pulzuskontroll
Larzen, Balaton Félmaraton- beszámoló
Két éve próbálok másfél óra alá jutni, bíztam benne, hogy a siófoki félmaratonon sikerülni fog. A jó eredmény hármas pillére még mindig ugyanaz: Gabi edzései, fogyás, külső hőmérséklet.
Az edzések könnyen jönnek, a testsúly mostanában már be-bepillant 75 kg alá (egy éve 90 volt) és hiába volt az időponthoz képest meleg, a tizenkét fok az ideálishoz egész közel volt.
Egy két hetes kemény szakasz végén vagyok, nem ez a célverseny, nem pihentem rá, csak a csütörtöki kemény edzés maradt el, helyette átmozgatókat futottam. Az éjszakáink mostanában Luca miatt elég mozgalmasak, most még le is betegedett a verseny előtti napon… minden voltam, csak kipihent nem.
A rajt előtt nem nagyon tudtam megtippelni, hogy milyen időt fogok futni. Például a keddi intenzív futás után a szerdai laza tempója 13 mp/km-rel lassabb volt azonos pulzuson, mint ugyanez a futás egy nappal később, szóval nagyon sok függött attól, hogy mennyire pihentem ki magam. Azt viszont tudtam, hogy a rajt után egyből ki fog derülni, hogy mára mit osztottak nekem. Tudtam, hogy ha a versenyre meghatározott pulzustartományokat betartom, akkor végig egyenletes lesz a tempóm. A félmaraton túl rövid ahhoz, hogy valami hiba csússzon be, igaz már arra is volt példa, de ez volt az egyetlen izgalmas dolog menet közben.
4:10 körüli ezreket mutatott az óra és a táblák is egészen pontosan voltak elhelyezve, így már a 3-4. kilométernél előre örültem az 1:29 körüli időnek. Az első felében nem történt semmi izgalmas, végig előzgettem aztán nagyjából féltávnál megtaláltam a helyem, onnan pár jól hajrázó ember hagyott csak el. Féltávnál Tapír szurkolt. Megállapítottam, hogy egészen észnél vagyok, mert olyan gyorsan felismertem, hogy reflexből a kezébe tudtam dobni a felesleges kesztyűimet. Minden ponton ittam vizet, sajnos 15 körül elvettem egy izót, de az rémes volt. A 17-es tábla elcsúszott vagy száz métert, és volt egy pár száz méteres földutas, egynyomos, sáros szakasz, kb ennyi volt az izgalom. Szerencsére a 18-astól visszakerültek a táblák a helyükre. A 16. kilométernél elértem a laktátküszöböt, ez abszolút érezhető volt, nem is kellett hozzá óra, innen végig izomból kellett nyomni, de szerencsére már nem volt sok hátra. Az utolsó három kilométer még az átlagnál gyorsabb lett, pedig egy hajszálnyi tartalék maradt is a rendszerben.
1:28:29 lett a hivatalos, egy perccel rosszabbat előre aláírtam volna. Most már sok mindent nem lehet a hátra levő egy hónapban elérni, hiszen pihenni kell ezt a hétvégét is, meg rá kell pihenni a decemberi maratonra is. Sok hétvégi harmincas, versenyen futott félmaraton és harmincas után is teljesen homályos, hogyan kell majd a versenyt felépíteni, most már lassan elkezdek ezzel foglalkozni.
Izgalmas lenne egyszer egy kerek 4 perces tempójú félmaratonnal megpróbálkozni. Az már a szupermenségnek tényleg olyan magas foka, amit soha nem irigyeltem senkiről, annyira irreálisnak látszott. 🙂
Demeter Balázs, Naszály Trail M – beszámoló
Tavaly ez volt életem első terepversenye, nagyon kemény pályával. Idén tettem rá még egy lapáttal, beneveztem az M távra.
24km-be valamivel több, mint 1100 szintet tettek. Sár volt bőven, az emelkedők és lejtők nagyon meredekek, még mindig kemény pálya. Cserébe gyönyörű. A nap is kisütött, több ponton álomszép panorámában gyönyörködhettünk.
A cipőválasztáson gondolkoztam sokat, a mezítlábas terepcipő jól fog, de a korábbi sérülések miatt nem igazán akartam abban menni, a többi cipőm talpa meg tuti kevés lett volna. Néhány nappal a rajt előtt a Multinavigator tett a versenyzőknek egy gáláns ajánlatot, inov8 x-talon 212 tízezer kedvezménnyel, ingyenes próbalehetőség, ha mégsem jó. Rá is repültem. Persze bátor volt a rajt előtt 5 perccel belebújni egy új cipőbe, ami dacára az azonos méretezésnek, kicsit szorított, visszaút azonban nem volt, mert egyéb használható cipőt nem vittem. Végül 30 másodperccel a rajt előtt sikerült beállni 🙂
Jó magas pulzuslimitet kaptam, az elején szárnyaltam is, aztán a nagy kaptatókon kicsit elfogyott a lendület. A pulzuslimit bőven jó volt, nem volt nehéz bent maradni.
Viszonylag hamar felértünk a Naszályra először, ahol az ellenőrző ember Csipi volt, megtisztelő. A lefelét szokás szerint nem szerettem, bár ez a cipő jobb volt, mint a sajátom és lassan megtanulok lefelé is futni. Aztán lankásabb lett a lejtő, ott már jó volt futni, jól is ment. Jött az első frissítő, szokás szerint szuper kínálattal. Sajt, kóla aztán nyomás tovább, volt bőven saját kajám is, a zsákban vittem vizet is bőven. Aztán nekiindultunk ismét felfelé, a szintrajz nem hazudott, majdnem függőleges szakaszok voltak, élőben is kiadta, de számítottam rá, nem volt gond. Naszály másodszor, örültem, Csipi meg is jegyezte, h mindig mosolygok 🙂 Na, ez lefelé nem mindig volt igaz, itt jött a meredek, sziklás (“technikás”) lefelé, előtte azért kaptunk egy kis panorámát.
Valahol a 18-20. km körül a mezőn volt egy kis holtpont, de beszélgettem néhány sporttárssal és könnyedén átlendültem rajta (lehet, hogy a PowerShot is segített persze). Az egyik középtávos sporttárs mesélte, hogy tegnap bringázott 110km-t, most ez a “könnyű” 24, aztán még hazateker, a másik, rövidtávos, 10 kg-os súlymellényben futott végig, hát tisztelet mindkettőjüknek.
Egy röpke kaptató után elértük a hidat, aztán egy két kisebb pukli kivételével lezuhantunk a célba, tavaly nagyon megszenvedtem ezt a csúszós, agyagos lefelét, de idén az x-talon megoldotta ezt a problémát 🙂 Rövid aszfalt után befutó, néhány pillanatig azért kerestem a célt, de szerencsére meglett 😉 (jövőre lesz célkapu ha jól hallottam, de ez legyen mindig a legnagyobb gond ezen a kiválóan szervezett versenyen).
Minden nyekergő alkatrészem túlélte, sehol sem fájok az átlagosnál (indokoltnál) jobban. A próbacipő tényleg kicsit szűk volt, de ez csak az utolsó 4-5km-en okozott problémát, a lábujjaim ott már nem szerették. Mindenesetre óriási köszönet a Multinavigator-nak, hogy úgy, ahogy volt, sárosan visszavette a cipőt és nem volt sértődés abból sem, hogy a baregrip 200 mellé nem veszek most egy ilyet, annyival nem ad többet, inkább megtanulok normálisan futni és fogyok néhány dekát 😉
A helyezést nem néztem meg, az átlagtempó sajnos 8 felett maradt, de azt hiszem ezen a pályán ez nem rossz…
Belus Tamás, Piros85 – beszámoló
Szóval az van, hogy nekem ezek a 80-100 km-es futások nagyon nem egyszerűek. Talán azt már kimondhatom, hogy egy maraton-65 km-es távon jól végig tudok menni különösebb dráma nélkül, de az a plusz 20-30 km nekem sok, így nem is járok ilyen versenyekre.
A tavalyi P85 lett volna az addigi leghosszabb teljesített távom (így-úgy lefutott teljesítménytúrákat nem számolom ide) nem is jött össze, Dobogókőnél kiszálltam. Akkor duzzadtam az önbizalomtól, szokásomhoz híven túlságosan bekezdtem plusz a bokám is vacakolt, úgyhogy az első helyen ahol rendes tömegközlekedési kapcsolat volt fel is adtam. Az mondjuk jó buli volt, hogy végre egyszer láttam a befutóját a Pálfy Marcinak meg a többieknek. A lényeg, hogy azt hiszem ez (meg a tavaszi 115 km-es UTH is) azért keményebb verseny, mint amit a bele tett munka, meg az állapotom indokolna.
Az elmúlt hetek nagyon kaotikusak voltak, a hosszú edzések sem sikerültek úgy, ahogy szerettük volna, úgyhogy kellően be is voltam szarva, mígnem elolvastam Gabi pénteki levelét, amiben azt kérte, hogy „most a fókusz a legfontosabb, megyabal megyajobb, semmi extra, menjek végig és élvezzem az erdőt. El is határoztam, hogy a rajtnál középre állok majd, hogy az első párszáz méter aszfalt utáni hosszú single track emelkedőn esélyem se legyen gyorsan menni.
De vissza az előzményekhez. Nem nagyon tudok az ágyikómon kívül máshol jól aludni, úgyhogy most sem mentem Pestre már pénteken, inkább keltem 4:30-kor hogy 7:30-ra már a rajtban legyek. Sok ismerős volt, de haverkodni nem nagyon volt idő, cucc, rajtszám, depó összerakása, hevenyészett bemelegítés és már indult is 8:30-kor a mezőny.
Borús, de enyhe idő volt (legalább 10 fok) úgyhogy alap volt a rövidnadrág és a póló, ami alá vettem egy vékony hosszú aláöltözetet is, mert viharos szélre is készülnünk kellett a front miatt. Szeretem ezt a szettet, mert az aláöltözet ujját könnyen fel tudom húzni ha melegem van és le ha fázom. Nem sok kaját vittem, mert jó az ellátás, plusz a Kopárhoz (54 km) előreküldtem egy csomó gélt, kis mézeskalácsot meg egy száraz aláöltözetet ha kellene.
A rajt után azonnal nekiálltam annak, amit én abszolút-zen futásnak hívok, figyelmet nagyon a tempóra és a légzésre, nem stresszeltem magam azon, hogy eléggé hátul vagyok, és igyekeztem visszafogni a lovakat (ilyenkor még mennének 🙂 ) A Nagy-Kevélyre (7,2 km) az ösvény elég mély és kicsit saras volt lefelé meg csúszós-köves, utálom ezeket a technikás lejtőket, nem is merek menni rajtuk, sokan elmentek mellettem.
A Tölgyikreknél (17,3 km) a ponton hatalmas happening volt, rengeteg sporttárssal, úgyhogy rövidet frissítettem hátha kicsit tudok javítani a kápolnáig a helyezésemen. A ponttól elindulva az addigi tömött sorok helyet hirtelen tök egyedül találtam magam a pályán, furcsa volt, de a nyomorgás után kimondottan jól esett. Ebbe az emelkedőbe már kicsit bátrabban beleálltam, jól ment a futás, pulzus rendben, jó volt na. Lefelé Dömösre nem kapkodtam, tavalyi itt fordult be a bokám. Dömösre (28,2) már kb 60-ként érkeztem (ez elején 70-80 között álltam be) nagyon jó erőben és kedvben. Itt kicsit többet időztem, ettem egy szelet parizeles vajas kenyeret (istenien esett) ittam meleg teát, kicsit dumáltam a többiekkel, és 1-2 percet sétáltam is utána, hogy ülepedjen kicsit a szendvics. Na ezután kezdődött az őrület 🙂
Az emelkedő Dobogókőre az egyetlen igazán nehezebb emelkedő a pályán, a többi egyszerűen túl rövid ahhoz, hogy nagyon megfeküdjön rajta ez ember (persze a végén a 6 lépcső a János-hegyi kilátó tövében is szar volt). Szóval fel Dobogóra. A jól sikerült dömösi frissítő és egy bő km séta után utolért Szilágyi Brigi és Koós Krisztián, és mivel Brigi darálós tempója nagyon tetszett, felvettem a lendületét, hátha kisül belőle valami. A mezőnynek abban a részében ahol én szoktam futni, ezeken a hosszú emelkedőkön nem jellemző, hogy a meredekebb részek közötti kicsit könnyebb szakaszokba rendesen belefutnának. Bezzeg Brigi, ahogy kicsit könnyebb volt a pálya azonnal nyomta a futást, úgy felhúzva engem is Dobogóra, hogy öröm volt nézni. A csúcson már az 50. hely körül álltam és még csak innen jött a futósabb rész.
Dobogóról lefelé ismét kicsit visszafogtam magam, volt még 50km, és bár szaladt volna a lábam, de messze volt még a vége. A Kopár-csárdáig (54 km) nagyon jól futható változatos terep volt, kis túlzással még szórakoztatónak is nevezném ezt a szakaszt. A csárdánál feltankoltam a depós táskámból és már mentem is tovább, Nagykovácsiban úgyis bőséges lesz az ellátás. A gyomrom itt már vacakolt kicsit, de annyira nem volt vészes, reménykedtem, hogy nem kell be nem tervezett megállásokkal tarkítanom a menetet.
A Kakukk-hegy felé menet harmadszorra fordult elő, hogy valamelyik sporttárs utánam kiáltott, hogy NEM ARRA, HAHÓ, GYERE VISSZA!!! Orbitális mákom volt, hogy egyrészt ezeken a helyeken pont volt valaki a közelemben, és hogy ők meg nem bambán futottak utánam, hanem figyeltek. Mindezt úgy, hogy amúgy végig a piroson kell csak maradni plusz az órán volt a track is. A hülye v800 nem csipog, ha lemegyek a trackről, bár ha pár percenként ránézek az órára (ezt csináltam) akkor azért látni, hogy mi a helyzet. Ekkora már nagyon feltámadt a szél, főleg a nyitott részeken, ez kellemetlen volt kicsit mert hol enyhe langymeleg, hol metsző szeles hideg volt.
Hosszú-árok előtt (59,4 km) sajnos kétszer meg kellett állnom ügyeket intézni, pedig igyekeztem elkerülni, de a végén már futni sem tudtam, úgyhogy nem volt mit tenni. Ó hogy utálom én ezt….6-8 perc kuka, de utána elég gyorsan újra felvettem a fonalat, Nagykovácsiba (65,1 km) már megint elég jó tempóban érkeztem. Itt még egy kis forró kávét is ittam, megkockáztatva egy újabb megállást miatta, ami persze be is következett, innentől nem is mertem semmit enni sajnos, mert tényleg igazán szar állapotban volt a gyomrom. Egy pár szelet almát meg picit banánt ettem csak a János-hegyen, amúgy innentől csak víz. Éreztem, hogy ez bukó, mert nagyon kellett volna a szénhidrát, de ez még mindig okosabbnak tűnt mint görcsökben fetrengeni az avarban. Nagykovácsiból a track szerint már csak 22 km volt hátra, na mondom ez egy félmaraton, innen már nagy baj nem lehet. Végül nem is lett, mert bár lassultam azért a vége felé közeledve, de a jobb részeken még mindig ment a rendes futómozgás, a lejtőket meg úgy-ahogy értékelhetően meg is futottam. Nem ismertem ezt a részt, úgyhogy nem tudom pontosan a hely nevét ami ezután jött, de egy elég meredek rövid szakasz után a köves sziklás fenyőerdős ösvényen vitt az út, kicsit már sötétedett is, nagyon szép volt, talán itt voltam a leginkább jó hangulatban.
János-hegyre (77km) már sötétben értem fel, pár futóval összeverődve, akikkel innentől nagyjából egy ritmusban mentünk a végéig. Jó is volt ez, nagy nyugalmat adott, hogy voltak a közelemben olyanok, akik sokszor futnak erre. Bevallom, nem emlékeztem, hogy a János-hegy után még lesznek nagyobb emelkedők, de voltak, na azokra már ott is gyalogoltam ahol én még ilyenkor is futok, de már nem nagyon volt erőm keménykedni, gondoltam majd lefelé odateszem magam Persze nem tudtam, mert Budaörs felé a lejtő nagyon nehéz, morzsalékos-köves szar volt, ahogy írtam is, én nagyon utálom az ilyet (van aki szereti??) de azért próbáltam menni ahogy lehet, be is fordult a bokám az egyik kitámasztásnál. Megállás, szentségelés, Gárgyás Krisztián meg is állt mellettem, hogy mizu? Mondtam, hogy menjen nyugodtan, mert innen már nem lesz gond, valahogy beérek. Jártam már így, ha befelé fordul a bokám az nem olyan nagy gáz, erős a bal külbokaszalagom (rendesen megcsinálták egyszer, haha) ha kis nyúlás után nem állok meg, akkor lehet vele futni, csak másnap lesz szar.
Így is lett, Budaörsre leérve már olyan széles vigyor volt az arcomon, hogy szombati esti járókelők nem is tudták mire vélni. A célban szépen kirakva mécsesekkel a járda, ahogy kell, pár lépcsőfok, taps kurjongatás, én meg olyan rohadt jól éreztem magam, hogy az még most is kitart. Végül 40. lettem, és majdnem meglett a 11óra is ami a titkos, félve kimondott tervem volt.
Kicsit még beszélgettem a többiekkel, átvettem a szép érmet meg a pénzdíjat (10ezer volt a dugóka letét haha) aztán jött értem egy barátom, náluk tollászkodtam Budaörsön a hazaút előtt. Simán hazavezettem Nyíregyre, dúlt bennem az adrenalin, egyáltalán nem voltam álmos. Itthon viszont szinte kidőltem, de elaludni nem tudtam EGYÁLTALÁN! A pulzusom az egekben volt hajnal négykor is, fájt is persze mindenem, de az alvással nem szokott gondom lenni.
A vége 87,66 km (hivatalos adat, az órám 84,5 km-et mért) +3205 méter, 11óra 3perc, abszolút 40. hely. Jó volt. Megyek jövőre is.
baratrunning.com 