Az Ultrabalaton feladása egy kicsit jobban megütött, mint amire számítottam. A bokám hamar helyrejött, de a lelkemnek kicsivel több idő kellett, hogy magához térjen. Tudom, hogy jó döntést hoztam, de azt is tudom, hogy milyen amatőr hibákat követtem el, és mennyire dekoncentrált voltam. Kellett egy újabb hosszú futás, ami egy kicsit helyreráz, amiből erőt meríthetek, és amire tudatosan odafigyelhetek, és “kijavíthatom”, amit korábban elrontottam.
Az Ultra Tisza-tó 111-et már az UB előtt kinéztem, hogy jó lesz hosszú nyári futásnak, hőségben, úgyhogy szépen beneveztem Gabitámogatása mellett, Milánnal egyetemben. A felkészülés mondjuk nem ment valami fényesen, nyögvenyelős, küzdős futásaim voltak, nem ment túl jól, pedig arra vágytam, hogy jóleső edzéseim legyenek, amik kicsit erősítik az önbizalmamat. Végül pár hétnyi szenvedés után elkezdtem javulni, fejben is helyretettem magam, hiszen most már csak pozitív hozzáállásra és magabiztosságra van szükségem, ha én nem bízok magamban, akkor ki fog? Szóval aránylag összeszedtem magam, és különösebb hype és izgulás nélkül készültem a Tisza-tóra.
A frissítés ugye az én leggyengébb pontom, az UB után úgy döntöttem, hogy muszáj lesz gatyába ráznom. Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa nagyon sok hétköznapi étkezési tanáccsal ellátott, elmondta, hogy már a verseny hetében mire figyeljek kajaügyileg, mit egyek és mit ne, és a frissítésemet is összerakta, amit aztán egy rövidebb hosszú futáson kipróbáltam, működött, úgyhogy átültettük a 111 kilométerre is, óránkénti bontásban. Eldöntöttem, hogy ez most működni fog, mert működnie kell élesben is, a gyomromnak be kell fogadnia mindent, nem lehetek rosszul, és olyan nincs, hogy nem eszem-iszom meg, amit meg kellene. Ha már úgyis minden fejben dől el, akkor én most ezt is eldöntöttem. Víz, Hammer gél, és az izó keverék Panhellen Carbo 100-ból, BCAA-ból és Sponser porból, kiegészítve sótablettával és magnéziummal, plusz kólával és sós falatokkal a frissítőállomások kínálatából.Azt is eldöntöttem, hogy ez lesz az a verseny, ahol egyedül fogok végigmenni a zsákommal a hátamon, előre leadom a frissítőm utánpótlását a nagyobb pontokon, nem kell segítő, nem kell kísérő, egyedül kell elboldogulnom, nem lesz kinek nyafizni, egyedül kell megoldani minden problémát. De mivel aránylag antiszociális vagyok, tudtam, hogy ez menni fog.
Tibi egyébként eljött velünk, nagyon rutinos már, ha minket kell istápolni, és szeretjük is érte nagyon! Milánt kísérte biciklivel, úgyhogy hárman alkottuk most a csapatot. Pénteken késő délután érkeztünk Tiszafüredre, felvettük a rajtcsomagjainkat, leadtuk az előre elkészített frissítőcsomagjainkat, vacsora, majd pihenés. Tűrhetően sikerült aludnom, és aránylag pihent voltam, jó hangulatban készülődtünk reggel, 5 óra 20 perckor reggeliztem!, majd magunkra öltöttük a teljes menetfelszerelésünket, és irány a rajt.
A rajt előtt puszi-pacsi az ismerősökkel, megölelgettem Eszterkémet, aki szintén egyéniben indult, és nagyon izgult, lőttünk pár fotót, majd indulás. Milán szokás szerint ellépett, én meg bedugtam a fülembe a zenét, és igyekeztem megtalálni a ritmusomat. Ez könnyen és gyorsan ment, jó kis 5:40-5:50-es tempóra álltam be, és volt kedvem futni. Ez hiányzott az UB-n, ott már az első méter szar volt, és kedvem sem volt miatta futni. Most viszont összeszedettnek és jókedvűnek éreztem magam. Az elején egy kicsit haladtam Csákány Krisztával, megbeszéltük, ki hogy van, hogy halad a felkészülés, majd Kolluti Margittal futottam, vele szintén jót beszélgettem, mindketten jönnek majd a Spartathlonra. Aztán egyedül haladtam, de ez nem volt rossz, hiszen mindig volt feladatom: tartani a frissítési tervet, és megenni, meginni az éppen aktuális frissítőmet. Nézelődtem is, bár az első szakaszon a Tisza-tóból nem sok látszott, de ettől még szép helyen haladtunk. Oké, a gát nem túl ingergazdag környezet, de van ilyen, és én most pont azt jöttem tanulni, hogy milyen is ez. Hallgattam a zenét (ez mondjuk a Spartathlonon nem lesz majd), énekelgettem magamban (ezt majd ott is fogok), és egészen jól haladtam. Előztem is pár futót, és elkezdtek lassacskán csorogni a hátunk mögül a csapatok és a bringások. Ami az UB-n nekem eddig mindig hiányzott, az itt most megvolt, szurkoltak, drukkoltak, hajráztak az elhaladók, és ez nagyon jólesett. Hamar odaértem Abádszalókra az első nagyobb pontra, előtte a strandon áthaladva eszembe jutott az a 2-3 nyaralás, amit tiniként a pásztói barátokkal itt töltöttem, majd később Milánnal és a főiskolás barátokkal is voltunk itt.
Az edzők hajlamosak mindig azokat a tanítványokat előtérbe helyezni, akik szuper eredményeket érnek el, dobogón végeznek, vagy valami rendkívüli távot futnak. Nyilván ezekre az eredményekre nagyon büszkék vagyunk, sok benne a munka. De ne feledkezzünk meg azokról a lassabb futókról, akik ugyanúgy beleteszik a sportba a maguk részét, és minden nap, minden versenyen meghaladják magukat. Era a lassabb tanítványaim közül való, speciális frissítéssel működik, és nagyon büszke vagyok azokra az eredményeire, amiket eddig együtt elértünk. Az ő beszámolója sok olyan futó számára lehet inspiráló, akik rendszeresen a záróbusz elől menekülnek!
Hivatalos idő: 1:23:11. Ezzel a 273 célbaért versenyző közül a 219. lettem, nőknél pedig 140/103..
Mikor leértünk Szobra, láttuk, hogy előzőleg esett az eső. Nekem erről csak annyi jutott eszembe, hogy nem baj, legfeljebb ha megint elered, legalább hűt majd egy kicsit. Arra, hogy ez esetleg párával jár, a párom hívta föl a figyelmem. Én elintéztem annyival, hogy „egész hűvös van, mit számít egy kis pára! :-)” Hát persze.
A templomnál volt a rajt, cca 150 m múlva fordultunk rá a Duna mellett lévő bicikliútra. Balról szép, dús lombkoronájú fák, jobbról susnyás. Levegő alig, a páratartalom –érzésre- 100%. Mintha egy akváriumban kellett volna futni. Szörnyű volt; még a melegnél is rosszabb. Mikor az órám zizegett 2 km-nél, én már a halálomon voltam 🙂 2,35 km-nél belesétáltam. 2,5 km-nél föl akartam adni az egészet. De aztán belegondoltam, hogy ugyanitt visszasétálni a rajthoz? Háát, akkor inkább a futás tovább. Meg emlékeztem, hogy Zebegénynél már fönt megy a bicikliút az út mellett, és tudtam, hogy ott már biztos lesz elég levegő.
A 4. és a 8. km-nél volt frissítőpont. Mindkét helyen csak egy pohár vizet ittam, egy másikat meg a fejemre borítottam. Ez így egész jól működött. 🙂 (A kocsiban teleettem magam zabkeksszel, napközben meg nem csináltam gyakorlatilag semmi mást, csak ettem..)
A futást a 4. km-től kezdtem el élvezni. Ekkor már nem volt akkora pára, és a levegő is hűlt egy kicsit, nagyon jó volt. A rajtnál most is az utolsó sorból indultam, és innen kezdtem előzgetni is. Nagyon büszke voltam, mert elég sok embert megelőztem, és senki sem előzött vissza. 😀
A leveledben azt írtad, hogy ha jól megy, akkor adjak ki magamból mindent. Az elején ugye nem ment jól, mikor kezdtem jól érezni magam, azt gondoltam, hogy az utolsó 2 km-en mindent bele, annyit biztos kibírok teljes gőzzel.
Kicsivel a 10. km előtt nekirugaszkodtam, hogy most aztán hajrá! Léptem két pörgősebbet, majd szépen, látványosan, hangosan káromkodva elterültem :-). Azért gondolom, hogy látványos lehetett, mert előttem, és utánam is azonnal megálltak, hogy jól vagyok-e. Nem tudom, miben estem el. Volt fejlámpám, láttam rendesen, az úton pedig nem volt semilyen burkolati hiba… A jobb tenyeremről nagyon-nagyon- nagyon, az ujjaimról jócskán lenyúzódott a bőr. Összeszedtem magam, mentem is tovább, de igazán gyorsan ezek után már nem mertem futni. Az utolsó km-en ráadásul csőtörés miatt fel volt bontva a bicikliút, füvön is kellett futni – erre a rajt előtt is felhívták a figyelmünket, meg a helyszínen önkéntesek is szóltak. Belegondoltam, hogy én a tök sima, jól megvilágított úton képes voltam spontán elesni, akkor itt inkább nem kockáztatok.
Az útvonal elképesztően gyönyörű volt, a szervezők tök kedvesek, az elsősegélynyújtó lány pedig a célban, mikor „fertőtlenítés” címen a maradék bőrt is lenyúzta a tenyeremről, nagyon lelkiismeretes.
De a legeslegjobb az volt, hogy nem kellett azon aggódnom, hogy én leszek az utolsó 🙂
Fruzsival és édesanyámmal vissza-vissza térő téma, hogy találjuk már ki, hogy a picsába tudtam tavaly olyan jól végigmenni az UTH-n. Nevetve próbálják megfejteni a titkot, mintha ez lenne legalábbis a terepfutás Szent-Grálja. Mert hát ez edzéseket nem vittem túlzásba, a súlyom is az egekben volt, meg a legtöbb, amit előtte egyben versenyen lefutottam 65 km volt. Akkor arra jutottunk, hogy a félelem szülte óvatosság és a hétvégi rendszeres Tokaji-hegyi mászások voltak a legfontosabb tényezők.
Az idei év teljesen más volt, mert:
-Gizion lettem, immár Gabi Gizibé Barát irányítja a felkészülésemet, pár héttel a tavalyi UTH teljesítés után kezdtük el a közös munkát)
-Fogytam is pár kilót tavaly óta (végül nem annyit, mint amit tervezem, mert a diétám májusban teljesen összeomlott)
-Az edzéseim hála Gabinak tervezettek és rendszeresek lettek (elkerülve így a hirtelen hülyeségekből származó sérüléseket, pl az egyik szar hetet a következőn akartam mindig pótolni)
-Nem versenyzek annyit,mint korábban. Évi 10-12 helyett csak 6-7 versenyre megyek el.
-És persze már tudtam, hogy mi vár rám…
Ehhez jött még, hogy az elmúlt két évvel ellentétben idén (végre!!) nem kellett a szokásos sártengertől tartani, viszont nagyon aggasztó volt a ránk váró meleg és a tűző nap gondolata. Nem szeretem a meleget. Kánikulában, ha csak tehetem, inkább naplemente után megyek edzeni, de a hétvégi hosszúkat a melegtől függetlenül 9 körül kezdem, így azért bőven van a testemnek tapasztalata a hőségben futásról. Arra jutottam, hogy Dobogókőig, ha nem is óvatosan, de takarékosan megyek, onnantól viszont reggelig jó lenne megnyomni kicsit, mert a hőségben aztán már nagyon észnél kell lenni. A stratégia papíron nagyon jól nézett ki, és ezúttal a megvalósítással sem volt gond, az időt éjszaka csináltam meg, a helyezésen aztán már csak azért tudtam javítani, mert én kevésbé borultam meg, mint körülöttem páran, illetve tovább voltam képes az enyhe emelkedőkön futásra kényszeríteni magamat.
Tavalyi is vittem a családot a bulira, most így tettem, már pénteken Szentendrén aludtunk. A szombati fókuszálós-relaxos napból semmi sem lett sajnos, mert egy szerencsétlen baleset miatt Lizikét kórházba kellett vinni (semmi komoly, csak szemen találta a nagyobbik egy játékkal és nem akartunk kockáztatni) így este 20:30-ig a magyar egészségügy labirintusában kóvályogtunk. Ha kapkodás nem is lett a dologból, azért igyekeznem kellett a készülődéssel, mondjuk napközben izgulni sem volt legalább időm. A cuccaimban, amire az elmúlt fél évben egy kisebb borsodi falu teljes költségvetését költöttem (dioptriás sportszemüvek, Compressport zsák, fasza könnyű bot, egy új Hoka Speedgoat, bivaly Fenix lámpa) is nagy volt a bizalmam, megszoktam megszerettem őket, be is vált mind. Vettem szombat délelőtt a Sarkcsillagos standon egy Salomon szilikon poharat, hogy a pontokon abból ihassam a kólát, amíg a crew megtölti a kulacsaim. Jó kis cucc, simán begyűrtem egy kis zsebecskébe elől, megérte azt a párezer forintot. Vettem itt még egy kidörzsölődés elleni stiftet, az is nagyon jól működött, egyik kritikus ponton sem volt dörzsölőés. Yess!!! Alapesetben a zsák két első zsebében tartható két 5dl-es két szilikon kulccsal megyek, de most egy harmadikat is betettem a zsák hátsó alsó részén erre kialakított hosszúkás tartóba. De jól tettem! Legalább három etap volt, ahol esélyem sem lett volna 1 liter folyadékkel végigmennem, plusz 10 után így az egyikben végig isót tudtam vinni a többiben meg vizet. A frissítésem a tesóm által összerakott Hammer setten alapult, amit még megtoldottam pár óriás zabszelettel és két nagy becsben tartott ClifBar energiaszelettel. A sót a pontokon pótoltam, sóztam minden szart, amit elém tettek, a két leveses ponton is szépen leültem megkajálni. Mint egy angol úrfi, aki a fácánvadászat és a lovaspóló meccs között kényelmesen elkölti az ebédjét a klub teraszán. Nagyon jó volt…Ez volt életem első versenye, ahol a ponton eltöltött időt nem szükséges rossznak, hanem szükséges jónak éreztem, szabályos wellness programokat tartottam, különösen PMaróton, A Kisrigóban meg a Pap-réten. A Kisrigós pont Szabó Geriékkel pl fantasztikus volt, én még ilyen kiszolgálást sehol sem kaptam. 10/10!!! De úgy általában is nagyon jók voltak a pontok, nyomták a szurkolást, segítettek mindenben, használható infókat is kaptam (pl mire vigyázzak, hol lehet eltévedni, stb) Jók voltak a jelölések is, 2-3 alkalom volt csak amikor megijedtem pár pillanatra, de aztán jött a kövi szalag és megnyugodtam (egy pont volt csak,ahol 1-2 percig kóvályogtunk pár sporival, de az is nagyon hamar megoldódott). Egyszer meg rám kellett szólnia valakinek, hogy ne menjek rossz felé, de cserébe én is rászóltam pár eltévedni készülődőre. De visszatérve a pontokra. Ahol csak lehetett kértem a fejre locsolást, plusz az összes működő közkútnál megálltam hűteni-mosdani. Ezzel szerintem 6-8 percet eltöltöttem összesen, de ha ez nincs, akkor még mindig valahol a Skanzen előtt szédelegnék. A rengeteg víz, amit ittam, viszont erősen megterhelte a gyomromat, ami nekem dupla probléma, mert nem vagyok az az erdőben könnyítős fajta. Ezúttal viszont ahogy éreztem, hogy gond van (pedig 3x is éreztem) egy pillanatig nem gondolkoztam, hogy dobjak-e el 2 percet erre, vagy küszködjek tovább. Talán ezzel végre ezt a gátat is leromboltam magamban 🙂 Úgyhogy evés-ivás, hűtés, egyebek, semmire sem sajnáltam az időt, ami úgy látszik kifizetődött. Szeressétek ti is magatokat a versenyen is, a testetek meghálálja majd! Aztán az is jó volt, hogy sok idő elment a sporttársakkal való ismerkedéssel, a közös kínlódással. Nem is gondolnátok, hogy a legtöbb magában küszködő futó mennyire örül egy sima odavetett hűű jól nyomod-nak, vagy Csanya emlegetésének. Ezt sem csináltam eddig, de ezután lehet, hogy fogom, mert ezek az órák sokkal kellemesebben teltek beszélgetve, társaságban. Az elején Krisztián Koós tartotta bennem a lelket, jóval rutinosab, mint én, figyeltem is minde szavára. Sokat mentem Kapás Gergelyel,Fábián Gergellyel és Dittrich Andrással. Köszi srácok a társaságot és a bíztató szókat.
ÉS akkor a versenyről pár szót csak, mert helyismeretem nem nagyon van, nem akarok hülyeségeket írni. A rajt megint nagyon hangulatos volt, dobogtak a lábak, kirobbant mindenki a rajtvonalról, ami persze hamar visszaállt a „normális” tempóra, azért a legtöbbünk tudta, hogy mi jön. Lajos-forrásig, ahol eddig mindig a sárral kellett hadakozni, most a port nyeltük, többen köhögő rohamot kaptak a mezőny által felvert por miatt. Mi lett veled Csanya? Poénkodtunk még ekkor… 🙂 Egyáltalán nem siettem, itt még együtt mentem SzabóDokival (ő sajnos PSzentlászlónál feladta) sorra mentek el mellettünk a csoportok, nehéz volt nem felvenni a tempójukat. Az elmúlt egy évben nagyon sokat fejlődött a lejtőzésem, nem is mentek el az első downhillnél sokan mellettem, mondjuk nem voltak vizesek a kövek, vizes kövön szabályszerűen halálfélelmem van. Dobogóra felfelé aztán felvettem egy erősebb ritmust, pár korai menőt vissza is előztem, de összességében tényleg nagyon óvatosan toltam. Dobogón elég rövidet depóztam, volt még mindenem, nem akartam kiesni az épp megszerzett lendületből (Lajos forrásnál 71. Dobogón 55. voltam) Lefelé már bátrabban odaléptem, és a Szentlélek előtti két emelkedőn is odatettem magam. Lassan hajnalodott, csodás volt az épphogy világosodó erdő, az ébredő madarakkal és az izgő-mozgó fejlámpák fűzérével. Ez, meg a Spartacus volt a két legjobb szakasz. PSzentléleknél az álmos szótlan futók miatt még a ponton is olyan volt a hangulat, mint a hétfői 8-as meeting előtt a konyhában, szóval innen hamar elhúztam, le is előztem pár sporit a boxutcában (41. hely). A Pilismarótra levezető lejtő sajnos nem lett könnyebb az elmúlt évben. Mondjuk most nem estem egyszer sem hála a száraz pályának, eléggé szétvertem a lábaim azért, így PMaróton már hosszabb pihenőt terveztem. Itt aztán jöhetett a paradicsomleves (nyami) a sajt, az ubi, az isó — áááá milyen durva így leírva látni ezt, csoda hogy csak Lepence előtt jött rám a réti…Pilismarót és Dömös között nem emlékszem szinte semmire, valami műút volt a végén meg már mintha meleg is lett volna, de semmi egyéb nincs meg. Biztos durva volt és letiltott az agyam okos önvédelmi mechanizmusa. Lehet, hogy ez a valami evett meg előttem 12 sporttársat, mert Dömösön már 31. voltam. Lassan megjelentek a pontokon az első felismerhető feladók, csüggedten/megkönnyebbülve ültek, nézték a maradék szerencsétleneket, látszott hogy futnának ők csakhát…Prédi előtt wellness a ponton, feltöltöttem a táskából a készleteimet, ajánlgattam az 50-es Vichy naptejem a többieknek. Prédire fel végigdumáltuk az utat egy elsőbálozós sráccal (Fábián Gergely, első 100-as ever, te is jót választottál haver : ) na jó a végén már nem dumáltunk, de csodálkoztam is, hogy ennyire van levegőm. Lepence környékén durván szétcseszett nyomvályús borzalmakon küszködés, a ponton az első zuhany, a futás még mindig meglepően könnyen megy. Az erdőben nem volt nagy hőség, az árnyékos részeken, pláne ha fújt a szél még mindig nagyon jó volt az idő. Ekkorra már majdnem másfél óra volt az előnyöm a tavalyi időmhöz képet, már a 17 órán belüli idővel is kacérkodni kezdetem, jajj csak össze ne zuhanjak. A dolgot végül az időjárás oldotta meg, a Spartacuson a kitett részeken meg-meg csapott a forróság, ami emlékeztetett arra, hogy mi vár itt még ránk, ezért innentől (10 körül volt ez) kímélő üzemmódba kapcsoltam. Emelkedő – lassú futás vagy power walking, durva emelkedő – pulzuskímélő botozós vánszorgás, sima vagy ahhoz közeli – na, itt mentem ahogy mertem, lejtő – csapatás. PSzentlászlón Minden Idők Pontja Szabó Gerivel, teljesen újjászületve mentem tovább (32. már itt a sok feladó miatt szerintem) Visegrádra át az a völgy (Apátkúti?) kurva jó volt, tempó, mozgás, lépéshossz, fókusz, minden a toppon, pedig már majdnem 80k-nál voltam. Azért itt is volt nem tervezett megállás, lehet, hogy túlsózta Geri a zöldséglevest, vagy a savanyú uborkás gumimacis csokis izó hajtott meg? Ki tudja már? 🙂
Visegrád előtt kiugrottak egy bokor mögül a gyerekeim hogy MEGLEPETÉS!! Volt nagy öröm, meg APAPA, megálltam egy puszira és egy fotóra, aztán futottam tovább. A kocsi jó két km-re volt lent a faluban (feljöttek egészen az erdő széléig). Gergely Kapás Gergely miután rájött, hogy az én családom volt a szurkolócsapat,mondta, hogy olyan hajrázást kapott tőlük, hogy kénytelen volt elkezdeni futni. Visegrádon üccsi-rágcsa-fürdés és irány az újabb hegy (30.hely) . Nagyon égetett már a nap, keserves volt ez a kaptató, elment úgy 7 deci víz a parkolóig, még jó hogy itt is volt vízvételi lehetőség. A mosdás itt már nem úri huncutság volt, hanem a túlélés eszköze, úgy lángolt a testem, mint egy kemence. A parkoló után az aszfaltot végig gyalogoltuk Gergőval, bár elég jó tempóval, futni csak a rét után kezdtünk el megint, de innentől Pap-rétig megint értelmezhető tempóval sikerült eljutni. A pont előtt utolsó fél óra nagyon lassan ment el, már kezdtem azt hinni, hogy Pap-rét csak egy legenda, amit az agg terepfutók találtak ki, hogy ezzel adjanak reményt az ifjaknak, de aztán csak eljött a pont, a kerepelésüket szerintem a célban is hallani lehetett. Itt is eltöltöttem legalább 6-8 percet. Isót már nem kértem, minden csepp friss vízre szükségem volt, nagyon féltem az utolsó durva résztől, nem is a két „tüskétől” inkább a melegtől, úgyhogy mind a három félliteresbe vizet kértem.
Az első pár km-es emelkedőt megint következetesen végiggyalogoltam (ment volna pedig a futás) a három lejtőn akartam nagyon alakítani a két hegyre pedig korrektül felmenni. Ez nagyjából össze is jött, bár a Vörös-kő utáni lejtő azért nem volt valami fényes…Tavaly itt sorra értem utol az 50-es táv lassabb futóit, ami nagyon motiváló volt azokban a vészterhes órákban. Most egy bő órával a tavalyi idő előtt viszont engem értek utol a gyors ötvenesek, szépen végig tudtam nézni, hogy hogy áll a verseny. Büki Ádám mozgását pl öröm volt nézni, ahogy erőlködés nélkül elsuhant, mintha valami kibaszott levitációs csizmája lenne vagy mi. Vörös-kő szar. Nincs ezen mit szépíteni, nem sok köze van a terepfutáshoz, vagy bármilyen futáshoz, mondjuk terepnek terep. Szép komótosan, de néhány rövid megállással felbotoztam rá, Nyerges-hegy ugyanez. Innen egy utolsó fasza lejtőzés, és jött végre a Skanzen. Gyors mosdás, minden kulcsba víz (hogy majd öntsem a fejemre) és próbáltam kifutni a pontról, de olyan szánalmas volt a kísérlet, hogy többen a segítségemre akartak sietni. Na jó, akkor ezt most nem erőltetjük, séta a kereszteződésig, onnan kis futás Széles Zoli felvezetésével, megint séta, és akkor „hátbavert” a testvérem Fruzsina Elek-Belus.
Miután Büki Ádám az 55-ről még bőven Pap-rét előtt utolért, úgy számoltam, hogy ha megnyomom a végét akkor én várhatom a célban őt és nem fordítva. De nem bírtam megnyomni szóval puszi, pacsi, pár bíztató szó és kergettem tovább Frut, olyan édes volt, hogy leállt velem dumálni, pedig volt előtte egy lány csak pár méterrel, szóval versenyben volt épp. Néztem egy darabig, ahogy távolodik, aztán ment megint a séta-futás (de inkább séta), amit végül az szakított meg, hogy rájöttem, hogy ha megnyomom az utolsó 20 percet, akkor még beérhetek 17.00 előtt (a Skanzennél elindulva ez nem tűnt lehetségesesnek, létezik hogy a Skanzentől nem volt meg a 6,6 km?).
Úgyhogy összeszedtem magam és behoztam az órát 16:57-el, pacsizók, taps, eufória, a célba érés a kicsikkel (nagyon élvezték megint) öröm-boldogság. Nem tudom volt-e még bennem valami (a gyomromban biztos nem) de ha volt is, azt aznap már nem lehetett előcsalni, szerintem ez most erősen maxközeli menet volt. 27.lettem, amit a sok feladó miatt azért igyekszem helyén kezelni, de a mezőnynek ez a része (is) teljesen elérhetetlennek tűnt eddig. Hihetetlen élmény és tapasztalat volt, még tart persze a hatása, egy jó darabig még fog is, de aztán keresnem kell valami fasza következő célt, úgy tűnik érdemes… #roadtolemkowyna
baratrunning.com 