terep
UTH 2024
Enyém a világ legjobb munkája
WTF BRZSNY – Polonkai Éva, beszámoló
Utolsó pillanatban jött ötletszerű versenyindulás, így ha tudtam volna előző nap, hogy másnap mi vár rám, lehet nem tolom fullba az rpe 17-et :’)
Annak ellenére, hogy fáradt lábakkal érkeztem, érzésre mégis az egyik legjobban sikerült terepversenyem volt – oké az eddigi kábé öt közül 
Nem csak amiatt, mert időm sem volt egy nap alatt elkezdeni rástresszelni a versenyre, de ráadásul ez volt az első olyan, amire nem egyedül mentem, hanem elkísért Zsolti, a boyfriend. Brutális motivációt adott, hogy az NHH-n végre személyesen is találkozok veled, a célban pedig vár majd Zsolti. Az első harmadát Királyházáig igyekeztem konzervatívan futni, kivéve az egy-két lankásabb részt, ahol nem tudtam nem kitombolni az erdő meg a Börzsöny felett érzett örömöm. Igazán jól jött, hogy az UTH mentális felkészülés jegyében előző héten eldöntöttem, hogy pocsolyát nem kerülök ki 
Érzésre kábé úgy mentem, mint amikor Gimli rohamra indul az orkok ellen: amit láttam, azon keresztülfutottam (körülöttem meg ott franciakkasasszonyoskodtak a csávók a pocsolyakerülgetéssel, nem győztem ordítozni nekik hogy BOCSIIII, amikor áttrappoltam a minimocsarakon és nyakig felvertem mindenkit magam körül sárral 
) Amikor Királyházára értem megkérdezte egy srác, hogy van-e előttem nő. Majdnem félrenyeltem az izót a röhögéstől – nem éreztem, hogy ennyire erősen futnék, de akkor ezek szerint működött a félelemkeltő aurám 
A Nagy-Mána mászásnál és a NHH felé már éreztem, hogy itt bizony elég durván kijön az elmúlt két hónap minőségi edzésmunkája: nem csak akartam, hanem tudtam is erősen menni a felfeléket. Sorra sikerült előzni a versenytársakat, mindezt -a csúcshéthez képest – könnyű lábakkal, tiszta fejjel. A NHH-ig éreztem, hogy a frissítésem is a helyén van: nagyon fegyelmezetten ittam a pontokon az izót, két frissítő között ettem a zseléket, teljesen a terv szerint vittem be a sótablettákat és vettem be a magnéziumot is. Az NHH-ra már éreztem egy furcsa combfájdalmat – ami egy rossz szokás (ülve combra könyöklés) könnyen elmulasztható következménye volt. Ez a combfájás aztán a verseny végére elég erős lett – de szerencsére pár nappal a verseny után elmúlt-szerk. Az NHH-n annyira megörültem neked, meg olyan jó volt Balázst is élőben látni, hogy a starstruck-tól utána elfelejtettem frissíteni 😀 😀 Ez az utolsó két kilométeren bosszulta meg magát, ahol pár száz méter indokolatlan sétát sikerült beiktatnom, mert hozzám képest eléggé karakteridegen módon elfogyott a lendület.
A cél előtt visszatértek a rakéták és négypercesben robogtam be a célba, ahol annyit tudtam Zsoltinak odahörögni örömömben, hogy “NÉGYHÚSZ!”. Merthogy a rajt előtt odasutyorogta nekem hogy szerinte 4:20-as idővel fogok beérni (az előző nap tanulmányoztuk az előző évi eredményeket, de az ITRA PI-k alapján inkább az 5 óra lett volna reális, gondoltam is hogy milyen kis optimista ez a fiú). A poén az, hogy az utolsó 3 kilin az hajtott, hogy meglegyen ez a 4:20-as jóslat (csakhogy nem az eltelt edzésidőt néztem, hanem az órát és full elffelejtettem, hogy 5 perccel később rajtolt a mezőny… így lett az időm 4:14
)
Az csak hab volt a tortán, és jó nagyot sírtam is rajta örörmömben, hogy negyedik nőként sikerült beérnem 
A tanulságokat levonva: továbbra is nagy erősségem a mentális állóképességem, a jó helyismeret és nagy boostot ad, ha szeretem ahol futok. Viszonylag erős vagyok a frissítésben, de az még nem megy készségszinten, tehát az UTH-ra be fogom állítani az órámon is az emlékeztetőt. Meglepően jól mennek az emelkedők, eldőlt, hogy kell és fogok is vinni az UTH-ra botot, mert segítségnek érzem. A leggyengébb pont, és ez a legegyértelműbb hiányosságom, az a technikás(acskább) lejtők: ott éreztem igazán, hogy nem vagyok szintes terep közelében a hétköznapokban. Erre készülni fogok mentálisan is, hogy ne vegyem a szívemre, ha a lejtőn elhúznak mellettem – ugyanakkor tök nagy megkönnyebbülés, hogy összességében mégiscsak az erő meg az állóképesség növekedése ami meghatározza a versenyen a teljesíményt, és azokban egyértelműen a valaha volt legjobb formámban érzem magam – köszönve neked :))
Fotók: Runaway
Mátrabérc Trail – Palásti Péter, beszámoló
Hát megtörtént a várva várt, és így utólag nem kellett volna tartanom ennyire, mert tényleg felkészült voltam. A siker másik titka – ami eddig se volt igazán az – a jól megválasztott frissítés volt.
4:45-ös kelés, mert kész csapattal mentünk, Csabika (Csombok) és felesége, Helga és egy másik ‘bérces jóbarát Polyák Géza alkotta az utazó csapatot. Derült napra ébredtünk, de az útról már látszott, hogy a Bükk és a Mátra felett is szürke az ég, lehet eső, erre is számítottunk. Sima érkezés után (Csabika kb. a rajtkapunál parkolt:-) gyors pacsi Ficzere Julival és Tomival, meg a többi ismerős arccal, a szokásos verseny előtti szertartások. Tíz perccel indulás előtt egy fél meg egy sör… helyett egy gél meg egy só. Start előtt 1:30-cal megjött Antal Csabi is, így legalább akkor láttam, meg még kb a rajt után három percig.
Az első pár perc után szétrázódott a mezőny, miután elég elölről indultam, érzésre az első harmadban utaztam. Ahogy javasolt volt, Kékesig “meg kell tisztelni” a pályát, így csak szépen haladgattam, bár így is sikerült elesni egy tök ártalmatlan úton a sárban elcsúszva. Na jól van, ez megvolt, menjél tovább, kell a baj, mert olyan nincs, hogy 55km-en keresztül semmi ne legyen. A kis baj a jó baj.
A frissítési tervem szerint 30. percnél só és víz, az 50. percnél ment a következő gél. Ezt a ritmus igyekeztem tartani, azzal dobtam fel az egyhangúságot, hogy minden második só mellé ment egy magnézium is, de ez csak Kékes után.
Kékesre majdnem úgy érkeztem, ahogy előre szerettem volna, vagyis mintha akkor kezdeném a pályát. A majdnem annyit jelent, hogy kicsit lefagyott a kezem, így a cipő szorosabbra húzásához Csabika segítségét is igénybe vettem. Ők ott vártak és nagyon kedvesen frissítettek, biztattak, sürgettek tovább. Különösen Juli tudatosította, hogy ez verseny, ő volt a szinkronhangod :-). Nagyon hálás vagyok érte, még sosem volt ilyen “egyéni frissítésben” részem!
Kékestől Galyatetőig szinte semmire nem emlékszem, csak hogy egyre hidegebb lett, esni, majd havazni kezdett. Itt olyan hullámos pálya volt, benne a Csór-hegy egy aljadék nehéz lejtővel. Itt húzott el mellettem Lőrincz Oli botozva. Na akkor én is előkaptam a botomat, azzal hiba nélkül leporoszkoltám ezen a részen. Előzőleg Polyák Géza jól rám ijesztett ezzel kapcsolatban, hogy itt TT-zett a múltkor is valakit hordágyon hoztak le..
Galyára érkezve a kis csapatom már várt, a kulacsot gyorsan megtöltötték, próbáltak etetni, nem nagyon voltam éhes, de egy negyed cikk narancsot és ropit azért ettem, csak hogy jó legyen a szám íze. Utóbb ez hülyeség volt, mert úgy éreztem megzavartam a frissítési ritmust a plusz bevitellel. Legjobb nekem ilyenkor ha maradok a műkajánál, víznél, sónál. Csak azért írom le, hogy ne felejtsem! A magnézium bevitele nagyon hasznos volt, mert a kezdődő görcsöket csírájában fojtotta el.
Az út idáig is csodaszép volt, de talán ez után jött a legszebb része. Nem vagyok a minden kanyarra és fűszálra emlékező típus, de ettől szebb pályát el se tudnék képzelni! Talán az Ágasvár és környéke volt a csúcsok csúcsa. Bevallom őszintén a versenyzés annyira nem izgatott, mert első alkalommal futni egy pályán nem nagyon tudom viszonyítani magam. Így hogy ki megy el mellettem vagy én ki mellett megyek el, nem nagyon foglalkoztatott. Csipit azért megjegyeztem a kis párducmintás nadrágjában:-)
Mátraszentimrére leérve barátságosabbra váltott az idő, egészen jó bőrben fordultam meg a sípálya alatt, és nagyon hasznos volt Tomi videója egy bizonyos dózerjárta elágazásnál! A pálya jelölés egyébként kifogástalan volt, egy métert se(!) néztem be, ami ugye nagy szó. A futómozgást még az enyhébb emelkedőkön is fent tudtam tartani és vártam vagyis frászt vártam, hogy kimenjen az erő vagy valami nehézséggel (görcs) kelljen megküzdeni. De Mátrakeresztesig se akart semmi agyoncsapni. Beérve a frissítőpontra 5 óra 10 perc környékén egy villámgyors víztöltés, pár pacsi, Tomi közölte: 6:40 környéke lesz (ha el nem…). Innentől ismert volt a pálya az előző 3 Muzslámból, így nem hittem a csúcsnak egyik kis megelőző padot, masszívan botoztam felfelé. Bár egy idő után azt éreztem többet vesz ki a bot, mint amit nyerek vele. Gondoltam összehajtom, de nem hagyta magát … a próbálkozásokkal elpocsékoltam néhány mentális eurót, már beletörődtem, hogy akkor így megyek. Az utolsó pillanatban aztán csak sikerült. Az egész csak arra volt jó, így utólag, hogy nem magamra figyeltem. A Muzsla tetőn valaki csendben megjegyezte, na már csak a Koncsúr és lent vagyunk. A Koncsúr utáni lejtőzésen is még kitartott a lábam, kellett is, mert a sziklás rész után, közvetlenül a Diós-patak árok előtti rész csúszott is. Itt ment el mellettem Lantos Bori (de Múzslásként), felém dobott egy hahót, ami jól esett. Úgy tűnik, lépten-nyomon egymásba botlunk a versenyeken. A Diós árkából felmászva az útra azért elkapott egy kis vér, mert észre vettem magam előtt Lázás Kornélt, úgy 100-150 méterre. Tudtam hogy a hátralévő másfél kili jól futhatóan lejt, és ami maradt azt még kipréseltem. Ellentétben a Szentendre traillel, amikor ez a maradék 5 perces kilire jó ha elég volt, itt meglepően jól mentem (3:40 körül) és befogtam, majd a pincesor előtt meg is előztem Kornélt.
6:42:21 a hivatalos idő. Férfi 34. (női 5:-), korosztály 7. hely.
De nem ezért voltam boldog, hanem azért mert holtpont nélkül egyenletesen tudtam végigmenni, ezen a csodálatos pályán. A verseny egyből a szívem közepe lett!
Boldogság még, hogy Csabinak sikerült elérni a sub 6 órát. (korcsoport 2.)
Fotók: Ficzere Julianna
baratrunning.com 