Az első ami eszembe jut, hogy ha ez az első, akkor azzal elégedett lennék. A második, hogy a helyezés jobb, mint tavaly, amivel lehetnék elégedett. A harmadik, hogy nem tartottam be a tervet, mert nem élveztem 🙂
Na, de nézzük sorban.
Reggel minden nagyon jól indult, Tomi vitt Csabikával együtt, király dolgunk volt, reggeliztem, kávézni is megálltunk. Az idő szép, a rajtban a cimbik, pacsierdő, szánsájn, dizsi.
A Kékesig már érezhető volt, hogy a meleg miatt több víz kell, Oroszlánvárnál töltekezés. Gyanús volt ez nekem, hogy miért fogy annyi víz, pedig én nagyon kevéssel szoktam beérni.
Kékesig már néhányszor elővettem a botokat is. A frissítőpontom éreztem, hogy azért ez nem olyan mint tavaly, akkor ott sokkal frissebb voltam. Döbbenten láttam meg a GU sátornál az ücsörgő Lantos Borit, aki már ott kiszállt (még nem tudom miért). Haladtam szépen, pulzust nem is nagyon néztem (inkább a lábam elé), egyszer botlottam egy jelentőset, amitől rendesen “felébredtem”. Galyatetőre érkezve konstatáltam, hogy éppen elég lett a vizem, a géleket nem nagy kedvvel nyeltem, de nyeltem. Fura teltségérzet volt bennem, holott extra sót is bevittem a vízhez, de ezek szerint nem sikerült eltalálni a megfelelő arányt (tanulság 1).
Ez a nem komfortos állapot csak fokozódott.
Ja a versenyszitu. Nem nagyon tudtam, frászt egyáltalán nem tudtam hogy állok, annyi viszonyítási pontom volt, hogy Sanyika+Tata Oroszlánvár után nem sokkal elmentek mellettem, de aztán Sanyikát Galyatető után visszaelőztem. Aztán Mátrakeresztes után ő meg engem, na de akkor már én…
Szóval ott tartottam, hogy az Ágasvári mászás már nagyon szarul esett, hányingerrel küzdöttem. Fontolgattam, hogy mi lenne a jobb, de megriadtam a gondolattól, hogy a hányás végképp elgyengít, így inkább visszafogtam a futást, abban a reményben, hogy így rendeződik a gyomrom. Mátrakeresztesig így vakaróztam, de a futómozgás még ekkor egészen jó volt. Mátrakeresztesre beérve láttam, hogy a 7 órán belüli időnek annyi. Mindenesetre a feladáson nem gondolkodtam, a frissítőpont inkább lelki töltést adott, Vald Gabi biztatott, talán Bihari Tomi is akkor ért oda a Muzslatrail mezőnyével, igen ő is szólt pár kedves szót. A felfelé mászás nem azért volt gyötrelmes mert mászás, hanem az energetikai állapotom teljesen megborult. Túrázási üzemmódra váltottam (vagyis vánszorogtam), a kevésbé kompetitív anyukák a Muzsla trail mezőnyéből csak úgy száguldottak hozzám képest… Mondhatom ez sokat segített a romokban lévő önérzetemen 🙂 A Muzsla frissítőpontjánál jól meglocsoltam a fejem, töltöttem újra. Igazából Ágasvár után már csak egy gélt tudtam leerőltetni, így vízzel mentem meg a saját zsíromon.
A Koncsuroknál, ahol az út egy trackra szűkül beállt mögém egy csapat, ekkor már újra futottam. Biztattam őket, menjetek csak előre menjetek kedveseim, én már versenyen kívül vagyok, csak éppen Szurdokpüspökibe megyek visszaváltani az üvegeimet.
Az Istenek se akartak elém állni, főleg a technikás lejtőn, de mikor kicsit kitisztult kiléptek ketten-hárman. Ezt zokon vettem. Önérzetem maradékai (ezek szerint sose ki nem fogyó energiaforrás – tanulság 2) azt súgták, menjél csak utánuk, nehogy már nehogy. A patak völgyéből kimászva van egy szép lezúdulás a célig. Na ott egy előre tervezett feltámadást produkáltam, mert aki csak látótávolságon belül volt (200-300m), azt mind megelőztem. (tanulság 3 – az ultrafutásban is van fetámadás)
Hogy mi volt az oka, hogy 40 után így elfogytam? Nem tudom. Talán a meleg, vagy egyszerűen gyorsan öregszem 🙂
Hát megtörtént a várva várt, és így utólag nem kellett volna tartanom ennyire, mert tényleg felkészült voltam. A siker másik titka – ami eddig se volt igazán az – a jól megválasztott frissítés volt.
4:45-ös kelés, mert kész csapattal mentünk, Csabika (Csombok) és felesége, Helga és egy másik ‘bérces jóbarát Polyák Géza alkotta az utazó csapatot. Derült napra ébredtünk, de az útról már látszott, hogy a Bükk és a Mátra felett is szürke az ég, lehet eső, erre is számítottunk. Sima érkezés után (Csabika kb. a rajtkapunál parkolt:-) gyors pacsi Ficzere Julival és Tomival, meg a többi ismerős arccal, a szokásos verseny előtti szertartások. Tíz perccel indulás előtt egy fél meg egy sör… helyett egy gél meg egy só. Start előtt 1:30-cal megjött Antal Csabi is, így legalább akkor láttam, meg még kb a rajt után három percig.
Az első pár perc után szétrázódott a mezőny, miután elég elölről indultam, érzésre az első harmadban utaztam. Ahogy javasolt volt, Kékesig “meg kell tisztelni” a pályát, így csak szépen haladgattam, bár így is sikerült elesni egy tök ártalmatlan úton a sárban elcsúszva. Na jól van, ez megvolt, menjél tovább, kell a baj, mert olyan nincs, hogy 55km-en keresztül semmi ne legyen. A kis baj a jó baj.
A frissítési tervem szerint 30. percnél só és víz, az 50. percnél ment a következő gél. Ezt a ritmus igyekeztem tartani, azzal dobtam fel az egyhangúságot, hogy minden második só mellé ment egy magnézium is, de ez csak Kékes után.
Kékesre majdnem úgy érkeztem, ahogy előre szerettem volna, vagyis mintha akkor kezdeném a pályát. A majdnem annyit jelent, hogy kicsit lefagyott a kezem, így a cipő szorosabbra húzásához Csabika segítségét is igénybe vettem. Ők ott vártak és nagyon kedvesen frissítettek, biztattak, sürgettek tovább. Különösen Juli tudatosította, hogy ez verseny, ő volt a szinkronhangod :-). Nagyon hálás vagyok érte, még sosem volt ilyen “egyéni frissítésben” részem!
Kékestől Galyatetőig szinte semmire nem emlékszem, csak hogy egyre hidegebb lett, esni, majd havazni kezdett. Itt olyan hullámos pálya volt, benne a Csór-hegy egy aljadék nehéz lejtővel. Itt húzott el mellettem Lőrincz Oli botozva. Na akkor én is előkaptam a botomat, azzal hiba nélkül leporoszkoltám ezen a részen. Előzőleg Polyák Géza jól rám ijesztett ezzel kapcsolatban, hogy itt TT-zett a múltkor is valakit hordágyon hoztak le..
Galyára érkezve a kis csapatom már várt, a kulacsot gyorsan megtöltötték, próbáltak etetni, nem nagyon voltam éhes, de egy negyed cikk narancsot és ropit azért ettem, csak hogy jó legyen a szám íze. Utóbb ez hülyeség volt, mert úgy éreztem megzavartam a frissítési ritmust a plusz bevitellel. Legjobb nekem ilyenkor ha maradok a műkajánál, víznél, sónál. Csak azért írom le, hogy ne felejtsem! A magnézium bevitele nagyon hasznos volt, mert a kezdődő görcsöket csírájában fojtotta el.
Az út idáig is csodaszép volt, de talán ez után jött a legszebb része. Nem vagyok a minden kanyarra és fűszálra emlékező típus, de ettől szebb pályát el se tudnék képzelni! Talán az Ágasvár és környéke volt a csúcsok csúcsa. Bevallom őszintén a versenyzés annyira nem izgatott, mert első alkalommal futni egy pályán nem nagyon tudom viszonyítani magam. Így hogy ki megy el mellettem vagy én ki mellett megyek el, nem nagyon foglalkoztatott. Csipit azért megjegyeztem a kis párducmintás nadrágjában:-)
Mátraszentimrére leérve barátságosabbra váltott az idő, egészen jó bőrben fordultam meg a sípálya alatt, és nagyon hasznos volt Tomi videója egy bizonyos dózerjárta elágazásnál! A pálya jelölés egyébként kifogástalan volt, egy métert se(!) néztem be, ami ugye nagy szó. A futómozgást még az enyhébb emelkedőkön is fent tudtam tartani és vártam vagyis frászt vártam, hogy kimenjen az erő vagy valami nehézséggel (görcs) kelljen megküzdeni. De Mátrakeresztesig se akart semmi agyoncsapni. Beérve a frissítőpontra 5 óra 10 perc környékén egy villámgyors víztöltés, pár pacsi, Tomi közölte: 6:40 környéke lesz (ha el nem…). Innentől ismert volt a pálya az előző 3 Muzslámból, így nem hittem a csúcsnak egyik kis megelőző padot, masszívan botoztam felfelé. Bár egy idő után azt éreztem többet vesz ki a bot, mint amit nyerek vele. Gondoltam összehajtom, de nem hagyta magát … a próbálkozásokkal elpocsékoltam néhány mentális eurót, már beletörődtem, hogy akkor így megyek. Az utolsó pillanatban aztán csak sikerült. Az egész csak arra volt jó, így utólag, hogy nem magamra figyeltem. A Muzsla tetőn valaki csendben megjegyezte, na már csak a Koncsúr és lent vagyunk. A Koncsúr utáni lejtőzésen is még kitartott a lábam, kellett is, mert a sziklás rész után, közvetlenül a Diós-patak árok előtti rész csúszott is. Itt ment el mellettem Lantos Bori (de Múzslásként), felém dobott egy hahót, ami jól esett. Úgy tűnik, lépten-nyomon egymásba botlunk a versenyeken. A Diós árkából felmászva az útra azért elkapott egy kis vér, mert észre vettem magam előtt Lázás Kornélt, úgy 100-150 méterre. Tudtam hogy a hátralévő másfél kili jól futhatóan lejt, és ami maradt azt még kipréseltem. Ellentétben a Szentendre traillel, amikor ez a maradék 5 perces kilire jó ha elég volt, itt meglepően jól mentem (3:40 körül) és befogtam, majd a pincesor előtt meg is előztem Kornélt.
6:42:21 a hivatalos idő. Férfi 34. (női 5:-), korosztály 7. hely.
De nem ezért voltam boldog, hanem azért mert holtpont nélkül egyenletesen tudtam végigmenni, ezen a csodálatos pályán. A verseny egyből a szívem közepe lett!
Boldogság még, hogy Csabinak sikerült elérni a sub 6 órát. (korcsoport 2.)
Az elején kicsit késve érkeztünk, így nem maradt idő a nagyon alapos bemelegítésre, csak egy gyors átmozgatásra, aztán beálltam az első-második sorba.
A rajtnál párszáz méter után a Lovas Gerivel (legjobb Bérce 5:55) kezdtünk együtt menni, akivel egyébként együtt is utaztunk előző nap. Az első 20-30 között futottunk, nekem kicsit magasabb pulzus volt, mint amit előtte gondoltam, de nem volt vészes, illetve a küszöb alatt bőven. Ezzel a tempóval kezdtük előzgetni azokat, akik a rajtnál túltolták és hamarabb kifulladtak. Az volt kicsit aggasztó, hogy Dendel Nikit utólértük és Oroszlánvár (10k) körül le is maradt, mivel két éve így futottam el a Nagy-Hársast is 🙂
A pulzus továbbra is olyan 6-7 ütéssel feljebb volt az általad kiírtnál, de nem volt semmi aggasztó jel, így értünk el Kékestetőig (19k), Geri egy sráccal olyan 200m előnnyel, de a ponton utolértem őket és rövidre véve a frissítést (egyébként a 3 ponton összesen kb. 3 percet veszítettem frissítéssel) utánuk indultam, azonban elkavartam az utat és mire észrevettem, buktam jó két percet. Emiatt a lejtőzést kelleténél jobban megtoltam, de a korábbi útitársakat már nem értem utol. Annyit elértem, hogy a pulzus belekarcolt a 170bpm-be és olyan 25 körül a vádlim csípkedéssel jelezte, hogy ez így sok lesz. A regenerációhoz kénytelen voltam olyan 155-157bpm-ig visszavenni, amit a következő 10 kilin tartottam is, ketten meg is tudtak emiatt előzni, de a rendszer legalább rendbejött.
Galyatető után aztán az egyik előzőt én értem utol – mint kiderült File Balázst – és váltogatva haladtunk olyan 100m-en belül. Ágasvári túristaház előtti mászásnál végül befogtam és váltottunk is pár szót, amiből kiderült, hogy éppen kicsit megborult, de eddigre nekem rendbejöttek a lábaim és saját tempóban elhagytam lassan őt. Valahol itt estem is egyet lejtőzés közben, de az aikidoban eltöltött húsz év hasznosnak bizonyult és egy remek ukemivel sértetlenül fogtam talajt, majd felpattanva ütemvesztés nélkül tudtam tovább futni.
Fotó: Mátrabérc Trails
Az utolsó ponton Mátrakeresztesnél nyitottam a botomat és a tavaly is bevált módon mentem fel a Muzslára, az utolsó nagy mászással. A vádlim az utolsó szintes kilinél ismét rendetlenkedni kezdett, de pár méter sétával mindig kidolgoztam a kezdődő görcsöt.
Az utolsó hat kili lejtőzés közben már csak annyi érdemleges történt, hogy Szőcs Anna, aki a Tátra Átkelésen is remekelt Pállfy Marci barátjával együtt, otthagyott egy remek futómozgással és másfél perccel előttem ért be. A vádlim már csak a vízmosásból kifelé mászva szemétkedett, aztán az utolsó 1700 métert is szépen meg tudtam futni és 23 percet javítva a tavalyi időmhöz képest, a tervezett 6:15-ön belül értem be, igaz a titkos álomidő 5:…:… elmaradt, de majd jövőre. Jól kifutottam magam és az tetszett, hogy sikerült az élen egyensúlyozva ésszel megoldani a fizikai gondokat.
Célidő 6:12:13, Abszolut 14. Férfi 11. Korcsoport 2.
baratrunning.com 