Korinthosz 160 – Evetovics Milán, beszámoló

Posted on 2023.08.09.

Nem egyszerű elkezdeni ezt a beszámolót, mert belülről – érzésem alapján kevés hibát vétettem (vagy nem túl nagyokat) -,hisz beértem, és így picit nehezebb reflektálni a versenyen történtekre.

A rajtba kábé 15 perccel előbb odaálltunk gyülekezni, már akkor éreztem, hogy elég meleg napnak nézhetünk elébe, viszont a karszáramat és a nyaksálamat hűtéshez a kocsiban hagytam, ami 4-500 méterre volt, de úgy voltam vele, hogy nem ugrasztom Hankát, inkább bevizezem a sapkámat, meg a karomat az ott lévő szőkőkútban és majd 16 kilinél felveszem a hűtős eszközeimet.
Pontban 11-kor rajt, enyhe lankás emelkedéssel kezdtünk. Én gyakorlatilag a legvégéről indultam a mezőnynek és nagyon lassan topogva előztem meg csak egy-egy embert és végig csak a pulzusra koncentráltam, és hogy nehogy elszaladajam az elejét. 3-4 kili után ott volt az első frissítőpont, ahonnan már tudtam magammal vinni jeget. Kiérve a városból elkezdődött a tekergőzés a gátakon, de ezt sokat gyakoroltam és otthonosan mozogtam ezen a néhol jobb, néhol rosszabb minőségű göcsörtös földes/füves/kavicsos felületen. Hamarosan ott voltunk a 10 kilis frissítőnél, ahol újabb jég felvétele következett. A maradék 6 kilin elfogyasztottam az első gélemet és megittam az 1 liter izo maradékát is, amit erre a szakaszra terveztem.
16 kilinél megkaptam Hankától az előre megbeszélt frissítésekeket és a karszárat+nyaksálamat tele jéggel. Az ezt követő 9 kilin igyekeztem minél egyenletesebb tempót futni, erre a szakaszra csak 0,5 liter iso-t vittem, ami éppen hogy elégnek bizonyult. Bogyiszlón 25-nél Hankától megkaptam az újabb frissítési adagot és a jeget. Ittam közben sok vizet is, hogy ki ne száradjak.
A következő találkozás 40 kilinél lesz, így addig csak magamra és frissítőpontokon lévő jég/víz utánpótlásra tudtam számítani. Igyekeztem minél gyorsabban letudni ezt a szakaszt, hogy a 40-es szintidőhöz képest minél nagyobb előnyöm legyen. Kb. 30 perc előnnyel érkeztem meg ide, itt az árnyékban kihengereztem magam, megittam egy hideg 0% lime-os sört, közben Hanka berendezte a zsákomat.
Ezután jött a leghosszabb “egyedül” futott szakasz; egy 20-ast kellett menni.  A frissítő után Csepregi Ákossal futottunk együtt 6-8kilin át, ez jó volt, mert egy kicsit elvette a fókuszt a kezdődő fáradtságról, ahogy a futás/edzés/versenyzésről dumáltunk, meg mivel ő már ismerte a pályát mondta,  mire hogy számítsak, illetve hogy ha átértünk a folyón, ott lassacskán lesz majd árnyék is hamarosan.
Egy idő után aztán egyedül maradtam, mert itt gyorsabb tempóban mentem, mint ő. Viszont a fáradtság és a meleg kezdte megtenni a hatását. Ami a kezmere játszott, hogy már a “túloldalon” futottam, tehát közeledtem a feléhez. A frissítőknél próbáltam többet pihenni, viszont két frissítőpont között mindig legalább valamilyen tempóban futni és nem belesétálni. A meleg miatt nem nagyon kivántam a szilárd frissítésemet, de nem hagytam magamnak választást és megfelelő időközönként letoltam egy gélt is, nehogy elfogyjak. Aztán végül csak eljött a pont, ahol Hanka várt, “kigurítottam” a hátamat, jegeztem magam, Hankától megkaptam a só/bcaa/electrolit tablette kombót ismételen, és jeget, valamint a további frissítésemet a zsákomba.
A következő találkozásnál már Baján leszünk. A pontot elhagyva már szinte végig árnyékban futottunk és a hőmérséklet csökkenésével a pulzusom is kezdett visszatérni egy normálisabb tartományba (ilyen tempónál). Közben egy nagyon pozitív élmény kezdett el elurakodni rajtam, hiszen most jön a hazafutás. Apu Bajáról származik és sok nyári hetet töltöttünk a bajai Petőfi szigeten. Egész konkrétan annál a nyári szálláson, ami előtt a 80-as fordító volt. Sok szép emlék kötött oda, mint ahogy a Sportuszodához is, ami előtt szintén elfutottunk. Ahogy elmerengtem az emlékeimben, egy kisebb zokogó görcs tört rám, tudtam, hogy ez a szép elmékek mellett azt is jelenti, hogy kezd fogyni a cukor a szervezetmből, úgyhogy itt az ideje frissíteni, ezért egymás követően 2 GU gélt is betoltam, nehogy elfogyjak. Egész jó kis tempóban értem 70-hez, majd egy gyorsabb frissítés után mentem ki a szigetkörre a felezőpont előtt. Elég hosszú volt, de igyekeztem nem sokat belesétálni, hogy minél több idő maradjon a szintidőhöz képest.
A felezőpontnál kb. 45 perc előnyöm volt, megnyugtató volt, hogy sikerült növelnem a 40 kilihez képest, ugyanakkor tudtam, hogy a neheze még csak most jön. Ettem egy pár korty hideg-langyos sós levest benne egy kevés rizzsel. Jeget tömködtem a bal combom egy pontjához mert egy éles izomfájdalmat éreztem és mondtam Hankának, hogy amíg eszegetem visszafelé sétálva a levest, addig jöjjön és dumáljunk kicsit.
Visszafelé a szigetkört már sötétben, lámpával a fejemen kezdtem, sikerült egy egész tűrhető tempóban visszaérni az utolsó bajai frissítőponthoz. Hankával itt csináltunk egy nagygenerált, kigurítottam a hátamat, illetve a bal lábam elázott a combomhoz tömködött jégtől, így végül azt a döntést hoztuk, hogy megnézzük a lábujammat, mert éreztem hogy dörzsöli. Hanka segítségével lecseréltük a zoknit és a cipőt is az Altrára és vazelinnal bekentem vastagon a lábujjaimat, kiszúrni végül nem kellett, mert vízhólyag nem volt rajta. Jégspray-vel lefújtuk a combomat és végül úgy döntöttünk, hogy száraz pólót is veszek. Sokat segített a morálomon ez a nagy generál, a bal combomból a fájdalom már teljesen eltompult, és a bal lábamat sem dörzsölte a vizes cipő tovább. A fáradtság viszont továbbra is megvolt, ezért itt sétáltam néha kis belefutással, de igyekeztem nem lassan sétálni. 

Legközelebb 103-nál talákoztunk Hankával, visszacseréltem a cipőt a Hokára, mert bár az vizes, de az Altrában nem ment a futás, mert fájni kezdett tőle a talpam. Felvettem az esődzsekit, mert kezdett cseperegni. Mentem tovább, futni nem igazán tudtam, de toltam/haladtam, az eső nem akart rákezdeni, nekem viszont már baromi melegem lett a dzsekiben. Szerencsére le tudtam adni Hankának egy ponton a dzsekimet, majd ezt követően 5-10 perccel nyilván megjött a vihar 😀 😀 :D. Először kicsit esett, aztán jobban, aztán brutálisan, közben a villámok meg szépen csapkodtak körülöttünk, ennek köszönhetően tudtam meg, amikor a hídon futottam át, hogy tudok derékban 90 fokban lehajolva ~5 perceset futni, ha nagyon fosok, hogy odacsap a villám. 😀 Ha a vihar nincs, valószínűleg rosszabbat megyek, mert az esővel együtt én is összekaptam magam és elkezdtem futni, mert tudtam, ha a hideg esőben sétálgatok, akkor abból nagy baj lehet.
120 kilinél Keselyűsre érve nem sokat voltam Hankával a frissítőponton, csak egy Redbullt toltam be, meg a szokásos frissítéseimet, mert tudtam, hogy a most következő szakasz lesz az utolsó nehezebb rész, így ezen akartam mihamarabb túllenni. A fáradtság kezdett nagyon beütni ezen a szakaszon, pláne mert a futás már nem igazán ment, de tudtam, hogy haladnom kell, mert különben még fáradtabb leszek.  A szemem már káprázott a lámpa fényben megcsillanó bogaraktól, a fejem is húzott, a lábam meg nem igazán tudott futni. Ez volt a legnehezebb-leghosszabb szakasz, de végig ott dolgozott bennem, hogy ha ez megvan és kibírom, innen már könnyebb lesz és a szintidőbe is bele kell férnem. Pont jókorra értem be Bogyiszlóra, és kihasználtam talán a pálya egyetlen intézményesített wc-jét. Kértem Hankától koffein tablettát, hogy felpörgessen egy kicsit, leadtam a fejlámpát, és felvettem a száraz esődzsekimet, mert újabb nagyon sötét és nagyon nagy felhő felé ment a pálya. Bogyiszlóról kiérve kezdtem kicsit jobban érezni magamat, a koffein tabletta is kezdett hatni és újabb gélt is toltam, hogy legyen majd miből futni. Szép lassan elkezdtem futómozgásban közlekedni, közben levettem a dzsekimet és eltettem, mert az a bizonyos felhő persze elment a másik irányba. Egész hamar sikerült az utolsó találkozási ponthoz odaérni. Itt kiszórtam a kavicsokat a cipőmből és kértem a fülhallgatómat, mert az éreztem van még bennem annyi, hogy az utolsó 16 kilinek a sima részeit futva tegyem meg, ahhoz meg jó lelkesítő lesz majd a zene.
A frissítőpontból elindulva nagyon hamar elég hülye tempóra gyorsultam és ahelyett, hogy óvatosan kocogtam volna, a zenére elkezdtem tolni mint süket a csengőt. Kár volt, mert így 2,5 kilométerig tartott az erőm, ahol be kellett látnom, hogy ez nem volt jó ötlet és innen bizony már séta lesz. Közben Csákány Kriszta ért utol, akivel már Bogyiszló  óta kerülgettük egymást. Megbeszéltük, hogy innen már beérünk illetve egyikünk se fog tudni futni (bár ő nagyon mondta, hogy fussak nyugodtan nem kell vele tartanom). Akkora már én nagyon nehezen viseltem magamat (a fáradtságomat), így jó volt valakivel dumálni, mert addig sem a saját nyomoromra figyeltem. Felhúztuk magunkat az utolsó nagy kaptatóra, majd vissza a városba és végül be a célba.

Előzetesen arra gondoltam, hogy egy 19 órás 160 kilinek illene meglenni, de így látva a pályát meg a körülményeket ez lehet, hogy kicsit túlzó volt. A 21 órás beérés talán reális lehetett volna, de ahhoz ott az utolsó 16 kilin túl még főleg a 90-től ~ 110-ig es szakaszon kellett volna jobban menni/futni. Mindenesetre nekem ez így volt jó és nagyon örülök neki. Ismét sok jól használható tapasztalatot szereztem a versenyzésemmel és magammal kapcsolatban. Ami nagyon kiemelkedő volt, hogy annyira  fókuszált állapotban és flowban voltam (még amikor fáradt is voltam), hogy nem tudtak kizökkenteni a nagyobb fájdalmak/fáradtság/problémák sem. 

A verseny másnapján már tudtam futni, nem volt különösebb bajom egy kicsit a combizmok fáradtságán kívül.

Korinthosz80 – Janicsák Enikő, beszámoló

Posted on 2022.08.18.

Előzmények:

2021-es Korinthoszon is staffként voltam jelen, ahogy az előző években is. Meghatározó élmény látni a futókat, a sikereiket, az örömeiket, vagy éppen a nehézségeiket.

Ott tavaly én eldöntöttem, hogy 2022-ben futóként szeretnék részt venni a Korinthoszon, és meg is kérdeztem Gabit, – edzőm – hogy mit gondol róla. A válasz annyi volt, hogy rendben, van 1 évünk, ami soknak tűnik, de nem az. Feszes lesz a tempó, kihagyások nem fognak beleférni. Én ezt elraktároztam a fejemben jó mélyen.

2 éve folyamatosan sérült voltam. Kezdődött a fáradásos töréssel, majd folytatódott a sarokgyulladással, aztán kisebb, de elhúzódó sérülésekkel. De ott, akkor augusztusban azt éreztem, hogy most  rendben vagyok, szeretnék végre egy normális felkészülést végigcsinálni.

Így kezdtünk hát neki.

A decemberi derék becsípődésemet, majd a januári covidomat leszámítva hála istennek eseménytelenül telt a felkészülés (szerencsére mindkettőt elég könnyen megúsztam). Amit Gabi előírt, én azt hiánytalanul megcsináltam.

A májusi Myway 50km volt az első megmérettetés a felkészülés alatt versenykörülmények között. Nem úgy sikerült, ahogy vártuk. Rossz frissítés, gyomorproblémák, és ebből adódó teljes megborulás fejben. Ezután a felkészülésemben is volt egy kis mélypont. Természetesen mindent megcsináltam, csak egyszerűen nem ment jól. De közben elkezdtem rendbe tenni a frissítésemet, mert tudtam, hogy azon rengeteg múlik és nem követhetem el újra ugyanazt a hibát.

Aztán volt két hosszabb edzésem, egy 6 majd egy 7 órás (futás+bringa), amik jól sikerültek és ezzel sikerült visszahozni az önbizalmamat is, és újra kezdtem magabiztossá válni. Az elmúlt egy évben 2301,1km-t futottam, és heti szinten többször kondiztam, pilateseztem, bodyARToztam, stretchingeltem, rengeteget sétáltunk Cocoval.

Verseny előtt:

A verseny előtt legalább 2 héttel én már elkezdtem figyelni az időjárás előrejelzést, kicsit aggasztó volt. 36 fok, majd 37, aztán volt 40 fok is az előrejelzésben. Aztán úgy döntöttem, hogy ezt elengedem, befolyásolni úgysem tudom.

Rengeteg edzést csináltam direkt 12-15 óra között. Egyrészt nekem ekkor van általában lyukas órám, másrészt célzottan akartam magam trenírozni a melegre. De nem tudom, hogy ezt egyáltalán meg lehet-e szokni.

Verseny napja:

Végül elérkezett augusztus 5-e, felvettem Zsuzsit és indultunk Szekszárdra. Én teljes nyugalomban voltam, nem volt rajtam az a hagyományos verseny stressz.

Versenyközpont, rajtcsomag átvétel, technikai értekezlet volt a menet, majd megnéztem a 160km-esek rajtját, amin annyira megható beszédet mondott a speeker, hogy én már ott sírtam egy kört.

12-kor indultunk át busszal Bajára a rajt helyszínére.

Az első hiba amit elkövettem, hogy kb 6-kor reggeliztem még itthon és 1db mini szendviccsel készültem délelőttre, így nyilván én már 12-kor farkas éhes voltam. Nem volt más választásom, megittam a vésztartaléknak elrakott Allrys gélemet. Ezzel elvoltam a rajtig.

14 órakor volt a rajtunk, előtte mindenünket vizeztük. Csurom vizes pólóban, karszárban és sapkában indultam el, ami nettó 3 perc alatt vált teljesen szárazzá a forróságban (állítólag ekkor 41 fok volt Baján). Ez azért volt problémás, mert az első frissítőpont, ahol volt jég, az 10km-nél volt.

Ez alatt a 10km alatt úgy éreztem, hogy lehet lángra fog kapni a testem, annyira pörkölt a nap. Nyilván a pulzusomnak köze nem volt a Gabi által előírtakhoz, de szerencsére még nem ment át az aggasztó tartományba. Tisztában vagyok vele, hogy ilyen melegben magasabb a pulzus és bíztam benne, hogy ha elkezdem magam majd jegelni, akkor visszább fog menni. (nem így lett  )

A frissítésem 10km-ként volt leadva, a terv az volt, hogy így nem kell megállni minden ponton, mert 10km-re elegendő iso és víz van nálam. Na igen, de ez már az első pár kilométeren kiderült, hogy nem lesz tartható, hiszen a karszáramba rakott jég az 5km-t sem bírta ki, nemhogy a 10km-t, nagyon gyorsan elolvadt. Így az mellett döntöttem, hogy inkább minden ponton megállok jégért, plussz vízért és megyek is tovább.

Ez jó döntésnek bizonyult, viszont 30km-nél észrevettem, hogy nagyon szorítja a gyűrű az ujjamat, ami azt jelentette, hogy durván elkezdtem vizesedni. Osztottam szoroztam, valahogy leráncigáltam a gyűrűt és inkább felhívtam Gabit, hogy mi a teendő. Megbeszéltük, hogy a meleg, a túlzott izzadás miatt a nátrium szinttel lehet a baj, így sűrűbben veszek be sótablettát és elkezdek inni colat a frissítőpontokon, hogy a benne lévő koffein hátha kicsit kitolja a vizet. Ez bevált és kezdett kicsit jobb lenni a helyzet.

Így innentől minden ponton egy pohár cola volt a menü, közben pedig ittam az iso-t, néha bele kortyoltam a sima vízbe. A sótablettát pedig próbáltam sűrűbbre ütemezni. Szilárd ételt nem is ettem egyáltalán a 80km alatt. Az i:am iso tökéletesen bevált végre és mindenféle gyomorproblémát megúsztam.

36km-nél elővettem a telefonom és meghallgattam Máté&Réka vendégeim által küldött hangüzeneteket, amit a lelkemre kötöttek, hogy előre nem hallgathatok meg, majd csak akkor ha épp holtpontom lesz. Annyira jók volt, egyszerre nevettem és sírtam rajtuk. Küldtem nekik én is egy videót, aztán futottam tovább. De mindentől függetlenül a kedvem jó volt, néha belesétáltam, de aztán mindig elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen nem fáj semmim, jól vagyok, akkor miért nem futok?

45km környékén tűnt fel, hogy kezd lentebb csusszanni a nap, és már nem veret olyan erővel, mint addig. Itt úgy éreztem, hogy szárnyra kaptam, kezdett a pulzusom is visszaállni az amúgy előírt zónába és egyébként is túl voltam a felén, innentől már kevesebb volt hátra, mint amennyit megtettem.

Ráadásul imádom a naplementét, úgyhogy lőttem pár fotót is, és mosolyogva kocogtam tovább, miközben azon gondolkodtam, hogy mennyire vártam ezt a napot és most itt vagyok és mennyire jó.

Haladtam pontról pontra előre, mindig csak a következő frissítőpont lebegett a szemem előtt és az, hogy minél előbb odaérjek Sióagárdra a lányokhoz. Annyi elvárás volt magammal szemben, hogy ehhez a 70km-es ponthoz mindenképpen 23 óra előtt érjek oda, hogy ne kelljen a szintidőn stresszelni az utolsó 10km-en. De szerencsére ez a probléma végül nem állt fenn.

Közben beértem Bogyiszlóra, ez volt az 54.91km, itt volt leadva a fejlámpám. Egész jól kiszámoltam, mert ezután már kezdődött a szürkület.

Szépen futottam bele a sötétségbe. Én, aki egyébként minden körülmények között fél egyedül a sötétben, itt észre sem vettem, hogy mi van. Csak mentem előre, és valahogy még ezt is élveztem. Megállni nem lehetett, mert akkor egyből lecsaptak rám a szúnyogok.

65km-nél gyorsan megtöltöttem a kulacsaimat és robogtam is tovább, hiszen már csak 5km választott el Sióagárdtól.

Csalóka ez a szakasz, mert a gát túloldalán van a frissítőpont, ami azt jelenti, hogy 2km után már hallani lehet a zenét és a lányok hangját, de még hátra van 3km a vak sötétben. De aztán egyszercsak ott voltak, hallottam, amikor Zsuzsi mondja, hogy: „ez az Eni” 

Olyan boldog voltam, amikor odaértem, kicsit el is sírtam magam örömömben. Aztán megmutatták a nagy  „Hajrá Eni!” feliratot kifüggesztve és még inkább elérzékenyültem. Próbáltam nem sokat időzni náluk, mert bár maradtam volna még, le akartam már tudni azt a maradék 10km-t, és minél előbb bent lenni a célban.

Gyömbi futott velem párszáz métert, aztán magamra hagyott és újra csak én voltam, a gát és a sötétség. Elég volt már ez a földutas rész, vártam, hogy kiérjek az aszfaltra, de innen a következő pont nagyon nehezen akart eljönni.

Nem akartam már belesétálni, hiszen a Bor utca után felfelé megy az út, amit tudtam, hogy úgyis kénytelen leszek sétálni, mert a domb már annyira nem hiányzott a kis lábaimnak.

De néha elhagyott az erőm egy pillanatra és gyaloglásra váltottam. Majd gyorsan meggyőztem magam, hogy haladjak már tovább, ne az utolsó 5km-t sétálgassam.

Végre felértem a szőlős rész tetejére, innen jött egy kis lejtő, amit alapvetően szeretek, de  77 km után a lábaim máshogy gondolták.  De ezzel itt már ki törődik, amikor olyan közel volt a cél.  

Innentől folyamatosan a sírással küzdöttem.

A cél előtt a kezembe adták a névre szóló szalagomat és azzal futottam be a célkapuhoz, könnyezve, de iszonyatosan boldogan.

Aztán megláttam, hogy Zsuzsi és Orsi is ott várnak. Nem számítottam rá, hogy el tudnak szabadulni a frissítő pontról, hogy megnézzék a befutómat.

Elmondhatatlan, amit ott éreztem.

Öcsi is megölelgetett, ahogy minden egyes célba érkezőt, lőttünk pár fotót, aztán már jött is a következő befutó, így átadtuk neki a célkaput.

Hihetetlen érzés, hogy sikerült, a hivatalos időm 9 óra 16 perc 1 másodperc lett.

Nem volt elvárásom a befutóidővel kapcsolatban, csak annyi, hogy szintidőn belül legyen meg.

10 óra volt a szintidő, így bőven sikerült, de legalább van is min javítani jövőre. 

Sajnos rengetegen feladták, vagy csúsztak ki a szintidőből. Minden idők legkevesebb sikeres teljesítése volt az idei versenyen. Hálás vagyok, hogy nekem sikerült, talán mégis volt értelme a tűző napon való futásoknak.

Egyszerűen nem lehet elmesélni, ami kavarog az emberben egy ilyen verseny alatt abban a 9 órában, amíg a pályán van. Van idő gondolkodni sok mindenen. Én egyetlen dolgon nem gondolkodtam egy pillanatig sem, méghozzá azon, hogy feladjam. Persze ez okoz némi fejfájást is, hiszen őszintén bevallom, fogalmam sincsen hol van az a pont, amikor azt kell mondani, hogy feladom, hogy nem bírom tovább. Valószínűleg előbb ájulok el, minthogy felismerjem, hogy meg kell állni. De ez nem csak versenyen jellemző rám…

De itt én ezt annyira akartam, annyit készültem rá, annyi mindent áldoztam be az edzésekért. Ha nem volt kedvem, vagy fáradt voltam, vagy meleg volt, vagy esett az eső is elmentem futni. Mindent a futásaimhoz igazítottam, hiszen tudtam, hogy bele kell tenni a munkát, ha nem akarok egy iszonyatosan szenvedős futást, vagy egy sérülést összeszedni.

Fantasztikus érzés, amikor a beletett edzésmunka ott akkor összeáll és csodálatos az emberi test, hogy mennyi mindent kibír.

Konklúzió:

Rengeteget elmélkedtem azon is, hogy mennyire hálás vagyok az engem körülvevő embereknek, akik mindvégig hittek bennem. Talán jobban, mint én magamban. Szilvi nővéremmel egészen a rajt pillanatáig telefonos kapcsolatban voltunk, anya is hívott reggel, a barátaim, a vendégeim mind izgultak értem.

De igazából már a felkészülés alatt is többször megfogalmaztam, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy támogató emberek vesznek körül.

Nodari Zsuzsinak nem tudtam olyat mondani, amire ne azt válaszolta volna, hogy rendben, megyek veled, kísérlek.

Rózsa Tündi minden alkalommal vigyázott Cocora, ha hétköznap a munka után mentem futni és túl hosszan lett volna egyedül, vagy ha csak hajnalban tudtam megoldani a futást, akkor is vihettem hozzá, vagy ha oktattam hétvégén és még azután mentem edzeni. Bármikor kértem, soha nem mondott nemet. Nekem pedig igazán nagy megnyugvás volt, hogy ez a kis szőrpamacs nincsen egyedül hagyva otthon hosszú órákon keresztül.

Márkus Öcsi, aki helyet biztosított nekem az indulók között, és a felkészülés alatt többször is megerősített benne, hogy a felkészüléssel jól haladok.

Na és persze Barát Gabi, aki nélkül ez az egész nem valósult volna meg, hiszen sikerült megtalálnia végre a tökéletes terhelést, amit elbír a testem és sérülés nélkül telt el ez az egy év.

Igazán jó érzés, hogy ilyen emberek vannak mellettem. Köszönöm, köszönöm!

Azon is gondolkodtam, hogy mi változott a korábbi évekhez képest, hogy most ennyire összeállt minden. Arra jutottam, hogy én most annyira a helyemen vagyok és annyira jól érzem magam lelkileg is, és ez rengeteget számít. Azzal foglalkozom, amit szeretek, és olyan emberekkel töltöm az időmet, akik adnak és nem elvesznek.

Másrészt pedig a legjobb döntésem volt 2021. januárjában, hogy elhagytam a hús és a tejtermékek fogyasztását, miután elkezdtem undorodni tőle. Mondhat bárki bármit, sokkal jobban érzem magam a bőrömben és sokkal gyorsabban regenerálódok, mint korábban. Megszűntek az ízületi problémáim, és talán így az autoimmun betegségemet is sikerült kordában tartani.

Szó, ami szó úgy érzem, hogy most minden úgy van, ahogy lennie kell. Nem ragaszkodom görcsösen semmihez és ez elég felszabadító érzés. Maradjon is így.