maraton
New York City Marathon – Juhász Erika
Október 13-án Chicagóban futottunk maratont Patrikkal ahol a teljesítés volt a cél a kihagyott egy év után. A verseny után és a következő napon délelőtt csavarogtunk a városban majd behuppantunk mind a hatan az SUV-ba és neki indultunk a hosszú kb 20 órás autó útnak Austinba a gyerekekhez. Senki sem volt toppan az tuti. Megérkeztünk, kicsomagoltunk majd alvás. Másnap már mentek dolgozni így mi Ferivel maradtunk, biciklivel ismerkedtünk a környékkel mivel tavaly nem tudtam menni sem a sérülés miatt. Most bepótoltam, sok tekerés, kocogásom amik elő voltak írva. Sok kirándulás Houstonba a NASA űrközpontban, helyi parkokba, sajttortázóba. Elkísértem Patrikot teherautóval fuvarozni, egy még többet tudtunk együtt lenni.
Kaptunk a gyerekektől 2 nap nyaralást Miamiba közvetlen az óceán part melletti hotelben. Átrepültünk Miaimiba majd vissza Austinba. Elmondhatatlanul szép és jó kikapcsolódás volt.
Majd maradt egy napunk becsomagolni, elköszöntünk Adriánától és Martintól majd indultunk 4-esben New Yorkba péntek hajnalban. Az út az szörnyű volt, nagyon szeles és kifejezetten rázós landolás volt a gép rázkódott, himbálózott, zuhanó effekteket produkált. A repülőn síri csend volt mindenki félt. Utalok hányni és nem szoktam eddig eljutni de most a repülőn, reptéren metrón. Szóval “jól” néztem ki a maraton előtt, nagyon legyengültem. Nemhogy szénhidrátot de semmit nem ettem, ittam egész nap csak este egy pici adag brokkolit krém levest tuszkolták le este míg a többiek teli ették magukat. Átvettük a rajt csomagokat, végre megtapasztaltuk milyen kapkodás nélkül expózni aztán csavarogtunk és másnap is. Nagyon jó volt minden együtt. Este igyekeztünk időben lefeküdni de nem tudtam aludni sőt mindenki aludt én meg hallgattam a horkolást és röhögtem kínomban. Szerencsére óra állítás volt Amerikában így tovább maradhattunk.
Verseny:
6-kor keltem, szedelőzködtem majd Patrik is felkelt meg Liliék is. Nyugisan elkészültünk előző nap az egész útvonal el lett tervezve pontosan (metro- komp-busz) elindultunk, útközben reggeli. 8-kor indult a kompunk ami minden futót magába szippantott pedig azt hittem lesz vagy 3 forduló de nem.
Kikötöttünk majd onnan profin megszervezve indultak konvojban a buszok a rajtba. Úgy szálltunk le a buszról, hogy egyből át tudjanak vizsgálni bennünket és a cuccunkat. Majd tovább mentünk a zöld zónába. Három különböző színű zóna 3 táborra bontja a több mint 50 ezer indulót. Ettünk, ittunk, kóstoltunk majd leültünk kicsit rajt előtt. Beszéltünk pár szót még a tervről amit hétközben (sosem volt még tervem) gyártottam egy papírra de az expón Patrik talált karszalagja előre elkészítettet is. Ő felrakta a 4.35 én a 4.40 és a 4.45-ős célidőset km-ben és mérföldben is.
Megbeszéltük, hogy nincs minden mérföldön “büfézés, nem állunk meg csak lassítunk ha szükséges inni. Én vittem egy pici üveg vizet, mert pohárból nem tudok inni menet közben. Ezt töltötte Patrik újra szükség szerint. 45 percenként gél és a vége felé banán. Mivel kétoldalt volt a frissítő igyekszünk középen elmenni a futók közt. Beálltunk a rajba, boldogság, kis elérzékenyülés a tavalyi emlékek miatt majd himnusz, ágyú dörgés és gyerünk. Szép lassan vissza fogva Patrikot végig kígyóztunk a hídon kb 2.5 km-én keresztül. Hátborzongató mikor a hídon a szembe sávban dudálva kísérnek és bátorítanak a rendőr, mentő autók, a UPS konvojban szállítja a csomagokat a célba. Óriási hangulat volt, rengeteget pacsiztam idén is, tavaly azért, hogy feledtessék a fájdalmat, idén a hála miatt. Boldog voltam, ahol szólt a zene vagy élő zene volt táncoltam, énekeltem. Szuper buli hangulatot ad ahogy 42 kilométeren keresztül több száz idegen ember tömött sorokban szurkol. 6 majd 16 mérföldnél várt Lili és Feri majd a Nemzeti zászlónál a célegyenesben ide adták a miénket.
Mire a 6 mérföldhöz értünk levetettünk egy-egy pólót, csősálat és odaadtunk Lilinek aki lengette a zászlót, hogy észre vegyük. Húú de jó érzés volt.!! A frissítés működött, nem büféztünk. Patriknak wc-re kellett menni addig lassan de tovább kocogtam. Mire felértünk a Roosevelt-hídra az emelkedőn begörcsölt a vádlija, fájt a lábfeje ami a 30.km előtt csúcsosodott de húztam, hogy pont itt nem borulhat meg mert vége az egésznek, gyaloglás lesz belőle. Megálltunk nyújtott kicsit és hajrá azzal a céllal, hogy egy Biofreeze pontig megyünk és hátha az hat majd! Újabb híd és a segítők befújtak bennünket vastagon izomlazítóval ami jól jött az én combomnak is ami addigra már eléggé fájt, életre keltünk és gyerünk. Mondja Patrik már 36km és 4 óra” mondtam oké de még van fél óra és meglehet az álmod, a rekord! Kezdjük összeszedni magunkat! Ami a csövön kifér az utolsó 3km-en! Neki indultunk a frissítőknél próbáltunk lavírozni de nagyon sokan sétáltak bandáztak a végén ami nekem nem lett volna baj de hajtott, hogy 4.35 legyen! A célegyenesben megkaptuk a zászlót majd egy eszméletlen sprint közben megszólalt mögöttünk egy magyar hang “jól nyomjátok!” Erre Patrik “gyere velünk” Ő “Nem tudok menjetek”. Huuuuúzott Patrik kézen fogva, azt hittem nem bírom ki de mentem a célba!!! Beértünk:én 4.39.01 Patrik 4.38.59. ez 42 perccel jobb mint Chicago és 45 perccel vettem revansot a tavalyin ami nekem a jelenlegi felkészültségemmel csoda! Patrik pedig egész évben nem fut csak nyáron ment ki néha! Ő nem is szeret futni mert a Texasi hőségben és páratartalomban a felkészülés szinte lehetetlen volt.De azért remélem a jövőbeli változások miatt még futunk együtt!!
Jövőre újra NYC 4.15??
Végül:
Szeretnék köszönetet mondani az orvosomnak aki szeretett volna lebeszélni de látta, hogy menthetetlen vagyok!
Kis Mónika gyógytornásznak aki nem csak testileg de lelkileg is támogatott velem szenvedett!
Barát Gabriella edzőnek aki az 5×1 percekből maratont varázsolt és kertelés nélkül megmondta a véleményét.
Hegyi Györgyi jóga oktatónak a sok “kínzásért” a kötött izmaim miatt!
Ferinek, hogy sosem mondta ne csináljam sőt velem tekert, túrázott, úszott ami tőle nagy dolog!
Lilinek, Adriananak, Martinnak a szurkolásért és a sok szép emlékért.
És nem utolsó sorban a 2019-és csoportnak akik 2016 óta biztatnak és velem vannak jóban rosszban! Biztattak, szorítottak a felépülésem alatt! Tudták ami nekem 1 perc kocogás az nekik 10 perc futás minimum!
Örök hálám mindenkinek!!
Köszönöm!
Chicago Marathon – Juhász Erika
Visszatekintő:
A négy éves futó múltam alatt részt vettem már hat maratonon és pár annál hosszabb versenyen és volt egy “feladott” maratonom, a 2018-as Budapest maratonon ahol az első pár száz méter után vitt el a mentő. Semmi különös oka nem volt csak elfáradt a porc és leszakadt. Akkor még nem tudtam mi vár rám egy éven át. Mivel a fiam kint él és most már a lányom is az USA-ban minden be volt fizetve. A repülő jegyek, szálloda, indulási jog a NYC maratonra. így nem volt kérdés, műtét előtt ki utaztunk orvosi tanácsokkal, gyógytornászi instrukciókkal ellátva. Végül teljesítettük a fiammal majd miután haza utaztunk egyből műtét következett. Betartottam mindent sok gyaloglás, gyógytorna de februárban tudtuk, hogy baj van és ugrott a BSZM második teljesítése. Újabb MR vizsgálat, újabb orvos aki azt mondta a két műtét közt teljesen tönkre tettem a térdem mintha nem is az enyém lenne mindkét MR eredmény. Műtét után másnap reggel az orvos első mondata “Gondolja át mert ezzel nem fog több maratont futni az alapján amit láttam!” Akkor már lelkileg olyan állapotba voltam a sok fájdalom, hízás, lányom kiutazása… miatt, hogy úgy éreztem már sosem fogok sem testileg sem lelkileg rendbe jönni, csak sírtam és sírtam. Műtét után éreztem ez most más mint volt, egyre kevésbé fáj, egyre jobb volt a gyógytorna. Kezdtem lelkileg kicsit összeszedni magam. Már csak az erdőben sírtam miután újra elkezdtük Gabival az “edzést” ami így nézett ki május 13.-án: “5×1 perc kocogás közte 3 perc séta=20 perc”. Akkor ennek is örültem, kibicikliztem az erdőbe és ott, hogy senki ne lássa sírtam minden alkalommal mert nem ment +10kg-mal, be fordulva, kedvetlenül, de AKARTAM! Így haladtunk hétről hétre emelve picit és közben hittem magamban. A súlyom is gyorsan csökkent mert vissza álltam a régi étkezésre. Nyáron 5 napos túlélő túrán vettem részt 18-kg-ős hátizsákkal majd nyaralás közben egy fél-maratonon is ami kezdésnek nem volt rossz, rengeteg kerékpározás, gyógytorna, masszőr, lengő jóga. Jó lett volna még kb egy hónap a felkészüléshez de adva volt januárban ez a verseny amikor nem tudhattam mi vár addig még rám.
A verseny előzményei:
Mikor megláttam, hogy apukám névnapján lesz ez a verseny, írtam Patriknak (aki a kedvenc unokája volt), hogy ilyen nem sűrűn van jelentkezzünk hátha besorsolnak és Neki futunk újra együtt. Regisztrált és besorsoltak. Ajándékba kaptam a nevezést, szállodát és az élményt, hogy kézen fogva a fiammal futhatok célba, amit szívből ajánlok mindenkinek. Teljesen más érzés, ez nem verseny ez büszkeség és buli egyben!
A verseny:
Itthoni idő szerint 12-én szombaton indultunk közvetlen járattal Chicagóba de azzal nem számoltunk, hogy két órás késéssel indulunk ami tudtam baj lesz mert pont ki volt számolva, hogy érkezünk ottani idő szerint délután nagy ölelés a gyerekekkel, kocsiba be és indulás a rajt csomagot átvenni amire kb két óránk lesz. Hát nem így lett 18.15-kor még a bőrönd őket vártuk, ami nem jött.
Gyors egyeztetés után a fiammal, ott hagytam Ferit, ki rohantam és hányódik tempóban mentünk hátha sikerül odaérni a 6 órakor bezárt expóra. A repülőtér és az expó épülete között több mint 30km délutáni csúcsforgalom várt ránk. Már zárva volt de nem voltunk egyedül, legalább tízen reklamáltak rajtunk kívül és senki nem tágított ezért előjött egy férfi és hosszas alkudozás után, név nélkül kiosztott egy-egy rajtszámot mindenkinek, így lett indulási jogom. Persze vacsora ami nem ment majd alvás, hajnal 4.-kor ébresztő mert 8.-kor rajt.
Ki sétáltunk a rajba ami jó volt bemelegítésnek, átvizsgálás, mosdó kimaradt mert sokan voltak, nézelődtünk(nem olyan szuper mint NYC) be álltunk a rajtba és fázósan elindultunk. A feladat az volt, hogy fájdalom, sérülés nélkül pár km kocogás majd gyaloglás váltogatásával érjünk célba. Arra gondolva, hogy 3 hét múlva újabb maraton vár ránk és sok új élmény. Kb 18-km-ig repült az idő, sokat nevettünk majd lassultam és egyre többet gyalogoltam látszott a felkészületlenség. Patrik minden mérföldnél megállt a frissítőknél de nem bántam nem volt idő cél csak teljesítés. Két-két gélt ittunk és nagyon finom gumi cukrot kaptunk ami csomag számra tudtunk volna enni. Végig fújt a szél, a védettebb részeken melegünk volt még a szélesen fáztunk.. Ami bosszantott már az elejétől, hogy az ő órája és az enyém is mást mutatott de közel sem volt a pálya szélén kiírtaktól. Végül az enyém 45 km-t mutatott így nem tudtam számolni sem, hogy kb mikor érünk be de 5.18.05-lett a hivatalos időnk.
Nehezebbre számítottam mind testileg, lelkileg de agyban végig ott voltam és figyeltem a testem jelzéseit. Tudtam, hogy meg lesz de rosszabbra számítottam pláne a fáradtság, stressz miatt is. Csodálatos érzés volt amikor a család Patrik kezébe adta a Nemzeti zászlót a megbeszélt helyen és most is mint a tavalyi NYC-n ezzel futottunk be kézen fogva. Leírhatatlan érzés, hogy mindenki ott van aki fontos sőt, eggyel több is.!!! ❤
SpitsbergenMila – Benkő Eszter
Mondhatjuk, hogy érthetetlen, hogy nekiálltam beszámolót írni erről a nagyon kivételes 10 kilométerről, hiszen napok óta nem találom a szavakat…
Mire a repülő leszállt, az odafentről elénk táruló látvány már rég könnyekig meghatott, és a következő napokban mindez csak tovább fokozódott. A nyári szezon 0. napján érkeztünk, ilyentájt ott 0-10 fok körül alakulhat a hőmérséklet, most mégis -2 fok volt, ami nem ért minket váratlanul, de a szél, ami kísérte, szó szerint komoly arculcsapás volt. Az én amúgy is szenzitív, közép-európai arcbőrömet az első nap kikezdte a metsző szél, a sebesedést elkerülendő a következő napot szinte mindvégig egy orrnyeregig felhúzott csősál takarásában töltöttem, és naponta többször vastagon kentem a shea vajat. Mondjuk hülyeség volt nem bemenni a gyógyszertárba, és kérni valami helyi, spéci, “norvég formulás” cuccot… az UB-ra bezzeg vittem szarvasfaggyút.
A futás előtti este túrázni mentünk a 424 méter magas Platafjelletre amolyan ráhangolódásképp. Mivel a Spitsbergen Marathon helyszíne (egyben a világ legészakibb települése), Longyearbyen a tengerparton fekszik, a magasságkülönbség kiszámításával sok feladat nincs, és mivel túraútvonalak sincsenek, egyszerűen csak torony iránt elindulsz oda, ahova tartasz, hóban, jégen, csúszásgátlóval a lábadon, puskával a hátadon – felkészülve minden eshetőségre. Jól mentek a hirtelen emelkedők, lüktetett bennem az energia. Odafent adóztunk az utókornak, fagyott ujjakkal bár, de beírtuk a nevünket a hegy tetején, egy bőrtáskában őrzött naplóba. Lefelé a guide-tól engedélyt kaptunk rá, hogy lecsússzunk gatyaféken. Először arra gondoltam, a piriformisom nem örülne, aztán meg arra, hogy kit érdekel, talán ez lesz az utolsó alkalmam arra, hogy seggen csússzak le a Spitzbergák egyik ikonikus hegyoldaláról, szóval leültem, és hadd szóljon. Akkor még nem tudtuk, hogy a svéd túravezetőnk, aki kanapét ásott nekünk odafent a hóban, hogy kényelmesen tudjunk teázni, Krisznek komoly vetélytársa lesz másnap a maratonon – mert bár ugyan minket faggatott arról, futunk-e, ő maga csendben hallgatott a saját terveiről, holott sokáig vezette a mezőnyt, és végül 5. helyen ért célba.
A maraton reggelén korán keltünk, és időben elmentünk zokniban reggelizni, Longyearbyenben ugyanis – tekintettel arra, hogy bányászváros – van egy olyan régi, praktikus szokás, hogy az épületekbe belépve mindenki leveti a cipőjét. E régi, de még aktív hagyomány tiszteletére kérik a turistákat is a hotelekben. Egy-két kultúrbarmot leszámítva mindenki meg is teszi. Hihetetlenül jó mindez – minden ottlét ugyanis meghitté, barátságossá és egy kicsit intimmé válik. Ami a kaját illeti, én a világ legtávolabbi helyein is ugyanazt reggelizem, kenyeret vajjal. Sorakozhat raklapszámra a helyi specialitás, megkóstolom, de ha nincs vaj, nincs barátság. Volt vaj, és volt füstölt lazac is bőségesen, az a másik gyengém. 🙂 A hotel kivetítőjén folyamatosan mutatták a hőmérsékletet és a szelet. Nyugtáztuk, hogy utóbbi sajnos a maraton napjára sem csökkent, sőt, 50km/h.Reggeli után felsétáltunk a sportcsarnokba, a 2300 fős településen ugyanis minden van, bölcsőde, óvoda, ált iskola, középsuli, uszoda, sportcsarnok mászófallal, reflektorral megvilágított hokipálya, mozi, miegymás. Az út mentén mindvégig motoros szánok parkoltak. A sorsom ezen a ponton dőlt el. Az eredeti terv év elején még az volt, hogy majd megpróbálok FM PB-t futni, de miután az egyre kritikusabb piriformisom miatt kb. február óta nem tudok normálisan edzeni, ezt a tervet el kellett engedni. Most már, ismerve a pályát egyáltalán nem is bánom, valószínűleg megúsztam egy kudarcot. A rajtszámátvételnél megkérdeztük, válthatok-e távot. A B terv ugyanis az lett, hogy csak 10 kilométeren futok – mindössze az élményért. Magamban közben eldöntöttem, hogy ha nem válthatok, akkor is rajthoz állok. A kérdésemre azt válaszolták, túl késő, de azért rákérdeznek, és végül engedték. Kaptam egy kézzel, filccel, ott helyben színezett rajtszámot, és elkezdődött….
A maraton rajtolt először, de én is futással kezdtem a napot, mert elszámoltam a tervezett szurkolói pontom rajttól mért távolságát, és azt hittem, nem érek oda időben. Aztán meg vagy fél órát vártam a mezőny elejére (biztos a sok napsütés). Nagyon klassz volt szurkolni egy ilyen helyen, általában én voltam az egyetlen a szurkolói ponton, de nem voltam magányos, ott volt nekem az izgatottság, a permanens öröm és látvány, amivel nem tudtam betelni.. Néha egy-két gyerek rázendített, hogy heia-heia, más különösebb nem nagyon történt. Olykor én is szurkoltam norvégül, amikor meg várakoztam, próbáltam mélyre szívni a természeti környezet jelentette csodát. A BSI-től kölcsönzött magyar zászlómat a nagy szélben hirtelen jött ötletek mentén próbáltam ide-oda kifeszíteni. Azok kedvéért, akik nem ismerőseim facebookon, a legkreatívabb megoldásom az lett, hogy a zászló két sarkát rákötöttem a combomra, a harmadikat fogtam, a negyediket meg a szélre bíztam. Krisz nem tudta, hogy van nálam zászló, így jó kis meglepetés volt az első találkozásunk – olyannyira, hogy először azt hitte, találkoztam más magyarokkal, és csak lassan esett le neki, hogy mivel egy nemzetközi versenyeket is ügyező, sporteseményeket szervező cégnél dolgozunk, nem nagy túl bonyolult a raktárból szerezni egy magyar zászlót. A futás jól ment neki, de a szél nagyon kemény volt, a pálya egy részén oldalról kapta, később azt mesélte, ilyenkor többször összeütötte a bokáját. Az útvonal közel fele szembeszélben zajlott. 30 kilométernél – bár nem mondta – már láttam rajta, hogy nagyon megviseli, s bár onnantól el kellett kezdeni készülni a saját futamomra, mindenekelőtt inkább őt vártam a célban. A német fiú, akivel kb. 25 kilométerig együtt futottak, az utolsó harmadban elhúzott, Krisz második helyen ért célba 3:11-es idővel, ami az időjárási körülményeket nézve szerintem állati szuper teljesítmény. Ha nem lett volna rajtam kesztyű, a tíz körmöm lerágtam volna a kettejük célba érése közötti tíz percben, annyira izgultam. Aztán a speakernek el kellett magyarázni, hogy “nem, az nem olasz zászló, és aki alatta fut, az sem olasz, hanem magyar”. Nagyon büszke és boldog voltam. Sok munka, sok átfutott hajnal van ebben az eredményben. Melegváltás volt, amit a rajt/célban megejtettünk. Ő óra.11-kor ért be, én óra.15-kor rajtoltam. Mivel nem volt jól, nem akartam elindulni, de ezt ő nyilván nem hagyta. Átvette a hátizsákom, amelynek nyitott oldalzsebében hűlt már a söre, útravalóul pedig annyit mondott, készüljek fel rá, hogy az útvonal második fele nagyon kemény lesz, majd eldördült a rajtpisztoly. Abba akkor még bele sem gondoltam, hogy ami az ő mércéjével kemény, az nálam a lehetetlen kategória.
Tele energiával indultam útnak. Az első kilométerek nagyon jól mentek, a piriformis szindrómától állandóan fájó combhajlítóm jelzésére nem emlékszem, szerintem nem fájt. Kicsit dimbes-dombos volt a pálya, de hamarosan lejtett, faltuk a kilométereket. 2 kili után elkezdtem futni a kocogás helyett, elkapott a hév, versenyhelyzetben valahogy sosem tudom igazán elengedni a dolgot. Csinálhatnánk “hogyan kocogj versenyen” mentális tréninget leállni nem tudó Gizionoknak. Idővel egyre több embert hagytam el, ennek valószínűleg nincs köze ahhoz, hogy kezdett baromi melegem lenni, rájöttem, hogy két csősál van rajtam. 🙂 3-4 kili után emelkedni kezdett a pálya, és ez végig kitartott, de a táv feléig még hátszél volt, így ott különösen jól ment a futás – már amennyire jól mehet x hónap kihagyás után. Nem sokkal a fordító előtt elfutottam egy helyi lány mellett, akit látszólag ez nagyon rosszul érintett, könyökölve visszaelőzött – tiszta Margitsziget-érzésvilág… Megmosolyogtam, és futottam tovább a saját tempóban. Pár perc múlva megint elhagytam, és onnantól kezdődött a játszma: próbáltam erősnek látszani, és vártam, mikor jön. Az egyik frissítőponton hátranézve még láttam, de többé nem jött, viszont ennek a kis párharcnak köszönhetően a későbbiekben még akkor is futottam, amikor már régen nem bírtam, amikor a pálya már visszafordult a rajt/cél felé, és a hegyoldalba felvezető emelkedőn nagyon durván kaptuk szemből a szelet. Egy rövid oldalszeles részén konkrétan lefújt a pályáról a szél. Kinéztem egy párost, ahol a lány a pasija szélárnyékába próbált futni, gondoltam, csatlakozni kéne, ketten már fognak valamit, de nem tudtam utolérni őket. Voltak, akik sétáltak, voltak, akik próbáltak futni. Nagy volt a kísértés a sétára, nagyon gyorsan tizedelte az energiát a széllel való küzdelem, a tempó ezen a szakaszon szerintem értékelhetetlen volt, de menni kellett, 1-2 lépés kivételével végül nem sétáltam. Fel-felnéztem, és a látvány nagyon sokat segített a holtpontokon való túljutáson, olykor gondoltam a mentális 100-asra, meg arra a nagyon igaz közhelyre, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy a Spitsbergákon rajthoz állhattam, és nincs más dolgom, mint élvezni (és persze megtartani a megszerzett pozíciót). Nagyon hétköznapi idővel, 59 perccel értem célba a 7. helyen (7/64), mégis borzasztóan büszke vagyok erre a 10-esre, mert nagyon küzdős volt, de fejben ment. A shea vajjal vastagon bekent arcom a célba érés után úgy égett, mint még sosem. Az időjárás-előrejelzés mínusz 10 fokos hőérzetet prognosztizált a szél miatt. Számszerűsíteni nem tudnám, de tény, hogy megviselt.Krisz lemaradt a célba érkezésemről, azt mesélte, ismerve az előzményeket és a körülményeket, későbbre várt. No komment… 🙂 Kompenzálásképp jól megölelgetett, és jegesmedvés eseménypólót is kaptam.
baratrunning.com 