maraton
Garmin WTF BRZSNY, 42 km – Ficzere Juli, beszámoló
A laptop előtt ülve milyen jó ötletnek tűnt egy verseny a Börzsönyben😊 Ez az a hely, ami mindig tanít, és mindig kifacsar. Most is így történt.
Az elmúlt hónapokban többször is sikerült megfutni a pálya egy-egy részét. Volt olyan is amikor némi sár is volt. Mondom némi😊
A verseny hetében minden nap ránéztem a csapadék előrejelzésre, hátha…. Pénteken már biztosra vehető volt, hogy a sárral számolni kell. Reggel már 8 óra előtt ott voltunk Királyréten. Bettivel még egy utolsót egyeztettünk mit vegyünk fel, aztán mentünk a rajtzónába. Itt még esett, így mindenki a sátrak alatt ácsorgott, és persze a téma az volt, mennyi sár lehet a pályán. Zsófit elkaptuk egy előtte fotóra. A szokásos energikusságával biztatott bennünket.
A 33km és terepmaraton mezőnye együtt rajtolt. Az első 2,5km aszfaltos szakaszon szépen rendeződött a mezőny, az első patakátkelésnél nem is volt már torlódás. A vízállás itt még nem volt riasztó, bőven voltak kilátszó lapos kövek. A teljes távot a frissítőpontok közötti szakaszokra osztottam fel fejben. Az első 13,5km-nél volt, ahol Gabi és a Gizionok vártak bennünket. Úton a frissítő felé Bettivel megbeszéltük, hogy kicsit meleg az esőkabát, illetve már látszik, a botra biztosan szükség lesz. Az első frissítőpontnál Királyházán óriási sárban álldogáltak Gabiék. Ahogy az asztalhoz értem Zsuzsi máris kérdezte mire van szükségem, nagyon profin frissített. Amint végeztem, és kiindultam a pontról, Betti is beért.
A következő szakasz vége számomra a 24km-nél lévő frissítőpont volt. Ezen a szakaszon volt minden, legfőképp mélypont. Az, hogy esett-e vagy sem már rég nem volt téma, mert minden egyes lépésnél figyelnem kellett, hova és hogyan lépek. Észre sem vettem, de ez rengeteg energiámat és a fókuszt is elvitte. Ráadásul, a botokat el sem tudtam engedni egy percre sem, így egyre többször halasztottam el a frissítést annak ellenére, hogy az óra csipogott. 19km környékén 900m méter magasságon arra eszméltem ebből a kábult állapotból, hogy szinte megfagyok. Ráadásul Betti is beért, és nagyon dinamikusan el is hagyott. Ekkor kellett megráznom magam, felöltözni és frissíteni. Mondanom sem kell, hogy a kalóriadeficit miatt kb. akkor tértem magamhoz mire leértem a Csarna-pataknál lévő frissítőponthoz. Egy gyors töltés, és mentem is tovább, mert Bettit sikerült közben látótávolságra beérni és már csak ez adott motivációt, mert álomidő az órám szerint már majd egy órányira előttem volt. A kemencei kisvasút sínjei mellett haladt az útvonal tovább. A pálya sok helyen beszakadt a patakba, az erdő visszafoglalta a nyomvonal jó részét. Már nagyon régen jártam erre, elvarázsolt, jól is esett, hogy ez az ámulat kissé kizökkentett a kissé lehangolt állapotból. Biztosan vissza fogok menni futni, túrázni olyan varázslatos ez a völgy. Na de vissza versenyhez. Nem néztem meg otthon, hányszor kell majd patakon átkelni… Nekem ez nagy mumus. Itt már komoly vízállása volt a pataknak. Szinte remegő lábbal, a botokra támaszkodva keltem át, már magam sem tudom hányszor. Az egyik átkelés reménytelennek látszott számomra (én képtelen vagyok belegázolni). Felmértem a lehetőségeket, az útvonaltól 30 méterre tűnt vállalhatónak. Utánam jött két srác és egy lány, ők is erre jöttek. Elég határozottan adhattam elő, hogy amit kinéztem hely sokkal jobb😊 A lány sajnos megcsúszott és derékig elmerült a hideg vízben. Egy pillanatra megborzongtam a látványtól. (Tudom ez viccesen hangzik a hidegvizes merülések miatt😊) Megvártam, hogy kiderüljön minden rendben van-e vele, és hogy a két fiú segítsen neki átkelni. Ahogy mentem tovább feltűnt Betti élénk színű kabátja. Ettől új erőre kaptam, és elhatároztam, hogy NHH-ig beérem. A sár helyzet fokozódott. Tanulva a pálya elejéről itt végre elengedtem a lépések helyezgetését a kevésbé sáros részek felé. Elég gyorsan ráéreztem, milyen az, amikor csak ütemesen haladsz, de közben a cipő orrán-száján folyik be a sár és víz. Jelentem az áttörés megtörtént, mostantól bátran fogok belegázolni bármilyen sárba😊 Az NHH előtti meredek falon még a bottokkal is keserves volt felérni. Több elgyötört arcot is láttam. A frissítőponton kértem egy kóla-víz mixet és már robogtam is tovább. Bettit rövid idő alatt berétem.
Nagyon megörültünk egymásnak, és megbeszéltük, hogy innen már együtt megyünk be. Amíg csapattunk, igen csapattunk lefele, érezhetően mind a ketten adrenalin okozta felfokozott állapotban voltunk. Meséltük egymásnak kinek milyen durva élményei voltak a pályán. Innen már csak az volt a fejünkben, hogy szintidőn belül érjünk le. Végül kéz a kézben 6:49 perc alatt, óriási mosollyal az arcunkon futottunk be.
Én még ilyen durva pályán életemben nem futottam. Volt olyan, hogy sáros volt a pálya, de itt a nulladik kilométertől a 42-ig szinte bokáig érő sárban kellett futni, a patakátkelésekről meg nem is akarok beszélni😊
Hiba volt, hogy a Leki bothoz nem vettem fel a kezemre a beakasztót, így mindig fogni kellett a botokat. Emiatt olyan nehézkes volt elővenni a frissítést, hogy több alkalom is kimaradt. Ezért lehetett, hogy 13-24km között bezuhantam mentálisan és fizikálisan is.
Az Altra Olympus 6 egy zseniális cipő. Kifejezetten saras és köves pályán, nagyon magabiztos a talajfogása. Tudom sokatoknak nem jó mert nulla droppos, én kifejezetten emiatt választottam.
Ilyen volt az én WTF BRZSNY terepmaratonom, az eredményünk 6:47. Köszönöm Betti, hogy motiváltál, ezzel kirántva a mélységeimből.
Garmin WTF BRZSNY – Szabó Laci, beszámoló
Amikor neveztem erre a versenyre és megfogalmaztam a célomat rajta, akkor sem járt más a fejemben mint a teljesítés szintidőn belül. Életemben egyszer volt alkalmam a Börzsönyben futni eddig és az sem volt gyors.
Aztán úgy alakult, hogy a verseny előtt egy héttel sikerült elintézni a bal combfeszítőmet. Szerdán még futni sem tudtam vele. Péntekre annyit javult, hogy az átmozgatón éreztem a combomat, de fájdalom nélkül lefutottam. Gabinak írtam, hogy mindenképpen odaállok a rajtra aztán meglátom mi lesz. A szállás egyébként is le volt foglalva egy hosszú hétvégére, így az utazás nem volt kérdés. Ő annyit mondott, hogy legyen egy biztonsági futás.
Hát mint utóbb kiderült az eső és a talajra gyakorolt hatása számomra nem is engedett semmi mást. Az első Gizionos frissítőpontig még egész tűrhető és számomra is egész kezelhető volt a helyzet. Bőven időn belül is voltam. Gabiéknak nagyon örültem, bár addig is kimondottan jó kedvem volt.
A feszítőm is rendben volt indulás óta. Jöhetett a második szakasz. Na itt már azért kezdődött a dagonya és lefelé a Fekete völgybe már-már veszélyes is volt jó pár helyen. Ha valamit nem szeretnek a műtött térdeim, akkor azok az oldalirányú hirtelen mozdulatok és a kitámasztósdi. Ilyen sárban az előbbi abszolút rizikófaktor, utóbbi pedig szükséges volt. Úgyhogy innentől kezdve az volt a cél, hogy elsősorban ne adjak melót a Börzsönyi Mentőcsapatnak másodsorban a sebészt se kelljen felhívnom következő héten egy időpontért.
A második frissítő után még a szintidőn éppen, hogy belül voltam. Itt futottunk szerintem az egyik legszebb helyen. Az esőnek a pataknak, és a régi erdei vasúti síneknek különleges hangulata volt. A völgy után a Nagy-Hideg-hegy felé leginkább vagy tocsogó mély dagonyában, vagy a lefelé folyó vízben lehetett haladni. Más verzió nem nagyon volt emlékeim szerint.
A tetőre érve a 3.ponton is Gizionos csapat fogadott. Itt már az átlagtempóm szintidőn kívülre került. De úgy voltam vele ha innentől a lejtő viszonylag kezelhető és futható állapotban lesz akkor még behozhatom a lemaradást. Nos, nem meglepő módon nem volt olyan állapotban. Legalábbis számomra nem. Fejlődnöm kell még ehhez nagyon sokat. Így ahelyett, hogy hoztam volna az időn, még tettem is rá a lemaradásra. De valahogy nem keseredtem el ettől. Mint ahogy az egész távon itt is maradt a jó kedvem. Élveztem, hogy ott vagyok, hogy futhatok, hogy a leülések vagy a kisebb esések után felkelek és ha lassabban is a tervezettnél, de azért csak letalpalok egy egész tisztes szinttel megrajzolt terepmaratont. A célhoz érve pedig abszolút meglepetés fogadott. Az egész Klán a kapu két oldalán állt és tapsolta meg a célba érésemet. Jó érzés volt. Mint kiderült a körülményekre való tekintettel kitolták a célidőt, így még lett hivatalos időm: 7 óra 18 perc. Nem kevés, de lesz ez még sokkal jobb is, ebben biztos vagyok.
Szeretném megköszönni ezt a fantasztikus napot a szervező és klán csapatnak. Tényleg mindent megtettek, hogy nekünk csak a futással kelljen foglalkozni.
És persze extra hálás vagyok Gabinak is a folyamatos felkészítésért, megyünk tovább!
Nagyon jó tapasztalatszerzés volt ilyen körülmények között kint lenni az erdőben. Extra jó nap volt. Szerettem.
UI: Na jó, azért volt pár anyázós és egyéb irodalmi gondolatom és elszólásom a táv során de nem gondoltam komolyan. 
Nizza-Cannes Marathon – Gál Viktória, beszámoló
Ebben az évben mindenképpen szerettem volna maratont futni. Mivel 42 éves vagyok, szerettem volna, ha idén megvan a 42km-es táv, tudom, hogy csöpögős, de ez van. Eddig rengeteg félmaratont futottam, terepen 33 km volt a leghosszabb távom 2600m-es szintkülönbséggel, síkon 34 km volt a legtöbb.
Mivel Franciaországban élek és imádom a tengert, eltökéltem, hogy az első maratonomat az elképesztően gyönyörű tájon szeretném futni, így félve, de beneveztem a Nizza-Cannes marathonra, ami november 3-án zajlott.
A felkészülés rendben ment, minden kiírt edzést elvégeztem, igyekeztem betartani a távokat, szerencsére csak ritkán vitt el a hév 🙂
Mentem, kánikulában, esőben, szélben, hajnalban, edzés ki nem maradhatott. Tudtam, hogy ez kell a fejlődéshez, alázat, kitartás és futás… Mikor elkezdtem heti 6x futni a családom kiborult. Nem értették minek és hogy vagyok képes ezt így csinálni. Pár hét múlva már nem kérdeztek semmit, ma pedig már azt kérdezik, ha van 1 nap véletlen mikor nincs futás: “na mi van, nem mész ma futni?” 🙂
A verseny november 3-án vasárnap reggel 8-kor rajtolt, de a családdal már péntek reggel Nizza felé vettük az irányt. Boldog voltam, mint egy kisgyerek, hiszen 3 éve már hogy nem jutottunk le a tengerhez. Tudtam, hogy szuper idő lesz a hétvégén, ahol mi lakunk, már csak 12 fok körül volt napközben, sokszor hideg széllel.
Pénteken kora du. érkeztünk, átvettük a szobát, majd nekiindultunk megkeresni a maratoni falut, hogy átvegyem az induló csomagomat. A hely – egy gyönyörű épület – Nizza szívében a híres Promenade des Anglais-on volt. Az emberek hömpölyögtek a sétányon, 18 ezer futót vártak a hétvégére. A beléptetés, átvilágítással kezdődött, utána mehettünk be. Megkaptam a rajtszámomat 8616, valahogy éreztem már akkor, hogy ez egy jó szám. Nehéz lenne leírni, de jó érzés fogott el. Majd kaptunk még egy Kiprun hátizsákot, amibe a verseny napján tudunk pakolni és ha szeretnénk, akkor átviszik a befutó helyszínére, nekem nem volt rá szükségem, hiszen a családom hozta a cuccaimat.
Lehetett fotózkodni a rajtszámmal, majd a 18 ezer futó neve közül kikutattam az enyémet a falon. Már esteledett, úgyhogy a naplemente végét kaptam csak el sajnos, de így is gyönyörű volt. A családdal még sétáltunk kicsit, vacsira szusit ettünk, majd visszamentünk a szállodába pihenni.
Szombaton amíg a férjem elballagott reggeliért én elmentem, hogy lefussam a verseny előtti átmozgató kis 4 km-t. Annyi energiát éreztem magamban, hogy nagyon nehéz volt csak ennyit futni. Tusolás és reggelizés után a part felé vettük az irányt. Hihetetlen volt ez az ember mennyiség, a legtöbben a tegnap kapott Kiprun táskával mászkáltak, szóval érezni lehetett az összetartozást, tudtuk hogy mindenki egyvalamiért van most itt. Rengetegen napoztak végig a parton, a bátrabbak fürödtek is, én nem bírom a hideget, kihagytam.
Egész nap a városban csavarogtunk, az óvárosban ettünk a világ legfinomabb fagyijából, ahol több mint 100 íz közül lehet válogatni.🍦 Fotózkodtunk az I LOVE NICE feliratnál, felmásztunk 500 lépcsőfokot, h millió képet lőjjek fentről is a tengerpartról és a naplementéről, ami igazán egy csoda volt.
Vacsorára tudtam, hogy pizzát fogok enni,- mindig azt eszem verseny előtt-így kerestünk egy szuper helyet, hogy a szénhidráttöltés is meglegyen másnapra. Este kicsit aggódtam, mikor megláttam, hogy több, mint 20 ezer lépést tettem meg, talán nem kellett volna verseny előtti napon, de hát Nizzában nem lehet nem mászkálni….
A verseny napja:
Előző este mindent kikészítettem, mert tudtam, h a fél 6-os kelés nekem nagyon korai. De dolgozott az adrenalin, szóval pikk-pakk kikeltem az ágyból, összeszedtem mindent és indultunk is. A férjem kísért el, a gyerekek addig aludtak, megbeszéltük, hogy ahogy lement a rajt, ő visszajön, összeszedi a gyerekeket és a cuccokat, kicsekkolnak és Cannes-ban talalkozunk a befutónál. A nehézkes közlekedés és a lehetetlen parkolás miatt mondtam nekik, hogy menjenek rögtön a célba, ne csesszék el az időt azzal, h útközben megállnak és szurkolnak. Jobb szeretem, ha a végén tutira ott vannak.
Reggel még nagyon hideg volt, így karszárat húztam és egy vékony dzsekit. 7 óra körül értünk ki, gyönyörű volt a napfelkelte a parton. Gyülekeztek az emberek szépen, lassan. Én még az elején megejtettem egy gyors wc-t, tudtam utána millióan lesznek, majd alaposan bemelegítettem.
Az volt a vágyam, hogy 4 óra alatt teljesítsem a távot, de mégis a 4’15-ös iramfutó mögé álltam. 8-kor megindult a tömeg, de nagyon lassan haladtunk, természetesen az elit futók, majd a 3 órán belül futók indultak előbb, majd szépen így tovább. Mire a 4’15-ösök sorra kerültek, már tűkön ültem, indultam volna már, fáztam is még, férjem elvitte a vékony széldzsekimet, csak a karszár maradt rajtam, és persze nem akartam, hogy kihűljenek az izmaim. Végre elindultunk, hatalmas embertömeg tapsolt nekünk és biztatott minket. Nagyon sűrűn voltunk, nehéz volt a haladás az elején.
Már az elején éreztem, h nem jó helyen vagyok, az iramfutót rég elhagytam, de a 4 órásat sehol sem láttam. Nem is láthattam, hiszen több ezer ember lehetett előttem. Nagyon szépen, lazán futottam, csak semmi gyorsulás itt az elején, így tudatosan tartottam a laza tempót. Alig telt el 4 km már jött az első frissítőpont, én nem álltam meg, mindenem volt, nem vesztegetem az időt, igyekeztem a tömegen átverekedni magamat és futni tovább. A következő a 8. km-nél volt, itt sem álltam meg… szóval minden 4. km-en volt frissítőpont, én kb. a 4-nél álltam meg egy pillanatra, mert ott volt izó is. Aztán már mentem is tovább.
Volt nálam: 1l izó zsákban, 250ml víz, 4 gél, 4 sókapszula, 2x 400mg magnézium.
Ebből megmaradt 2 gél és 1 sókapszula.
Egész végig éhezés nélkül futottam, vigyorogva, boldogan. A 2 magnézium nagyon sokat segített, mikor éreztem, hogy a combom állna be, bevettem és már jó is volt….vagy lehet, h ez placebo? (az 🙂 – szerk.) Lényegtelen…működött.
Már a félmaratonnál voltunk, ami időben 1óra 52 perc lett, ennek örültem nagyon. Próbáltam nem arra koncentrálni, hogy még ugyanennyi ennyi van. Fejben 5 km-re osztottam a távot és így nagyon gyorsan teltek a km-ek. Még mindig kerülgettem az embereket és nem értettem, hogy miért nem a jobb oldalon futnak. Tisza ideg voltam néha, hogy beálltak egymás mellé, és nem fértem el. Sokszor nem érdekelt és egy ‘pardon’ kíséretében átvágtam köztük.
Szépen nyugodtan teltek a km-ek, jöttek a frissítőpontok szépen sorban, az animációk, és a végeláthatatlan szurkolók. Már 30 felé jártunk és vártam a falat, a falat amiről már oly sokat hallottam. “A maraton 30 felett kezdődik!” , edzésen ott is volt, de mikor már 35 körül voltam, mondom basszus nem volt fal és már nem is lesz, ebben biztos voltam és még nagyobb erőre kaptam.
Az utolsó 7 km-ben láttam rengeteg embert sétálni, rengeteget az út szélén fetrengeni, begörcsölt lábakkal, láttam, akik megszédültek, összeestek, láttam akiket mentősök ápoltak. Ez még nagyobb erőt adott, hiszen tudtam nincs az az Isten, h én megálljak bármiért is. Én csak mentem tovább előre és tudtam, h már nem sok van a célig és ott lesz a családom és meglesz amire már jó ideje készülök. Az utolsó 2 km-en azért már fáradtam, éreztem, hogy görnyedek, a lábaim bizonytalanok, de tudtam, hogy max 10 perc és bent vagyok.
Ahogy haladtam előre, az utolsó 1 km-en megláttam a 4 órás iramfutót és azzal a lendülettel meg is előztem őt, így azon kaptam magam, h nevetek hangosan, biztos nem értik, hogy mi bajom van.
Üvöltő, tapsoló, éljenző tömeg kiabált és buzdított, hogy már ott vagyok, és abban a pillanatban léptem át a célvonalat, az időm 3 óra 57 perc 44mp lett, aminek borzasztóan örültem, hogy elsőre sikerült a 4 órán belüli maraton, pedig kételkedtem benne néha, mikor edzéseken nem tudtam elég gyorsan futni. De most nemhogy elég gyorsan futottam ahhoz hogy meglegyen, hanem nem is fárasztott ki, a pulzusom végig az 1-2-es tartományban mozgott, szóval a boldogságom határtalan volt.
Beérkezés: ez a pillanat volt a legrosszabb. 4 óra után hirtelen meg kellett állni, borzasztó tömeg volt, hely sem volt nyújtani, vagy sétálni. Hívtam a férjem, mondom neki én most leszek rosszul, úgyhogy le is raktuk. Végigbicegtem a tömeggel, ahol közben megkaptuk a csodálatos érmet, egy pólót, kaját-bár én nem tudtam enni rögtön. Megkerestem a családomat, leültem a földre és potyogtak a könnyeim.
Persze a boldogságtól 🥰 Hálás vagyok a sorsnak, hogy hagyta hogy ez az élmény ennyire fantasztikus legyen, hálás vagyok Gabinak, aki megfelelően felkészített így egy szuper, könnyű maratont futhattam 4 órán belül.
Átöltözés és pici pihenés után indultunk is haza, mert 5 órás út állt előttünk. A kocsiban ülve fel sem fogtam, talán még ma sem fogom fel, hogy mi történt ott ezen a csoda helyen. De ha meglátom az érmem, tudom, hogy valóság volt….
És azt is tudom, hogy szeretném még egyszer átélni, így már rögtön az első lehetséges napon beregisztráltam a jövő évi versenyre, mert tudom, hogy ott akarok lenni.
Innen megyünk tovább…
baratrunning.com 