terep
Írottkő Hegyi Futóverseny, 46 km – Zsubrits Gábor, beszámoló
Nemrég egy régi verseny éledt újra Kőszegen, és volt szombathelyiként tavaly már részt is vettem a 18 kilométeres távján, idén pedig az őszi célversenynek a hosszabb 46 kilométeres távot tűztük ki. A nyári sikeresen teljesített Mozart maraton elég nagy lökést adott, így bizakodva vártam ezt a versenyt is.
Az indulás előtt a már szokásos visegrádi Gizionos bemelegítést alkalmaztam, csak most egyedül és magamnak vezényelve. A rajtnál valahol középtájt helyezkedtem el, a nem túl nagy mezőnyben, ami összesen 50 indulót jelentett, velem együtt. A rajt után hamar előbbre kerültem a kis létszám miatt nem ragadtam be, valahol az elsőharmadában helyezkedtem a mezőnyben és meg is találtam a megfelelő partnereket, akikkel tudtam szépen menni. Itt a táv első harmadában még pár leszakadó futót megelőztem, akik le is szakadtak tőlem a mezőny többi részével együtt. Ezen a részen volt két nagyobb emelkedő, amiket végig meg tudtam futni, és nem is vett ki belőlem sokat, legalábbis akkor úgy éreztem. A féltávig különösebb problémám nem akadt, a terep sem volt legyűrhetetlen számomra, tapadtam a többiekre, figyeltem a frissítésre. A pontokon kulacstöltés pár falat és mentem is tovább.
Ezután kezdődött az egyetlen nagyobb mászás, de az kb. 10 kilométer hosszan. Itt gondolkodtam el, mennyire érné meg kocogni a séta helyett. Próbáltam mindkettőt, de a kocogásban sem voltam sokkal gyorsabb, mint egy tempós gyaloglás, és mivel még messze volt a vége nem akartam itt elfutni az egészet. Itt szakadtam le az eddig követett futótársról, meg félre is kellett állnom egy gyors szünetre, így gyakorlatilag egyedül maradtam annyira szétszakadtunk addigra. Még előttem voltak ketten de ott meg az egyiküknek állandóan begörcsölt a lába, így őket is magam mögött hagytam. Ezt a sétálós részt próbáltam a frissítéssel tölteni, de ahol jobbnak láttam ott futásra is váltani. A kereszteződéshez érve úgy tudtam, hogy sikerült a legnehezebb részét letudni.
A következő frissítőpontnál még meg is jegyezték, mennyire jól nézek ki 30 kilométer után, és nem is éreztem magam annyira meggyötörtnek. Viszont ezután valami szétcsúszhatott nálam fejben, mert itt kezdődtek a problémák. Én arra számítottam, hogy innen Írottkő, és onnan lefele a célba, mint tavaly. Helyette volt egy 4 km-es oda-vissza szakasz, ami még csak nem is volt annyira egyszerű. Meg én utálom is ezeket, vagy a hurkokat egy versenytávban. Azt hittem sosem érek a fordulópontig, elég nyűgösen teltek a kilométerek. Próbáltam arra koncentrálni, hogy legalább haladjak tempósabban, ha már futni nem tudtam/akartam abban a pillanatban. Főleg, hogy még mindig egyedül is voltam, még csak húzatni sem tudtam magam felfelé.
A fordulás után a lefelé már gyorsabban eltelt, a korábbi frissítőpontnál már nem voltam sem annyira friss, sem túl lelkes. Innentől már tényleg csak a kilátót akartam megpillantani. Utólag annyiban jó volt, hogy láttam mekkora előnyöm van másokkal szemben. Az Írottkőre felérve, azért nagyjából rendeződtek a dolgok a fejemben, sokat segített, hogy innen ismertem az útvonalat, tudtam, még egy kisebb emelkedő és onnan tényleg csak csorgás a célig. 40 kilométerig egész jól tartottam magam, onnantól a fáradtság is egyre jobban érezhető volt, többen beértek és megelőztek, de az nyugtatott, hogy ők is szenvedősen haladtak, csak mégis jobban bírták a végét nálam. Egyszer elbambultam és azt vettem észre, hogy megfutottam egy emelkedőt, pedig tuti sétáltam volna. Az utolsó 2-3 kilométeren kitört a pánik bennem, mert egy 5-6 fős csoport ért be, akiket még az első kilométereken belül előztem meg, és a szembejövet is szép előnnyel haladtam előttük, de lassan beértek. Nagyon nem szeretek már ilyenkor pozíciókat bukni, ezért itt mindent, amit még találtam magamban előkapartam. Ennek ellenére egy valaki elém került, és kezdett lehagyni, viszont a következő emelkedőn megállt, mert totál elfogyott. Visszaelőztem és többet nem is láttam. Folyamatosan nézegettem hátra, és az aszfaltra érve teljesen mellém ért még egy futó, pár méterrel mögöttünk még ketten. Nem tudtam pontosan mennyi van hátra, csak azt, hogy most már nem lehet belesétálni, bármennyire is vonzó lenne. Aki mögöttem/mellettem futott egyszer csak eltűnt, mintha falnak ment volna, maradtak ketten a hátam mögött. Viszont én meg hamar felismertem a fák mögött a büfésátrakat, tudtam itt a cél, úgyhogy tempóváltás és ami még maradt bennem az itt el is fogyott.
Az időm 5:50:01 lett, totál középmezőny 25. az 50-ből és kategória 9. Összességében jó volt, nem mondom, hogy minden részét élveztem, de elsőre másra nem is számítottam. Azt a kb. 5 kilométer szenvedést nem számítva egész szép teljesítményt nyújtottam, itt-ott még lesz mit csiszolni a dolgokon. Voltak pillanatok, amikor még magam is meglepődtem, hogy még mindig tudok menni vagy futni, pedig már nagyon nem komfortos. 42 kilométernél magamban megünnepeltem az első maratonomat is. Rég fáradtam el ennyire és rég volt ilyen izomlázam is másnap 😀
Ézé-Nice, 54 km – Cseke Betti, beszámoló
Tavaly november elején volt utoljára igazi célversenyem, a Piros féltáv (43 km 1500 m szint), ami nagyon jól sikerült, de a felkészülés végén már csípő problémáim voltak. Így a verseny után másfél hónapig alig edzettem. December közepén kezdtem újra belevetni magam a munkába, de Karácsony után pár nappal lett egy részleges bokaszalag szakadásom, így kb. 1 hónapot teljesen kihagytam és gyakorlatilag március végéig eléggé visszafogott edzés munkát végeztem. A bokám lassan jött helyre. Gyakorlatilag március végig összesen csak 220 km-t futottam és az első “hosszú” futásom (14 km) április 19-én volt. Másnap pedig váratlanul kórházban kötöttem ki, és egy sürgős, nőgyógyászati műtét után megint nem sportolhattam semmit másfél hétig.
Április végéig összesen csak kb. 320 km került a lábaimba, de már megvolt a nevezésem az október 5-i nizzai terepversenyre. 54 km 2100 m szint hivatalosan. Tudtam, hogy erre azért rendesen össze kell szednem magam. Két darab 50 km feletti teljesítésem volt eddig, 2022. február Vérmókus kör, de edzésnek megfutva, és 2022. június Szentendre trail verseny. Mindössze ennyi tapasztalatom volt maraton feletti távokkal.
Májustól a versenyig, azaz 5 hónap alatt végül 1100 km-t sikerült a lábakba tenni. Idén most tartok így nagyjából 1450 km-nél és 44.000 m szintnél. Nem sok a km, de ahhoz képest, hogy az év első felében alig edzettem, egészen jó mennyiség! A szint viszont korrekt nagyon!
Szóval májustól készültem rendesen. Amíg a bokám vacakolt és persze utána is, sokat segített Tatár Szilvi 💗 az edzéseivel, amiket online kaptam meg, eleinte rehabos edzéseket, aztán erősítéseket csináltam. Sajnos, ahogy egyre jobban tértem vissza a futáshoz, úgy hanyagoltam el egyre inkább az erősítéseket, már nem fért bele minden az időmbe… inkább rövidebb jógát, csipőnyító nyújtásokat igényelt a testem, ezek igazán jól estek.
A versenyről: csütörtökön, két nappal a rajt előtt érkeztünk Bazsival (ő is az 50-es távon indult), hogy legyen időnk picit körülnézni és leginkább rápihenni a versenyre. Péntek délután sikerült is picit aludni. Nagyon kellett, egész héten nem aludtam túl sokat, pedig alapból jól és sokat alszok. Este pedig nagyon korán lefeküdtünk, és jól is aludtam nagyon!
A rajt bár nem volt korai (7.30-tól több hullámban indították az 1800 fős mezőnyt, én 7.45-kor rajtoltam), mégis 3:45-kor kelnünk kellett, mert az 5 órakor induló buszra tudtunk helyet foglalni, ami kivitt Ézébe, a rajtba. Innen futottunk fel a hegyekbe és onnan le vissza Nizzába.
(Az már mellékes, hogy a busznál senki nem nézte, hogy tényleg oda szólt-e a jegyünk, szóval talán bepofátlankodthattunk volna a későbbi buszra is.)
Szóval gyakorlatilag fél 6 előtt (!) már a rajtban voltunk. Hideg volt, max. 10 fok, szerencsére nem esett, mert fedett rész az nem igen akadt, főleg ennyi embernek. Egyre csak gyűlt a tömeg, jöttek a buszok a futókkal folyamatosan. 7 óra után kezdett csak feljönni a Nap, és végre megláttuk a gyönyörű panorámát, a tengert, alig vártam, hogy menjünk már!
A földön mindenfelé ültek, álltak, feküdtek az emberek. Mi is pihentünk egy füves részen, ettünk, ittunk, kicsit mozogtunk, hogy ne fázzunk. A wc-re 30 percet álltam sorba, mert ennyi emberre kb. 12 db toi-toi volt összesen, de nem akartam úgy elindulni, hogy pisilni kell.
Miután leadtuk a dropbag-et a kabátjainkkal a rajt előtt nem sokkal, elkezdtem egyre jobban fázni. Bazsi beállt az első zónába, mivel ő fél 8-kor rajtolt. Én eggyel hátrébb, 7.45-kor. Ugráltam, mozogtam, és nagyon vártam, hogy induljunk már el! A buszon relaxáltam, a rajtban is lecsuktam pár pillanatra a szemem és újra végiggondoltam miért vagyok itt és mennyi munkám van abban, hogy most itt állhatok!
Végre elindultunk! Tudtam, hogy az első fele a nehezebb, az első 9 km-en 400 m szint, majd összesen 1100 m szint 21 km-ig. Az első 5 km-ben csak felfelé mentünk, elég sok volt itt még az aszfaltos rész is, de a táj már csodálatos volt. A panoráma a tengerrel teljesen lenyűgözött, szívtam magamba a látványt! Pár kili után le is vettem a vékony hosszú ujjú felsőt, de a kesztyű, a karszár, a csősál maradt rajtam elég hosszan.
5 km után végre kezdtünk ereszkedni, lehetett futni. Aztán jött az arculcsapás, 6 km után és 8 km-nél egyszer csak sor lett előttem és mögöttem is. Jött egy technikás, kanyargós singletrack lefelé, amin totyogtak az emberek és konkrétan álltunk. Hosszú perceket, 4-5-öt biztos.. Utána is csak lassan haladtunk libasorban. 9 km után már lehetett haladni, de akkor meg már megint másztunk fefelé. Amin én futni nem nagyon tudok, a bot viszont sokat segített, hogy hatékonyabb legyek.
Igazából ez a pálya végig hullámzott, csak volt, ahol nagyon köves, itthonihoz nem hasonlítható sziklás, kanyargós, szűk, gyökeres, csúszós terepen haladtunk, volt, ahol két kézzel kellett kapaszkodni,hogy fel tudjak lépni egy-egy sziklakőre (itt be is vágtam a térdem eléggé, csorgott a vér belőle), volt, ahol nem annyira technikás, de meredek volt a terep és azért aszfalt is akadt, meg sok-sok lépcső, főleg a végén. A lefelékre sokkal kevésbé voltam felkészülve, mint a felfelékre. Nyilván ezutóbbit is kell sokat gyakorolni, ha még tervezek hasonló versenyen menni, de a technikás lefelék kicsináltak. Bottal is bénáztam, totyogtam, csomóan előztek meg lefelé… Legalább 10x botlottam meg, egyszer el is estem (22-23 kilinél), lett egy jó nagy lila flekk a jobb combomon. Szerencsére pikk-pakk mentem tovább, nem hátráltatott a folytatásban, de azért utána még jobban tartottam a lefeléktől.
Az első frissítőpont 9 km-nél volt, 21-nél a második, 35-nél a harmadik és 44 kilinél a negyedik. Mivel a mezőny közepén voltam kb., annyian voltak a pontokon, hogy konkrétan nem fértem oda a vízhez, és az izóhoz sem, ez a második és harmadik ponton volt a legdurvább. Várnom kellett, sorban állás volt, peregtek a percek. Közben kidobáltam a szemetet, és amennyire tudtam, tolakodtam előre, de azért, ha nincs ez a sorban állás, biztosan percekkel hamarabb hagyom el a pontokat. Az utolsó ponton 1-2 percnél többet nem időztem, de a többinél volt az 5-10 is sajnos.
A frissítésemről: tudtam, hogy szükségem lesz rá, hogy az órám jelezzen, hogy 40 percenként egyek (gu gélek és naak szelet, meg sótabi volt nálam) és 20 percenként igyak (naak izó és víz), különben szét fog esni a frissítésem. A 2 évvel ezelőtti Szentendre trailen a frissítést pont így sikerült elcseszni és a végére alig maradt erőm. Akkor keveset ittam és ettem, fel is vizesedtem a 7 és fél óra végére.
A frissítési tervemet most sikerült tartani, talán 40 km környékén hagytam ki egy evést, amikor jelzett az órám, hogy kellene, és olyan is volt, hogy éppen valami nagyon szar, szűk technikás részen mentem lefelé, de annyira kellett fókuszálnom, hogy hiába jelzett az óra, csak kicsit később ettem. Mindkét kezemre szükség volt a botozáshoz, nem tudtam gélt bontani. 😀
Összesen háromszor álltam ki pisilni, egyszer cipőt kötni és ennyi.
Nagyon élveztem a versenyt végig, a pályát is minden nehézségével, viszont az utolsó 10 km, amiről úgy tudtuk, hogy ott már csak 110 m szint lesz (tuti nem annyi volt), na ott már azért anyáztam, a végén már hangosan mentek a “…sszátok meg”-ek is! 😀
Ugyanis 48 km-nél megint olyan technikás lefelé jött – persze gyönyörű panorámával a tengerre -, amin nem lehetett futni, szűk, gyökeres, köves fos és 51 meg 52 kilinél még meglépcsőztettek minket lefelé a partra, majd a kikötő megkerüléséhez felfelé kellett menni az aszfalton. Itt is buggyantak ki a számon azok a bizonyos csúnya szavak. 😂
A végén (utolsó 3 km) tudtam futni még, csomó embert leelőztem az utolsó 2-3 km-en, ők már csak gyalogoltak. És hajtott az is, hogy Bazsi már biztosan lezuhanyozva vár a célban egy jó hideg sörrel! Így is volt (6 óra 40 perc alatt beért, lezuhanyozva és hideg sör is volt nála. 😛).
Elbőgtem magam az utolsó kilin, amikor leértem a partra és megláttam, ahogy a tenger óriási hullámai csapkodták a sziklákat. Gyönyörűen sütött a Nap, végig 10-15 fok volt egyébként, ideális futóidő. A célkapu előtti néhány száz méteren rengetegen drukkoltak, imádtam a hangulatot, csodás befutó volt! Kaptam az érmet a nyakamba és járt még egy cuki, finisher törölköző és egy üvegpohár is.
Nagyon meghatódtam, rengeteg munkát tettem ebbe a felkészülésbe, és persze még több élményt is kaptam az edzések által. Főleg, amikor a hétvégi hosszú edzéseket a Gizion futótársaimmal futottam! ❤️
Gabi, te pedig lassan 10 éve egyengeted a futásaimat, nem lehetek elég hálás neked, hogy az edzőm vagy! Alig hiszem el, hogy már ultrát futok, pedig eleinte még egy félmaratont elérni is nagyon küzdelmes volt számomra. Most már elhiszem magamról, hogy képes vagyok akár 9 órát is futni, korábban azt hiszem ez a hit hiányzott. És ez szerintem ugyanolyan fontos, mint beletenni a kemény munkát.
U.i.1: A táv 55 km lett, 2350 m szintemelkedéssel és 2840 m (!) ereszkedéssel.
Az 1880 fős mezőnyben csak 312 nő induló volt, ebből a 147. lettem. Korosztályos 22.hely 44-ből.
Az időm 9 óra 21 perc. Teljesen elégedett vagyok. Tudom, hogy min kell javítanom (még több szintgyűjtés és gyakorolni a lefeléket technikás terepen), változtatnom (több és rendszeres erősítés, jóga, pár kiló fogyás, odafigyelni a kajálásomra rendesen), hogy még jobban menjen a futás.
Ami a legeslegfontosabb: csakis magamnak akarok bizonyítani, csakis a korábbi önmagamhoz mérem magam, más nem számít! Tényleg nem, nekem itt belül legyen jó, szívmelengető érzésem, amikor futok, amikor versenyzem, mert ha nem így van, akkor nincs értelme csinálni.❣️
U.i.2: Ami nem tetszett a versenyen: mivel a mezőny közepén voltam, akkora tömeggel futottam, hogy folyton lihegett valaki mögöttem, legalábbis 25 km-ig biztosan, aztán kezdett kicsit szétszakadni a mezőny, de az utolsó 10-15 kilin is sokan voltak körülöttem, mert a pálya utolsó 20 kilije a 100 mérföldes versenyzőkkel ugyanaz volt. Szóval ez a sok ember azért kicsit zavaró volt nekem, egy terepversenyen nem ehhez vagyok szokva. De a Bazsinak, aki a mezőny elején ment, nem volt ilyen problémája, nem volt tömeg körülötte. Tudom mi a megoldás: gyorsabbnak kell lenni! 😀
Sky Marathon Chopok – Palásti Péter, beszámoló
A szállás a rajttól 1 kilire, lejjebb a völgyben, így este még egy gyors terepszemle, mennyire ázott fel a talaj, bár tudtuk, hogy ez itt nem úgy számít, mint otthon, mert sár csak nyomokban lehet. Nagyon fegyelmezettek voltunk a felkészülés utolsó pillanatáig. Még a SÖRT se ittuk meg a hűtőből, pedig mocskosul csábított.
Fura, de tartottam a versenytől, ezért eléggé felszínesen tudtam csak aludni, szinte vártam, hogy végre már reggel legyen. 7:15-kor volt a rajt, odáig egy bemelegítő futás az aszfalton felfelé. A rajtban viszonylag kevesen, még a nevezettekhez képest is, úgy látszik az előre jelzett rossz idő (eső, hideg) sokakat visszatartott. Minket nem 🙂
A szervezők profik, többedjére rendezett verseny, a pálya kitűzése és kijelzése az UTMB szintjéhez fogható. Mondhatjuk, hogy hülyebiztos, apró narancssárga zászlócskák kitűzve eléggé sűrűn, helyenként még nyilakkal is felfestve az irány.
Vaciláltam, vigyek-e botot vagy se, mert az első két és fél kilis mászásban, ami egy sípályán történik, nem használható. Utána meg nagyon köves, sziklás végig a talaj, oda meg minek. (Végül nem vittem.)
Na, de induljunk már! A rajt után egyből észleltem, hogy itt bizony rengeteg gyors gyaloglás vár rám, mert olyan meredekségű pálya volt, amit itthon nem nagyon találunk. Mindegy, hamar megbarátkoztam a helyzettel, hogy itt nem nagyon fogsz te szaladgálni barátom. Ennek több oka is volt, a meredekségen kívül. Az eső mindent nyálkássá változtatott, így féltem az eséstől. Ez még a múltkori tarcali fejreállás óta bennem maradt. Olyan négy és fél kilinél futottam bele az első turistákba, nagyon kedvesen köszöntöttek egy hangos “Ahojjal”!, meg mondtak is valamit szlovákul (biztos, hogy vigyázz, csúszik!), mire majd’ kitörtem a bokámat, úgy alámfordult. Ez a kurva eső meg csak esett! A következő “kifogásom” a szűk ösvények. Van ugye a 46 és 2/3-os lábam, ami úgy 31 centi. Ezzekel a szűk, kimosott ösvényeken itt nem igazán lehet jól haladni. Az egyik lábammal sokszor lerúgtam a másik bokámat, egy ideig figyeltem, de aztán már nem törődtem vele. Valahogy nem találtam a ritmust, a pulzuscélt pedig képtelen voltam elérni, mert egyszerűen nem tudtam felgyorsulni.
Ide teszek egy viszonylag futható útról készült képet. Ugyan ezen éppen nem futottunk, de jellemző az alacsony-tátrai terepre:
A harmadik meg a térdem. A bal sajnos nem volt tökéletes, egy tompa fájdalom már előző nap is érezhető volt, versenyláznak tudtam be. De a mászások és csúszások csak rontottak rajta….
A versenyben olyan 7-8 ember lehetett előttem, arra határozottan emlékszem, amikor két fürge lány elhúzott mellettem, valami eszméletlen könnyed stílusban! Én meg, mint a medve a jégpályán, úgy óvatoskodtam az egyébként futható nagy lapos köves részeken is. Az órámra szinte rá se mertem nézni, mert egy pillanatnyi kihagyást se tolerál az ilyen pálya. Szinte minden részen kell a 100%-os figyelem! Az első komolyabb ereszkedés egy patakvölgybe történt, erre emlékeztem Antal Csabi beszámolójából, hogy ő mekkorát ment. Na, nekem nagy örömet nem okozott, gyermekfejnyi gurulós sziklákon kellett leóvatoskodni, de aztán következett egy mesebeli erdei szakasz. Olyan, mint a Piroska és a farkasban vagy a Jancsi és Juliskában! Fenyves, tele gombákkal, páfrányokkal, semmihez se hasonlítható illatok, szinte eggyé válsz velük. Itt kegyelmesebb a talaj is, csak a gyökerekre kell koncentrálni, ha rálépsz, helló, már lent is vagy a földön, gombaszinten.
Minden méterre persze nem emlékszem, de a Deresre mászás az emlékezetes. Ott volt a legszarabb az idő, a kesztyűt is visszavettem, lelkileg is mélyponton voltam, főként mikor két fiatal csikó elhúzott mellettem, pedig nem is futottak rendesen. Olyasmi táj volt, mint mikor Frodóék felérnek a Köd-hegységbe, felhők, szürkeség eső, de végül nem jelent meg Gollam a sziklák között, azzal a hülye vigyorával.
Én viszont, innentől próbáltam összeszedni magam. Tudtam, hogy lesz egy hosszú és meredek lejtős rész (ahol Csabi anno esett), na majd ott megpróbálok kicsit kompetitívebb üzemmódba kapcsolni. Nem volt könnyű, mert ilyen sötétszürke sziklák váltották a világosszürkéket, olyasféle mint a macskakő, ami ugye esőben, mint a jég. De haladtam, szűk kanyarok, cikk-cakkos meredek között, arra gondoltam, hogy úgy folyok lefelé, csak természetesen, mint a víz. Bevált, az egyik suttyót visszaelőztem, aki még nálam is jobban fosott. Látszott rajta a rémület, hogy mi lesz itt! Ezek után volt két kisebb hippli-huppli emelkedős majd leértünk Jasnára, a sípályák parkolójához. Ott már eléggé ramatyul nézhettem ki, mert félreugrottak a kedves turisták a menekülő Yeti elől. Innen megint egy mesebeli erdős rész következett, “szappanozott” fahídakkal és sziklaszórt ösvénnyel,és nagyon vártam, hogy kezdődjön a végső mászás, merthogy a cél a Chopok csúcsa! (tudják ezek, hogy a csúcson kell abbahagyni :-)). A felvezető szakaszán megfogtam a másik srácot is, aki a Deresnél megelőzött, ami kicsit feldobott. Egy pillantást vetettem az órára, hogy meglehet a 6 órával kezdődő idő! Onnantól all in, na még két tokaji hegynyi szint és bent vagyok! Tényleg úgy éreztem mindent beleadok, a köd miatt nem látszott a cél, csak a felettem lévő felvonó drótköteléből próbáltam saccolni, mikor érek a végállomáshoz. Egy kedves lány azt mondta, hogy “dvászto metru”! Átvert. Volt az vagy ötszáz is, de végül csak beértem! Az órám szerint hét órán belül, de aztán beugrott, hogy vagy két perccel később indítottam a rajt után, így nem lett belül. Ez akkor már nem érdekelt. Abszolút 10-nek beértem, korosztályban 1. voltam, de egyedül. Viszont, az összes váltót sikerült megelőzni 🙂 és a női harmadik helyemet is említem 🙂
Fent a szeles és hideg lanovka-állomáson Csabika (egy órája) várt, szegény már szarrá fagyhatott (abszolút 3. lett) , nem nagyon volt hova (melegre) behúzódni, ami talán az egyetlen komoly szervezési hiba.
Gyors átöltözés után kötélvasúttal mentünk vissza Krupovára, hogy megigyuk végre AZT a SÖRT a hűtőből!!!
baratrunning.com 