maraton
Kulcsár Judit – Budapest Maraton beszámoló
Első maratonomat 2007-ben futottam Prágában (4:27), másodikat 2008-ban Bécsben (4:32). Aztán 2009-ben megszületett a harmadik kisfiam, 2011-ben pedig a kislányom. A hosszú futások parkoló pályára kerültek, más volt a fontos a négy gyerekkel.
Tudatosság és kitartás. Ez jellemezte a felkészülésemet. Vettem egy új cipőt, egy Hokát, és utólag is mondom, hogy nagyon bevált. Eljártam masszázsra egy hónapban egyszer. Nem hanyagoltam és lógtam el a konditermi erősítő edzéseket. És legfőképpen mindent szó szerint betartottam, amit Gabi kért. Minden edzést a kért pulzussal megfutottam, csupán a vége felé volt egyetlen egy ellógott edzésem, de az is egy hétfői rövid regeneráló futás volt. Nagyon sok feladatos futásom volt, először lehetetlennek tűnő pulzusokkal, de aztán mindig kiderült, hogy meg tudom csinálni. Gyakoroltuk a kitartás, a fáradt lábbal futást. Gabitól kértem, hogy írja le, hogy melyik edzés miért történik. Látta, hogy a tudatosság nálam fontos. Így tudtam meg például, hogy a rémes fokozóknak az a lényege, hogy fáradt lábbal is tudjak futni és elő tudjam hívni a rejtett tartalékaimat, és hogy ez majd a versenyen jól jön majd. Persze megint igaza volt 🙂
A felkészülés során a körülmények is segítettek, nem voltam sérült vagy beteg és a férjem minden edzésre „elengedett”, vagyis szó nélkül vigyázott a kicsikre (azért a vasárnapi ebéd mindig az asztalon volt időben).
A fizikai felkészítés mellett kaptam lelkit is. Jártam coach-hoz és később kineziológushoz. Nem okvetlenül csak a futás miatt, de az is a helyére került.
Az étkezésemet is rendbe tettem, figyeltem a kb. 160 grammos diétára, amit Zentai Andi adott és az utolsó két hónapban használtam a My Fitness Pal applikációt is. Sikerült is még egy pár kilótól megszabadulni.
A szerencse a maraton hetében is mellém állt, mert bár a kislányom és később a kisfiam is megbetegedett, és köztünk aludtak, és sokat voltak ölben, a betegség elkerült.
A versenyre szerencsére ideális fizikai és lelki állapotban érkeztem. Tudtam, hogy mindent megtettem, hogy sikerüljön. Előző napokban Gabi megpendítette, hogy 4.30-on belül várja az eredményemet, de kérte, hogy ne menjek az iramfutókkal, mert ők pont 4.30-ra érnek be. És még azt is mondta verseny előtt, hogy szigorúan rövidben fussak, én fázós lévén eddig minden versenyemre túlöltöztem (kivéve idei Vivicitta, ahol szintén hallgattam rá). A rajtban nagyon fáztam, de aztán Gabinak persze megint igaza lett, még melegem is volt.
Ellőtték a rajtot. 5km-ig volt egy max pulzusom, amit nem volt szabad túllépni. A jeladóm az első 2 km-en megbolondult és kb. össze-vissza mutatott mindent. Ennek az elromlásnak voltak előjelei, szóval nem kaptam pánikot, figyeltem az órát és az időnként elővillanó megfelelő pulzusnál tudtam, hogy kb. jó helyen járok. Meg azért van már valamennyi rutinom, hogy az elejét nem szabad elfutni. Aztán a 3. km után az óra is rendbe jött, viszont a gyomrom elkezdett fájni. De gyorsan elhessegettem, még nem fájhat, nincs miért, és különben is rendben vagyok:-)
Az első drukkerem Hanka volt, a 10. km-nél várt. Nagyon jó volt vele talákozni!!! Aztán az első váltóponton a nagyfiam dolgozott, rákiabáltam és cserébe kaptam egy felvillanó, bíztató mosolyt (ebben a korban ez is nagy szám!). Mentem tovább és mivel az útvonal a házunktól kb. 300 méterre ment el, kijött a férjem és a két kicsi drukkolni. Annyira kedvesek és meghatóak voltak, hogy már nem is tudom, hogy jutottam fel a Szentendrei úti felüljáróra, meg sem kottyant. Szépen haladtunk tovább és a Margit hídnál még mindig ott voltak Hankáék! Ez is nagyon megható volt, hogy még egy óra múlva is ott találtam őket.
Először a 21 km-nél pillantottam az órámra. 2:08. Hm, ez jobb, mint amit a Wizzair-en futottam. Gyors számolás: kettővel megszorzom és hozzáadok 10 percet. Uh, ez tényleg 4.30-on belül lehet, a PB gondolata is itt merült fel először, de gyorsan elhessegettem, hiszem még sok volt hátra, tudjuk, a félmaraton nem a maraton fele. A Budafoki útnál volt az útvonal szinte egyetlen olyan része, ahol kevés volt a szurkoló és kicsit uncsi volt. Aztán 30 km környékén volt egy kisebb holtpont, de a rövid mantráimmal átjutottam rajtuk, a hosszú mantrám, ami csak vészhelyzetben szokott előkerülni (Az Öreg néne őzikéje vers), most eszembe sem jutott a versenyen. 32 környékén figyeltem Ernát, de elpasszoltam. Aztán 32-nél ittam kólát, egy kicsit elkezdett szúrni a hasam, de nem volt vészes. A következő kólás frissítőnél is ittam kólát, 37 körül, és na azt már nem kellett volna. A hasam iszonyatosan elkezdett szúrni, mint amikor beszorul a levegő, de tudtam, hogy ha gyaloglásra váltok sem lesz jobb, hisz nem a futás miatt szúr, úgyhogy toltam tovább.
Itt megint ránéztem az órára, és tudtam, hogy meglehet a PB, de ahhoz mennem kell. Szóval mentem. Itt már eléggé befordultam, Katit is elpasszoltam. Amikor beértünk a Ligetbe, tudtam, hogy itt még 4 km következik, készültem rá lelkileg. A 39. km-nél elkezdett irtóra görcsölni a comb izmom. Erről eddig csak olvastam, de még soha nem fordult elő velem. Ellenben tudtam, hogy már csak 3 km, a helyzet aztán egyre rosszabb lett, a 40 után már eléggé kínlódtam, de ekkor már a PB lebegett a szemem előtt. Itt már összeszorított fogakkal mentem, nem pacsiztam és nem mosolyogtam senkire, pedig nagyon kedvesek voltak a drukkerek.
Aztán beértem és nagyon jó volt. Láttam, hogy 6 percet javítottam az eddigi legjobb időmön, 4:20:50 lett. Amikor Gabi megölelgetett, mondta, hogy 4:15 a következő cél (még jó, hogy nem ultrát mondott! :-)). Köszönöm, Gabi, nélküled nem ment volna!!!
(Fotók: futanet.hu)
Belus Fruzsi – Budapest Maraton beszámoló
Mint ahogyan azt sokan tudjátok, idén júniusban szögre akasztottam a terepfutócipőmet, hogy belevágjak egy aszfaltos maratoni kalandba. Több motiváló tényező is volt bennem, hogy miért is hiányzik ez az én életemből annyira nagyon, hogy rászánjak három hónapot egy speciális maratoni felkészülésre: többek között az is, hogy ez mindenféleképpen egy jó visszajelzés, egyfajta felmérő, hogy hol is tartok most, 15 hónappal a második szülés után.
Gabi az edzőm hétről-hétre küldte, hogy mit is kell csinálnom, és bizony sokszor ki kellett lépnem a komfortzónámból: a résztávozás továbbra sem nagy barátom, na de ez van, amit meg kell csinálni, azt meg kell csinálni, és a végeredmény tulajdonképpen nagyon tetszett: a három hónapos felkészülési időszak végén úgy éreztem, hogy egy sokkal – fejben és testben is – erősebb és gyorsabb futóvá váltam, tehát mindenféleképpen sokat profitáltam ebből a tapasztalásból.
Sajnos a felkészülési időszak nem volt betegségtől mentes. A szeptember elég feszített időszak volt a családunkban, minden létező téren, így nem csoda hogy lerobbantam, így egy jó másfél hét gyakorlatilag a kukába került. De még így is szerencsésnek mondhatom magam, hogy mindez nem a maraton hetében történt velem, szóval nem rinyálok, egyébként se szeretek. Az alvás terén se igazán jeleskedünk egy bő hónapja: a nagylányomat az ovikezdés, a kicsit pedig a fogzás viseli meg annyira, hogy volt olyan éjszakánk, amikor kábé 8-szor keltünk fel a gyerekek apjával, hol az egyikhez, hol a másikhoz. Minden éjszaka felkelek sajnos, többször is, így sajnos mélyalvó fázisban elég keveset töltök, pedig az ugyebár nagyon kellene.
A maraton előtti héten egy francia barátnőm meglátogatott minket, és velünk volt 5 teljes napig, az ő szórakoztatása is megviselt egy kicsit fizikailag, mivel az általános teendők mellett turistáskodni “kellett” vele, amit mellesleg nagyon élveztem, de az időzítés a maraton szempontjából nem volt éppen optimális. Na de az élet már csak ilyen, a maratoni felkészülés pedig nem az első helyen áll, nem is állhat, így rengeteg dolog felülírja azt, de azért lehetőségeimhez képest becsülettel megcsináltam minden edzést, amit a Főnökasszony előírt.
A maraton előtti napot egy kicsit pihenősebbre terveztem, de a gyakorlatban semmiben se különbözött egy átlagos szombati “robottól” a gyerekekkel, sok volt a nyűgösködés, az idegeim pedig egyre nehezebben bírták a strapát. A rajtszámátvételnél még átsuhant a fejemen azért, hogy talán mégiscsak 30 km-re kellett volna nevezni, de utólag biztos hiányérzetem lett volna. 🙂 Gabival összefutottunk szombaton, ő is lelkesen biztatott, hogy minden rendben lesz. Este mindent előre kikészítettem, hogy reggel ne kelljen kapkodni, az órát pedig 7-re állítottam. Mirkóval megbeszéltük, hogy én egyedül alhatok, ő pedig a nappaliban ver sátrat és felkel mindkét gyerekhez, én legalább ezen az egy éjszaka próbáljak meg pihenni. Persze a kicsi taknyos a fogzás miatt, és nyilván ma este jött rá először a köhöghetnék, így elég nagy lelkiismeret-furdalás közepette vonultam el a hálóba az én kis szépítő alvásomra, ki tudja mi vár szegény páromra.
Háromnegyed hatkor magamtól ébredtem, az éjszaka hál istennek annyira nem volt gáz, a páromnak csak kétszer kellett felkelnie, egyszer az egyikhez, egyszer pedig a másikhoz. Mivel minden ki volt készítve, ezért gyorsan zajlott a készülődés, a kitűzött időre még a gyerekeket is sikerült rendbe rakni (! nagy dolog ez kétgyerekeseknél), csak sajnos a bébiszitterünk késett 20 percet, így egy kicsit mi is késében voltunk. A lányom hajráanya, hajráááááanya csatakiáltással búcsúzott, egyszóval übercuki volt. Nem gondoltam korábban hogy a versenyek előtt az lesz a normális, hogy még berakok egy mosást, meg még kiszívok egy orrot, meg befonom a lányom haját. Na de ez már csak ilyen! ❤
Sikerült viszonylag későn viszonylag jó parkolóhelyet találnunk, és mivel késésben voltunk ezért igencsak kapkodni kellett. Egy gyors melegítés után már viszonylag gyorsan a rajtban találtam magam. Hál’ istennek (inkább Imó kései tanácsának) a pólómat az utolsó pillanatban atlétára cseréltem, ami később a lehető legjobb döntésnek bizonyult, mivel a rakparton elég meleg volt pár óra elteltével.
A verseny első fele szinte végig teljes extázisban telt, élveztem hogy futhatok, jó volt a tempóm, a pulzust is sikerült tartani, szépen egyenletesen haladtam. Nevettem a szurkolókon, pacsiztam a gyerekekkel, egyszerűen nagyon-de-nagyon jól éreztem magam. Persze tudtam, hogy később fájni fog, de élveztem hogy ez még nem jött el, remélhetőleg egyenletesen sikerül elfutnom 30 km-ig, aztán meg rátehetek az intenzitásra – már ha bírok. Mirkóval a 10. km-nél futottunk össze, a Gizontársam Hanka a kisfiával épp mellette szurkolt, így triplán megtunningoltak!
Robogtam is tovább
De amint elkezdtünk a budai oldalon a Megyeri híd irányába futni, kezdett a dolog egy kicsit unalmassá válni. Elkezdtem egy kicsit jobban fókuszálni, magamra figyelni, aztán meg a környezetemet figyelni, hátha valamivel elüthetem az idő, amikor is egy hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a zenémet. Ez egy nagyon jó ötletnek bizonyult, ugyanis kellően felturbózott a félmaratonig (1:42:10). Jöttek a jobbnál jobb számok, a lábaim pedig még mindig nagyon könnyűek voltak, így tulajdonképpen azt mondhatom, hogy egészen sima ügy volt az első fele. De ugyanakkor már viszonylag sok maraton van mögöttem, és pontosan tudtam, hogy a félmaraton még @ófasz, az igazi móka 30-nál jön el.
Itt nem tudom mi a túrót nézek, általában a lábam elé néztem:-)
22-től a 30. km-ig nagyon fókuszáltam, ez volt a legunalmasabb rész ugyanis. Számoltam vissza a kilométereket, és vártam hogy mikor jön már szembe az a bizonyos 30-as tábla. Frissítettem, amikor kellett, az előre megtervezett módon, ám ekkor tájban elkezdett fájni a hasam, nem kicsit, hanem nagyon, szurkálósan, hol tompán, hol jobban. Kezdtem aggódni, hogy elszúrtam valamit a frissítéssel (mint utólag kiderült nem ez volt a gond), de aztán elhesegettem magamtól minden negatív gondolatot. Csak pozitív mantráim voltak: Gabi azt mondta, hogy iszonyat erős vagy, Imó azt, hogy nem szórakozni jöttél ide, Zita meg azt hogy csúcs vagy Fruzsinám, Mirkó meg azt hogy nyomjad kicsikém, a szüleim azt hogy hajrá kicsi Fruska, a tesóm meg azt hogy tigris vagyok, és sorolhatnám azt a temérdek kedves üzenetet, meg biztató szavakat amit kaptam a szurkolóktól, a barátaimtól a közösségi oldalakon és más fórumokon, és nem utolsó sorban a drága Gizion-társaktól. Aztán eljött a 30-as tábla és vele együtt a frissítő pont: itt még egy utolsót – viszonylag hosszan – frissítettem, aztán uccu neki, próbáltam menni, ahogy a csövön kifér, nincs már mit tartalékolni, ez már így is, úgy is fájni fog, meg kell próbálnom még kihozni a maximumot. Innentől már megint több volt a szurkoló, próbáltam sokat töltekezni általuk, és nagyon-de-nagyon koncentrálni, nem engedni a fejembe a negatív gondolatokat. Szerencsére mindig jött valami, ami egy kicsit megrángatott (két ponton Erna biztatása, aztán a Bátor Táborosok lelkes szurkolása, majd Imóékkal is összefutottam a Nyugati felüljárónál). Nagyon nehéz volt. A hasam is egyre jobban fájt, és küzdöttem az egyre emelkedő pulzussal. Mirkó aztán nem volt ott a megbeszélt ponton, és ettől egy kicsit megint csak megborultam egy pillanatra. Telefon nincs nálam, mi van ha a gyerekekkel van valami?? Na mindegy, menni kell, nincs mit tenni, próbáltam csak arra koncentrálni hogy megy-a-bal-megy-a-jobb, de valahogy egyre hosszabbak lettek azok a fránya kilométerek. Aztán elkezdtem közeledni a Városligethez, és éreztem hogy most már csak ez van, és mindjárt vége, de ekkor már a könnyeimmel küszködtem, legszívesebben megálltam volna a fenébe, de nem vagyok az a kiállós típus. Becsülettel le kell nyomni, alig van már hátra, fog összeszorít és megcsinálja a feladatot – hallottam magamban az erős belső énemtől. Az utolsó 100 méteren teljes katarzis, majd beértem és zokogásban törtem ki. Az egyik szervező nagyon kedvesen odajött, hogy vajon minden rendben van-e. Miután elkezdtem magam összeszedni és moderálni, megköszöntem a kedvességét. Az igazat megvallva a megkönnyebbüléstől jött rám a zokoghatnék, ennyit én még nem küzdöttem agyban a végén, és tulajdonképpen sikerült kitartani a végsőkig. Tök mindegy hogy nem lett az időm 3:30-on belüli (ez volt a kitűzött célom), hanem csak 3:31:17, de most megint nagyon sok mindent megtanultam magamról, hogy minden a fejemben dől el a végén, ha fáj, azzal lehet tovább menni, és hogy mennyire erős is vagyok / tudok lenni, ha akarok valamit, azt megcsinálom. És igen, sokat pacsiztam a gyerekekkel, és megtapsoltam a zenekarokat, biztattam más futókat, és az az 1:17 másodperc akár ez is volt. De tulajdonképpen mindegy is, mert nekem máshogy nem megy, csak így tudom (és akarom) eztcsinálni! 🙂 Egyébként az 1214 elrajtoló nőből a 69. lettem, a korcsoportomban pedig a 15. Az átlagpulzusom meg 163 volt. Ennyit a számokról.
Aztán persze nem volt nagy ejtőzés, csak gyors öltözködés, és kényelmes vánszorgás az autóig, irány haza, majd a szokásos anya-műszak, a gyerekeket nem érdekli ugyanis hogy anya ma épp mennyit futott (Hanka után szabadon, milyen igaz ez).
Köszönettel tartozom az egész családomnak lelkes támogatásukért, nélkülük nem tudnék két kicsi gyerek mellett edzeni. 🙂 És nem utolsósorban az edzőmnek, Gabinak, akinek a szülésem után 15 hónappal sikerült kihoznia belőlem ezt a nagyon szép eredményt, ami tulajdonképpen az eddigi maratoni rekordom megdöntése.
Forrás: Fruzsi blogja
Szilvási Niki – Dynafit Trollheimen Fjellmaraton, beszámoló
Reggel fel 6-os indulassal kezdodott a nap, így a korai ébredéshez engedtem magamnak egy bőséges reggelit (2 pirítós, banán) tekintve, hogy a verseny 9-kor indult.
Az eső nem állt el, mi meg elindultunk. Egyből megindultunk felfele egy erdős részen, jól éreztem magam, friss voltam, és arra nagyon figyeltem, hogy 172 fölé ne menjek. Csigalassúnak éreztem magam a többiek mellett, mindenki szépen leelőzött, nem zavart, éreztem magamon, hogy én ennyit bírok, nekem ennyi fér bele és különben is hol van még a vége.
Ami szintén meglepetés volt, azok a patakok. Nagy sodrású térdig érő jéghideg patakok, amelyek fölé egy kötél volt kifeszítve és ennek a segítségével sikerült átküzdeni magam a másik oldalra. Egy idő után már teljesen természetes volt, x -szer x számú patakon kellett átkelni. Eszembe jutott The Revenant Dicaprio új filmje, hasonlóan éreztem magam, mint amikor ő küzdötte végig magát a vadonban, leszámítva, hogy engem nem üldöztek indiánok:D
Amikor leértem a katlanba, egy erős sodrasú patakot láttam, aminek a partján több hófehér arcú futó téblábol és két narancssárga mellényes fickó pedig épp egy pallót próbál rögzíteni a patak fölé.
Az utolsó egy-két km-en újra kisütött a nap, gyönyörű idő lett. El sem akartam hinni, már csak azt vártam,hogy odaérjek. Az a cél persze csak nem akart eljönni, azt hittem sosem érek oda. Próbáltam magamon erőt venni, lendülettel futni a 174 plusznak azért a kozelében sem voltam. Az nem ment, kb 5 perces km-eket tudtam futni. És akkor végre beértem,6:32:19 lett az időm.- ← Előző
- 1
- …
- 28
- 29
- 30
- Következő →
baratrunning.com 