maraton
Belus Fruzsi – Budapest Maraton beszámoló
Mint ahogyan azt sokan tudjátok, idén júniusban szögre akasztottam a terepfutócipőmet, hogy belevágjak egy aszfaltos maratoni kalandba. Több motiváló tényező is volt bennem, hogy miért is hiányzik ez az én életemből annyira nagyon, hogy rászánjak három hónapot egy speciális maratoni felkészülésre: többek között az is, hogy ez mindenféleképpen egy jó visszajelzés, egyfajta felmérő, hogy hol is tartok most, 15 hónappal a második szülés után.
Gabi az edzőm hétről-hétre küldte, hogy mit is kell csinálnom, és bizony sokszor ki kellett lépnem a komfortzónámból: a résztávozás továbbra sem nagy barátom, na de ez van, amit meg kell csinálni, azt meg kell csinálni, és a végeredmény tulajdonképpen nagyon tetszett: a három hónapos felkészülési időszak végén úgy éreztem, hogy egy sokkal – fejben és testben is – erősebb és gyorsabb futóvá váltam, tehát mindenféleképpen sokat profitáltam ebből a tapasztalásból.
Sajnos a felkészülési időszak nem volt betegségtől mentes. A szeptember elég feszített időszak volt a családunkban, minden létező téren, így nem csoda hogy lerobbantam, így egy jó másfél hét gyakorlatilag a kukába került. De még így is szerencsésnek mondhatom magam, hogy mindez nem a maraton hetében történt velem, szóval nem rinyálok, egyébként se szeretek. Az alvás terén se igazán jeleskedünk egy bő hónapja: a nagylányomat az ovikezdés, a kicsit pedig a fogzás viseli meg annyira, hogy volt olyan éjszakánk, amikor kábé 8-szor keltünk fel a gyerekek apjával, hol az egyikhez, hol a másikhoz. Minden éjszaka felkelek sajnos, többször is, így sajnos mélyalvó fázisban elég keveset töltök, pedig az ugyebár nagyon kellene.
A maraton előtti héten egy francia barátnőm meglátogatott minket, és velünk volt 5 teljes napig, az ő szórakoztatása is megviselt egy kicsit fizikailag, mivel az általános teendők mellett turistáskodni “kellett” vele, amit mellesleg nagyon élveztem, de az időzítés a maraton szempontjából nem volt éppen optimális. Na de az élet már csak ilyen, a maratoni felkészülés pedig nem az első helyen áll, nem is állhat, így rengeteg dolog felülírja azt, de azért lehetőségeimhez képest becsülettel megcsináltam minden edzést, amit a Főnökasszony előírt.
A maraton előtti napot egy kicsit pihenősebbre terveztem, de a gyakorlatban semmiben se különbözött egy átlagos szombati “robottól” a gyerekekkel, sok volt a nyűgösködés, az idegeim pedig egyre nehezebben bírták a strapát. A rajtszámátvételnél még átsuhant a fejemen azért, hogy talán mégiscsak 30 km-re kellett volna nevezni, de utólag biztos hiányérzetem lett volna. 🙂 Gabival összefutottunk szombaton, ő is lelkesen biztatott, hogy minden rendben lesz. Este mindent előre kikészítettem, hogy reggel ne kelljen kapkodni, az órát pedig 7-re állítottam. Mirkóval megbeszéltük, hogy én egyedül alhatok, ő pedig a nappaliban ver sátrat és felkel mindkét gyerekhez, én legalább ezen az egy éjszaka próbáljak meg pihenni. Persze a kicsi taknyos a fogzás miatt, és nyilván ma este jött rá először a köhöghetnék, így elég nagy lelkiismeret-furdalás közepette vonultam el a hálóba az én kis szépítő alvásomra, ki tudja mi vár szegény páromra.
Háromnegyed hatkor magamtól ébredtem, az éjszaka hál istennek annyira nem volt gáz, a páromnak csak kétszer kellett felkelnie, egyszer az egyikhez, egyszer pedig a másikhoz. Mivel minden ki volt készítve, ezért gyorsan zajlott a készülődés, a kitűzött időre még a gyerekeket is sikerült rendbe rakni (! nagy dolog ez kétgyerekeseknél), csak sajnos a bébiszitterünk késett 20 percet, így egy kicsit mi is késében voltunk. A lányom hajráanya, hajráááááanya csatakiáltással búcsúzott, egyszóval übercuki volt. Nem gondoltam korábban hogy a versenyek előtt az lesz a normális, hogy még berakok egy mosást, meg még kiszívok egy orrot, meg befonom a lányom haját. Na de ez már csak ilyen! ❤
Sikerült viszonylag későn viszonylag jó parkolóhelyet találnunk, és mivel késésben voltunk ezért igencsak kapkodni kellett. Egy gyors melegítés után már viszonylag gyorsan a rajtban találtam magam. Hál’ istennek (inkább Imó kései tanácsának) a pólómat az utolsó pillanatban atlétára cseréltem, ami később a lehető legjobb döntésnek bizonyult, mivel a rakparton elég meleg volt pár óra elteltével.
A verseny első fele szinte végig teljes extázisban telt, élveztem hogy futhatok, jó volt a tempóm, a pulzust is sikerült tartani, szépen egyenletesen haladtam. Nevettem a szurkolókon, pacsiztam a gyerekekkel, egyszerűen nagyon-de-nagyon jól éreztem magam. Persze tudtam, hogy később fájni fog, de élveztem hogy ez még nem jött el, remélhetőleg egyenletesen sikerül elfutnom 30 km-ig, aztán meg rátehetek az intenzitásra – már ha bírok. Mirkóval a 10. km-nél futottunk össze, a Gizontársam Hanka a kisfiával épp mellette szurkolt, így triplán megtunningoltak!
Robogtam is tovább
De amint elkezdtünk a budai oldalon a Megyeri híd irányába futni, kezdett a dolog egy kicsit unalmassá válni. Elkezdtem egy kicsit jobban fókuszálni, magamra figyelni, aztán meg a környezetemet figyelni, hátha valamivel elüthetem az idő, amikor is egy hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a zenémet. Ez egy nagyon jó ötletnek bizonyult, ugyanis kellően felturbózott a félmaratonig (1:42:10). Jöttek a jobbnál jobb számok, a lábaim pedig még mindig nagyon könnyűek voltak, így tulajdonképpen azt mondhatom, hogy egészen sima ügy volt az első fele. De ugyanakkor már viszonylag sok maraton van mögöttem, és pontosan tudtam, hogy a félmaraton még @ófasz, az igazi móka 30-nál jön el.
Itt nem tudom mi a túrót nézek, általában a lábam elé néztem:-)
22-től a 30. km-ig nagyon fókuszáltam, ez volt a legunalmasabb rész ugyanis. Számoltam vissza a kilométereket, és vártam hogy mikor jön már szembe az a bizonyos 30-as tábla. Frissítettem, amikor kellett, az előre megtervezett módon, ám ekkor tájban elkezdett fájni a hasam, nem kicsit, hanem nagyon, szurkálósan, hol tompán, hol jobban. Kezdtem aggódni, hogy elszúrtam valamit a frissítéssel (mint utólag kiderült nem ez volt a gond), de aztán elhesegettem magamtól minden negatív gondolatot. Csak pozitív mantráim voltak: Gabi azt mondta, hogy iszonyat erős vagy, Imó azt, hogy nem szórakozni jöttél ide, Zita meg azt hogy csúcs vagy Fruzsinám, Mirkó meg azt hogy nyomjad kicsikém, a szüleim azt hogy hajrá kicsi Fruska, a tesóm meg azt hogy tigris vagyok, és sorolhatnám azt a temérdek kedves üzenetet, meg biztató szavakat amit kaptam a szurkolóktól, a barátaimtól a közösségi oldalakon és más fórumokon, és nem utolsó sorban a drága Gizion-társaktól. Aztán eljött a 30-as tábla és vele együtt a frissítő pont: itt még egy utolsót – viszonylag hosszan – frissítettem, aztán uccu neki, próbáltam menni, ahogy a csövön kifér, nincs már mit tartalékolni, ez már így is, úgy is fájni fog, meg kell próbálnom még kihozni a maximumot. Innentől már megint több volt a szurkoló, próbáltam sokat töltekezni általuk, és nagyon-de-nagyon koncentrálni, nem engedni a fejembe a negatív gondolatokat. Szerencsére mindig jött valami, ami egy kicsit megrángatott (két ponton Erna biztatása, aztán a Bátor Táborosok lelkes szurkolása, majd Imóékkal is összefutottam a Nyugati felüljárónál). Nagyon nehéz volt. A hasam is egyre jobban fájt, és küzdöttem az egyre emelkedő pulzussal. Mirkó aztán nem volt ott a megbeszélt ponton, és ettől egy kicsit megint csak megborultam egy pillanatra. Telefon nincs nálam, mi van ha a gyerekekkel van valami?? Na mindegy, menni kell, nincs mit tenni, próbáltam csak arra koncentrálni hogy megy-a-bal-megy-a-jobb, de valahogy egyre hosszabbak lettek azok a fránya kilométerek. Aztán elkezdtem közeledni a Városligethez, és éreztem hogy most már csak ez van, és mindjárt vége, de ekkor már a könnyeimmel küszködtem, legszívesebben megálltam volna a fenébe, de nem vagyok az a kiállós típus. Becsülettel le kell nyomni, alig van már hátra, fog összeszorít és megcsinálja a feladatot – hallottam magamban az erős belső énemtől. Az utolsó 100 méteren teljes katarzis, majd beértem és zokogásban törtem ki. Az egyik szervező nagyon kedvesen odajött, hogy vajon minden rendben van-e. Miután elkezdtem magam összeszedni és moderálni, megköszöntem a kedvességét. Az igazat megvallva a megkönnyebbüléstől jött rám a zokoghatnék, ennyit én még nem küzdöttem agyban a végén, és tulajdonképpen sikerült kitartani a végsőkig. Tök mindegy hogy nem lett az időm 3:30-on belüli (ez volt a kitűzött célom), hanem csak 3:31:17, de most megint nagyon sok mindent megtanultam magamról, hogy minden a fejemben dől el a végén, ha fáj, azzal lehet tovább menni, és hogy mennyire erős is vagyok / tudok lenni, ha akarok valamit, azt megcsinálom. És igen, sokat pacsiztam a gyerekekkel, és megtapsoltam a zenekarokat, biztattam más futókat, és az az 1:17 másodperc akár ez is volt. De tulajdonképpen mindegy is, mert nekem máshogy nem megy, csak így tudom (és akarom) eztcsinálni! 🙂 Egyébként az 1214 elrajtoló nőből a 69. lettem, a korcsoportomban pedig a 15. Az átlagpulzusom meg 163 volt. Ennyit a számokról.
Aztán persze nem volt nagy ejtőzés, csak gyors öltözködés, és kényelmes vánszorgás az autóig, irány haza, majd a szokásos anya-műszak, a gyerekeket nem érdekli ugyanis hogy anya ma épp mennyit futott (Hanka után szabadon, milyen igaz ez).
Köszönettel tartozom az egész családomnak lelkes támogatásukért, nélkülük nem tudnék két kicsi gyerek mellett edzeni. 🙂 És nem utolsósorban az edzőmnek, Gabinak, akinek a szülésem után 15 hónappal sikerült kihoznia belőlem ezt a nagyon szép eredményt, ami tulajdonképpen az eddigi maratoni rekordom megdöntése.
Forrás: Fruzsi blogja
Szilvási Niki – Dynafit Trollheimen Fjellmaraton, beszámoló
Reggel fel 6-os indulassal kezdodott a nap, így a korai ébredéshez engedtem magamnak egy bőséges reggelit (2 pirítós, banán) tekintve, hogy a verseny 9-kor indult.
Az eső nem állt el, mi meg elindultunk. Egyből megindultunk felfele egy erdős részen, jól éreztem magam, friss voltam, és arra nagyon figyeltem, hogy 172 fölé ne menjek. Csigalassúnak éreztem magam a többiek mellett, mindenki szépen leelőzött, nem zavart, éreztem magamon, hogy én ennyit bírok, nekem ennyi fér bele és különben is hol van még a vége.
Ami szintén meglepetés volt, azok a patakok. Nagy sodrású térdig érő jéghideg patakok, amelyek fölé egy kötél volt kifeszítve és ennek a segítségével sikerült átküzdeni magam a másik oldalra. Egy idő után már teljesen természetes volt, x -szer x számú patakon kellett átkelni. Eszembe jutott The Revenant Dicaprio új filmje, hasonlóan éreztem magam, mint amikor ő küzdötte végig magát a vadonban, leszámítva, hogy engem nem üldöztek indiánok:D
Amikor leértem a katlanba, egy erős sodrasú patakot láttam, aminek a partján több hófehér arcú futó téblábol és két narancssárga mellényes fickó pedig épp egy pallót próbál rögzíteni a patak fölé.
Az utolsó egy-két km-en újra kisütött a nap, gyönyörű idő lett. El sem akartam hinni, már csak azt vártam,hogy odaérjek. Az a cél persze csak nem akart eljönni, azt hittem sosem érek oda. Próbáltam magamon erőt venni, lendülettel futni a 174 plusznak azért a kozelében sem voltam. Az nem ment, kb 5 perces km-eket tudtam futni. És akkor végre beértem,6:32:19 lett az időm.Larzen Pozsonyban – avagy 20 perces PB után is elégedetlenül:-)
A világot az viszi előre, hogy vannak emberek, akik hisznek valamiben, ami a tudomány aktuális állása szerint lehetetlen. Na, én pont így vagyok egy éve a saját rekordjaimmal (mínusz a világ előrevitele). Bár semmilyen bizonyíték nincs rá, de én tudom, hogy képes vagyok 24 óra alatt 200 km-t futni, 12 óra alatt 120-at, 90 perc alatt félmaratont vagy 3:10 alatt maratont. Legoptimistább megközelítés szerint az eredmény bennem van, csak nem akar kijönni. De nem baj, az út maga a cél.
Most épp a 3:10-es maraton került sorra.
Ez úgy kezdődött, hogy Fridrich Laci barátom futott 3 órán belüli maratont Debrecenben. Úgy gondoltam, hogy ez talán nekem is sikerülhet, bár igazából soha nem voltam gyors futó és az idő mindenképp ellenem dolgozik, úgyhogy félretettem minden ultrás tervemet, és még tavaly nyáron be is neveztem Debrecenbe. Eddig összesen öt maratont futottam: két Budapest maratont 2002-ben és 2003-ban, volt egy Kassa és egy Trieszt, meg egy Ujj Zoli féle Zöldgömbös, kb. 40 km-es. Ebből a legfrissebb is majdnem tíz éves, a leggyorsabb pedig az első, 3:42. Nulla tapasztalat maratoni felkészülésben, nulla tapasztalat maratoni versenyzésben. Ideális! Ősszel csináltam egy gyorsító felkészülést félmaratonra. A tavaszi maratonnal azt akartam eldönteni, hogy van-e értelme nekiállni egy három órán belüli maratonra felkészülni. Úgy gondoltam, ehhez legalább 3:15-ös, de inkább 3:10 körüli maraton kellene.
Karácsonykor Gabival elkezdtem egy 14 hetes felkészülést. Ez alatt az idő alatt hétről hétre éreztem, hogy kitörök az évek óta tartó stagnálásból, egyre jobbak lettek a futások, már 5 hét után a hagyományos, szegedi 85km-es gátfutáson javítottam egy teljes órát a legjobb időmön, pedig az is csak egy edzés volt, szigorú pulzustervvel. Ez konkrétan hetven kilométernyi, 5 normál – 5 intenzív km váltogatást jelentett. Heti átlagban a tempó lassan becsúszott az öt perces lélektani határ alá.
Három héttel a maraton előtt két óra alatt futottam 27,3 km-t egy nem túl könnyű pályán, minimális frissítéssel (1dl víz + 2 dl iso), végig aerob zónában, szigorú pulzuskontrollal, teljesen egyenletes tempóban, ami felszorozva 3:05-ös maratoni időt jelentene. A felkészülésnek nagyjából itt volt a csúcspontja, utána már csak negatívumok következtek. A verseny után elég kevés kilométer és kevés alvás jött össze. Begyulladt a csonthártyám, meg néha szúrt a mellkasom, ami talán mellhártya gyulladás lehetett vagy hörghurutból maradhatott vissza, nem sikerült kideríteni. Ezek miatt összességében az utolsó hetekben sem erő, sem lendület nem volt a futásaimban, de azzal nyugtattam magam, hogy a pihenés ártani nem fog, inkább a túledzéssel lehetne már innen elrontani.
A verseny előtt egy héttel tudtam meg, hogy a debreceni maraton pályáját úgy módosították az előző évhez képest, hogy körönként 38 méter szintemelkedés került bele a 8 körös a versenybe. Ezek miatt az utolsó pillanatban átneveztem Pozsonyba. A Google Street View-nak köszönhetően sikerült a pályát előre bejárni, a csere jó választásnak ígérkezett.
Ideális időjárás fogadott Pozsonyban, 8-10 fok lehetett, borult ég, szerencsére a várthoz képest szinte szél nélkül. A rajthelyen, közel a Dunához, magas toronyházak alatt azért volt a légmozgás, úgyhogy csősálat és kesztyűt is vettem a rövid nadrág, rövid póló pároshoz. A csősálat rá tudom rakni a csuklómra, a kesztyűt meg legfeljebb eldobom. Pár száz forint volt ősszel a Decathlonban és van belőle még egy pár. Bemelegítés alatt az órám, jó szokása szerint össze-vissza mutatta a pulzust. Reméltem, hogy a rajtra már egyenesbe jön, mert a stratégia a pulzusra épült. Kikapcsolatam az automatikus, kilométerenkénti részidőt, a km tábláknál kézzel nyomtam a köröket. Beálltam karszalagomnak megfelelően az elitek utáni első zóna közepébe (sub 3:15). Nem mindenki vette komolyan ezt a zóna dolgot. Egy klasszikus melegítőnadrág + kapucnis pulóver kombós srácból én annyira nem néztem ki ezt az időt.
A rajt után 5-600 méter ment el a kerülgetéssel. Nem ment el ezen semmi, de azért legközelebb még előbbre fogok menni. Pár kilométer után beállt az üzemi hőmérséklet, a csősál a csuklómra került, a kesztyűt meg annak az utcának a kereszteződésében, ahol parkoltam a pálya mellett, egy szép nagy ívben egy bokor alá repítettem. Még jó, hogy a Street View-n előre ki tudtam nézni egy kihalt, városi bevezető út melletti, beépítetlen telkekkel körbevett kis utcát, ami 5 perc sétára van a rajttól. Ez után, a kissé kietlen rész után a belváros felé kanyarodtunk, majd egy hosszú , 2×2 sávoson futottunk kifele a városból, majd a másik oldalon vissza hét-hét kilométert. Szép nyugodtan haladtam, nagyon lassan, de folyamatosan előzgetve a többi futót, akik közül ekkor már elég sokan lihegtek, nem értem, mit kerestek ebben a zónában. Én örömmel állapítottam meg, hogy szív- és légzés frekvenciám teljesen normális. A tábláknál mért km időim is elég jók voltak, stabilan 4:30 alatt. Már a hét kilométernél levő frissítőnél ittam, pedig nem voltam szomjas, de próbáltam megelőzni a bajt. A rendezőknek nagy piros pont, hogy 3 decis ásványvizes palackokat adtak, nem műanyag poharakat. Ezt szépen lassan el tudtam kortyolni, bár az időjárás miatt elég hideg volt a víz.
Először nagyjából a tizedik kilométer környékén éreztem, hogy azért nincs minden rendben. Bár a pulzusom jó volt, és az időeredményem is (44:10), nem éreztem azt a frissességet, amit itt még kellett volna. A 15. kilométerben visszaértünk a belvárosba és futottunk egy kurflit az óvárosban.
Ez több szempontból is kellemetlen volt. Először is volt egy jó kis kaptató, majd utána az óváros macskaköves utcái romboltak. Ráadásul az eddig hajszálpontosan kimért kilométer jelzéseket (+/ – 20 méter az órámhoz képest) hasraütésszerűen kirakott táblák követték. Volt, hogy 800 méter volt két tábla között, volt hogy 1240. Eléggé lesokkolt, amikor 5:40-es km időt láttam az órámon. Két kört mentünk, és mindkét körben ugyanazokat a távokat mértem, ráadásul utána Google térképen is utánamértem egy – egy kiugróan elmért szakasznak. Ez még nem lett volna túl nagy baj, de az össztávhoz is sikerült így hozzácsapni majd 300 métert. Utólag visszanézve mindenki 42.7 – 42.8 km-nek mérte a távot. Ez az elmérés eléggé megzavart. Épp 1:35-ön belül végeztem az első körrel. Hogy lesz ebből 3:10?
A félmaratonosok kisoroltak, maradt a nagy üresség, látótavolságban egy-két ember lézengett a pályán. Újra indultunk az elővárosi karikára. Itt hirtelen rámtört az érzés, hogy ez nem fog menni. Újra elmentem az mellékutca mellett, ahol az autót letettem. Nem sok hiányzott azon, hogy ne üljek be. Nem tudtam reálisan gondolkodni, egyszerűen nem volt B tervem. Nem számítottam arra, hogy a 30. kilométer előtt bármilyen probléma előjöhet. Addig eljutottam, hogy benyomtam az egyik gélemet. Sponser Liquid Energy-t választottam, mert a Sponsernek úgy általában elég semleges az íze, de volt benne rizikó, mert a gélt még soha nem próbáltam, főleg nem ilyen gyors versenyen. Szerencsére ez bejött! Sokszor még sima víztől is fáj a hasam, ha 5 percen belüli tempónál iszom, az isoról nem is beszélve, de ez a gél tényleg nem okozott gyomorproblémát és egyből beépült, így kicsit magamhoz tértem. Bár a combjaimban olyan fáradtságot éreztem, ami kikezdte a tempómat, igazából nem lassultam túl sokat, 4:45 körüli ezreket futottam, igaz érzésre simán 5 percen kívülinek éreztem, ami tovább rombolta a morálomat. Itt következett be, hogy már nem tudtam a pulzusomat az adott szakaszhoz tartozó értékig felvinii és ez már így is maradt. A külső fordítótól (30km) visszafele folyamatosan romlott az állapotom, rövidültek a lépéseim és állandó késztetést éreztem arra, hogy leüljek a földre, siratni magam, de legalábbis sétáljak a célig. Megettem a másik gélt is és innentől kezdve az összes frissítőnél megálltam vizet, iso-t inni, banánt vagy sót enni. Ez nagyjából arra volt elég, hogy ne legyek direktben éhes, de a lábaim már nagyon merevek voltak, nem tudtam normálisan futni, gyaníthatóan dehidratálódtam. Én amúgy is simán kiizzadok 12 deci vizet óránként még ilyen hidegben is. Mivel három héttel előtte Fehérváron nem volt frissítésel problémám, nem is számoltam vele, ez utólag úgy gondolom, nagy hiba volt. A visszafele úton jöttem már, amikor láttam kifele menni egy nagyobb csoportot a túloldalon. Na – mondam magamnak – jól nézd meg, ők a 3:30-asok, és hátba fognak csapni. A 31,1 km-es időmérőnél azt láttam, hogy 2:22 az időm, tehát ez 3:15-ön belül nem lesz, ahhoz újra bőven 5 percen belül kellene futnom, és már az 5 sem megy. De legalább a 3:30-asok sem fognak utolérni, azért nemá’, hogy ott tartsunk. Szóval az ehhez szükséges intenzitást voltam már csak képes és hajlandó beleadni ebbe a versenybe, ami pulzusban jó 10-15-tel az célérték alatt maradt. Az óvárosi macskaköveket még jobban megszenvedtem, újra előjött egy régi talpfájásom. Egészen bizonyos, hogy harminc feletti távokra nekem a HOKA a cipőm. Aztán eljött a vége is, még egy picit próbáltam lazábban futni, hogy ne nézzek már ki annyira csúnyán, mint néhányan körülöttem. 3:23:51 a hivatalos időm, ami tuti bruttó idő, vagy nagyon messziről mért a chip, mert az órám 3:23:07-et mutatott 42,71km-re. A maratoni résztávra meg 3:20:45-öt.
Azt terveztem, ha nem tudok 3:15-ön belül futni, akkor nem is fogok megpróbálni három óra alá jutni. Most tehát pont ott tartok, mint a 200 km-es 24 órával. Tudom, hogy menne, de nem megy. Lehet, hogy soha nem is fogom tudni megfutni. De egyet biztosan nem tudok: nem próbálkozni tovább.
baratrunning.com 