Budapest Maraton beszámoló – OutsideRB

Posted on 2017.11.02.

Nekifutás No. IV/42,195, Budapest, 2017

És akkor a zombi megrázza magát. Harákol egy jót, letörli a vért a pofájáról, elrúgja rozzant testét a talajról, és megint fut.

Belehúz. Belehúzok.

Az előző részek tartalmából. A szerző 2014-ben vágott neki első maratonjának. Hiába az óvatos tempó meg a sok banán, 30 km-nél megszűnni érezte a lábát, lebotorkált pályáról és felborult. Utóbb maga sem tudta, hogyan, de elvergődött az első kínai büféig és besörözött. Röviddel ezután átgondolta életét, és úgy döntött, gizionizál. További egy évig készült, és benevezett megint. Jól belekezdett, persze 32-nél összeomlott, négykézláb ment végig a Margitszigeten, ettől felfrissült és 4:19-es idővel célba tolta magát. Jött egy év magános edzés, minden ugyanúgy, épültek befele a kilométerek. 2016 októberében a lendület kitartott már 37-ig, akkor kénytelen volt megpihenni a Lehel úti lomtalanításban. Nagyon szeretett volna kidobott fotel lenni vagy elterülni, mint egy penészes szőnyeg, de erőt vett magán és valahogy mégis beért, 4:07 körül. Maradjanak velünk.

Nehogy már nem. Háromszáz méter lehet még. Már. Még. Hosszú lépések, pótrugó, nézzenek oda, megy ez.  Mi az, hogy megy, azanyátok, repülés. Utolsó előtti kanyar, belső íven előzök, még egy balos, célegyenes, balra tarts, száguldok, tribün, gyerünk, fiúk, ott fent, mondjátok szépen a nevem, hadd halljam, de nem mondják, pont most nem, mindegy, még mindig repülök, bent vagyok, stopper állj, cövek, erre készültem 4 éve, beérni 4 órán belül, megvan. Most mi legyen?

Midőn ezt futottam, tiszta volt ég. Finom, hűvös októberi reggel. Lehetett tudni, hogy a végén felmegy majd 20 fok fölé, de azért jó lesz. A napon már 8-kor is rövidujjas alul-felül. Sok a rizsa, lássuk a szettet. Már megint ugyanaz? Azok kedvéért, akik fekete-fehér készülék előtt ülnek: a nagy esélyes keletnémet kislány, gyönyházszín mintás, strasszokkal díszített, égkék ruhában fut ki a jégre, appardon, tévedésből másik filmet fűztünk be. Nekem itt ez volt felírva. Surrog a vetítő, villan a vászon, Városliget, sokaság. A magyar fiú szokásos visszafogott összeállítással tüntet. Szerintem ez valami demonstráció. És tényleg ugyanaz, édesanyám, ne hagyj el. Várj, megint megmagyarázza. Ébenfa és elefántcsont tökéletes harmóniában. Mert mindennek az alapja a jellegtelen, középbő, fekete rövid alsó, miszerint sort, felül pedig az idei versenyeken már megismert fehér, áramvonalas modell. A PB-trikó. Aki azonban jól megnézi, kiszúrhat egy merész újítást. Dehogyis megint ugyanaz, hiszen ezúttal a zokni is fehér, Michael Jackson emlékviselet, amely pompás összhangban áll a piros, mert végre, végre, végre megint piros Saucony talpcsík-fehérjével és rüszt logójával. A cipőt tavasszal vettem kőkorszaki, sudribunkó módon a Spuriban, akciósan tizenkilencezerért. Vettem egy Adidast is ugyanott, ugyanakkor. Az se rossz, megkedveltem. Havonta váltogattam őket. Örültem, hogy októberre a Saucony jött ki. Messze a legolcsóbb és egyértelműen a legjobb cipőm. És piros. Mert valahogy meg kell jelenni.

Lépcsőzetes célok. Megírtam Gabinak mit szeretnék, a legalábbtól az álmodozósig: 1. végigFUTÓS maraton, a fenébe is, ne kelljen már leállnom, gyalogolnom 5-tel a vége előtt. 2. Legyen PB, azaz 4:07:54-nél gyorsabb 3. Végre érjek oda 4 órán belül. 4. – a többit nem mondom el. A három lépcső inkább csak egy, ha egy megvan, megvan a többi is. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyik egyszerű lenne. Az eddigi szűk négyéves futókarrier felületes tapasztalata ugyanis az volt, hogy én kb. 3 óra 15-30 percig tudok értelmesen futni, utána menetrendszerűen jön a vég. Valahogy hirtelen elfogy minden. Láb kampó, kedv, remények, lillák zokogva, balra el. A rövidebb, versenyszerű futásokon alapuló predikciók mind egyet értenek abban, hogy meg kellene futnom a 3 óra 45-öt, simán, mint a koca malacát, de még annál is jobbat, hej regő rejtem, csakhogy ez még eddig nem jött össze. Pedig vízhólyag elkerül, gyomrom vasból, évi bő kétezer km pipa, boka tart, mégsem. Kész szerencsére. Így lehet apránként fejlődni. Mindig magasabbra.

Gru: Elloptuk a Szabadság-szobrot!

[a minyonok tombolnak]

Gru: … A kicsit, Vegasból!

[a minyonok elszontyolodnak]

Gru: És 5 perccel javítottunk félmaraton PB-t… tudjátok, ’17-ben, Budaörsön.

Téboly. Állok Demeter Balázsék nappalijában, csatakosan, a söröm még meg sem ittam, mégis szédülök, és komolyan mérlegelem, hogy kölcsönkérjek egy alsógatyát Balázstól. Magamban persze röhögök, elkérhetném a borotváját is vagy belefekhetnék az ágyába: most találkozunk először, hogy csodálkozna. Orsival kedvesen beinvitáltak ebédre a verseny után, zuhanyozzunk is, meg minden, csakhogy a versenyközpont mellett parkoló kocsiból nem a megfelelő táskát hoztam el. Tele van szirszarokkal, de gatyó nincs benne. A zuhany nagyon jól esett, aztán megkockáztattam az egyetlen lehetséges megoldást, egy belső hálós megoldással megfejelt futónadrágot, meg valami csoffadt pólót.

Nem csoda, hogy kibillentem. Utolsó hosszabb felkészülési futásom igazából 24 lett volna, benne 10 km gyors, de mondok magamnak, benevezek erre a budaörsi 21-re. Majd előtte futok hármat, a feladatot meg beszúrom. Jó lesz. Rajt előtt ment a műsor a színpadon ezerrel, csak éppen arról nem szóltak a népnek, hogy hülyék-marhák, mucikáim, szét ne szakítsátok magatokat, csináljatok örömfutást vagy fussátok meg a feladatot, akinek van, oszt csill. Félmaratont majd máskor futtok, ez itt most nem az lesz. Kigórtunk pár kilométerjelző táblát a gyanútlan bambák beszopatására, de ez egy másodlagos frissességű pálya-kimérés. Ezt mind nem tudtuk, én meg csörtettem izomból, boldog révületben. Hihetetlen tempóban fogyott a táv, a 10 gyors után még rátettem nyolc lapáttal, őrült PB lesz, most vagy soha. Ha nem csak egy stopper van kéznél, vagy néha előveszem a telómat, akkor rájöttem volna, hogy valami nem stimmel, de így csak a célban vakargattam fejem. Miféle 19.95 km? Kész. Vatafaka. A vörös seggű ördög rúgja szájon. Megfogadtam, hogy ha Balázsék rásegítenek némi szervezéssel, jövőre is megyek és bosszút állok. És hátha akkor majd ebédre is ott maradhatok. A maratonra mindenesetre felpaprikázva érkeztem.

Biztosan meglesz. Lubics doktornő szíves közlése volt ez, mikor kértem, hogy adjon egy mancsot bátorításul. Mondtam neki, mi a szitu. Kacsintott. Meglesz. Ernával taktikus rotációban kiálltuk a sportétel- és könyvmegvevős meg a dedikáló sort, neki a könyv, nekem a magnézium kapszulák, utóbbiakat rövidesen gallér mögé döntöm, előbbit meg majd kölcsönkérem. Biztosan meglesz. Gabi 3:45-48 közötti célidőt írt ki. Ez nagyon tetszett. Elhatároztam, hogy a futás alatt, a válságos szakaszban majd Hankásat játszom, mintha mondjuk a Spartathlon kétharmadánál tartanék. Semmi sem állíthat meg, Natin gonosz tapasz. Aztán, ha bejön, amit Gabi kitűzött, akkor jövőre megpróbálok, mondjuk Erényi Tomira ragadni, cél a 3:30. Ezt el is újságoltam neki, mármint Gabinak, az ötös rajtzóna bejáratánál, a Gizion találkozópontban. Udvariasan félrenézett, nem kommentálta.

És személyesen igazította el rajtszámomat. Ez egyébként plusz tíz fókuszforint volt, és nagyon jól jött. A végső elszámolásnál. Biztosan meglesz.

Többszörös identitásban voltam aznap. Sok mindent kellett fejben tartani és megszervezni. Volt a magánszámom, közben meg Ernával a maraton párban. Vagyis plusz egy csip, ezt 21-nél átadom neki, elfutok, a célban meg majd megvárom. Továbbá csapatvezetőként Orsi lányomékat is beneveztem, ők négyes váltót futottak, velük is találkoztam még a ligetben. Megbeszéltük, hogy a célban majd keressük egymást. Lenyújtok és várok, hívjanak, ha ők is beértek.

Csorgató-, melegítő- és ivókörök, rajtba állás, mindig ugyanaz, kivéve, hogy Erna most megvárt, és a kordonon túlról bátorítólag kacsingatott. Előttem olaszok vagy tízen. Kétpercenként körbepacsizgattak, meg jó szerencsét kívántak egymásnak. Meleg volt nagyon a tömegben. Számban az adrenalin íze. Gyere, maraton, ma megeszlek. Az olaszok lenyomtak még két szerencsekört, már cuppogott a cipőm a szirup tócsában. Aztán nagy nehezen elindultunk. Nem néztem se jobbra, se balra, két markomban óvatosan egyensúlyoztam a 100 darab egyforintost, hogy el ne ejtsek egyet se. Tolongás, kocogás, dobok, kapu, csak a fókusz. A világ urának éreztem magam. Mondjuk úgy tíz méteren át, amikor minden előzmény nélkül, orvul rám tört, hogy rögvest bepisálok. Hopszasza.

Hátha kiizzadom, mondogattam magamban, de hittem is meg nem is. Vagy menet közben diszkréten elengedem. Nincs idő pepecselni, majd jól-rosszul megszáradok. Ez is egy lehetőség. Túl kell ezen is esni egyszer, mi? Hősök tere vége, Andrássyra kanyarodás, egyenleg 74 forint. Inkább futni kéne. Stabil 5:20, ma ezt a tempót kell tartani, mi sem könnyebb. Kilégzés három lépésre, harmadik megnyomva, belégzés kettőre. Fújtatós, szerintem a körülöttem haladók nem örülnek neki. Fél óránként betoltam egy gélt, minden állomáson ittam valamit, nem fáztam, nem volt melegem. 8 kilométernél megtámadtam az egyik neogót, műanyag látványpiszoárt, megállapítottam, hogy nem véletlenül álltam meg, és fél kilóval megkönnyebbedve rongyoltam tovább. Negyven másodperc bukó, ez van, 21 kilométerhez 1:53 körül kell majd érkeznem. Érdekes, éppen ennyi az első félmaraton versenyemen futott időm. Jól haladtam, terv szerint. Nagyon vártam a Jászait, és vadul kalimpáltam, hogy Hanka mindenképpen észrevegyen. Ebben nem is volt hiba. Felzúgott az ismerős, bársonyos-karcos alt, gyerrrrünk, Balázs, csak keményen, húzzál bele, és akkora pacsit kaptam, hogy még a margitszigeti szökőkútnál is csípte a tenyerem.

A féltávot pont időben értem el. Messziről hallottam Orsiék csapatnevét, előttem váltottak jó fél perccel, ezek szerint kiválóan haladnak. Orsi lesz a harmadik, most szállt be, hamarosan tehát utolérem, hurrá.

Aztán feltűnt Erna, lekaptam magamról a páros rajtszámot, amit már csak egyetlen luk tartott a derékgumin, jó hogy el nem hagytam. Kezébe nyomtam, és elszaladtam. Legalábbis ez volt a terv, de valójában még egy kilométer múlva is előttem futott. A maraton második fele kezdett felkapaszkodni a hátamra, szőrös karját a nyakam köré fonva. Kis elnehezedés jött, de rendületlenül pörgettem a pozitív gondolatokat. Orsit vizslattam. Mindig tök feketében fut, ilyen kevés van, észre kell vennem. A finom lassulás nem nagyon aggasztott, mert a fő célhoz már elég előnyt szedtem össze. Ha el nem pusztulok, hazaérek. A 30. kilométer még 5.30-al ment, aztán innen 39.-ig szigorúan monoton fogyogattam. Orsit végül 30 és félnél értem utol, nagyot ment, de már alaposan el volt tikkadva. Együtt hörögtünk egy darabig, aztán még a Műegyetem rakparton szétváltunk. Nyomni tovább. Biztosan meglesz.

Meglesz, de döcögősen. Mire Pestre visszaértünk, futásom minden délcegséget nélkülözött már. Hankáztam, Gabiztam magamban erősen, meg számolgattam, hogy állok. A második Zsil utcai fordulónál jó lesz a 3:50, az Bajcsyn elmélkedve a 3:53 is. Tavaly ugye 37-nél álltam le, most túllendültem ezen, vagyis már távolsági egyéni csúcsban voltam. Éppenséggel meg tudtam volna állni, de egyrészt nem éreztem erre ellenállhatatlan, akut késztetést, másrészt az összes következmény áttekintése után a továbbfutás sokkal értelmesebb opciónak tűnt fel. Két lábam, két kis nyomikáim, ki ne csesszetek velem, most már. A Ferdinánd híd alatt lecsúszott két-két pohár víz és kóla, de menni kellett. Hogy van, Dottore? Köszönöm jól. És az egészsége hogy szolgál? Nincs okom panaszra. És minek húzza azt a kötelet maga után? Az a nyelvem. A Dózsa György úton végre beért Erna, a legjobbkor. Látta a mozgásomat, hátba vágott és közölte, hogy most már bevisz a célba. Így is lett. Adott némi sebességet, de főleg reményt, hogy a zombiságnak egyszer csak vége szakad. Ez az összefutás sokkal több volt sima befutónál. Ernának köszönhetem, hogy 2014-ben bicikliről futásra váltottam, ő csinált kedvet a személyre szabott edzéstervezéshez, amit onnantól párhuzamosan nyomtunk, és most személyesen ért ide, éppen időben, hogy berángasson a nagy célba, a nagy napon. Meseszerű. Gilisztaszerű tekergéssel haladtam, és két nyögés között még tudtam óvatosan röhögni is, ahogy fölényes lazasággal föl-le ingázott mellettem. 41-nél próbáltam erősíteni, de ez csak kábé 15 lépésig tartott. Sokan szurkoltak az út mellett, ismeretlenek ordították a nevemet, hogy menjek, toljam, meglesz, és ez baromira jól esett. Közben néztem az órát, a fene egye meg, adják ide azt a rohadt 3:55-öt, ha már idejöttem, de ahhoz most már nagyon igyekezni kell. És 300 méterrel a vége előtt megtörtént a kisebb csoda, beröffent valami tartalék motor, és mégis tudtam hajrázni egyet. Erna persze így is simán lefutott, és a célegyenesben megélt száguldásom is elég vicces billegés volt a befutófilm tanúsága szerint. De. De egyértelműen rá tudtam gyorsulni. Most akkor maradt még bennem valamennyi? Hat forint? Kettő? Ötven fillér? Becsszó, nem tudom. Ez messzire vezet.

Pár perccel később Gabi lába előtt heveredtem le, a nagyszínpad mellett. Fizikailag meg átvitt értelemben is. Maratonista lettél – írta nagylelkűen pont két éve, amikor a közepesen elhülyéskedett verseny végén először célba másztam. Maratonista lettem – most már én is fenntartás nélkül aláírom. És köszönöm. Meleg volt a végén, itt éreztem igazán, a kockakövön elnyúlva, és talán ez el is vitt az egészből 5 percet vagy 8-at. De kit érdekel. Közben megjöttek Orsiék is, vagyis ott voltak már rég. Azt hittem, megelőzöm őket, de befutottak a 915 férfi váltóból 69. helyen, bő félórával előttem. Pedig az egyik fickó futás közben a verseny előtt benyakalt ingyen joghurttól még hányt is. Mint a legnagyobbak.

3:54:57. Nem egyszerűen célverseny volt, hanem az év versenye, sőt, nekem négy év, vagy ha úgy tetszik, minden idők legfontosabb futása. Az lett, azzal, hogy sikerült. 13 perc 57 másodperccel az eddig PB-n belül. Szerintem ez nem rossz. Végig futottam. Az 4 órás álomhatárból faragtam még kövér öt percet. Nyakamba akasztották az érmet, és akkor kicsit meg kellett állni, jól megnézni a földet, és pár másodpercre szakszerűen hüvelyk- és mutatóujjam közé fogni az orrnyergemet. Nem bőgtem, azt nem tudok, csak szemembe esett egy vastag téli irhakabát.

OutsideRB