” mondható versenysúlyom, így a plusz kg- ok eléggé frusztráltak…
Emellett 2 kisebb, de kellemetlen egészségügyi probléma is betalált. Bár egyikre vajmi ráhatásom van, mégsem esett jól a gondolat, hogy “feleslegesen” töltsék a toi toi wc -ben értékes 30-120 mp-eket, amikor az alatt akár futhatnék is! Gondolom női olvasóink már kitálalták miről van szó! ![]()
Amitől még kicsit diszkomfortos voltam, az a fapados repüléssel járó hátizsákos utazás és pakolás, hogy fog elférni az összes cucc, csak kéne váltó cipőt is vinni, na meg a sport kiegészítők, gélek, kötelező felszerelés, stb.. eleve az érzés, hogy nem vihetem magammal a fél házat egy versenyre!
Azt kell mondjam, ennek példáján látom csak igazán, hogy sokszor mennyi felesleges sz@rt viszek az utazásokra, mert ez fullosan megoldható volt! ![]()
![]()
![]()
Szóval, hatarozott célokkal, hű fegyverhordozómmal Csilivel, precíz frissítési listámmal és mondhatni összeszedetten indultam el a megfutni a majdani berlini fal helyét. Amivel még a korábbi évekkel eltérően felvérteztem magam, az pár nagyon hasznos, számomra példa értékű versenytársak beszámolóiból nyert “to do” -k és agyba átültetendő “nekem is így kéne csinálni-k”. ![]()
Ebből első és legfontosabb az volt, hogy futni jöttem, úgyhogy nincs séta és felesleges alibizés. Szóval megfogadtam; ameddig lehet futok tempósan, utána pedig csak futok ahogy tudok, de nem gyaloglok! ![]()
Szerencsére 120 km-ig nem kellett erre emlékeztessem magam, utána pedig hatásos volt a belső önüzenet! (Köszi Rebeka UB beszámoló!!
)
Nos, mielőtt mindenki elaludna, akkor ennyi felvezető után jöjjön a lényegi rész, a verseny maga!
Reggel 6-kor elindult a mezőny. Az első 61 km önellátó volt, hátizsákkal és kifejezetten sok zavaró piros – lámpa -katasztrófa- sújtotta övezettel amibe konkrétan beleszaladtam… ![]()
… hogy én kb 1* se tudtam kifogni, hogy pont váltson az hétszentség.. na jó, talán 2 * mellém állt a szerencse, és sprintelhettem a zöldért, hogy ne veszítsek időt! ![]()
A városi szakasz így eléggé egyenetlenre sikerült, a veszteséget próbáltam gyorsabb tempóval kárpótolni, picit ugradozó pulzussal.
Érdekes módon most 24-28 közt volt egy kis mélypontom, valamivel nem volt kompatibilis a gyomrom és picit rápánikoltam, meg talán kicsit unatkoztam is, de hamar visszarázódtam a kellemes állapotba. 40–50 km-nél elkezdtem visszaelőzni a lányokat – itt már éreztem, hogy jól működik a tempó, jól vagyok, szeretek futni ! ![]()
Alig vártam a “deles kávém egy Hammeres espresso-s hammer gél formájában, meg a találkozót Csilivel, amit szintén délre terveztünk (61. km), de ennél egy kicsivel hamarabb jött össze! Sós paradicsomos gourmet ultrás ebédem helyett picike meleg zabkása került a pociba, végre ledobtam a táskát, felesleges cuccokat, és depózás nélkül futottam tovább, hogy ne vesszen el a lendület és az eltervezett előny.
Innentől volt segítségem, mindent csili vitt és adogatott, végre hozzájutottam imádott Hammer FIZZ lime -os elektrolit italomhoz is, ami nálam örök kedvenc! ![]()
![]()
Jött az első helyinfó: abszolút 7., korcsoport 1.
Az én szívem az abszolút dobogóra ácsingózott, így csak az első információ indította be a matekot. ![]()
102 km még sok idő, talán van esélyem 4 lányt megelőzni.
![]()
70-90 km körül imádtam a versenyt. Annyira csodálatos területen futottam, minden perce flow élmény volt! Ment a Hammer frissítés, mellette fogyott a dinnye és a Jungfernsee partján futva először egy cuki mosolygós afroamerikai lányt előztem meg, aki hatalmas mosollyal és lelkesedéssel szurkolt nekem, majd egy emelkedő előtt a folyó másik oldalán egy gyorsabb, nehezebben begyűjthető riválissal ment az előzgetés az 5. helyért. Szépen kiengedtem a futható lejtőket, majd ez erdőben, a 90. km- nél végleg elé kerültem. ![]()
A 100. km- es frissítő pontnál hatalmas hangulat es buli, de sajnos túl hosszan nem élvezem a vendégszeretetüket, mert előtte kaptam el a 4. helyen futó versenyzőt! Szamomra a 4. hely a legrosszabb, így menni kellett. Csilivel innentől már kezdtem figyeltetni, hogy mennyire van az előttem és mögöttem levő.
A 100-115. km közt kb. 20-27 perc előnye volt a 3. helyen futónak… ami rengetegnek tűnt ! Nehezültek a lábaim, lassultam, jöttek az emelkedők. De ekkor jött a megváltás: a tesztelés alatt lévő Hammer Energy Surge. Két rágótabi, és újraéledtek a lábaim, eltűnt a tömbös ólom érzet!
Újra 6-os tempóban futottam, és egyszer csak ott volt előttem a 3. helyen futó nő. Előztem, ő pedig sportszerűen biztatott. ![]()
Nagyon szimpatikus volt – az ilyen ellenfelek motiválnak igazán!
Vele egyébként legutoljára a kezdeti “piros- lámpás – negyedben” (
) sodort minket össze rendszeresen a közös várakozás!
Még egyszer találkoztunk a 120. km- es check – pont – os fordítónál, aztán már csak másnap a ceremónián ölelgettük meg egymást. Mivel ezt akkor, az utolsó maraton kezdetekor még nem tudtam, és a verseny a finish -ig tart, egy ultrán bármi történhet, bárki megtáltosodhat vagy ellenkezője, a futást nyomni kellett!
Az utolsó 40 – en 2 dolog volt fontos; maradjon meg a pozícióm és ne tévedjünk el, amikor sötétedik. Gyomrom még szuper volt, bár egyre jobban kívántam a sós meleg ételt és a szénsavas hideg italt. Ekkorra már talán kicsit beértem a 3. hellyel, de tényleg elég messze volt a 2., és a tempóm a 130. km- ig tartott ki, utána esni kezdett. (DE! futottam!!)
Köszönöm kis csapatomnak, a Spartan Race Training Group Érd nek, Stella Melánia Kiss , Tóth Ádám , Ádám Wallendums , hogy felhívtatok!
Az a videó “chat” nagyon jól esett, még ha magamhoz képest kicsit szótlan is voltam!
Az utolsó félmaratonra már nagyjából sötétben indultam neki, a becsült beérkezési időm pedig erősen közelített a 16 óra 30 perchez, éreztem, hogy ez nagyon nehéz menet lesz.. Erdő, város, sötét, erősen 6- os feletti utazóval. Valaki adjon egy kis sós főtt krumplit, és egy hideg kólát mert már mást nem kívánok!
![]()
![]()
És adott is, Csili még egy Lidl- be is bement értem, mert a pontokon csak felmelegedett innivaló volt! Köszi! ![]()
A 150. km körül jött a „Spartan Race” jelenet: hatalmas puffanás és orra estem a porban
, mocsárszörnyként másztam fel a földről, mert nem volt az olyan egyszerű ennyi futás után! Poros, retkes Ronika, de röhögve folytattuk! ![]()
Itt már magas előnyt szereztem a mögöttem futó lányoktól, és kellőképp leszakadtam az első 2 helyen futótól. Sajnos a 16:30 -as kvali elúszott, de a sub 17 órából nem engedtem! Az utolsó km-t újra 6 percen belül futottam, és végre megérkeztem a stadionba, a gyönyörűen kivilágított 400 méteres atlétika pályára!
Nem jött össze az egyenes ági Spartathlon-kvalifikáció, de így is hatalmas öröm volt! Kihoztam magamból a maximumot, tele vagyok tervekkel, és alig várom a következő kihívást. ![]()
Berlin adott egy újabb bizonyítékot, hogy mennyit bírok, mennyire szeretek futni, és mennyire sokat számítanak a jó emberek, akik körülvesznek. ![]()
Köszönöm Gabinak az edzői támogatást – „disz íz ö biggining of ő bjutiful frendsiiip”! ![]()
![]()
És persze Csilinek, aki nélkül ez a verseny teljesen más lett volna! ![]()
Köszönet a Hammer Nutritionnak a támogatásért, hogy minden km-en ott van velem! Büszke vagyok, hogy a csapat tagjaként futhattam életem eddigi legerősebb eredményét! ![]()
![]()
Roni sportolói oldalához katt IDE, ha érdeklődsz a Hammer termékek iránt keresd bátran kedvezménykódért.
A termékek listája, amit ezen az eseményen a frissítéshez használt:
– Race Day Boost
– Hammer Vegan Bar
– Csokis és espresso- gélek
– Anti fatigue
– Endurolytes Extreme
– BCAA
– Fully Charged
– HEED
– FIZZ
– Energy Surge





Berliner Mauerweglauf – Földi Zsuzsi, beszámoló
2024.09.05.
Már több, mint két hete volt a verseny, de eddig nem sikerült megírni a beszámolót róla. Nem azért, mert nem volt jó élmény, vagy mert nem jelentett sokat – épp ellenkezőleg. Amíg nem írom le viszonylag részletesen, hogy milyen volt megélni most ezt a 100 mérföldet, addig csak az enyém, addig még ott vagyok magammal és a futással, addig nem engedtem még be senkit abba a burokba, amiben 4 napig voltam magammal Berlinben.
2 hete jöttem haza a versenyről, most már azt hiszem, menni fog megírni.
Mennyire már volt ez a falfutás, mint a 3 évvel ezelőtti! Akkor kísérővel, az akkori párommal mentem, most egyedül. Egyedül utaztam, egyedül készülődtem, egyedül futottam, egyedül csináltam végig a Berlinben töltött 3 napot, plusz 2 nap utazást. Egyik sem volt rosszabb, vagy jobb, mint a másik – más volt, csoda volt mindkét futás, csak máshogy, másként.
Idén is úgy neveztem erre a versenyre, mint 2 éve: ha nem jutok ki a Spartathlonra, akkor itt futok, ha besorsolnak/várólistáról bejutok, akkor majd 2 év múlva. Idén nem sorsoltak be, várólistáról sem jutottam be, így május közepén már biztos volt, hogy augusztus közepén Berliben futok 100 mérföldet. Április végén úgy alakult az életem, hogy az addig „basszunk oda, és fussak egy jó (magamhoz képest) gyors 100 mérföldet Berlinben” helyett a „nézzük meg, milyen egy 160km-es ultrát külföldön, tökegyedül megcsinálni” terv lépett életbe. Őszintén megmondom, nagyon nehezen engedtem el az első tervet, de ahogy ízlelgettem magamban a másodikat, egyre jobban tetszett. Végülis így is csak futni kell, hát majd megoldom a saját frissítésem, egyéb dolgaim, és élvezni fogom, a kinn létet, az utazást, a 100 mérföldet. Teljesítmény, tempó, és idő-kényszer nélkül. Menjek végig, és ne utáljam meg közben a futást, ennyi volt a feladat.
A verseny előtti 8-10 hónapba nagyon sok melót tettem minden szempontból, fizikálisan és mentálisan is, azt gondolom, nagyon rég (vagy soha eddig) ilyen jó állapotban nem voltam. Élveztem az edzéseket, a nyarat, JÓL voltam.
Korábban a versenyre, utazásra készüléskor rágörcsöltem majdnem mindenre: frissítést hogyan viszem, miknden BIZTOSAN pontosan elég legyen, ruha – jaj, legyen 3 féle váltó éjszakára, jaj honnan lesz jég, stb, stb.
Most kb 5 nappal indulás előtt döntöttem úgy, hogy vonattal megyek, nem autóval, egy hátizsákba bedobáltam szokásos futócuccot, vittem magammal 24 adag izoport, pár zselét, aztán majd lesz valami. Banán úgyis lesz a pontokon, éhen halni nem fogok. Azt itthon eldöntöttem, hogy a csomagleadós pontokra minimál cuccot küldök csak: ha nincs válogatási lehetőség, nem fogom eltökölni az időt a „mit is vigyek innen magammal tovább” filozofálgatással.
A rajt augusztus 17-én, szombaton volt, csütörtök reggel indultam vonattal Budapestről, kb 10-11 órás út után Berlinbe meg is érkeztem, f9 körül értem a szállodába. Ugyanitt szálltam meg 3 éve is, leginkább praktikus okokból: a belvárosban van, a versenyközpont ebben a szállodában van, az Alexanderplatz 200m sétára, minden helyben.
Már a vonaton elgondolkodtam, hogy mintha az órám töltőjét nem tettem volna el, ezt ellenőriztem a hotelszobába becsekkolás után: jól rémlett, nincs nálam. Bár az akksija a fenix7x-nek baromi sokáig bírja, több mint egy hete töltöttem legutóbb, tettem bele egy kétfős váltó iron távot Nagyatádon, meg egyéb futást-úszást-bringát is azóta, necces volt, hogy 40-50%-os töltöttség elég lesz úgy, hogy végig navigációt is tervezek használni a versenyen. Nagyon nem idegeskedtem ezen, biztos voltam benne, hogy a hotelben megszállt jó pár futó közül valakinél lesz egy garmin töltő, amit kölcsön tud adni 1 órára nekem. Fél óra múlva, amikor beszálltam a liftbe, hogy igyak egy sört a megérkezésem örömére, egy futónak kinéző ember szállt ki a liftből, fenix7-tel a csuklóján – lecsaptam rá, és persze hogy adott egy töltőkábelt (aztán persze elfelejtettem a szobaszámát, hogy hova kéne visszavinnem, annyit tudtam csak, hogy David, és izraeli, így kicsit később került csak vissza hozzá)
Pénteken rajtcsomag felvétel, orvosi igazolás bemutatása, technikai értekezlet (külön angolul és németül, mindkét nyelven kétszer), tésztaparti. A tésztapartira előzetesen online kellett 1 órás idősávba regisztrálni.
A technikai értkezlet du. 3-4 között volt, előtte újra elolvastam a versenykiírást: upszi, a gold folian, mint kötelező felszerelésen valahogy átugrottam, az nincs nálam. Van viszont decathlon az Alexanderplatzon, 1 órán belül volt gold foliám is, zsír.
Technikai értekezleten a szokásos dolgok: útvonal jelölése milyen (sárga nyilak, három pöttyel, éjszaka fényvisszaverős nyíl matricák), kötelező felszerelések – itt egy számomra új dolog volt: a frissítőpontokat az egyéni futók úgy hagyhatják el, hogy van náluk minimum fél liter folyadék. Na fasza, a T8 nadrág saját övébe 3 deci fér nekem kényelmesen, de akkor két 3 decissel megyek, nem gáz. A többi a szokásos: fejlámpa, láthatósági cucc, bekapcsolt mobiltelefon. Ami 3 éve nem rémlett, hogy szabály lett volna: nem engedték a fülbe dugott zenehallgatást, csak adott szakaszon (a berlini, városi szakaszokon tilos volt). Fontos szabály, ezt tudtam is: a városban nincs útlezárás, terelés, a forgalmi jelzőlámpa ha piros, akkor ott bizony meg kell állni, ha valaki szabálytalankodik, az versenyből kizárást jelent (és megteszik, idén is volt emiatt kizárás).
A tésztapartira regisztrált idősávot a visszaigazoló mailben bár 3x ellenőriztem le az előző napokban, mégis sikerült rosszul emlékeznem: 16-17 óra közöttre emlékeztem, aztán amikor indultam be, ránéztem: upszi. 15-16 óra között volt 😀 Sebaj, Alexanderplatzra kisétáltam, ettem egy klassz vegán mártogatós valamit, néztem az embereket a téren, és nagyon rendben volt minden.
Este összeraktam a másnapi indulós cuccom, a leadós zsákokba összelogisztikáztam az előre küldős dolgokat : mikor hol leszek kb, mennyi izó legyen nálam, mennyit rakjak a zsákokba, száraz ruha, lanolin, másik cipó, stb. stb.
És jött az újabb hoppá. a gyönyörűen elmosott, kisikált kulacsaimat gyönyörűen a mosogató szárítóján hagytam. Otthon, Vecsésen, Magyarországon. Ismét: sebaj, van decathlon, gyors nyitva tartás csekkolás (19:50-kor): szuper, 21:00-kor zár, újabb séta az Alexanderplatzra, közben röhögés.
Softkulacs kifogyott, egy db 350ml-es kis műanyag kulacsot találtam, megvettem, valamire biztosan jó lesz.
A 98km-es leadós pontra egy teljesen összerakott futózsákot tettem, járt hozzá két fél literes softkulacs, de hosszú szopókával. Hát ezt nem nagyon lenne kedvem vinni magammal végig, volt nálam egy kisebb nathan zsák – és nem tudom miért, az egyik frissítős zacskóba bedobtam otthon egy soft kulacs szopókás kupakot (csak a kupakot. érthetetlen volt akkor is, most is – miért???). Rápróbáltam a kupakot a fél literes zsákhoz tartozó kulacsra: bszki, passzol rá :D, kulacs-kérdés is megoldva. Indulós cucc újratervez: kis piros nathan zsák, bele az egyik első zsebbe a fél literes kulacs (épp belefért) – hát akkor bármennyire is utálok zsákkal futni, ez a 160km bizony avval lesz végig.
Este 9-f10 körülre végeztem a pakolással, egész könnyen el is aludtam, jól is aludtam.
A rajt 6-kor volt, negyed6-f6-ra terveztem kiérni, és mivel a transzfer buszra is regisztrálni kellett volna, amit én nem tettem meg (hello adhd-brain), így taxit hívtam, avval mentem ki. Reggelizni általában nem szoktam, verseny előtt meg főleg nem, így most is csak egy gyors kávé volt reggel.
Kicsivel f6 előtt értem ki a rajtba, leadtam az előreküldős zsákokat, a rajtban is lehetett hagyni a befutás utánra. Száraz/meleg ruhát raktam ebbe a zsákba, 3 éve nagyon fáztam a befutás után, idén ezt meg akartam úszni 😀
Hornyánszky Christiane is megérkezett, egy közös szelfi, ölelés, én ittam egy kávét, és kicsit félre is vonultam az emberektől, jó volt nézni a többi futót, de egyébként csak kettesben lenni magammal.
6:00 rajt, Christianeval egymás mellett indultunk, és végül az első 15km-t együtt is futottuk. Pulzusmérő övem otthon maradt, így abban maradtunk az edzőmmel, Barát Gabival, hogy nem foglalkozom a tempóval, idővel, semmivel, csak avval, hogy kényelmes, beszélgetős (=nem lihegős) futás legyen. Hogy tényleg ne foglalkozzak vele, az órám nem mutatott mást, csak a pontos időt, illetve a navi szólt, ha kanyarodni kellett. Nagyon felszabadító volt így futni, imádtam (ha akartam volnba, tudtam volna nézni a tempót-időt, de nem néztem 🙂 ).
Rajt után nem sokkal eleredt az eső – szemerkélt, csöpögött, esett, elállt, újra esett. Nem volt zavaró egyáltalán, előző nap ránéztem az előrejelzésre, és tudtam hogy esélyes kis eső, és aztán meg majd úgyis kisüt a nap, és lesz meleg is (meleg Berlinben = 26-28 fok, szóval kellemes futóidő).
Idén az irány az óramutató járásával ellentétes volt, érzésre hamarabb kinn voltunk a városból, mint mikor három a másik irányban futottuk a kört.
15km után elköszöntem Christianetól, kicsit gyorsabb tempó kényelmesebb volt. Az útvonal a városból kiérve erdei aszfaltos, murvás utakon, bringaúton, homokos erdei ösvényeken vezetett, nagyjából gőzön nincs, hogy mi hol hány km-nél volt. Pontok jöttek, izót kevertem, a harmadik ilyen után már gyaloglás közben is ment, nem szórtam szét a fehér port magamra és körülöttem úgy mindenhova.
Első cuccos pont 29km-nél volt, csak sótablettát és izóport tettem el belőle, 37km-ére volt a következő pont, 4 órányi izó kellett volna, de valamit elszámoltam, vagy figyelmetlenül pakoltam, mert csak 2 zacskó volt benne :D. Mindegy, banán van a pontokon, sótablettám van, víz van, gélem is van, mi baj lehet? Semmi.
11-től (azt hiszem) már sütött a nap, sapkát vizeztem, előszedtem a tertapelust, az ment a nyakba, pontokon vizeztem, kevertem, közben meg futottam, és baromira élveztem az egészet.
65km körül kettes cuccos pont, izó, só, eltettem a bekészített feltöltött powerbankot is, telefont zsákba dobtam töltőre, hogy minél több maradjon éjjelre az akksiban, ne fáradtan, sötétben kelljen szórakozni vele.
98km-nél hármas cuccos pont, ez az utolsó, innen viszem magammal, ami a következő 63km-re kell. Egy nagy tornacsarnokban van a pont, amikor beértem, láttam hogy sokan ülnek, büféznek, én ezt kihagytam. Zsákot cseréltem: nathan zsák le, 10literes inov zsák fel, átszerelem az eddig nálam levő kulacsot hosszú szopókásra. Bár csurom víz mindenem, semmi kedvem öltözködni, meleg is van még kinn (du f6 körül volt), tök felesleges száraz cuccot venni. Itt azért nem végeztem 2 perc alatt, de azért igyekeztem nem szüttyögni sokat, sikerült is a szemüvegem a ponton hagyni, ezt a pont elhagyása után kb 500m-rel vettem észre. Bíztam benne hogy valóban a ponton hagytam, és vissza fog hozzám kerülni.
Amikor száz km-hez értem, írtam Gabinak egy üzenetet, hogy 100km 11:45, majd nagyjából 10-15 perc múlva eltűnt az addig nagyjából folyamatosan tartó dekvajóhogyfutok, imádom érzés.
A következő 2 óra arról szólt, hogy ástam egy rohadt mély gödröt, belefeküdtem, eldobtam az ásót nagyon messzire, betemettem magam, majd kikapartam magam onnan, és kimásztam belőle. Közben 109km-nél észrevettem, hogy 1. egy ideje nem láttam futót, 2. nincs sárga nyíl, és ránézve az órámon levő térképre: 3. óbasszus, 1km-rel ezelőtt nem kellett volna elkanyarodnom balra. Jó, hát akkor kicsit több lesz a vége, mint 162km, na bumm.
xxxx
2 héttel a verseny után eddig jutottam, Nem tudtam folytatni, és bár mindig volt valami kifogásom, hogy épp miért nem érek rá befejezni, a valós ok az volt, hogy nem akartam még kiadni magamból a nehezét. Addig csak az enyém. Ha megírom, el kell küldeni, szétpukkad a burok, amiben voltam ott akkor abban a huszonegynehány órában.
xxxxx
Innentől ez ment: jajdejófutni, kevésbéjófutni, nemjófutnidejóleszavége. Este 8 körül a fejlámpát és a láthatósági mellényt felvettem, ennek ellenére 125km körül estem egy parádésat – a másfél héttel korábbi bringás borulás sebe úgyis épp begyógyult már a térdemen, ideje volt újat szerezni. Szerencsére nem aszfaltos részen estem, nem vertem oda durván magam, és legalább nem csak véresen, de sárosan is érkezhettem a következő pontra.
Aztán egyszer csak elkezdett zsibbadni mindkét lábfejem és a talpam, egyre furcsább volt, így megálltam, levettem a cipőm, zoknim – pff, teljesen össze van szorítva a lábfejem, az ujjaim, ááá. Zoknit cseréltem, lazítottam a fűzőn elöl, és reméltem, hogy a hátralévő pár órában nem töri fel a cipő lábam. (egyértelmű lett, hogy találni kell egy altrát ami jó 12-24 órás futásra is, a hoka már nem az igazi nekem)
Az utolsó kb 20-25km arról szólt, hogy holanyíl, nézzükatracket, jajnemerre, megvananyíl. Baromira lassított az állandó útvonal-keresgélés, nem mintha egyébként veszettül gyors lettem volna 😀
A belvárosi részen mindenhol bulizó fiatalok, állati jó hangulat volt végig, kicsit hasonló érzés volt futni közöttük, mint az UB utolsó 2km-én a Tagore sétányon – mocskos, izzadt, kivert kutya zombiként mintha egy másik bolygón lettem volna.
Az utolsó 5km végtelen hosszú volt, borzasztó fáradt voltam, álmos, minden izmom fájt, semmit nem akartam, csak beérni, és húzni a hotelbe aludni.
Aztán végre feltűnt a sporttelep, az utolsó párszáz méteren drukkoló, tapsoló emberek, bekanyarodtam a telepre, célkapu, vége.
21:31:06 az órám szerint, 165km a 161 helyett. Hát megvan. Egyedül végig, és igazából simán ment.
Leültem egy padra, nem voltam jól. Gyomrom fájt, hányingerem volt, a hasam is tekert (el kéne menni a wc-re, és alul-felül kirakni mindent), szédültem. Kéne egy kávé. Á, felejtős, én innen fel nem kelek, inkább végig fekszem a padon.
Az egészségügyi sátorból kijöttek hozzám, hogy szükségem van-e segítségre. Először azt mondtam, hogy köszi, mindjárt jól leszek, de kb 15 perccel később inkább kértem, hogy ha lehet, lefeküdnék vízszintbe, nagyon nem fix körülöttem a világ. Elmentem wc-re (elkísértek, nem bíztak benne, hogy egyedül megugrom a 2x30m séta kihívást), utána lefektettek, felszisszentek a 85/50-es vérnyomásomon, néztek ekg-t, véroxigént, kaptam teát, kávét.
Fetrengtem egy bő órát a takaró alatt, majd úgy döntöttem, ezt tudom csinálni zuhanyzás után a hotelben is, így megköszöntem a vendéglátást, és elbotorkáltam a rajtba leadott száraz ruhámért – amit „sorry, it was raining so hard, everything is wet” -tel kaptam meg. Jó, hát akkor a fólia lesz a pulcsim. Taxit hívtam, és fél óra múlva a szobámban a forró vizes zuhany alatt álltam.
Hajnali f4 körül értem célba, 5-f6 körül ültem taxiba, f7 körül kerültem ágyba. Másfél óra alvás után „lesétáltam” reggelizni, kávé és joghurt csúszott le, utána újabb 2 óra „alvás”. Séta a szomszéd szállóba a depókból visszahozott cuccaimért, megtaláltam az utolsó leadós ponton felejtett szemüvegem is a lost and found dobozban, és idén vettem bögrét is. Ki tudja, visszajövök-e ide még egyszer, egyáltalán, akarok-e én még 100km fölötti ultrát futni. Akkor úgy érzetem, hogy a fun részig akarom csak mostantól, a 100km utáni rész annyiszor rágott meg, és köpött ki, a nehéz részek annyira nehezek voltak, annyira fáradt voltam, hogy egyetlen sejtem sem kívánta ezt még egyszer.
Délután 3-tól volt az ünnepélyes eredményhirdetés, és bármennyire is hulla voltam, kisétáltam az Alexanderplatzra. Egyrészt venni „berlines” bögrét, mert a 3 évvel ezelőtti nagyon ramaty állapotban van már, másrészt a mozgás kell, hamarabb lesz kevésbé fájdalmas a testem szimpla létezése.
A tér közepén összefutottam Daniel-lel (az izraeli srác, akitől kölcsönkaptam az óratöltő kábelt) és egy haverjával, hívtak hogy menjek enni velük – miért ne, enni is kellene, valóban. Az ebéd a szokásos „ultrások ha összefutnak” módon sztorizós, a mostani versenyről mesélős, sokat nevetős volt, jó volt nem a saját nyűgömmel foglalkozni
Az ünnepélyes eredményhirdetés és díjkiosztón először a helyezetteket díjazták (női, ffi abszolót 1-3), utána név szerint hívták ki az egyéni teljesítőket. A szintidő 30 óra, a 24 órán belül teljesítők az érem mellé egy övcsatot is kaptak, illetve itt kaptuk meg az oklevelet is, amin a név, befutóidő, helyezés, illetve korosztályos helyezés szerepel (W45 4. lettem, ha érdekes,11. nő)
A díjkosztó után újabb 2 órás alvás jött, majd kihasználtam a hotelben a wellness részt, beültem a szaunába kicsit, majd alvás, reggelig. Másnap már csak egyetlen programom volt: Hazautazás, a vonatút félig átalvása.
Eddig eljutottam nagyjából 1 hónappal ezelőttig, majd jöttek a kifogások, hogy miért nem néztem még át, miért nincs idő képeket előszedni, és elküldeni.
Aztán meg nem találtam a laptop töltőjét, és szerintem kicsit meg is nyugodtam, hogy jaj, de jó, hát akkor még nem „kell” (és valóban, egyáltalán nem _kell_) megosztanom a sztorit, maradhat csak az enyém, a burok érintetlen.
3 napja kezdtem el komolyan keresni a laptop töltőjét, és (jé!) tegnap (11.02.) meg is találtam. Be akartam fejezni a történetet. Most már lehet másé is, kiengedem.
A szöveg olyan lett, amilyen – így voltam ott, akkor, és közvetlenül a verseny utáni hetekben, amikor nem tudtam még mást beengedni a történetbe. Belenyúlhatnék most 2 hónappal a megírása után, kijavíthatnám és átírhatnám biztosan sokkal jobbra, szórakoztatóbbra, tömörebbre – nem fogom. Csak helyesírást és elütéseket javítok, amiből biztosan maradt még, mindig marad.
Az az érzés, hogy max 100km, árnyaltabb lett, lesz jövőre két 100km feletti futásom, de továbbra is a futás élvezetét szeretném. Nem akarok nagyobb és és jobb és gyorsabb és ilyenebb vagy olyanabb eredményt, hosszabb és még hosszabb távot, nehezebb és még nehezebb versenyt. Ez a berlini 21,5 óra tökéletes volt úgy, ahogy volt. Tanulós..







- 1
- 2
- Következő →
