teljesítménytúra
Kiss Péter emléktúra – Józsa Péter, beszámoló
Az év első versenye és egyben az első közös eseményünk is Gabival. Előzetesen abban maradtunk, hogy ezt csak edzésnek szánom, amolyan évindító futásként. Meg is lepődtem, amikor Főni ezt komolyan vette és előző napra kaptam egy 14km-es ráhangolódós edzést. Na azért én is mindent megtettem a sikerért: előző este próbáltam kibogarászni, hogy hol vannak a frissítő pontok, de 15 perc után feladtam és úgy készültem, hogy hosszabb etapokat is önellátóan tudjak teljesíteni. Az előző heti fagyott vizes fiaskó után Camel Bak-el terveztem a frissítést, az volt a terv hogy így legalább a hátamon tud melegedni az itóka. Előző este még összeszedtem a szokásos cuccokat, frissítőt és botot is bekészítettem, bár Mo-n nem mindig viszek magammal, mert többnyire nincs rá szükség, de gondolva silány hegyi edzettségemre, úgy gondoltam, hogy nem árthat.
Egy viszonylag kellemesen (de nem túl hosszan) átaludt éjszaka után kényelmesen megérkeztem fél8 előtt a rajthoz. Itt kicsit ismerkedtem a környékkel valamint elintéztem ügyes bajos dolgaim és 7:50-kor már a rajtpult előtt találtam magam, ahol rögtön indították is az órát. Nosza akkor kezdjünk bele. Az idő hideg volt, de napsütés kellemes napot ígért…még az út melletti fagyott jegesmedve tetemek sem riasztottak el. 😀
Az első 2km végig lejtmenet volt. Legyen annyi elég hogy nem itt értem el az üzemi hőfokot. Szerencsére hamar leértem Mátrafüredre és indulhatott az igazi móka. A következő megálló a Kékestető volt. Az út első szakaszán elég sokat tudtam futni, aztán az utolsó pár kilométer bedurvult és ott már csak gyalogoltam. Indulástól számítva, kicsit több mint 1 óra alatt értem fel Kékestetőre.
Az elmaradhatatlan csúcsfotó után a hüttében forró tea és jeges víz (konkrétan jégdarabok voltak benne) langyos keverékével toltam le az első zselémet. Majd irány lefelé az északi oldalon…kicsit gyanús volt hogy többen a hómacska cipőre applikálással töltötték az időt, de ekkor még úgy gondoltam, hogy csak rövid szakaszon lehet rá szükség. Igazam is lett meg nem is. Szinte a völgyig végig havas, néhol jeges volt az út, de a cipőm kiválóan vizsgázott, szinte egyszer sem csúsztam meg…persze öngyilkos tempót sem diktáltam, de jó érzés volt hogy amit kértem a cipőtől azt teljesítette. A lejtmenet többé-kevésbé futható volt így jó tempót diktáltam és 1 óra alatt érkeztem 16,5km-es frissítő ponthoz…”tele hassal” mert előtte 5 perccel nyomtam be egy zselét és hozzá a vizet. A frissítő ponton kis savanyú gumicukor és a ‘szokásos’ vizes tea kombóval frissítve már robogtam is tovább Sombokor felé. Az emelkedőket is próbáltam megfutni, erőm is egész jó volt így tudtam haladni.
A frissítő pontok helyzetével még mindig hadilábon álltam, de itt szerencsém volt, mire elővettem a következő zselét a frissítő állomáson találtam magam, így ott frissítettem magam (a zselével). Utána folytatódott a robogás lefelé. 30km-nél a lajosházi pihenőnél csak egy kis elmaradhatatlan gumicukorral frissítettem. Nagyon felemelő volt látni a Kiss Péter képeiből készült kiállítást, végtére is az ő tiszteletére körözünk itt vagy mi, de sokáig nem időztem mert haladni kellett. 32km-nél azonban ‘minden jónak vége szakad egyszer jelszóval’ hirtelen emelkedni kezdett az út. Ez annyira váratlanul érte a lábam, hogy a jobb combom görcsölt is kicsit, de aztán 50m múlva már nem éreztem semmit és normális tempóban tudtam felfelé poroszkálni. Sombokornál újra frissítettem (zselé, híg tea) majd jött az első igazán kemény szakasz: a Kékestetőre menet 30% meredekség fölötti poros, úttalan-úton mindig csak felfelé. Innen kevesebb mint félóra alatt sikerült felérni Kékestetőre (újra), ahol nem bíbelődtem a frissítéssel, hanem robogtam tovább.
Itt azért már kezdtem érezni, hogy nem annyira frissek a lábaim, de még egész jól tudtam haladni Kis-kő frissítőig. Itt valamit mondtak a ponton, hogy hagyjuk ott a cuccot és majd ők visszaviszik, de nem igazán értettem (nem nekem mondták direktben és amúgy is zenét hallgattam :D), meg nem is szokás ilyet csinálni, így továbbra is cipeltem magammal a zsákom, mint egy teknős. Ezután folytatódott a lejtmenet, de nem az a futható fajta, hanem a qva meredek, poros, csúszós legyen már vége lejtő. Pár túrázó jött szembe és az jutott eszembe, hogy – a könnyű felszerelésük miatt is – biztosan a 20km-es távon vannak. Nagyon sajnáltam őket, hogy azon a kegyetlen emelkedőn kell felfelé menni, ahol lefelé is alig tudok menni. 2km után véget ért a szenvedős szakasz és a szintrajzon láttam, hogy egy kisebb emelkedő jön így a futható részen újabb zselével ütöttem el az időt, meg az éhemet. 😀 Ekkor olyan dolog történt amire nem nagyon voltam felkészülve: az ösvényen szembe azok az emberek futottak, akik a túra első felében már megelőztek…ekkor szörnyű gyanú gyúlt lelkemben….a szemben túrázók nem is 20km-en vannak, hanem az 57-en és ugyanott kell majd visszamenni. Gyorsan elővettem az igazoló füzetet és a gyanúm beigazolódott. Teljesen magam alatt voltam, itt értelmet nyert hogy miért is mondták, hogy hagyjam nyugodtan a ponton a felszerelésem és miért olyan laza felszerelésben jöttek szembe a sporttársak. A markazi várnál ittam is gyorsan 2 pohár kólát, hátha segít a lelki állapotomon, de nem segített, még mindig vissza kellett mászni. A vártól lefelé menet, miközben sanyarú sorsomon agonizáltam előkerestem a ‘motivációs’ albumot a zenelejátszón, mert éreztem hogy ide kelleni fog. 1,5km-en 400m szintemelkedés várt rám. Bónuszként a meredek résznek nekifutva immár nem csak a combom görcsölt, de a lábam összes izma, ‘ez már nem játék’ – gondoltam, itt fognak eltemetni, mert ember nincs aki a szumó testemet felvigye…rövid tépelődés után úgy döntöttem, hogy mégis csak nekem kell ezt megtenni és láss csodát a görcs elmúlt, a lábaim mentek előre szépen egyik a másik után, így megállás nélkül egyenletes tempóban(igaz a csigák jobbról előztek, de legalább egyenletes volt a tempó) sikerült feljutnom. 100m-rel és 70m szinttel a csúcs előtt jött pár túrázó, akik még akkor kezdték a lejtmenetet (és persze ismerték az útvonalat) monda, hogy ‘milyen jó neked’, de csak annyit tudtam válaszolni, hogy a ‘jó nem ilyen’. Innen már Mátrafüredig csak lefelé kellett menni, de a lábaimból a pörgős frissesség már rég tovaszállt, így a futható ösvényeket sokkal lassabban teljesítettem, mint 15-20km-re korábban. Az sem segített, hogy itt már nem figyeltem a frissítésre így az energia szintem is vészesen kezdett csökkenni. Mátrafüreden átrobogva még következett 2km – frissen és pihenten – futható emelkedő, de itt azért többször választottam a sétát, mint szerettem volna. A legvégén a meredek lépcsősor adta meg a kegyelemdöfést. Itt már kezdett elegem lenni az egészből. Az utolsó 200m-t még lefutottam és be is értem a célba. 🙂
Röviden így nézett ki ez a móka.
A felszerelés egyértelműen overkill volt (az eredetileg nálam lévő 1l vízből 3-4 dl maradt) és a pályát is illett volna előre alaposabban megismerni.
Előzetesen – a korábbi Mátrabérc eredmények alapján – 7,5 – 8 órás teljesítést tűztem ki magamnak, ami a végére bruttó 8:16 lett. Menet közben kicsit csalódott voltam, hogy a szumós alkatommal nem is kellene ezt terepfutást erőltetni. Másnap kicsit reálisabban szemlélve, ez egy 3km-re hosszabb és 30% feletti meredekségű szakaszok miatt összességében talán még nehezebb pálya is mint a bérc…szóval nagyjából sikerült megbékélnem az eredménnyel. 😀
Kinizsi100 – Ficzere Juli, beszámoló
A tavalyi teljesítésen felbuzdulva, a 2023-as versenyek közé simán bemondtam Gabinak az UTH leghosszabb távját. Szerencsére kettőnk közül ő volt a józanabb és finoman jelezte, hogy ott a szintidő komoly akadályt jelentene számomra, ezért idén is a Kinizsit 100-at választottam.
A verseny előtt két héttel még minden nagyon stimmelt. Mentálisan és fizikálisan is nagyon erősnek éreztem magam. Ez a verseny hetére nagy mértékben alábbhagyott. Hét közben több minden elvitte a fókuszt, így végül csak pénteken tudtam igazán a teljesítésre koncentrálni. Napközben többször fejben végigfutottam a pályát, alaposan áttanulmányoztam a tájékoztató füzetet, amit rajtcsomag átvételkor kaptunk. Ekkor tűnt fel, hogy van egy idézet a füzet hátsó borítóján. Elővettem a tavalyi füzetet is, amin ez állt:
„Előbb csináld azt, ami szükséges, utána azt, ami lehetséges,
és máris azt fogod csinálni, ami lehetetlen.”
Assisi Szent Ferenc
Ez nagyon megérintett, kicsit meg is könnyeztem, mert még mindig meghatódom magamon. Aki ismer az tudja, hogy hét évvel ezelőtt az ilyen teljesítéseknek a közelében sem voltam. Vajon hozzá lehet szokni ehhez az érzéshez?
A verseny előtti napokban folyamatosan szakadt azt eső, ezért fél szemmel követtem a Kinizsi 100 csoportot, ahova folyamatosan kerültek fel fotók a pálya állapotáról, meg persze rengeteg tanács, tapasztalat. Az időjárásra persze nincs ráhatásom, de mégis egész héten bűvöltem az időjárás előrejelzést.
A verseny napján a reggeli felkészülés és rajthoz érkezés egész higgadtan zajlott. A rajtban már hosszú sorokban álltak a túrázók mire kiértünk. Nagy meglepetésemre megjelent Szilvi és Gabi hatalmas mosollyal az arcukon.
Én is beálltam a sorba, közben jót dumáltunk, kaptam Szilvitől varázs gumicukrot. (A tavaly tőle kapott 100Ft természetesen idén is a mellényemben volt😊)
A Kevély idén is nagyon zsúfolt volt, a csobánkai temetőig volt időm megfigyelni, hogy viszonylag sokan hosszú ruházatokban, bakancsban indultak neki, a hirtelen betört meleg ellenére. A Hosszú-hegyi első ellenőrző pontig (14km) nagyon nehezen telt az idő. Itt már éreztem, hogy ez a mostani menet nem feltétlenül lesz akkora flow, mint az első volt. Atival a Billik keresztnél (17km) volt az első találkozónk. Ettem banánt, ittam, felvettem a hidegvizes kendőt a nyakamba és indultam fel a Pilis-tetőre. Az egyik kedvenc részem a tető utáni lankás rész a Pilis-nyeregig, vártam már, hogy ott csapathassak. De mire felértem a vádlim elkezdett jelezni. (A verseny előtt már volt vele gondom, tudtam, hogy a hátamon lévő trigger pontok okozzák a fájdalmat. Voltam is kezelésen és azt hittem, hogy minden ki lett simítva.)
A második ellenőrző ponton (Pilis-nyereg, 26km) már nem tudtam ki sem nyújtani a lábam a lépéseknél annyira behúzta a vádlim, és automatikusan elkezdtem a másik lábra is jobban terhelni. Ennek fele se tréfa gondoltam, és alig vártam, hogy Atival újra találkozzunk a kesztölci szőlőknél (31km). Kértem, hogy essen neki a trigger pontjaimnak. Itt sushit ettem, ittam, mosakodtam, vizes kendő nyakba és indultam tovább.
Kesztölc és Dorog között szembe futott Csipi és mindenkit bíztatott. Ezen a részen beütött a kegyetlen meleg. A túratársakon már látszottak az elcsigázottság jelei, Dorogon az útvonalat érintő kocsmákban, boltokban mindenhol voltak Kinizsi teljesítők. A Gete-hegyi ellenőrző pont (42km) is baromi lassan jött el. Az ellenőrző ponton nem vártam pom-pom lányokat, de a pecsételő fiatal srác unott arca mindent vitt.
A Getéről lefelétől nagyon tartottam, mert borzasztó meredek és sziklás. Most az esők miatt viszont éppen annyira volt sáros, hogy nem csúszott úgy, mint porszárazon. Tokod előtt módosítottak a pályán, így a falu érintése nélkül mentünk Mogyorósbányára. Ez az 5 km-es szakasz kegyetlen volt. A homokos falon mászás, a tűző napnak teljesen kitett rész a legtöbb indulót kicsinálta. Mogyorósbányára (51km) az időtervhez képest egy órával később értem, ami nagyon lehangoló volt. A hirtelen beütött meleg miatt irreálissá vált a kalkulált időterv. Megérkezve tartottam egy hosszabb pihenőt. Lemosakodtam az utcai kútnál, póló, zokni, cipő csere és egy jó adag tésztasaláta, kóla. Miközben tettem a dolgom, Atival figyeltük a pontra érkezőket. Látható volt, hogy a hirtelen jött meleg sokakat megviselt. Ez a pont egyébként is sorsfordító, a statisztikák szerint itt adják fel a legtöbben. A friss beszámolók szerint most is sokan fejezték be itt. Ekkor már délután 4 óra körül jártunk, bíztató volt, hogy a nap már lemenőben és az útvonal viszonylag sűrű erdőben folytatódott. Alig vártam, hogy Péliföldszentkereszten (56km) a Szent-kút jéghideg vizénél felfrissülhessek és az ott lévő nyüzsi megtörje a menet monotonitását. Idén itt is volt egy ellenőrző pont. Kíváncsiságból megkérdeztem, mennyien jöttünk már el idáig, azt mondták én vagyok a 100.-ik😊 A következő 10km-en hullámokban hol hasítottam, hogy csüggedtem. Pusztamaróton (65km) az ideiglenes büfénél vettem jéghideg vizet, ettem, ittam kicsit és mentem tovább. A következő ellenőrző pont Bánya-hegynél (71km) volt. Mire odaértem már sötétedett, többen készítették elő a fejlámpájukat. Akkor eszméltem rá, hogy Mogyorósbányán a sötétedést nem kalkuláltuk be Atival, így az én fejlámpám még az autóban pihent. Egy jó meleg napközis tea és szendvics után, indultam is tovább. Itt elkapott egy kis lendület, egy srác meg is jegyezte, hogy megyek, mint egy tank. Aztán egyre sötétebb lett, egyre inkább nem láttam rendesen, így a tempó jócskán alábbhagyott. Mivel bot volt a kezemben (sokat segített egész úton, a felfelékben, és a sáros helyeken, hogy stabilabban álljak), a telefont már nem tudtam a kezembe fogni, hogy azzal világítsak, meg az aksit sem akartam meríteni. A sár helyzet itt már annyira fokozódott, hogy nem maradt más, vártam egy kicsit hátha érkezik valaki, akinek van lámpája, és elmehetek vele a Vértesnolnai műútig (77km) ahol Ati már várt. Csodák márpedig vannak, jött is egy futó, aki nagyon lovagiasan elkísért. Miközben dumáltunk kiderült, hogy tavaly is kb. ezen a részen futottunk együtt. Idén ő is, ahogy én is, pont egy órás csúszásban voltunk. Hogy mennyire nem vagyok éjszakai menethez szokva, jól mutatja, hogy egy bokor árnyéka, amit a fejlámpa fénye okozott, úgy megijesztett, hogy felkiáltottam és rámarkoltam a fiú karjára. A műút előtti szántóföld úgy felázott, hogy a cipőm megtelt vízzel, így az utolsó frissítőponton kénytelen voltam cipőt, zoknit cserélni. Felkerült a fejlámpa, száraz póló, szélkabát, kesztyű. Ettem egy kicsit, és felpakoltam minden szükségest, ami célig kellhet. Meg voltam győződve róla, hogy a tavalyinál jobb állapotban vagyok, hogy meg tudom nyomni a végét, ami tavaly az óriási vízhólyagok miatt nem sikerült. Nekiindultam a sötét erdőnek, ami az egész út során talán itt volt a legsárosabb. A lábaim egyre jobban fáradtak, többször úgy éreztem, hogy menet közben állva elalszom, annak ellenére, hogy napközben vettem be koffeint. A Koldusszállási ponton (82km) robot üzemmódban bélyegeztettem és mentem tovább. A ponton kedélyes beszélgetés zajlott, néhányan meleg levest szürcsölgettek, de nekem ehhez már semmi hangulatom nem volt. Itt már túl akaratam lenni az egészen. Az útvonal innen alattomosan emelkedik az utolsó ellenőrző pontig, ami a Szent Péter-templom romja (91km). Hiába nem volt egy vízhólyag sem a lábaimon, mégsem tudtam normális tempóban haladni, egyszerűen felemésztett az egész nap. A pontőr kedves és jókedvű fickó volt, égett a tűz, az egésznek olyan megnyugtató hangulata volt, hogy egy kicsit én is el tudtam engedni a bosszúságomat, az időtervvel kapcsolatban. Ettem, ittam és megindultam az utolsó 7km-re. A turistajelzéseket nagyon nehezen láttam ezen a részen, ezért gyakran néztem nem csak előre, hanem oldalra a fák irányába. Na ezt nem kellett volna, mert többször is szemek meredtek rám a sötétből. Félelmetes volt! A baji Kálvária első stációja megkönnyebbülésként hatott, mert tudtam, hogy hamarosan újra lakott területen leszek. Az aszfaltot elérve kocogásra tudtam váltani, Ati most is elém sétált, így együtt mentünk be az ifjúsági táborba. A célban a fénycső hideg fénye kiégette a szemem a sok sötétség után. A hangulat viszont kicsit oldottabb volt, mint tavaly, a szervezők mosolyogtak, csendesen szólt egy kis zene.
A nehézségek ellenére menet közben egyszer sem gondoltam arra, hogy feladom. Gabi ugyan még a verseny előtt írta: „beszélgess velem gondolatban, ha bármi elakadásod lenne”. Végül nem csevegtünk, mert tudtam, hogy a jelentkező problémákat hogyan orvosoljam. Hetven km után még mindig kevés vagyok, tehát az UTH még várat magára, de tudom, hogy egyszer majd sikerülni fog.
Köszönöm Gabi, hogy hétről hétre segítesz ebben!
Vérkör TT – Wittmann Lilla, beszámoló
Az idei év első hosszabb távú megmérettetése a Vérkör teljesítmény túra volt. Az elmúlt hetek hosszabb edzései bíztatóak voltak, jó formában voltam, vittek a lábaim, a tavasszal együtt visszajött az életkedvem is, úgyhogy minden ideális volt.
“Verseny” előtt pár nappal gondoltam egy merészet: mi lenne, ha 10 órán belül futnám a 75 km-t!? Gabi egyetértett, sőt, azt mondta célozzam meg a 9,5 órát. Nem tartottam lehetetlennek, mert jó tempóban futottam az elmúlt hetekben a szintes edzéseken is.
Reggel 6-kor rajtoltunk Oroszlányból és indultam neki a – papíron – 75km-nek. Egy kedves ismerőssel indultam el, szépen stabilan, problémamentesen tartottuk a 7:30as átlagtempót egészen a 60. km-ig. A 60. km-en lévő ellenőrző pontnál aznap reggel az esti esőzések miatt módosítottak az útvonalon, így a Mária szakadékot kivették, de ettől függetlenül a szakadék aljában lévő ellenőrző pontra le kellett menni, majd ugyanott fel. Mi fel is mentünk miután lent csekkoltunk, de az órán a track maradt, és a Mária szakadéknál nem zárták le az utat (a tőle pár méterre másik utat szalaggal lezártak, bár az az útvonalban szerintem benne se volt), mi pedig jó cserkész módjára lementünk, mert a track arra vitt, és láss csodát, újra a 60. km-es frissítőpontnál találtuk magunkat, ahonnan csak a meredek út vezet vissza. Így beletettünk 2,5 km-t és közel 300 méter szint emelkedést. Egészen odáig alig voltak előttünk, hát ezzel a “kis” plusszal jól belekeveredtünk a mezőny közepére. De a legnagyobb bánatom az volt, hogy a 10 óra nem lesz meg. Ezen a ponton fejben teljesen megborultam és “csak érjek be” alapon mentem az utolsó 15 km-t, nem túlzottan érdekelt már az idő sem. Nálam a fejben való megborulás általában fizikai megborulással is jár, ami lábfajdommal társul, és ez most se volt másként, minden bajom volt, de igazából mégse.
Szerencsére a frissítést azért tartottam, úgyhogy legalább az energia ellátásom nem omlott össze, az utolsó 5 km-re pedig az eszem is helyrejött, újra tudtam tempózni, és a lábaim sem fájtak már.
Az eltévedés, és a megborulás egy közel 11 órás teljesítést eredményezett 78 km-re és több, mint 1900 méter szintemelkedésre. Csalódott voltam, mert ha nem esek szét fejben, akkor még a plusz kilométerek ellenére is szép időt mehettem volna. De utólag okos az ember, legközelebb igyekszem nem hallgatni a hangokra a fejemben. 🙂
- 1
- 2
- …
- 5
- Következő →
baratrunning.com 