Korinthosz80 – Janicsák Enikő, beszámoló

Posted on augusztus 18, 2022

Előzmények:

2021-es Korinthoszon is staffként voltam jelen, ahogy az előző években is. Meghatározó élmény látni a futókat, a sikereiket, az örömeiket, vagy éppen a nehézségeiket.

Ott tavaly én eldöntöttem, hogy 2022-ben futóként szeretnék részt venni a Korinthoszon, és meg is kérdeztem Gabit, – edzőm – hogy mit gondol róla. A válasz annyi volt, hogy rendben, van 1 évünk, ami soknak tűnik, de nem az. Feszes lesz a tempó, kihagyások nem fognak beleférni. Én ezt elraktároztam a fejemben jó mélyen.

2 éve folyamatosan sérült voltam. Kezdődött a fáradásos töréssel, majd folytatódott a sarokgyulladással, aztán kisebb, de elhúzódó sérülésekkel. De ott, akkor augusztusban azt éreztem, hogy most  rendben vagyok, szeretnék végre egy normális felkészülést végigcsinálni.

Így kezdtünk hát neki.

A decemberi derék becsípődésemet, majd a januári covidomat leszámítva hála istennek eseménytelenül telt a felkészülés (szerencsére mindkettőt elég könnyen megúsztam). Amit Gabi előírt, én azt hiánytalanul megcsináltam.

A májusi Myway 50km volt az első megmérettetés a felkészülés alatt versenykörülmények között. Nem úgy sikerült, ahogy vártuk. Rossz frissítés, gyomorproblémák, és ebből adódó teljes megborulás fejben. Ezután a felkészülésemben is volt egy kis mélypont. Természetesen mindent megcsináltam, csak egyszerűen nem ment jól. De közben elkezdtem rendbe tenni a frissítésemet, mert tudtam, hogy azon rengeteg múlik és nem követhetem el újra ugyanazt a hibát.

Aztán volt két hosszabb edzésem, egy 6 majd egy 7 órás (futás+bringa), amik jól sikerültek és ezzel sikerült visszahozni az önbizalmamat is, és újra kezdtem magabiztossá válni. Az elmúlt egy évben 2301,1km-t futottam, és heti szinten többször kondiztam, pilateseztem, bodyARToztam, stretchingeltem, rengeteget sétáltunk Cocoval.

Verseny előtt:

A verseny előtt legalább 2 héttel én már elkezdtem figyelni az időjárás előrejelzést, kicsit aggasztó volt. 36 fok, majd 37, aztán volt 40 fok is az előrejelzésben. Aztán úgy döntöttem, hogy ezt elengedem, befolyásolni úgysem tudom.

Rengeteg edzést csináltam direkt 12-15 óra között. Egyrészt nekem ekkor van általában lyukas órám, másrészt célzottan akartam magam trenírozni a melegre. De nem tudom, hogy ezt egyáltalán meg lehet-e szokni.

Verseny napja:

Végül elérkezett augusztus 5-e, felvettem Zsuzsit és indultunk Szekszárdra. Én teljes nyugalomban voltam, nem volt rajtam az a hagyományos verseny stressz.

Versenyközpont, rajtcsomag átvétel, technikai értekezlet volt a menet, majd megnéztem a 160km-esek rajtját, amin annyira megható beszédet mondott a speeker, hogy én már ott sírtam egy kört.

12-kor indultunk át busszal Bajára a rajt helyszínére.

Az első hiba amit elkövettem, hogy kb 6-kor reggeliztem még itthon és 1db mini szendviccsel készültem délelőttre, így nyilván én már 12-kor farkas éhes voltam. Nem volt más választásom, megittam a vésztartaléknak elrakott Allrys gélemet. Ezzel elvoltam a rajtig.

14 órakor volt a rajtunk, előtte mindenünket vizeztük. Csurom vizes pólóban, karszárban és sapkában indultam el, ami nettó 3 perc alatt vált teljesen szárazzá a forróságban (állítólag ekkor 41 fok volt Baján). Ez azért volt problémás, mert az első frissítőpont, ahol volt jég, az 10km-nél volt.

Ez alatt a 10km alatt úgy éreztem, hogy lehet lángra fog kapni a testem, annyira pörkölt a nap. Nyilván a pulzusomnak köze nem volt a Gabi által előírtakhoz, de szerencsére még nem ment át az aggasztó tartományba. Tisztában vagyok vele, hogy ilyen melegben magasabb a pulzus és bíztam benne, hogy ha elkezdem magam majd jegelni, akkor visszább fog menni. (nem így lett  )

A frissítésem 10km-ként volt leadva, a terv az volt, hogy így nem kell megállni minden ponton, mert 10km-re elegendő iso és víz van nálam. Na igen, de ez már az első pár kilométeren kiderült, hogy nem lesz tartható, hiszen a karszáramba rakott jég az 5km-t sem bírta ki, nemhogy a 10km-t, nagyon gyorsan elolvadt. Így az mellett döntöttem, hogy inkább minden ponton megállok jégért, plussz vízért és megyek is tovább.

Ez jó döntésnek bizonyult, viszont 30km-nél észrevettem, hogy nagyon szorítja a gyűrű az ujjamat, ami azt jelentette, hogy durván elkezdtem vizesedni. Osztottam szoroztam, valahogy leráncigáltam a gyűrűt és inkább felhívtam Gabit, hogy mi a teendő. Megbeszéltük, hogy a meleg, a túlzott izzadás miatt a nátrium szinttel lehet a baj, így sűrűbben veszek be sótablettát és elkezdek inni colat a frissítőpontokon, hogy a benne lévő koffein hátha kicsit kitolja a vizet. Ez bevált és kezdett kicsit jobb lenni a helyzet.

Így innentől minden ponton egy pohár cola volt a menü, közben pedig ittam az iso-t, néha bele kortyoltam a sima vízbe. A sótablettát pedig próbáltam sűrűbbre ütemezni. Szilárd ételt nem is ettem egyáltalán a 80km alatt. Az i:am iso tökéletesen bevált végre és mindenféle gyomorproblémát megúsztam.

36km-nél elővettem a telefonom és meghallgattam Máté&Réka vendégeim által küldött hangüzeneteket, amit a lelkemre kötöttek, hogy előre nem hallgathatok meg, majd csak akkor ha épp holtpontom lesz. Annyira jók volt, egyszerre nevettem és sírtam rajtuk. Küldtem nekik én is egy videót, aztán futottam tovább. De mindentől függetlenül a kedvem jó volt, néha belesétáltam, de aztán mindig elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen nem fáj semmim, jól vagyok, akkor miért nem futok?

45km környékén tűnt fel, hogy kezd lentebb csusszanni a nap, és már nem veret olyan erővel, mint addig. Itt úgy éreztem, hogy szárnyra kaptam, kezdett a pulzusom is visszaállni az amúgy előírt zónába és egyébként is túl voltam a felén, innentől már kevesebb volt hátra, mint amennyit megtettem.

Ráadásul imádom a naplementét, úgyhogy lőttem pár fotót is, és mosolyogva kocogtam tovább, miközben azon gondolkodtam, hogy mennyire vártam ezt a napot és most itt vagyok és mennyire jó.

Haladtam pontról pontra előre, mindig csak a következő frissítőpont lebegett a szemem előtt és az, hogy minél előbb odaérjek Sióagárdra a lányokhoz. Annyi elvárás volt magammal szemben, hogy ehhez a 70km-es ponthoz mindenképpen 23 óra előtt érjek oda, hogy ne kelljen a szintidőn stresszelni az utolsó 10km-en. De szerencsére ez a probléma végül nem állt fenn.

Közben beértem Bogyiszlóra, ez volt az 54.91km, itt volt leadva a fejlámpám. Egész jól kiszámoltam, mert ezután már kezdődött a szürkület.

Szépen futottam bele a sötétségbe. Én, aki egyébként minden körülmények között fél egyedül a sötétben, itt észre sem vettem, hogy mi van. Csak mentem előre, és valahogy még ezt is élveztem. Megállni nem lehetett, mert akkor egyből lecsaptak rám a szúnyogok.

65km-nél gyorsan megtöltöttem a kulacsaimat és robogtam is tovább, hiszen már csak 5km választott el Sióagárdtól.

Csalóka ez a szakasz, mert a gát túloldalán van a frissítőpont, ami azt jelenti, hogy 2km után már hallani lehet a zenét és a lányok hangját, de még hátra van 3km a vak sötétben. De aztán egyszercsak ott voltak, hallottam, amikor Zsuzsi mondja, hogy: „ez az Eni” 

Olyan boldog voltam, amikor odaértem, kicsit el is sírtam magam örömömben. Aztán megmutatták a nagy  „Hajrá Eni!” feliratot kifüggesztve és még inkább elérzékenyültem. Próbáltam nem sokat időzni náluk, mert bár maradtam volna még, le akartam már tudni azt a maradék 10km-t, és minél előbb bent lenni a célban.

Gyömbi futott velem párszáz métert, aztán magamra hagyott és újra csak én voltam, a gát és a sötétség. Elég volt már ez a földutas rész, vártam, hogy kiérjek az aszfaltra, de innen a következő pont nagyon nehezen akart eljönni.

Nem akartam már belesétálni, hiszen a Bor utca után felfelé megy az út, amit tudtam, hogy úgyis kénytelen leszek sétálni, mert a domb már annyira nem hiányzott a kis lábaimnak.

De néha elhagyott az erőm egy pillanatra és gyaloglásra váltottam. Majd gyorsan meggyőztem magam, hogy haladjak már tovább, ne az utolsó 5km-t sétálgassam.

Végre felértem a szőlős rész tetejére, innen jött egy kis lejtő, amit alapvetően szeretek, de  77 km után a lábaim máshogy gondolták.  De ezzel itt már ki törődik, amikor olyan közel volt a cél.  

Innentől folyamatosan a sírással küzdöttem.

A cél előtt a kezembe adták a névre szóló szalagomat és azzal futottam be a célkapuhoz, könnyezve, de iszonyatosan boldogan.

Aztán megláttam, hogy Zsuzsi és Orsi is ott várnak. Nem számítottam rá, hogy el tudnak szabadulni a frissítő pontról, hogy megnézzék a befutómat.

Elmondhatatlan, amit ott éreztem.

Öcsi is megölelgetett, ahogy minden egyes célba érkezőt, lőttünk pár fotót, aztán már jött is a következő befutó, így átadtuk neki a célkaput.

Hihetetlen érzés, hogy sikerült, a hivatalos időm 9 óra 16 perc 1 másodperc lett.

Nem volt elvárásom a befutóidővel kapcsolatban, csak annyi, hogy szintidőn belül legyen meg.

10 óra volt a szintidő, így bőven sikerült, de legalább van is min javítani jövőre. 

Sajnos rengetegen feladták, vagy csúsztak ki a szintidőből. Minden idők legkevesebb sikeres teljesítése volt az idei versenyen. Hálás vagyok, hogy nekem sikerült, talán mégis volt értelme a tűző napon való futásoknak.

Egyszerűen nem lehet elmesélni, ami kavarog az emberben egy ilyen verseny alatt abban a 9 órában, amíg a pályán van. Van idő gondolkodni sok mindenen. Én egyetlen dolgon nem gondolkodtam egy pillanatig sem, méghozzá azon, hogy feladjam. Persze ez okoz némi fejfájást is, hiszen őszintén bevallom, fogalmam sincsen hol van az a pont, amikor azt kell mondani, hogy feladom, hogy nem bírom tovább. Valószínűleg előbb ájulok el, minthogy felismerjem, hogy meg kell állni. De ez nem csak versenyen jellemző rám…

De itt én ezt annyira akartam, annyit készültem rá, annyi mindent áldoztam be az edzésekért. Ha nem volt kedvem, vagy fáradt voltam, vagy meleg volt, vagy esett az eső is elmentem futni. Mindent a futásaimhoz igazítottam, hiszen tudtam, hogy bele kell tenni a munkát, ha nem akarok egy iszonyatosan szenvedős futást, vagy egy sérülést összeszedni.

Fantasztikus érzés, amikor a beletett edzésmunka ott akkor összeáll és csodálatos az emberi test, hogy mennyi mindent kibír.

Konklúzió:

Rengeteget elmélkedtem azon is, hogy mennyire hálás vagyok az engem körülvevő embereknek, akik mindvégig hittek bennem. Talán jobban, mint én magamban. Szilvi nővéremmel egészen a rajt pillanatáig telefonos kapcsolatban voltunk, anya is hívott reggel, a barátaim, a vendégeim mind izgultak értem.

De igazából már a felkészülés alatt is többször megfogalmaztam, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy támogató emberek vesznek körül.

Nodari Zsuzsinak nem tudtam olyat mondani, amire ne azt válaszolta volna, hogy rendben, megyek veled, kísérlek.

Rózsa Tündi minden alkalommal vigyázott Cocora, ha hétköznap a munka után mentem futni és túl hosszan lett volna egyedül, vagy ha csak hajnalban tudtam megoldani a futást, akkor is vihettem hozzá, vagy ha oktattam hétvégén és még azután mentem edzeni. Bármikor kértem, soha nem mondott nemet. Nekem pedig igazán nagy megnyugvás volt, hogy ez a kis szőrpamacs nincsen egyedül hagyva otthon hosszú órákon keresztül.

Márkus Öcsi, aki helyet biztosított nekem az indulók között, és a felkészülés alatt többször is megerősített benne, hogy a felkészüléssel jól haladok.

Na és persze Barát Gabi, aki nélkül ez az egész nem valósult volna meg, hiszen sikerült megtalálnia végre a tökéletes terhelést, amit elbír a testem és sérülés nélkül telt el ez az egy év.

Igazán jó érzés, hogy ilyen emberek vannak mellettem. Köszönöm, köszönöm!

Azon is gondolkodtam, hogy mi változott a korábbi évekhez képest, hogy most ennyire összeállt minden. Arra jutottam, hogy én most annyira a helyemen vagyok és annyira jól érzem magam lelkileg is, és ez rengeteget számít. Azzal foglalkozom, amit szeretek, és olyan emberekkel töltöm az időmet, akik adnak és nem elvesznek.

Másrészt pedig a legjobb döntésem volt 2021. januárjában, hogy elhagytam a hús és a tejtermékek fogyasztását, miután elkezdtem undorodni tőle. Mondhat bárki bármit, sokkal jobban érzem magam a bőrömben és sokkal gyorsabban regenerálódok, mint korábban. Megszűntek az ízületi problémáim, és talán így az autoimmun betegségemet is sikerült kordában tartani.

Szó, ami szó úgy érzem, hogy most minden úgy van, ahogy lennie kell. Nem ragaszkodom görcsösen semmihez és ez elég felszabadító érzés. Maradjon is így.