Wizz Air Milano Marathon- Huszti György, beszámoló

Posted on 2025.04.11.

Rohadt egy dolog ez a futás. Rengeteg érzelmet hoz ki az emberből. És szerintem sokan sokféleképpen éljük meg ezt. Két nappal a Wizz Air Milano Marathon előtt jól kibőgtem magam, hol máshol, mint Milánóban a Duomo felfedezése közben. Ott, ahol a vasárnapi futásnak még nem volt jele, de mégis előre elképzeltem, ahogy 42 km megtétele után a célegyenesbe fordulok és elfutok a számomra hihetetlen építészeti csoda előtt.

Úgy érzem, hogy Milánóban felértem a csúcsra. Lehet, hogy ez furán hangzik, de kellett néhány maraton ahhoz, hogy választ kapjak, miért is futok, miért is pont a maratoni táv, amit teljesíteni akarok. És azt hiszem kell még néhány maraton, hogy jó maraton futó legyek. Nem, nem arra megyek, hogy minden alkalommal jobb idővel érjek a célba. Az, hogy átéljem ezt a „felhajtást”, az izgalmat a rajtig, a fájdalmat a cél előtt néhány km-rel, a célba érést többet ér, mint az időeredmény. Persze ezt a kettőt nem igen lehet szétválasztani, hiszen azért futok mindenféle időjárási körülményben, azért szívatom magam a hajnali futásokkal, hogy aztán a nagy napon, a „fellépésen” az aktuális legjobbat hozhassam ki magamból.

És igen PB lett. Nem óriási PB, a hivatalos 3:45:44 -es időm csupán szűk egy perccel lett jobb, mint az eddigi legjobb idővel futott maratonom, de mégis óriási érzés, hogy képes voltam egy ilyen időre. Én nem igazán hittem benne, mert magamban sem hittem, hogy képes vagyok rá. Abban voltam teljesen magabiztos, hogy a táv nem fog gondot okozni, simán végig megyek a pályán. Aztán az edzői „útravaló” meg olyan volt, hogy nem is lehetett más, csak egy jó időeredmény, el kellett nekem is hinnem, hogy képes vagyok ezt kihozni magamból.

A futásban állandó a motivációm, az edzéseket mindig várom, kottára megcsinálom a feladatokat, mindig megtalálom a szépet és a jót mindenben még akkor is, ha sokszor nehezen indulok el én is. Egy csodaszép időszakot élek meg, amióta a futás az életem része lett. Sokat, nagyon sokat tanultam, de még nem tudok eleget, tanulok tovább.

A maratoni felkészülési időszakban az edzések mellett ott volt a szállással, utazással kapcsolatos izgalom. Igen, nagyon izgultam az elmúlt néhány hónapban, miután neveztem a Milano Marathon-ra, mert én eddig szinte mindig oda utaztam, ahova kocsival is el lehet jutni, nagyon nem volt tapasztalatom a repülésben. Szóval a felkészülés rendben zajlott, a torokfájással, lázzal, köhögéssel járó betegség is csak néhány hétre keserítette meg az életem januárban, majd egyre jobb állapotba kerültem. Persze olyan nem létezik, hogy mindig minden tökéletes, március elején aztán jött is egy kis hidegzuhany, majdnem le kellett mondanom az utazásról, már el is kezdtem nézni a hazai eseményeket, hogy a formaidőzítés napján hol lehetne megmérettetni magam. Szerencsére ez nem következett be.

A maraton hetére nagyon jó állapotba kerültem, nagyon izgatottan vártam az utazást, szinte minden gondolatom a vasárnapi versenyen járt. A hét elejére kaptam meg a maraton előtti futni valót és a maratoni pulzust. Amikor megláttam az április elsejére kiírt edzést, nem hittem a szemeimnek. Április elseje volt, gondoltam, hogy tuti valami tréfa áldozata vagyok. Ekkor fordult elő velem először olyan, hogy visszakérdeztem nem volt-e véletlen elírás. A választ követően tudtam, hogy itt valami más történik, mint eddig és miután ezen az edzésen sikerült 5 km-en PB-t futni úgy, hogy csak 4 km volt gyorsabb, de még magam is meglepődtem a tempómon és azon, hogy mindezt könnyen megfutottam. Ez volt az a pont, amikor elhittem én is, hogy a vasárnapi maratonból egész jót ki tudok hozni.

A verseny előtt 2 napot városnézéssel töltöttünk, beleégettem a retinámba minden látványosságot, amit az útvonal érintett. Hihetetlen nyüzsgés, pezsgés volt a városban. Nem kedvelem a nagy tömeget, de itt most ez abszolút nem volt kellemetlen. Igyekeztem figyelni a szénhidrátraktár töltésre is, néhány pizza le is csúszott a két nap alatt. Sajnos a repülő korai indulása miatt utazás előtt csak 2-3 órát sikerült aludnom, de a verseny előtti két éjszaka pihentető volt.

A futást és a frissítést is igyekeztem előre megtervezni szokásomhoz híven. Én igazi majom vagyok, kedvenc frissítőm a banán és ez mellett az izo, amivel teljesen elégedett voltam eddig. Sajnos a milánói eseményre ezt a tervet el kellett engednem, mert nem volt információ a frissítőpontok kínálatáról. (ez egy fekete pont…) Szóval változtatnom kellett az eddig bevált frissítésemen és azt hiszem megtaláltam a tutit. Ez a beszámoló nem a táplálékkiegészítők reklámozása, de annyit talán elárulhatok, hogy a rizspépes gél lett a befutó. Ezzel gyakoroltam a hétvégi hosszú edzéseken, úgy éreztem be fog válni a maratonon is. Amit előre tudtam, hogy a frissítőpontok pontosan 5 km-ként voltak, így a vízvételt előre tudtam tervezni. A gél mellett sótabit vittem magammal, amit pontosan 5 km-ként szedegettem be, majd szétrágva nyeltem le bő vízzel. Amit előre nem lehetett tudni, hogy poharas, ballonos, vagy palackos lesz a vízvétel, emiatt 2 fél literes kulacs vizet is vittem magammal, amire végül nagyon szükségem is lett.  

A külföldi időjárás előrejelző portálokat is figyelve reggelre 6, kora délutánra 10-11 fokot és felhős, borús írtak még péntek este is. Aztán vasárnap reggelre 10 fok lett, a nap zavartalanul sütött. A rajtzónákba jutást szigorúan ellenőrizték, ami rohadt lassan haladt, mert egyesével engedték be az embereket. Igyekeztem rendesen bemelegíteni a kidobásra szánt pulcsit is jóval a rajt előtt beraktam a gyűjtőbe, mert már melegem volt. Itt már elkezdtem picit tartani a melegtől. A laza 35 perces egyhelyben toporzékolás után elindultam a mezőnnyel. Már ekkor nagyon jó érzéssel töltött el a futás, és belegondoltam, hogy hipp-hopp újra itt leszek és csápolhatok a cél kamerák előtt. A maratonra kapott pulzustartomány alján kezdtem a futást, persze az izgalom, az adrenalin, meg miegymás miatt jó hamar felkúszott ide a pulzus, de a mellkaspánt tuti kiszáradt a rajtig, úgyhogy a mérést csak néhány km megtétele után kezdtem elhinni, mikor már a homlokomon is megjelentek az első izzadtságcseppek. Igyekeztem nem elfutni az elejét, de a kényelmes, könnyű és pont a pulzus tartomány aljához jobb tempó párosult, mint amit vártam. A frissítést csináltam, ahogy terveztem, a 25 percek szinte pont a frissítőpontokra estek és jó volt, hogy végül palackos frissítés volt, amit megállás nélkül tudtam felvenni és menet közben tudtam intézni a kajálást. Végül volt, hogy a gélt is a sótabival vittem be, zúdult is le a 3 deci víz. A saját víz is nagyon jól jött, kellett a frissítőpontok között is kortyolgatnom. Már 10 km után kiértünk a városközpontból, a magas épületek árnyékát a tűző nap és az aszfaltról áradó meleg váltotta fel, de sebaj, ilyen volt Bolognában is két éve. Félmaratonig, sőt 25 km-ig is szuper volt minden, nem akartam elhinni, hogy így ment a futás. Aztán jöttek a bajok sajnos. Az, hogy nagyon meleg volt egy dolog volt, mert pont jött az erős szembeszél, és folyamatosan tudtam magam locsolni. Egyre több víz kellett, volt, hogy a frissítőponton már két vizet is elvettem, aztán a bal lábamban olyan helyen jött fájdalom, ahol eddig még sosem, menet közben ki se tudtam tapintani, hogy hol van az a pont, honnan indul a fájdalom. Aztán elkezdett korlátozni a mozgásomban, 30-33 km felett meg már drasztikusan csökkent a tempóm, a térdhajlítás sem ment rendesen, úgy éreztem vonszolom magam, minden lépést fájdalmasnak éreztem. De ugye itt jön az a rész, amikor bekapcsol minden, amit az edzéseken megtanultam, a szívem vitt előre, kizártam mindent és csak arra koncentráltam, hogy a célba érjek. Pont itt terveztem volna, hogy a pulzust emelem, de képtelen voltam rákapcsolni, messze volt még a vége, nem kockáztattam, hogy eszkalálódjon a fájdalom. 

Az utolsó 4 km-t meg úgy éltem meg, hogy már a célban vagyok, ez már fél lábbal is meglesz. Az idő itt már nem érdekelt, cammogó öreg medvének éreztem a mozgásom. Az órám 42 km-nél 3:42-t mutatott, nem hittem a szemeimnek, meglesz a PB, de hol a cél, még mindig nem látom a Duomo-t. Ekkor ösztönösen rákapcsoltam, keresve az utolsó kanyart, egyre több ember a pálya szélén, egyre nagyobb a hangzavar, az ováció. A szűkre szabott utcákban még egy kanyar jobbra, majd balra, fülig érő száj, mosoly árad belőlem, és végre elém tárul a monumentális építészeti csoda. Egy éles jobb kanyar, látom a célt, futok, ahogy tudok, még ha az órám többet is mért a kelleténél, de akkor is megvan hivatalosan is a PB.

A vége, az utolsó 9-10 km ugyan nem lett túl szép, de mindent összevetve szuper jó volt és elégedett is vagyok. Bár nincs helyezésem, kb. a 3300. idővel értem célba a 9 ezer induló között. Köszönök mindent, legfőképp az utolsó néhány edzésterv mellé írt gondolatokat, nagyon sokat jelentett nekem és azt hiszem ismét büszkén futhattam a Gizion pólóban külföldön.