Budai Trail beszámoló – Belus Fruzsi

Posted on 2016.12.15.

Tesómmal, Tomival az L távot céloztuk meg; 26.7 km, 822 m pozitív szintemelkedés, és állítólag klasszul futható. Épp kezdtem beleszokni a dolgozó anyuka létbe, így a leharcolt önmagamnak nem is kellett ennél több így december végére, a 822 méter szintemelkedés egyébként is viszonylag baráti ennyi távon. Reggel, még a párom gyorsan rákérdezett, hogy akkor most mennyit is kell itt letolni, eldaráltam neki ezeket az adatokat (legalább ennyit fújtam fejből, ha már a szintrajzot csak egyszer néztem meg még hetekkel ezelőtt), erre ő megkérdezte hogy akkor itt rendes táv nincs is? Igen, ő nem fut. De nagyon jól tudja, hogy félmaratoni körüli távon nem szeretek indulni, igazából a harminc körüli táv se a barátom, valahol a maraton környékén, vagy afelett érzem magamat komfortosan. Egyébként hiányérzet van bennem, és ez komoly. Tutira génhiba. A tesómnak is pont ez a baja, ez egész egyszerűen nem lehet véletlen. 🙂

Szóval, előző nap zéró rákészülés volt a versenyre, ment minden a szokott módon, játszás a gyerekekkel, tömérdek házimunka (a másnapom kiesik a futás miatt), annyit azonban megtettem hogy a cuccomat már előző este összekészítettem, hogy ne reggel kelljen kapkodni. Az időjárás-jelentésre rápillantottam, és mivel 8-10 fok körüli, szokatlan meleg időt írtak, ezért meglehetősen hezitáltam, hogy mit is vegyek fel. Erről jut eszembe, megtanítottam a hároméves lányomnak a „nincs egy rongyom se” esszenciális kifejezést, azóta is hibátlanul alkalmazza. Szóval több szettet is kikészítettem, de azt sikerült eldönteni, hogy hosszú nadrágot veszek, viszont a lehető legvékonyabbat. Felül hosszú ujjúban gondolkoztam (kétféle vastagságút készítettem ki), plusz betettem egy pólót is. Végül a rajt előtt a vékony hosszú-ujjút vettem fel, alatta a FAST feliratú pólómmal (hmm, hátha számít), de a rajt előtt 2 perccel levettem, és milyen jól tettem.

Tovább a teljes beszámolóhoz Fruzsi oldalára

Fotó: Terepfutás.hu

Budai Trail L beszámoló – Erős Gábor

Posted on 2016.01.08. Updated on 2016.06.08.

A nem túl Szimpla Élmény után határozottan úgy éreztem, hogy egy edzőre van szükségem ismét. Lukács Bélával csak pár hónapig dolgoztunk együtt mielőtt a betegsége visszavonhatatlanul megszakította a kapcsolatunkat, de talán az ő emléke miatt is fontos volt, hogy talpra, terepfutócipőre álljak ismét. Sáringer Zoli hozott össze Barát Gabival – Zoli fejlődése és eredményei elég jó referenciát jelentettek. Az első pár hét igen döcögősen ment – aztán belelendültem, visszatérni látszott régi formám, a Budai Trailre egy remek lendületes versenyt terveztem. 
Ember tervez. Két nappal a rajt előtt ágynak vágott a nátha (influenza?), még a lakásban is alig bírtam mozogni. Szombat délutánra valamelyest normalizálódott a helyzet, úgy döntöttem, nekivágok. A szintidő bőséges, még gyalogtempóban is teljesíthető szinte, ha meg nem megy, kiszállok. 
Viszonylag fitten keltem, bár azért elég nyomi voltam. Fáztam kora reggel a buszmegállóban nagyon. Magamba fordultam. Egyfajta meditatív állapotban értem Telkibe, persze tök jó volt a hangulat. Percek alatt magával ragadott, rengeteg ismerős, már a versenyközpontba bejutni sem volt könnyű, annyi emberrel pacsiztam, váltottam pár szót. (Csanya remélem nem hallja, mert tudom, hogy utálja a smúzolást, de tény, hogy terepfuás.hu versenyein úgy érzi magát az ember, mintha hazaért volna meleg szeretetteljes családi körbe.) Ott voltak Nikiék, fantasztikus csajos csapat, hihetetlen kitartóak, kedvesek, szeretnivalóak, ott volt Sáringer Z. élete első terepfutására készülve, láthatóan meditatív hangulatban, Maráz Zsuzsi, akire úgy nézek fel mint csillagász az Andromédára – miközben rendkívül kedves és barátságos, és eltekintenék a további felsorolástól, mert ha mindenkit méltatnék akit ebben a közegben szeretek, betelne a blog. 
Egy embert azért ki kell emelnem, ő Csipi, szintén példakép. Egy igazi őrült. Előző hétvégén szál egyedül megcsinálta a Kört (152 km a Börzsönyben – igen, futva), neki ez a 27 km csak kocogás. Ennek megfelelően választotta ki az outfitjét, ami leginkább egy cigányvajdába oltott sültparaszt benyomását keltette. Arasznyi álbajusz, pörge kalap, mellig érő „arany” nyaklánc hatalmas feszülettel. Ing gatya mellény, és az azóta legendássá vált kiskundorozsmai Belle mint cipő. Ami egy hegyesorrú, Kis Grofót idéző lábbeli. És a kezében egy marha nagy alumínium kanna. Na ő így…
A versennyel úgy voltam, hogy lesz ami lesz, nem erőltetem. Az első emelkedőn szép lassan lemaradtam –szédültem kissé és a nátha minden tünete zaklatott -, bár pár ember jött még mögöttem, lassan-lassan mindenki elhagyott. Nem különösebben zavart a dolog. Nem is nagyon néztem az órát, arra figyeltem, hogy ne legyek rosszul. Utolsóként értem az első frissítéshez, igazán nem volt rá szükségem, volt nálam minden, de olyan jó volt beszélgetni, hülyéskedni. Halmos Lacinak megjegyeztem, hogy rámegyek a pályacsúcsra, kedves pillantással válaszolt… Itt megelőztem pár lassabban frissítő sporttársat, aztán ők visszaelőztek mikor elkavartam Nagykovácsinál (a nátha nagy hátránya, hogy a figyelmet korlátozza). Közben jött szembe Olivér a lányával, kolompolva, fotózva, az jólesett. A hosszú sárga jelzésű emelkedőn elbizonytalanodtam, rég nem láttam szalagot, csak nem tévedtem el megint??? Visszakocogtam az utolsó szalagig, konstatáltam, hogy jó úton vagyok, az a pár száz méter oda-vissza meg mit számít. Örömmel konstatálom, hogy az állapotom jó, mintha a Budai-hegyek levegője gyógyítana. Kutya-hegy, aztán egy kopárabb rész csinos emelkedővel, Kalányos Joe fut elém, örülünk egymásnak, aztán figyelmeztet, hogy csináljak futómozdulatokat mert fotózás van. Mondták, hogy ez a Nagy-Szénás –szégyen, de ezeken a helyeken még soha életemben nem jártam -eszméletlen gyönyörű idő, egyszerűen csodás. Józsiéknak talán kissé hideg volt ott állni egész nap, én fürödtem a napsütésben, alattunk ködtenger, hihetetlen, gyönyörű. Pózolok pár percet a kamerának, nem tudom levakarni az arcomról a vigyort (nem mintha nagyon akartam volna), valami nagy boldogság száll meg. Házibuli a felhők felett. Onnan lefelé Nagykovácsiba laza kocogás, ott majdnem elkavartam, bamba voltam kissé és annyira szembe sütött a Nap, hogy nem lehetett látni a jeleket az aszfalton – de persze hamar rátaláltam az útra, volt is egy frissítőpont – bár nem igazán volt szükségem frissítésre mert lassan mentem, nem pukkadtam ki, és volt is nálam elegendő cucc, azért emberileg jólesett pár percet ökörködni. Utána jött egy nagy hosszú kacskaringós felfele, de nem annyira izgatott a dolog, a tempóm bőven szintidőn belül volt és nem is éreztem magam kipurcanva. Lassan de egyenletesen mentem. A Nagy-Kevély oldalában Sánta Kutya szerint kívül voltam a szintidőn, saját számításaim szerint nem, mindenesetre örültem, hogy nem kell felmászni a csúcsra. Azért már kezdtem fáradni. Utána egy egészen csodálatos lefelé menés volt. Alattam a köd, mögüle kibontakozó facsoportok, ó jajj, maga a csoda, az Avatar legszebb jeleneteit idézi, a lebegő hegység. Ott szelfizek is egyet. Takaros szerpentinen kanyargunk lefelé, aztán lassan beleveszek a ködbe, viszlát napsütés. Az egyik lejtőn utolérem Laliékat, csodálkoznak egy nagyot, de látszik, hogy ők már nem nagyon nyomják. Aztán két tolldíszes csaj irányít, kell is, ott tutira elfutottam volna az elágazás mellett. Jön egy kis emelkedő aztán egy hosszú saras rész. A hosszú földút végén (nem annyira nagyon saras amúgy, csak annyira, hogy tudjam, hogy terepen vagyok), lila és narancssárga hajú emberek kolompolnak, egy igen vidám frissítőpont Sistergő vezetésével. Boszi vár a dobozkával, csippantok, itt sincs kedvem enni-inni, de olyan lelkesek, bulisak, hogy megállok kicsit rágcsálni valamit. Mély elismerésem – itt is olyan hideg van mint a Nagy-Szénáson, de legalább a nap sem süt és kilátás sincs. Aztán hajrá tovább, már csak 5,5 km – meglesz az négy órán belül. Meg a f…t. Egy végtelen hosszú murvás emelkedő jön. Na az hiányzott mint halott faszára a csók. Megyek kitartóan, persze az órám szerint is még kell lennie valamennyi szintnek, de piszkosul deprimál. Köd van, és a szemüvegem is full párás, még a szalagokat is alig látom, pedig már mégegy eltévedésre igazán nincs szükségem, aztán végre vizszintesebb út jön, aztán elérem az erdészházat ahonnan már ismert úton megyünk vissza. Onnantól már könnyed laza kocogás, persze már fáj azért, de nem vészes. Végtelen hosszú lejtő Telkibe, uramisten, ezen jöttünk fel a rajt után, nem csoda, hogy kipukkadtam az elején, ráadásul helyenként el-elbizonytalanodom, hogy nem kell-e befordulni valamelyik mellékutcába. De aztán meghallom a hangszóróból Joe-t, jönnek már kifelé a hazainduló futók, befordulok és kurvajó!!!! Nagy szurkolás, megkongatom a csengőt, marha boldog vagyok, Petivel még csinálunk pár győzelmi fotót közben Noémiék jönnek kifelé –ők rövid távon mentek -, örülünk egymásnak, felszedem a hátizsákomat, mindenkivel lepacsizok, megyek zuhanyozni. Na ott érzem, hogy azért ez geci kemény volt. Lassított zombiként pakolgatom a cuccaimat erre-arra, leginkább csak feküdnék félholtan, nemhogy itt tevékenykedjek. De nagyon lassan valahogy azért összeáll a dolog, visszatotyogok frissen, Csipinek gratulálok a Körhöz meg a mai outfitjéhez is, aztán lassított felvételként teszek veszek. Már a pontőrök is benn vannak, még eszem egy kis gulyáslevest, Csanyának mutatom a cipőmet –alig van rajta sár-, hogy ez terepfutás??? Ez??? Na persze mindenki a legendás 2013-as VTM-et emlegeti. Közben a srácok már pakolásznak, Zsolti kocsijába beférek ha megvárom, úgyhogy segítek pakolni – Csanya külön megköszöni, hogy versenyzőként is pakolok, ez meg külön jólesik. Aztán lassan minden bekerül az autókba, kiürül a telki tornaterem, szép lassan hazaballagunk. És jó volt. Nagyon jó.

Nyúlcipőbolt Budai Trail – Demeter Balázs beszámolója

Posted on 2015.12.17. Updated on 2016.06.09.

Asszem egyre jobban kezdek rákapni a terepversenyek ízére (nem hiába montiztam régen, azt is nagyon szerettem). A verseny előtti beszámolóban magamhoz képest nyavalyogtam egy sort, hogy nem tudom hol tartok és vajon fejlődök-e egyáltalán. Meglett a válasz!

Nekem óriási sikerélmény volt, hogy 17km-t kb. 600m szinttel terepen nagyjából 6:00/km-el futottam végig, úgy, hogy figyeltem végig (na jó, a legvégén elengedtem) a pulzusra. Persze nem ámítom magam, ha teljes kakaóból megyek, nem biztos, hogy jobb lett volna, inkább kikészültem volna. A körülmények ideálisak, a feleségem is jött (semmi lelkifurdalás, hogy csak én szórakozom), eleget aludtam, normálisan reggeliztem, futócuccokat leteszteltem (dupla zokni), kajákat beraktuk, stb. Időben érkeztünk, regisztráció, bemelegítő kocogás, kis gimnasztika a fűtött teremben… A szervezés is szuper volt.

Rajt. A pulzusom nem szállt el az elején, bár rögtön sokat emelkedett, de az engedélyezett limit jó tempót engedett. Hála a bemelegítésnek a limitet viszonylag gyorsan, de fokozatosan sikerült elérni, nem húztam túl. Érzésre is pont jó volt, inkább úgy éreztem, hogy még tartalék is van benne. A pályán igazán sík szakasz nem volt, leginkább emelkedők és lejtők váltották egymást, de szerencsére jól futható volt minden, a lejtő sem volt nyaktörő. Nem emlékszem pontosan, hol éreztem először, hogy fárad a lábam (ilyen a pulzuskontrollált edzések kezdete óta nem igazán volt), de aztán jött egy alacsonyabb pulzusos szakasz. Bevallom, mikor a hosszú eleje megelőzött a Nagy-kopaszról lefelé, csak kíváncsiságból megpróbáltam utánuk menni. Technikailag még csak-csak ment volna, de mikor lefelé 170 köré mozdult a pulzus, lassítottam. És valahol itt éreztem, hogy ez a pulzuskontroll, meg a tervezett edzés/verseny mennyire jó! Ahogy visszatértem a lefelé/síkon engedélyezett limit alá, szinte lépésről-lépésre múlt az izomfáradtság, éreztem, ahogy új erőre kapok, szinte kipihenve mentem neki a következő emelkedőnek. Az utolsó emelkedőn egy széles döngölt kavicsos úton még előztem is. Azért jól az már nem esett, érdekes volt, hogy amint nem figyeltem a pulzust, kúszott lefelé, 168-166, persze gondolom a tempó is (de azt nem néztem), aztán láttam, hogy lehet még tolni, hát nyomtam, hadd szóljon! A szintrajzból emlékeztem, hogy hosszú lejtő a vége. Tartva a lejtős limitet elkezdtek visszaelőzni. Egy darabig bírtam, aztán kb. 2km-el a vége előtt kicsit elengedtem a pulzust, lefelé is a max limiten mentem, aztán az utolsó kb. 50m-en nem bírtam visszafogni magam. Aszfaltos lejtő, pörgött a lábam, engedtem, hadd menjen, a pulzus teteje 185 lett, de fogtam jópár helyezést, a kapun átlépve még ment a sprint, szerencsére 2 olvasó volt a végén, így lett holtverseny 🙂

Persze az én szintemen nem feltétlenül a helyezés számít, az előzés inkább csak motivál a jobb időeredményhez. A legutolsó lépésben volt egy halvány utalás az egyik combomból, ha ezt így folytatnám, ő ott meg is állna (görcs), de szerencsémre ott volt a vége. Rövid pihenő után felkocogtam a feleségem elé, vele nyomtam még egy befutót (nagyon büszke vagyok rá, élete első terepversenye és nem edzett sokat, de nagyon jót ment, ráadásul nem is pusztult bele), aztán nyújtás, gulyás, stb.