K100
Kinizsi100 – Ficzere Juli, beszámoló
A tavalyi teljesítésen felbuzdulva, a 2023-as versenyek közé simán bemondtam Gabinak az UTH leghosszabb távját. Szerencsére kettőnk közül ő volt a józanabb és finoman jelezte, hogy ott a szintidő komoly akadályt jelentene számomra, ezért idén is a Kinizsit 100-at választottam.
A verseny előtt két héttel még minden nagyon stimmelt. Mentálisan és fizikálisan is nagyon erősnek éreztem magam. Ez a verseny hetére nagy mértékben alábbhagyott. Hét közben több minden elvitte a fókuszt, így végül csak pénteken tudtam igazán a teljesítésre koncentrálni. Napközben többször fejben végigfutottam a pályát, alaposan áttanulmányoztam a tájékoztató füzetet, amit rajtcsomag átvételkor kaptunk. Ekkor tűnt fel, hogy van egy idézet a füzet hátsó borítóján. Elővettem a tavalyi füzetet is, amin ez állt:
„Előbb csináld azt, ami szükséges, utána azt, ami lehetséges,
és máris azt fogod csinálni, ami lehetetlen.”
Assisi Szent Ferenc
Ez nagyon megérintett, kicsit meg is könnyeztem, mert még mindig meghatódom magamon. Aki ismer az tudja, hogy hét évvel ezelőtt az ilyen teljesítéseknek a közelében sem voltam. Vajon hozzá lehet szokni ehhez az érzéshez?
A verseny előtti napokban folyamatosan szakadt azt eső, ezért fél szemmel követtem a Kinizsi 100 csoportot, ahova folyamatosan kerültek fel fotók a pálya állapotáról, meg persze rengeteg tanács, tapasztalat. Az időjárásra persze nincs ráhatásom, de mégis egész héten bűvöltem az időjárás előrejelzést.
A verseny napján a reggeli felkészülés és rajthoz érkezés egész higgadtan zajlott. A rajtban már hosszú sorokban álltak a túrázók mire kiértünk. Nagy meglepetésemre megjelent Szilvi és Gabi hatalmas mosollyal az arcukon.
Én is beálltam a sorba, közben jót dumáltunk, kaptam Szilvitől varázs gumicukrot. (A tavaly tőle kapott 100Ft természetesen idén is a mellényemben volt😊)
A Kevély idén is nagyon zsúfolt volt, a csobánkai temetőig volt időm megfigyelni, hogy viszonylag sokan hosszú ruházatokban, bakancsban indultak neki, a hirtelen betört meleg ellenére. A Hosszú-hegyi első ellenőrző pontig (14km) nagyon nehezen telt az idő. Itt már éreztem, hogy ez a mostani menet nem feltétlenül lesz akkora flow, mint az első volt. Atival a Billik keresztnél (17km) volt az első találkozónk. Ettem banánt, ittam, felvettem a hidegvizes kendőt a nyakamba és indultam fel a Pilis-tetőre. Az egyik kedvenc részem a tető utáni lankás rész a Pilis-nyeregig, vártam már, hogy ott csapathassak. De mire felértem a vádlim elkezdett jelezni. (A verseny előtt már volt vele gondom, tudtam, hogy a hátamon lévő trigger pontok okozzák a fájdalmat. Voltam is kezelésen és azt hittem, hogy minden ki lett simítva.)
A második ellenőrző ponton (Pilis-nyereg, 26km) már nem tudtam ki sem nyújtani a lábam a lépéseknél annyira behúzta a vádlim, és automatikusan elkezdtem a másik lábra is jobban terhelni. Ennek fele se tréfa gondoltam, és alig vártam, hogy Atival újra találkozzunk a kesztölci szőlőknél (31km). Kértem, hogy essen neki a trigger pontjaimnak. Itt sushit ettem, ittam, mosakodtam, vizes kendő nyakba és indultam tovább.
Kesztölc és Dorog között szembe futott Csipi és mindenkit bíztatott. Ezen a részen beütött a kegyetlen meleg. A túratársakon már látszottak az elcsigázottság jelei, Dorogon az útvonalat érintő kocsmákban, boltokban mindenhol voltak Kinizsi teljesítők. A Gete-hegyi ellenőrző pont (42km) is baromi lassan jött el. Az ellenőrző ponton nem vártam pom-pom lányokat, de a pecsételő fiatal srác unott arca mindent vitt.
A Getéről lefelétől nagyon tartottam, mert borzasztó meredek és sziklás. Most az esők miatt viszont éppen annyira volt sáros, hogy nem csúszott úgy, mint porszárazon. Tokod előtt módosítottak a pályán, így a falu érintése nélkül mentünk Mogyorósbányára. Ez az 5 km-es szakasz kegyetlen volt. A homokos falon mászás, a tűző napnak teljesen kitett rész a legtöbb indulót kicsinálta. Mogyorósbányára (51km) az időtervhez képest egy órával később értem, ami nagyon lehangoló volt. A hirtelen beütött meleg miatt irreálissá vált a kalkulált időterv. Megérkezve tartottam egy hosszabb pihenőt. Lemosakodtam az utcai kútnál, póló, zokni, cipő csere és egy jó adag tésztasaláta, kóla. Miközben tettem a dolgom, Atival figyeltük a pontra érkezőket. Látható volt, hogy a hirtelen jött meleg sokakat megviselt. Ez a pont egyébként is sorsfordító, a statisztikák szerint itt adják fel a legtöbben. A friss beszámolók szerint most is sokan fejezték be itt. Ekkor már délután 4 óra körül jártunk, bíztató volt, hogy a nap már lemenőben és az útvonal viszonylag sűrű erdőben folytatódott. Alig vártam, hogy Péliföldszentkereszten (56km) a Szent-kút jéghideg vizénél felfrissülhessek és az ott lévő nyüzsi megtörje a menet monotonitását. Idén itt is volt egy ellenőrző pont. Kíváncsiságból megkérdeztem, mennyien jöttünk már el idáig, azt mondták én vagyok a 100.-ik😊 A következő 10km-en hullámokban hol hasítottam, hogy csüggedtem. Pusztamaróton (65km) az ideiglenes büfénél vettem jéghideg vizet, ettem, ittam kicsit és mentem tovább. A következő ellenőrző pont Bánya-hegynél (71km) volt. Mire odaértem már sötétedett, többen készítették elő a fejlámpájukat. Akkor eszméltem rá, hogy Mogyorósbányán a sötétedést nem kalkuláltuk be Atival, így az én fejlámpám még az autóban pihent. Egy jó meleg napközis tea és szendvics után, indultam is tovább. Itt elkapott egy kis lendület, egy srác meg is jegyezte, hogy megyek, mint egy tank. Aztán egyre sötétebb lett, egyre inkább nem láttam rendesen, így a tempó jócskán alábbhagyott. Mivel bot volt a kezemben (sokat segített egész úton, a felfelékben, és a sáros helyeken, hogy stabilabban álljak), a telefont már nem tudtam a kezembe fogni, hogy azzal világítsak, meg az aksit sem akartam meríteni. A sár helyzet itt már annyira fokozódott, hogy nem maradt más, vártam egy kicsit hátha érkezik valaki, akinek van lámpája, és elmehetek vele a Vértesnolnai műútig (77km) ahol Ati már várt. Csodák márpedig vannak, jött is egy futó, aki nagyon lovagiasan elkísért. Miközben dumáltunk kiderült, hogy tavaly is kb. ezen a részen futottunk együtt. Idén ő is, ahogy én is, pont egy órás csúszásban voltunk. Hogy mennyire nem vagyok éjszakai menethez szokva, jól mutatja, hogy egy bokor árnyéka, amit a fejlámpa fénye okozott, úgy megijesztett, hogy felkiáltottam és rámarkoltam a fiú karjára. A műút előtti szántóföld úgy felázott, hogy a cipőm megtelt vízzel, így az utolsó frissítőponton kénytelen voltam cipőt, zoknit cserélni. Felkerült a fejlámpa, száraz póló, szélkabát, kesztyű. Ettem egy kicsit, és felpakoltam minden szükségest, ami célig kellhet. Meg voltam győződve róla, hogy a tavalyinál jobb állapotban vagyok, hogy meg tudom nyomni a végét, ami tavaly az óriási vízhólyagok miatt nem sikerült. Nekiindultam a sötét erdőnek, ami az egész út során talán itt volt a legsárosabb. A lábaim egyre jobban fáradtak, többször úgy éreztem, hogy menet közben állva elalszom, annak ellenére, hogy napközben vettem be koffeint. A Koldusszállási ponton (82km) robot üzemmódban bélyegeztettem és mentem tovább. A ponton kedélyes beszélgetés zajlott, néhányan meleg levest szürcsölgettek, de nekem ehhez már semmi hangulatom nem volt. Itt már túl akaratam lenni az egészen. Az útvonal innen alattomosan emelkedik az utolsó ellenőrző pontig, ami a Szent Péter-templom romja (91km). Hiába nem volt egy vízhólyag sem a lábaimon, mégsem tudtam normális tempóban haladni, egyszerűen felemésztett az egész nap. A pontőr kedves és jókedvű fickó volt, égett a tűz, az egésznek olyan megnyugtató hangulata volt, hogy egy kicsit én is el tudtam engedni a bosszúságomat, az időtervvel kapcsolatban. Ettem, ittam és megindultam az utolsó 7km-re. A turistajelzéseket nagyon nehezen láttam ezen a részen, ezért gyakran néztem nem csak előre, hanem oldalra a fák irányába. Na ezt nem kellett volna, mert többször is szemek meredtek rám a sötétből. Félelmetes volt! A baji Kálvária első stációja megkönnyebbülésként hatott, mert tudtam, hogy hamarosan újra lakott területen leszek. Az aszfaltot elérve kocogásra tudtam váltani, Ati most is elém sétált, így együtt mentünk be az ifjúsági táborba. A célban a fénycső hideg fénye kiégette a szemem a sok sötétség után. A hangulat viszont kicsit oldottabb volt, mint tavaly, a szervezők mosolyogtak, csendesen szólt egy kis zene.
A nehézségek ellenére menet közben egyszer sem gondoltam arra, hogy feladom. Gabi ugyan még a verseny előtt írta: „beszélgess velem gondolatban, ha bármi elakadásod lenne”. Végül nem csevegtünk, mert tudtam, hogy a jelentkező problémákat hogyan orvosoljam. Hetven km után még mindig kevés vagyok, tehát az UTH még várat magára, de tudom, hogy egyszer majd sikerülni fog.
Köszönöm Gabi, hogy hétről hétre segítesz ebben!
Kinizsi 100 – Ficzere Juli, beszámoló
Talán 15 évvel ezelőtt a tévét nézve, egy természetjáró műsorban hallottam először a Kinizsi 100-ról. Magam sem tudom, hogy miért, de megérintett a téma, pedig akkor még Kanapé Juli voltam és a sport csak nyomokban volt jelen az életemben. Ati értetlenül nézett rám, amikor felvetettem, hogy meg kéne csinálnunk ezt a túrát. Ma már tudom, hogy ez akkor irreális elképzelés volt.
Először akkor gondoltam, hogy valós lehet a teljesítés, amikor tavaly augusztusban végigmentem a Nagy Szénás 75-ön. Ahogy közeledett a Kinizsi 100 startja, egyre eltökéltebben csináltam az edzéseket és a lelkem mélyén egyre jobban éreztem, hogy ezt meg fogom csinálni. Végül eljött a nap, Gabi mondta, hogy kijön a rajthoz, így ő nem volt meglepetés, Szilvire viszont nem számítottam. Fülig érő szájjal, rövidujjúban, papucsban jött, míg én szélkabátban, karszárban várakoztam. Elővette az útravalót, amit nekem szánt, egy 100 forintost. 😊
Beálltam az egyik sorba és perceken belül indították is a túrát. A rajtcsomagban kapott kartonlapot kellett átadni, ami egyesítette a múltat és a jelent. A kartonlapra régimódi pecséttel rányomták az indulás idejét, a hátuljára ragasztott kártyát pedig lecsippantották. Az út során az ellenőrző pontokon végig ezt a metodikát követték.
Gabival megbeszéltük a pulzustartományt, így komótosan indultam neki. Az első 20 kilométer teljesen ismerős volt a két héttel korábbi bejárás miatt. Ahogy elértük az erdőt és megindultunk a Nagy-Kevélyre, az ösvény egyre szűkebb lett, egymás után mentünk libasorban. Sokan elővették a túrabotokat, amihez abszolút nem volt hely, ráadásul sokaknak gondot okozott a botok helyes használata. Ijesztő volt, ahogy esetlenül hadonásztak előttem a hegyes botokkal. A Csobánkai temető előtt végre kiszélesedett az út, szétoszlott a tömeg, sikerült megnyugodni. Két sráccal kezdtem beszélgetni, szóba került, hogy milyen fontos a saját tempóra figyelni. Elmondták, hogy miért jönnek vissza újra és újra, aztán néhány kilométer után szépen lassan elhagytak. Az út során többször volt ilyen rövid beszélgetésekben részem. Így aztán voltak túratársaim is meg nem is, mint a népmesékben.
Szépen haladtam a Bilik Keresztig, ahol először kaptam frissítést Atitól, majd nekiindultam a Trézsi-kút érintésével a Pilis-tetőre vezető szerpentinen. Ez az egyik kedvenc utam a Pilisben, a kanyarokban csodaszép kilátásban gyönyörködhet, aki erre jár. A Pilis-nyereg után, Kesztölc felé közeledve, a Pálos Gyógynövénykertnél találkoztunk újra.
Itt beütött a meleg, ráadásul elfelejtettem mosakodni frissítéskor, de szerencsémre a faluban volt egy helyi család által üzemeltett vízvételi lehetőség, ami az utcára kihúzott slagot jelentette.
Dorogra érve, egyre inkább csak az előttem lévő Nagy-Getére tudtam gondolni.
A bejáráson megtapasztaltam, hogy a tetőről lefelé egy baromi meredek ösvény vezet a völgybe. Több mint egy maratonnal a lábamban, már nem volt egy vidám dolog ez. 😊 Egy fiatal srác mögé álltam be, aki fantasztikusan jó tempót diktált, ráadásul mögöttem is jöttek többen -nem volt lehetőség szöszölni- így nagyon gyorsan leértünk. Ez a gyors és könnyed lejutás óriási megkönnyebbüléssel töltött el. A tokodi buszfordulóhoz érve az ismert kék kútnál alaposan lemosakodtam. A következő 6 km teljesen ismeretlen volt számomra. Azt tudtam, hogy lesz benne egy kis emelkedő, de én úgy éreztem, mintha újra megmásztam volna a Getét. Alig vártam, hogy a Kő-hegyen túl beérjek Mogyorósbányára (51 km). A terv szerint, itt tartottam egy hosszabb szünetet. Cseréltem pólót, zoknit, ettem sushit és felpakoltam az előttem álló 26 kilométeres szakaszra Vértestolnáig. Ati itt már szólt, hogy nem eszem eleget. Ez engem is aggasztott, mert volt már feladásom rossz frissítés miatt. Ennek a szakasznak a közepe felé már untam magam, igyekeztem az erdő szépségeire figyelni, Pusztamaróton és Péliföldszentkereszten a látnivalók segítettek ebben.
Aztán átléptem a 75 kilométert. Ennél messzebb még sosem jártam, de mégis jól voltam, így a Vértestolnai pontra vidáman és viszonylag dinamikusan érkeztem. A kezem aggasztóan hideg és ödémás volt. Ati nyomatékosan kérte, hogy egyek mielőtt tovább indulok.
Óriási meglepetésemre megjelent Neubrandt Józsi a hófehér paripáján, itt a semmi közepén.😊 Ő volt az, aki a Nagy Szénás 75-ön meglepetésként futotta velem az utolsó 35 kilométert és hatékonyan próbálta elterelni a figyelmem a fáradtságról, Romhányi verseket szavalva.
Szerintem mosolyogni itt mosolyogtam utoljára. 😊 Elköszöntem a fiúktól és már el is nyelt az erdő sötétje. Nekem az út innen abszolút komfortzónán kívüli volt. Bevallom, félek a sötét erdőben, annak ellenére, hogy a frissítőnél még szürkület sem volt. Az erdőben átmenet nélkül borult rám a sötétség. Otthon még arról beszélgettünk Atival, hogy az 1400 indulóból többen is lesznek, akik mellé majd csatlakozhatok. Hát nem így lett. Mint kiderült, az utolsó 90km-es pontál a 99. helyen érkeztem, tehát a tömeg mögöttem volt. 😊
Ritkán láttam magam előtt fejlámpa fényét és még ritkábban előzött meg valaki, aki persze sokkal gyorsabb volt nálam és nem tudtam tartani vele a tempót. A sötétség mellett jelentkeztek az elfogyás jelei is, a kezeim dagadtak és jéghidegek voltak. Igyekeztem időnként lenyomni néhány falat pogácsát és inni valamicske ISO-t, de egyik sem esett már jól. Percenként nézegettem órám, nehogy eltévesszem az útvonalat. Az órám ekkora már lemerült. Erre persze készültem és rákapcsoltam egy powerbankra, de amíg az óra újraindult, elővettem a telefont, hogy lássam, merre járok. Ekkor láttam, hogy Ati hívott, de nem ért el. Éreztem, hogy fáradok és tudtam, hogy lassulok, lemerült az órám, nincs térerő és hogy még fokozzam, életemben először mind a két talppárnámon vízhólyag nőtt. Az egyik ki is fakadt még menet közben, olyan érzés volt mintha tűpárnákon sétálnék.
Mindezek ellenére egy percre sem felejtettem el, hogy miért jöttem. Egy percig sem volt bennem a feladás gondolata. Minden problémát inkább csak nyugtáztam, minthogy bosszankodjak rajta. Ahogy többen már tanították, csak az a lényeg, hogy egyik lábat a másik után kell tenni. Másnap pedig megfürödve, kipihenve a kanapén fekve mit mondtam volna magamnak vagy Gabinak? Bocsi, de elfáradtam?
Ati az utolsó 1 kilométerre elém sétált és együtt mentünk végéig a Tatai ifjúsági táborba. Szürreális élmény volt a célba érkezés, egy terembe kellett bemenni, ahol hideg neoncső világított és bent síri csönd fogadott. Pecsét a lapomra, lecsippantva a kártya, majd egy kézfogás és megkaptam a teljesítésért járó kitűzőt. Meghatódtam, de nem volt sírhatnékom. Azt gondolom azért, mert tudtam, hogy képes vagyok erre a teljesítésre. Büszke voltam, hogy jól viseltem a végén a megpróbáltatásokat. Atira nézve pedig végtelen szeretetet és hálát éreztem, amiért nap mint nap támogatott és végül szívből örült a sikeremnek.
baratrunning.com 