Firenze Marathon – Richter Berni, beszámoló

Posted on 2025.12.06. Updated on 2025.12.07.

„Soha ne add fel, érd el az álmaid,
A kudarcok ne törjék a szárnyaid,
Gyerünk állj fel próbáld meg még egyszer,
Nem létezik olyan, mit nem érhetsz el.”

Deniz – Egyetlen

Nagyon szeretem ezt a számot. A futós listám első helyén szerepel, mindig erre rajtolok. Annyira, de annyira nekem szól.

A Garmin órám szerint a novemberi maratonom volt a lefutott 11., de a legelső, amin célba éréskor elmorzsoltam egy-két könnycseppet. Az elmúlt fél évem után magam se hittem el, hogy sikerülhet szintidőn belül teljesítenem. No de kezdem az elején.

Idén februárban egy kedves futótársam ajándékaként Salsomaggioreban versenyezhettem, a Verdi maratonon. 30 km-re szólt a nevezésünk, és még ott, a rajtban megbeszéltük, hogyha ezt sikerül jól teljesítenünk, akkor november végén elutazunk Firenzébe együtt egy teljes maratont lefutni. Sikerült. Amint hazaértem, már nyomtam is a nevezés gombot és hatalmas tervekkel, álmokkal kezdtem bele a felkészülésbe.

A Gizionokhoz, Barát Gabihoz május elején sikerült bekerülnöm a várólistáról. Neki már akkor panaszkodtam, hogy valahogy nem igazán érzem jól magam a futásban. Nem mennek a tempók, a lábaim se úgy teljesítik a parancsot, ahogy azt az agyam diktálná nekik, és így az örömérzés, amiért az egészet csinálnám, teljesen elmarad. Ráfogtuk a csapatváltásra, a sérülésre, és megbeszéltük, hogy elkezdünk mindent elölről, szinte a nulláról felépíteni. Novemberig van még 7 hónapom, így ha nem is lesz 4 óra alatti maratonom, de biztonsággal le fogom tudni addigra futni magát a távot.  Jöttek az edzések, futogattam, és élveztem, hogy ismét pulzus kontrollal mehetek. Nekem ebben sokkal több volt a sikerélmény, mint amikor tempóra futottam.

Június közepén, az egyik edzés közben beakadt a lábam a bicikliúton egy kiálló térkőbe, és estem egy hatalmasat, rá a térdemre. Kivártam az első hetet, hogy lemenjen a gyulladás, de nem igazán akart javulni. Sétálni, futni bírtam vele, de a legkisebb terhelés után is éjszakánként fájdalomcsillapítóval tudtam csak elaludni. Nem jött jókor ez az egész, de elfogadtam a helyzetet és itt el is engedtem a megálmodott célidőt. De küzdöttem tovább legalább a távért, a feladás szóba se került.

Őszre kezdtem már egészen jól lenni a lábammal, megszoktam a fájdalmat, kiismertem, milyen mozdulatokra kell vigyáznom, vagy mit kell teljesen kerülnöm. Intervallozni például nem bírtam vele. Szeptember közepén volt a Wizzair félmaraton, ahol elkezdhettem tesztelni, hogy bírom vele a hosszabb távokat. És itt jött a második pofon: nem bírtam lefutni a 21 km-t, bele kellett sétálnom a végébe. Pedig nem futottam el az elejét, nem éreztem, hogy megviselt volna a meleg, vagy rossz lett volna a frissítésem. Furcsáltam is, de ilyenkor az ember mindenben kapaszkodót keres, és próbál magyarázatot találni az okokra. Gabival megbeszéltük, hogy semmi baj, volt egy ilyen verseny, majd következő hétvégén a hétvégi hosszú edzés jobb lesz. Nem lett. Ahogy az utána következő sem. És ekkor végre kezdtek előjönni a szokásos tünetek: magas nyugalmi pulzus, álmatlanság, kézremegés. A pajzsmirigyem ismét túlműködött. Elmentem vérévételre, ahol mindezt megerősítették a kapott értékek. Valahol ennek örültem, mert magyarázatot kaptam az elmúlt időszakra, de mivel október elejét írtunk, azt is el kellett fogadnom, hogy ebből bizony nem lesz november végén maraton. Írtam a szervezőknek, hogy szeretném elhalasztani a nevezésem következő évre. 25 EUR lett volna az átírás, amit sajnáltam kifizetni rá, így jött a B opció: lekocogom a 10 km-es távot. Nem lett volna szabályos, de tavaly Velencében ugyanígy jártam, csak akkor a gerincem miatt. Ott se szólt miatta senki semmit, még az eredményemet is átrakták a rövidebb távra. Ebben az olaszok szerencsére elég rugalmasak és nagyon jófejek.

És akkor érkezett a 3. csapás: piriformis. Egyik pillanatról a másikra elkezdett fájt a fenékizmom, de annyira, hogy már a sima járásban is akadályozott. Kihívás volt bejutni a munkahelyemre dolgozni. Ez volt az a pont, ahol a teljes versenyt elengedtem. Sőt! Azon gondolkoztam, hogy eladom minden futócuccomat, mert ebből kizárt, hogy még valaha is futás lenne. Úgy voltam vele, hogyha az élet ennyire másik útvonalra akar irányítani, akkor lehetek bármilyen szorgalmas, és kitartó, úgyis az övé lesz az utolsó szó, és nem fog sikerülni. Nekem pedig elég volt a küzdésből. Feladom!

Aki ismer, azt tudja, hogy dehogy adtam. Amit én egyszer a fejembe veszek, azt meg is valósítom.

Nagy nehezen elkezdett hatni a kapott pajzsmirigy gyógyszer. Napról napra jobban éreztem magam. És eljutottam egy szuper gyógytornászhoz is, aki pár mozdulattal rendbe tette nem csak a fenekemet, de a térdemet is, amivel már lassan 5 hónapja küzdöttem. Úgy jöttem el tőle, hogy másnapra semmi, de semmi fájdalmam se volt. A szülinapomon ment már 5,2 km nagyon lassú kocogással. Persze pulzus a plafonon, tempó a béka segge alatt, de mentem, és csináltam, mert tudtam, hogy csak így lehet előbbre jutni. Itt már október legvégét írtunk, vagyis pontosan 1 hónapom maradt a versenyig. Írtam is Gabinak, hogy küldhet újra edzéstervet és akkor irány a Firenzei 10 km.

A 4 napos hétvégén rengeteget túráztam, hogy kicsit visszaszedjek az állóképességemből. Mentem, mint a sublótfiók. Volt olyan emelkedő, ahol nem kaptam levegőt, 180-as pulzussal azt hittem, onnan nincs tovább és a mentő visz majd haza. De azért lenyomtam. Aztán másnap visszamentem, és 25 percet rávertem az előző napi szintidőmre. Még egy futós csajt is leelőztem gyalogolva. Egyik nap pedig 48000 lépéssel kerültem este ágyba. De újra volt célom, és így kedvem is a felkészüléshez.

Annyira jól éreztem már magam, hogy november elején bekattant, hogy mi lenne, ha mégiscsak a maratoni távon indulnék. Osztottam, szoroztam a szintidővel, a tempókkal, a távval, és kiszámoltam, hogyha az első 10 km menne futva, akkor a többire maradna annyi időm, hogy sétálva éppen beleférjek a 6 órás szintidőbe. Szuper kihívásnak éreztem, amiért érdemes küzdenem. Ismét elkezdtem hajnali 4h-kor futni, mint valamikor régen, munka után pedig gyalogoltam, amennyit csak bírtam. Többnyire szintes útvonalakon, hogy ne legyen gondom a firenzei hidakkal.  

Innen számolva összesen 20 napom maradt normális edzéseket futni, és felkészülni a maratonra. Megbeszéltük, hogy akkor az első 10 km-t futom, utána pedig séta-kocogás lesz felváltva, ahogy bírom majd. 

November 30-án volt a verseny. Addigra magabiztosan ment már 20 km 6:30-as tempóban. El is terveztem, hogy megpróbálok 30 km-t futni, és csak 10-et gyalogolni. Végül 33 km-ig bírtam simán. Onnan is csak pár lépést kellett mindig visszább vennem, és tulajdonképpen az utolsó 2 km lett csak szenvedős. 4:28:10 alatt sikerült lefutnom az órám szerint 42,7 km-t. (6:17 min/km) Futottam már sokszor gyorsabban, de ilyen előzményekkel én röpültem aznap a boldogságtól. Szerintem nem lehetett volna ennél többet kihozni ebből az egészből. A női 50-es Korcsoportban még így is középmezőnyben sikerült végeznem, ami szerintem már önmagában sem egy rossz eredmény.

És hogyan tovább? A 2026-os Spar maratonra már megvan a nevezésem. Megnézem, mire jutok, ha egy teljes évet sikerül készülnöm rá, és nem csak egy szűk hónapot.