maraton
Firenze Marathon – Richter Berni, beszámoló
„Soha ne add fel, érd el az álmaid,
A kudarcok ne törjék a szárnyaid,
Gyerünk állj fel próbáld meg még egyszer,
Nem létezik olyan, mit nem érhetsz el.”
Deniz – Egyetlen
Nagyon szeretem ezt a számot. A futós listám első helyén szerepel, mindig erre rajtolok. Annyira, de annyira nekem szól.
A Garmin órám szerint a novemberi maratonom volt a lefutott 11., de a legelső, amin célba éréskor elmorzsoltam egy-két könnycseppet. Az elmúlt fél évem után magam se hittem el, hogy sikerülhet szintidőn belül teljesítenem. No de kezdem az elején.
Idén februárban egy kedves futótársam ajándékaként Salsomaggioreban versenyezhettem, a Verdi maratonon. 30 km-re szólt a nevezésünk, és még ott, a rajtban megbeszéltük, hogyha ezt sikerül jól teljesítenünk, akkor november végén elutazunk Firenzébe együtt egy teljes maratont lefutni. Sikerült. Amint hazaértem, már nyomtam is a nevezés gombot és hatalmas tervekkel, álmokkal kezdtem bele a felkészülésbe.
A Gizionokhoz, Barát Gabihoz május elején sikerült bekerülnöm a várólistáról. Neki már akkor panaszkodtam, hogy valahogy nem igazán érzem jól magam a futásban. Nem mennek a tempók, a lábaim se úgy teljesítik a parancsot, ahogy azt az agyam diktálná nekik, és így az örömérzés, amiért az egészet csinálnám, teljesen elmarad. Ráfogtuk a csapatváltásra, a sérülésre, és megbeszéltük, hogy elkezdünk mindent elölről, szinte a nulláról felépíteni. Novemberig van még 7 hónapom, így ha nem is lesz 4 óra alatti maratonom, de biztonsággal le fogom tudni addigra futni magát a távot. Jöttek az edzések, futogattam, és élveztem, hogy ismét pulzus kontrollal mehetek. Nekem ebben sokkal több volt a sikerélmény, mint amikor tempóra futottam.
Június közepén, az egyik edzés közben beakadt a lábam a bicikliúton egy kiálló térkőbe, és estem egy hatalmasat, rá a térdemre. Kivártam az első hetet, hogy lemenjen a gyulladás, de nem igazán akart javulni. Sétálni, futni bírtam vele, de a legkisebb terhelés után is éjszakánként fájdalomcsillapítóval tudtam csak elaludni. Nem jött jókor ez az egész, de elfogadtam a helyzetet és itt el is engedtem a megálmodott célidőt. De küzdöttem tovább legalább a távért, a feladás szóba se került.
Őszre kezdtem már egészen jól lenni a lábammal, megszoktam a fájdalmat, kiismertem, milyen mozdulatokra kell vigyáznom, vagy mit kell teljesen kerülnöm. Intervallozni például nem bírtam vele. Szeptember közepén volt a Wizzair félmaraton, ahol elkezdhettem tesztelni, hogy bírom vele a hosszabb távokat. És itt jött a második pofon: nem bírtam lefutni a 21 km-t, bele kellett sétálnom a végébe. Pedig nem futottam el az elejét, nem éreztem, hogy megviselt volna a meleg, vagy rossz lett volna a frissítésem. Furcsáltam is, de ilyenkor az ember mindenben kapaszkodót keres, és próbál magyarázatot találni az okokra. Gabival megbeszéltük, hogy semmi baj, volt egy ilyen verseny, majd következő hétvégén a hétvégi hosszú edzés jobb lesz. Nem lett. Ahogy az utána következő sem. És ekkor végre kezdtek előjönni a szokásos tünetek: magas nyugalmi pulzus, álmatlanság, kézremegés. A pajzsmirigyem ismét túlműködött. Elmentem vérévételre, ahol mindezt megerősítették a kapott értékek. Valahol ennek örültem, mert magyarázatot kaptam az elmúlt időszakra, de mivel október elejét írtunk, azt is el kellett fogadnom, hogy ebből bizony nem lesz november végén maraton. Írtam a szervezőknek, hogy szeretném elhalasztani a nevezésem következő évre. 25 EUR lett volna az átírás, amit sajnáltam kifizetni rá, így jött a B opció: lekocogom a 10 km-es távot. Nem lett volna szabályos, de tavaly Velencében ugyanígy jártam, csak akkor a gerincem miatt. Ott se szólt miatta senki semmit, még az eredményemet is átrakták a rövidebb távra. Ebben az olaszok szerencsére elég rugalmasak és nagyon jófejek.
És akkor érkezett a 3. csapás: piriformis. Egyik pillanatról a másikra elkezdett fájt a fenékizmom, de annyira, hogy már a sima járásban is akadályozott. Kihívás volt bejutni a munkahelyemre dolgozni. Ez volt az a pont, ahol a teljes versenyt elengedtem. Sőt! Azon gondolkoztam, hogy eladom minden futócuccomat, mert ebből kizárt, hogy még valaha is futás lenne. Úgy voltam vele, hogyha az élet ennyire másik útvonalra akar irányítani, akkor lehetek bármilyen szorgalmas, és kitartó, úgyis az övé lesz az utolsó szó, és nem fog sikerülni. Nekem pedig elég volt a küzdésből. Feladom!
Aki ismer, azt tudja, hogy dehogy adtam. Amit én egyszer a fejembe veszek, azt meg is valósítom.
Nagy nehezen elkezdett hatni a kapott pajzsmirigy gyógyszer. Napról napra jobban éreztem magam. És eljutottam egy szuper gyógytornászhoz is, aki pár mozdulattal rendbe tette nem csak a fenekemet, de a térdemet is, amivel már lassan 5 hónapja küzdöttem. Úgy jöttem el tőle, hogy másnapra semmi, de semmi fájdalmam se volt. A szülinapomon ment már 5,2 km nagyon lassú kocogással. Persze pulzus a plafonon, tempó a béka segge alatt, de mentem, és csináltam, mert tudtam, hogy csak így lehet előbbre jutni. Itt már október legvégét írtunk, vagyis pontosan 1 hónapom maradt a versenyig. Írtam is Gabinak, hogy küldhet újra edzéstervet és akkor irány a Firenzei 10 km.
A 4 napos hétvégén rengeteget túráztam, hogy kicsit visszaszedjek az állóképességemből. Mentem, mint a sublótfiók. Volt olyan emelkedő, ahol nem kaptam levegőt, 180-as pulzussal azt hittem, onnan nincs tovább és a mentő visz majd haza. De azért lenyomtam. Aztán másnap visszamentem, és 25 percet rávertem az előző napi szintidőmre. Még egy futós csajt is leelőztem gyalogolva. Egyik nap pedig 48000 lépéssel kerültem este ágyba. De újra volt célom, és így kedvem is a felkészüléshez.
Annyira jól éreztem már magam, hogy november elején bekattant, hogy mi lenne, ha mégiscsak a maratoni távon indulnék. Osztottam, szoroztam a szintidővel, a tempókkal, a távval, és kiszámoltam, hogyha az első 10 km menne futva, akkor a többire maradna annyi időm, hogy sétálva éppen beleférjek a 6 órás szintidőbe. Szuper kihívásnak éreztem, amiért érdemes küzdenem. Ismét elkezdtem hajnali 4h-kor futni, mint valamikor régen, munka után pedig gyalogoltam, amennyit csak bírtam. Többnyire szintes útvonalakon, hogy ne legyen gondom a firenzei hidakkal.
Innen számolva összesen 20 napom maradt normális edzéseket futni, és felkészülni a maratonra. Megbeszéltük, hogy akkor az első 10 km-t futom, utána pedig séta-kocogás lesz felváltva, ahogy bírom majd.
November 30-án volt a verseny. Addigra magabiztosan ment már 20 km 6:30-as tempóban. El is terveztem, hogy megpróbálok 30 km-t futni, és csak 10-et gyalogolni. Végül 33 km-ig bírtam simán. Onnan is csak pár lépést kellett mindig visszább vennem, és tulajdonképpen az utolsó 2 km lett csak szenvedős. 4:28:10 alatt sikerült lefutnom az órám szerint 42,7 km-t. (6:17 min/km) Futottam már sokszor gyorsabban, de ilyen előzményekkel én röpültem aznap a boldogságtól. Szerintem nem lehetett volna ennél többet kihozni ebből az egészből. A női 50-es Korcsoportban még így is középmezőnyben sikerült végeznem, ami szerintem már önmagában sem egy rossz eredmény.
És hogyan tovább? A 2026-os Spar maratonra már megvan a nevezésem. Megnézem, mire jutok, ha egy teljes évet sikerül készülnöm rá, és nem csak egy szűk hónapot.
Pozsony Maraton – Erős Gábor, beszámoló
A tizedik Te magad légy
Egy elcseszett Pozsony Marathon a depresszió árnyékában.
2024 őszén egy régi és valószínűtlen álmom vált valóra, 15 év után sikeresen visszatértem és teljesítettem a Jungfrau Marathont. Bár igen hosszú és keserves harc előzte meg, az utolsó hetekben mellém álltak az égiek és végül egy meglepően könnyed teljesítés sikeredett.
Ami jó.
Egyfelől.
Másfelől viszont frankón félreviszi az egót. Azt hiszed, hogy bármire képes vagy innentől.
Ami amúgy igaz.
És hiába számítasz rá, hogy az Élet hozni fogja a számlát a sikeredért, mikor tényleg megjelenik lesokkolódsz.
Na de még a számlahozás előtt faragtam egy remek tervet arról, hogy most már ideje lenne egy jó gyors utcai maratont futnom. Eddig volt kilenc maratonom, abból 4 hegyen, az öt utcaiból három öt órán kívül és a legutóbbi is 11 éve. Az egyéni csúcsom 4:11 még 1994-ből. Hát ezt lazán meg tudom haladni. Úgyhogy belőttünk egy irreális célt a Pozsony-marathonra.
Aztán jött az élet, úgy nézett ki mint egy fizetőpincér és hozta a kis damaszttal letakart ezüsttálcán a hülye számláját.
Egyrészt rajta volt a rengeteg hétköznapi szarság amiket szépen félretettem amíg a Jungfraura készültem, másrészt meg a hónapokig túlpörgetett, eufórikus lelkiállapotom is elérkezett a teljes kimerültséghez ami masszív depressziós hullámok formájában manifesztálódott.
Bár jobb napokon egész jól mentek az edzések és éreztem a fejlődést, sajnos legalább ennyi volt amikor szinte egyáltalán nem edzettem vagy ha igen akkor is kínlódósan, lassan, nyomorultul.
Néhány héttel a verseny előtt egészen biztos volt, hogy nem tudok lefutni egy maratont – és minek is tenném. Kilenc után a tizediknek mi értelme van ha nem tudom örömmel vagy legalább egy egyéni csúccsal megcsinálni. (az eredeti tervet már addigra rég elengedtük).
Aztán valahogy tisztult a kép és arra gondoltam, hogy ki van fizetve, ráérek, Pozsonyban még sosem jártam, edzésnek biztos jó lesz így is, tapasztalatszerzés, ilyesmi.
Az utolsó pár napban próbáltam testileg lelkileg ráhangolni magam, hát mitagadás nem sikerült tökéletesen.
A verseny reggelén összevissza kávéztam meg kajáltam, mindent megtettem azért, hogy rossz legyen a gyomrom és a mentális százas nagyját is elszórtam a rajt előtt olyan banális dolgokkal, hogy pl. elfelejtettem hol parkoltam le a kocsit és nem tudtam berakni a cuccaimat, aztán nem találtam a csomagmegőrzőt végül majdnem lekéstem a rajtot ami elég kínos lett volna.
Na jó, elindultunk. Szar idő volt, egyáltalán nem voltam hangulatban, valami rottyant lakótelepen kellett menni hosszan, egyik oldalon villamossínek másikon panelházak, nem volt kifejezetten csábító na. Viszont jól mentem. Meglepően jól. Igaz a bal achillesem-vádlim húzódozott, fájogatott már három km-től, ez is vitte a fókuszt, meg az erősödő hasfájás is. De a lendület még vitt, nem mondom, hogy élveztem, de vitt. Egészen 14 km-ig. Aholis találkoztam a legendás maratoni fallal. Kissé korainak tűnt az érkezése, de a szervezetem megálljt parancsolni szándékozott és bizony egyre kiürülő mentális pénztárcám tartalma nem igazán volt elégséges arra, hogy felülbíráljam. Megálltam pisilni, kerestem toi-toit komolyabb akcióra is de az épp nem volt a közelben, szenvedtem, botorkáltam és basszameg nem tudtam erőt meríteni semmiből. És még mindig csak 15 km. Az minden számítás szerint még viszonylag az eleje egy maratonnak ugye. Na mindegy, valahogy végigkocogtam féltávig a maradékot, utáltam mint a… (sőt annál sokkal jobban).
Nos féltáv után kicsivel úgy döntöttem, hogy feladom. A gyomorfájás miatt frissíteni sem tudtam, a bal achillesem egyre rosszabb állapotban volt, megint a villamossínek mellett mentünk a lakótelepen, az idő totál depresszív volt és hideg is, és egyáltalán. Akármennyire is kutattam a lelkem mélyén, nem találtam semmiféle racionális indokot arra, hogy miért is kellene folytatnom. Miért is kellene ilyen körülmények közt megtennem még 20 km-t, hogy a tizedik maratonomat egy gyenge idővel teljesítsem rossz hangulatban. Annyi dicső történet van feladásokról, helyes döntésekről, hányan emelkedtek piedesztálra negyedénél feladott versenyekkel „igen a felkészülésem tökéletes volt de a körülmények összeesküdtek és ez volt a helyes döntés”.
Az a baj, hogy engem több dolog is meggátolt a helyes döntés meghozatalában. Egyrészt egyszer Gabi azt mondta, hogy ha bőven van még szintidő (és volt sajnos) és még nem vagy halott akkor egyszerűen kínos feladni. Béna. Másrészt vannak ismerőseim akik küzdenek ezzel-azzal, sokkal komolyabb problémákkal mint 20 km-t lefutni sántán rossz hangulatban. Buzdítom az embereket, hogy küzdjenek az álmaikért aztán feladok féltávnál egy maratont mert nincs kedvem. Az milyen? Meg sajnos azt is tudtam, hogy amikor úgy érzem, hogy nem tudok menni az nem jelent semmit. Attól még tudok. Ez egy borzasztó tudás, mert enélkül már sétáltam volna vissza a jó meleg zuhany alá.
Úgyhogy menegettem menegettem, néha futottam, néha ölelgettem a villanyoszlopokat hányásra várva, a táblákon a számok lassanként emelkedtek, amikor láttam olyat, hogy hármas volt az elején akkor meg már úgy voltam, hogy mindegy, mostmár végigmegyek ha apró kis Vladimir Meciárok esnek az égből akkor is. Ott bassza meg az ördög.
Nagyon rossz volt. Minden lépést utáltam, sorra mentek el mellettem az olyanok akik valami miatt tudtak futni, az égvilágom semmi sikert nem éreztem, csak annyit, hogy nemsokára célbaérek és akkor nem kell tovább nyomorognom. Így is lett.
Saját mért időm 4:33, hivatalos 4:36, ez kb az első 1988-as maratonom ideje és összességében a második legjobb.
Így utólag azt mondom, hogy nem volt rossz. Ahhoz képest, hogy mennyire nem voltam ott fejben, hogy mennyire nyűgös volt a felkészülés, hogy mennyire nagyon fel akartam adni a felénél, végülis siker, hogy végigmentem.
Megtanultam magamról, a futásról pár dolgot. Pl, hogy ha elfogy a mentális százas mindig van egy másik dugiban, sajnos az olyan zsebben amit tele van tövissel meg csalánnal és elég fájdalmas onnan kihalászni de ott van. Jó tudni.
Ha sportszakmailag nem is tekintem különösebb sikernek lelkileg igen sokat adott be kell valljam. Nem bánom, hogy nem adtam fel.
Wizz Air Milano Marathon- Huszti György, beszámoló
Rohadt egy dolog ez a futás. Rengeteg érzelmet hoz ki az emberből. És szerintem sokan sokféleképpen éljük meg ezt. Két nappal a Wizz Air Milano Marathon előtt jól kibőgtem magam, hol máshol, mint Milánóban a Duomo felfedezése közben. Ott, ahol a vasárnapi futásnak még nem volt jele, de mégis előre elképzeltem, ahogy 42 km megtétele után a célegyenesbe fordulok és elfutok a számomra hihetetlen építészeti csoda előtt.
Úgy érzem, hogy Milánóban felértem a csúcsra. Lehet, hogy ez furán hangzik, de kellett néhány maraton ahhoz, hogy választ kapjak, miért is futok, miért is pont a maratoni táv, amit teljesíteni akarok. És azt hiszem kell még néhány maraton, hogy jó maraton futó legyek. Nem, nem arra megyek, hogy minden alkalommal jobb idővel érjek a célba. Az, hogy átéljem ezt a „felhajtást”, az izgalmat a rajtig, a fájdalmat a cél előtt néhány km-rel, a célba érést többet ér, mint az időeredmény. Persze ezt a kettőt nem igen lehet szétválasztani, hiszen azért futok mindenféle időjárási körülményben, azért szívatom magam a hajnali futásokkal, hogy aztán a nagy napon, a „fellépésen” az aktuális legjobbat hozhassam ki magamból.
És igen PB lett. Nem óriási PB, a hivatalos 3:45:44 -es időm csupán szűk egy perccel lett jobb, mint az eddigi legjobb idővel futott maratonom, de mégis óriási érzés, hogy képes voltam egy ilyen időre. Én nem igazán hittem benne, mert magamban sem hittem, hogy képes vagyok rá. Abban voltam teljesen magabiztos, hogy a táv nem fog gondot okozni, simán végig megyek a pályán. Aztán az edzői „útravaló” meg olyan volt, hogy nem is lehetett más, csak egy jó időeredmény, el kellett nekem is hinnem, hogy képes vagyok ezt kihozni magamból.
A futásban állandó a motivációm, az edzéseket mindig várom, kottára megcsinálom a feladatokat, mindig megtalálom a szépet és a jót mindenben még akkor is, ha sokszor nehezen indulok el én is. Egy csodaszép időszakot élek meg, amióta a futás az életem része lett. Sokat, nagyon sokat tanultam, de még nem tudok eleget, tanulok tovább.
A maratoni felkészülési időszakban az edzések mellett ott volt a szállással, utazással kapcsolatos izgalom. Igen, nagyon izgultam az elmúlt néhány hónapban, miután neveztem a Milano Marathon-ra, mert én eddig szinte mindig oda utaztam, ahova kocsival is el lehet jutni, nagyon nem volt tapasztalatom a repülésben. Szóval a felkészülés rendben zajlott, a torokfájással, lázzal, köhögéssel járó betegség is csak néhány hétre keserítette meg az életem januárban, majd egyre jobb állapotba kerültem. Persze olyan nem létezik, hogy mindig minden tökéletes, március elején aztán jött is egy kis hidegzuhany, majdnem le kellett mondanom az utazásról, már el is kezdtem nézni a hazai eseményeket, hogy a formaidőzítés napján hol lehetne megmérettetni magam. Szerencsére ez nem következett be.
A maraton hetére nagyon jó állapotba kerültem, nagyon izgatottan vártam az utazást, szinte minden gondolatom a vasárnapi versenyen járt. A hét elejére kaptam meg a maraton előtti futni valót és a maratoni pulzust. Amikor megláttam az április elsejére kiírt edzést, nem hittem a szemeimnek. Április elseje volt, gondoltam, hogy tuti valami tréfa áldozata vagyok. Ekkor fordult elő velem először olyan, hogy visszakérdeztem nem volt-e véletlen elírás. A választ követően tudtam, hogy itt valami más történik, mint eddig és miután ezen az edzésen sikerült 5 km-en PB-t futni úgy, hogy csak 4 km volt gyorsabb, de még magam is meglepődtem a tempómon és azon, hogy mindezt könnyen megfutottam. Ez volt az a pont, amikor elhittem én is, hogy a vasárnapi maratonból egész jót ki tudok hozni.
A verseny előtt 2 napot városnézéssel töltöttünk, beleégettem a retinámba minden látványosságot, amit az útvonal érintett. Hihetetlen nyüzsgés, pezsgés volt a városban. Nem kedvelem a nagy tömeget, de itt most ez abszolút nem volt kellemetlen. Igyekeztem figyelni a szénhidrátraktár töltésre is, néhány pizza le is csúszott a két nap alatt. Sajnos a repülő korai indulása miatt utazás előtt csak 2-3 órát sikerült aludnom, de a verseny előtti két éjszaka pihentető volt.
A futást és a frissítést is igyekeztem előre megtervezni szokásomhoz híven. Én igazi majom vagyok, kedvenc frissítőm a banán és ez mellett az izo, amivel teljesen elégedett voltam eddig. Sajnos a milánói eseményre ezt a tervet el kellett engednem, mert nem volt információ a frissítőpontok kínálatáról. (ez egy fekete pont…) Szóval változtatnom kellett az eddig bevált frissítésemen és azt hiszem megtaláltam a tutit. Ez a beszámoló nem a táplálékkiegészítők reklámozása, de annyit talán elárulhatok, hogy a rizspépes gél lett a befutó. Ezzel gyakoroltam a hétvégi hosszú edzéseken, úgy éreztem be fog válni a maratonon is. Amit előre tudtam, hogy a frissítőpontok pontosan 5 km-ként voltak, így a vízvételt előre tudtam tervezni. A gél mellett sótabit vittem magammal, amit pontosan 5 km-ként szedegettem be, majd szétrágva nyeltem le bő vízzel. Amit előre nem lehetett tudni, hogy poharas, ballonos, vagy palackos lesz a vízvétel, emiatt 2 fél literes kulacs vizet is vittem magammal, amire végül nagyon szükségem is lett.
A külföldi időjárás előrejelző portálokat is figyelve reggelre 6, kora délutánra 10-11 fokot és felhős, borús írtak még péntek este is. Aztán vasárnap reggelre 10 fok lett, a nap zavartalanul sütött. A rajtzónákba jutást szigorúan ellenőrizték, ami rohadt lassan haladt, mert egyesével engedték be az embereket. Igyekeztem rendesen bemelegíteni a kidobásra szánt pulcsit is jóval a rajt előtt beraktam a gyűjtőbe, mert már melegem volt. Itt már elkezdtem picit tartani a melegtől. A laza 35 perces egyhelyben toporzékolás után elindultam a mezőnnyel. Már ekkor nagyon jó érzéssel töltött el a futás, és belegondoltam, hogy hipp-hopp újra itt leszek és csápolhatok a cél kamerák előtt. A maratonra kapott pulzustartomány alján kezdtem a futást, persze az izgalom, az adrenalin, meg miegymás miatt jó hamar felkúszott ide a pulzus, de a mellkaspánt tuti kiszáradt a rajtig, úgyhogy a mérést csak néhány km megtétele után kezdtem elhinni, mikor már a homlokomon is megjelentek az első izzadtságcseppek. Igyekeztem nem elfutni az elejét, de a kényelmes, könnyű és pont a pulzus tartomány aljához jobb tempó párosult, mint amit vártam. A frissítést csináltam, ahogy terveztem, a 25 percek szinte pont a frissítőpontokra estek és jó volt, hogy végül palackos frissítés volt, amit megállás nélkül tudtam felvenni és menet közben tudtam intézni a kajálást. Végül volt, hogy a gélt is a sótabival vittem be, zúdult is le a 3 deci víz. A saját víz is nagyon jól jött, kellett a frissítőpontok között is kortyolgatnom. Már 10 km után kiértünk a városközpontból, a magas épületek árnyékát a tűző nap és az aszfaltról áradó meleg váltotta fel, de sebaj, ilyen volt Bolognában is két éve. Félmaratonig, sőt 25 km-ig is szuper volt minden, nem akartam elhinni, hogy így ment a futás. Aztán jöttek a bajok sajnos. Az, hogy nagyon meleg volt egy dolog volt, mert pont jött az erős szembeszél, és folyamatosan tudtam magam locsolni. Egyre több víz kellett, volt, hogy a frissítőponton már két vizet is elvettem, aztán a bal lábamban olyan helyen jött fájdalom, ahol eddig még sosem, menet közben ki se tudtam tapintani, hogy hol van az a pont, honnan indul a fájdalom. Aztán elkezdett korlátozni a mozgásomban, 30-33 km felett meg már drasztikusan csökkent a tempóm, a térdhajlítás sem ment rendesen, úgy éreztem vonszolom magam, minden lépést fájdalmasnak éreztem. De ugye itt jön az a rész, amikor bekapcsol minden, amit az edzéseken megtanultam, a szívem vitt előre, kizártam mindent és csak arra koncentráltam, hogy a célba érjek. Pont itt terveztem volna, hogy a pulzust emelem, de képtelen voltam rákapcsolni, messze volt még a vége, nem kockáztattam, hogy eszkalálódjon a fájdalom.
Az utolsó 4 km-t meg úgy éltem meg, hogy már a célban vagyok, ez már fél lábbal is meglesz. Az idő itt már nem érdekelt, cammogó öreg medvének éreztem a mozgásom. Az órám 42 km-nél 3:42-t mutatott, nem hittem a szemeimnek, meglesz a PB, de hol a cél, még mindig nem látom a Duomo-t. Ekkor ösztönösen rákapcsoltam, keresve az utolsó kanyart, egyre több ember a pálya szélén, egyre nagyobb a hangzavar, az ováció. A szűkre szabott utcákban még egy kanyar jobbra, majd balra, fülig érő száj, mosoly árad belőlem, és végre elém tárul a monumentális építészeti csoda. Egy éles jobb kanyar, látom a célt, futok, ahogy tudok, még ha az órám többet is mért a kelleténél, de akkor is megvan hivatalosan is a PB.
A vége, az utolsó 9-10 km ugyan nem lett túl szép, de mindent összevetve szuper jó volt és elégedett is vagyok. Bár nincs helyezésem, kb. a 3300. idővel értem célba a 9 ezer induló között. Köszönök mindent, legfőképp az utolsó néhány edzésterv mellé írt gondolatokat, nagyon sokat jelentett nekem és azt hiszem ismét büszkén futhattam a Gizion pólóban külföldön.
- 1
- 2
- …
- 28
- Következő →
baratrunning.com 