terep
Weissee Gletscherwelt Trail – Palásti Péter, beszámoló
Volt bennem izgalom és várakozás egyszerre, így nem sokat aludtam, vártam az ébresztőt. Gyors öltözés, szolid reggeli, majd lesétáltam a Maiskogelbahn alsó állomásához, onnan indult a transzfer a rajtba az Einziegelbodenhez 6:15-kor. A buszban visszafogott hangulat, mintha mindenki másnapos lenne. A buszozás közben felkelt a nap, a hegyi szerpentinen a társaság is. Kiszállás után az első kötelező feladatként mindenki örült wc keresésbe kezdett. 45 percet álltam sorba, úgy hogy tulajdonképpen nagyon nem kellett, de belekalkuláltam, hogy mire odaérek …
Na de a versenyről. A rajt után a pálya egy viszonylag jól futható 170m-rel kedveskedett, aztán gyaloglásra váltottunk. Itt a pálya a felvonóval párhuzamosan haladt, még a botot is lehetett használni, meg el is lehetett férni az ösvényen. Mászás, mászás és mászás két órán keresztül, szűkülő és egyre meredekebb ösvényeken. Itt már a botot is eltettem, mert csak elcsúszkált a hegye a sziklákon, többet vitt, mint adott. Kisebb hófoltok a vártak a beígért gleccser helyén, majd elértük végre a pálya legmagasabb részét a Kapruntörlt, ami egy szűk sziklahasadék. Kellemetlen szél fújt, de nem esett (még), és innen azt vártam, hogy tényleg csak egy nagy lejtő a maradék 25 kili. Na, hát ennyire nem volt egyszerű. Mert a lefelé is mászás volt, jó esetben csak seggen lecsúszás a meredekebb sziklákon, máskor hasra fordulva ereszkedés és kapaszkodás. Nem voltam bátor, itt sokan elmentek mellettem, nem akartam kockáztatni egy nagyobb esést, mert itt nehéz jól esni, kb. mint egy kés raktárban. Biztattam magam, hogy lesz ez jobb, lett is, átváltott a track az egyáltalán nem futhatóról a rettenetesen futható részre. Szűk, fél lábfejnyi széles ösvény, két szélén sűrű aljnövényzettel. Itt már jobban haladtam, sőt egy szakaszon már türelmetlenül vártam, hogy előzhessek végre. Előttem egy csinos fenekű lány szaporázta a neki tervezett szűk ösvényen, mögé beszorultam egy kilométeren keresztül, előzni csak engedéllyel lehetett. Közben elkezdett esni is, de már nem bántam, mert egyébként is a pálya hegyi tavak között vezetett, elképesztő opálos kékség. Sajnos nagyon nem tudtam nézelődni, mert minden lépést tervezni kellett, megállni meg ugye nem illik, ha már verseny. Átkelve a legnagyobb tó közötti völgyzáró gáton – ez egy aszfaltos rész volt – megkezdődött a kevésbé intenzív ereszkedés. Komfortosabb lejtők, ami olyan mint Tokajban a legnehezebb kétszer, úgyhogy innen már bátrabban jöttem. Alagútak, kisebb-nagyobb hidak, patak átkelés, vízesésében mászás nagyon élvezetes elemei ennek a versenynek. És közben egyre csak gyorsultam, előztem, felpörögtem. Talán kicsit túl is húztam, először a bal majd a jobb lábamat (combhajlító) húzta be a görcs. Gyorsan ettem egy magnézium tablettát és ittam még többet, kicsit megálltam nyújtani. Jobb lett, folytatódhatott a rallye, lefelé. Jó érzés volt, hogy nem fogytam el, hanem inkább magamra találtam, nagyobb kockázatot mertem vállalni még az egyre csúszósabb gyökeres, köves szakaszokon is. A Klammseet elérve már szinte a célban éreztem magam, mert ezt a részt még kedden jobban bejártam, tudtam hogy innen már csak egy nagy levegő és lent vagyok a faluban. Itt várt a feleségem bringával, kicsit méltatlankodva, mert azt ígértem öt óra környékén fogok beérni.
Rengeteg turista volt ekkor már, kedvesen biztattak, igyekeztek félreugrani előlem. Érzésre (:-) megszállott tempóban haladtam, és már csak előztem, előztem és előztem. A célban a szpíker magyarul köszöntött. Isten hozott Péter!
UTH Szentendre Trail – Giczei Zsolt, beszámoló
Kicsit halogattam a beszámolót, hogy leülepedjen bennem minden, kitisztult fejjel írjam le, amit le kell írni. Persze elfoglalt is voltam, bitumenes vízszigetelés, egyéb ház körüli teendők, a könyvklubos könyvvel is haladni kellett, na meg a Hunyadit is illett már befejezni. Szóval a leülepítési folyamat olyan jól sikerült, hogy emlékeim sikamlóssá váltak, elfedte őket a több réteg bitumen, mintha a Balaton aljáról próbálnál meg kagylót kimerni a két kezeddel, de folyton csak iszapot markolsz.
Két lekváros kenyérszelet közé mogyoróvaj helyett véletlenül vastagon szart kensz. Ez volt az első hasonlat, ami eszembe jutott erről a futásról. Három héttel a rajt előtt belázasodtam – vélhetően valami gyomorfertőzés és a munkahelyi stressz kombinációja intézett el -, így néhány napig az edzést is ki kellett hagyni. Ezt leszámítva a közös munka Gabival kezdett szépen beérni. Ismerem a pályát, ismerem a két tüskét, s a felszerelési listám is bejáratott már.
A verseny hetében végig a célomat vizualizáltam: 6 és 7 óra közötti célidő. Mindig van minimum elvárás magammal szemben, ezúttal nem volt B terv. Tartani a Gabi által megadott pulzust s 7 óra alatt beérni.
Nem ijedtem meg a hőségtől, készültem rá, legfőbb támaszom, Réka egy hűtőtáskányi jeget cipelt magával, illetve hűtött vizet. Annyit változtattunk az időjárás függvényében, hogy egy helyett, három ponton találkoztunk. Pilisszentlászlón, Visegrádon illetve a Skanzennél. Arra nem készültem, hogy szombaton, egy nappal korábban, kínzó, migrénes fejfájásom lesz, de mivel rólam van szó, nem lepődtem meg ezen sem. Tudtam, hogy másnap úgyis összeáll az a lekvár a mogyoróvajjal, nem fáj majd semmi, legalábbis indulásig biztosan nem, utána pedig már minden fájdalom csupán a szórakozás része lesz.
Még egy átmozgató kört tettem a Dunaparton, s a check-in előtt egy kellemes meglepetés adott még több erőt: Parragh Dani és tesója Ági vártak rám, kijöttek szurkolni. A dream team összeállt pár fotó erejéig, s rezignáltan vártam a 9 órát.
Meglepően jól tartottam a pulzust, nem rohantam, nem figyeltem senkire, csak magamra. Ahogyan kell.
Lekvároskenyér.
A Lajos-forráshoz frissen, határidőn belül érkeztem. A lejtőket sajnos az Altrákban még óvatosan futom, nem érzem stabilnak bennük a lábamat, hajlamos benne ide-oda csúszkálni, hiába húzom meg duplán a fűzőt, azt is 10 20 kilométerenként igazítanom kell. Szóljatok, ha tudtok más, barefoot, zero dropos cipőt terepre helyette, addig marad ez a márka.
Szentlászlóra is a megbeszélt időablakban érkezem, három zselé lecsúszott, a kulacs Tailwind iso is lement, ehhez még társult víz is. Jól érzem magam. 2-3 percet vesztegek, ebből is kb. fél percet a cipőfűző kér tőlem, s felpakolva megyek tovább.
Visegrádig kevesebb mint 50 perc telik el. A pulzustartományban tartózkodom. Valami Visegrádon mégsem stimmel. Réka kevesli a zseléfogyasztást, én kontrázok a bevitt isoval, kérem a jeget ugyanúgy a csősálba, Neubrandt Józsi is ott van segíteni, ketten tömik meg a nyakamat, pohár kóla, bot a kézbe, s vár rám a Kálvária. S valóban szenvedek.
Haladok megállás nélkül felfelé, mégis tudom, hogy menne ez gyorsabban, de nehéznek érzem a gyomrom, a hasam, elhagyom a panaszos turistákat, „mindjárt ott vagyunk”, „dőlj előre, ne egyenesen járj, támaszkodj a térdedre”, okítják egymást, én meg lököm magam előre, s kezdek dühös lenni. A düh jó, visz előre, csak lassan.
A Borjú-fűi ellenőrzőpontig kell egy óra. Ha futni kezdek, görcs kezdi markolni a hasamat. Mogyoróvaj helyett szar. Kényszerítem magamba az isot, a vizet, a sótablettákat. Pap-rétig nincs javulás, ott meglátjuk egymást Laczikó Laci barátommal, a királytávot futja, „You son of a bich, I’m in” kiáltom felé, pacsi, ölelés. Szarul nézünk ki mindketten, de körbedícsérjük egymást.
Még egy kis jég a sálba, víz, Squeezy iso a crew-tól, s pohár kóla. Laczit pár száz méter után beérem, együtt menetelünk, jönnek a könyv-, sorozat-, filmkritikák, mint ahogy edzés közben szoktuk. Nevetgélünk. Erőt ad. A Vörös-kő előtti lejtőszerpentinre egyedül érkezem, összekapartam magam, tudom, hogy Laczi mögöttem, majd be fog érni. Mayer Csabi és Jutka mindenkit buzdítanak a Hétvályúsnál, sör nincs, van hideg víz, csak sorbaállós,
de ki nem akarom hagyni.
A Vörös-kő megint megöl. Botra támaszkodom kétszer is, Laczi be is előz, nem akar lehagyni, szórakoztat, én pedig őt egy vádligörccsel. A bal ikra, éjszaka is hisztizett egy kisebb összehúzódással, persze a jobb, amin a kinesio-szalag van, boldogan vigyorog társára, míg én kínok közt fekszem már az avarban. Laczi cselekszik, meggyógyít, én pedig leküldök még egy tablettát, maradok Mátrixban.
Együtt csurgunk le a hegyről, a Csaba-kútnál kicsit frissülünk, de a Nyergeshez egyedül érkezem. A két tüske közül ezt sikerül könnyedén magam alá gyűrni, alkalmazom Laczi módszerét is, számolom a lépéseket, ötven után pihenek egyet, aztán már csak számolom, de nem pihenek. Nézegetem az órát, 16 és 17 óra között fogok célbaérni. Nem ezért jöttem. Futok le a Nyergesről, nem állok meg a Skanzenig.
Rékának visszaadom a botokat, pohár kóla, kis kulacs víz, nagy kulacs iso, puszi, indulás. A napszemüveg már luxus, otthagytam azt is, úgyis érkezik a vihar, így hunyorgok az utolsó 6 kilométeren, s szempilláimmal szűröm a homokot, s a beszűrődő napfényt, előzöm ki az embereket.
A Bükkös-patak előtt Vadas Józsinak segítek irányba állni, egymást húzzuk a cél felé. Lemarad végül, én
tőle tudom meg még mennyi hátra, pedig a Garminban is bízhatnék, inkább kérdezem, „nemár, bazdmeg”.
Futok végig a macskaköves utcákon is, fel, majd le, kerülöm ki a turistákat, nézem az órát. Meglesz a 7 órán belüli. Pacsi-pacsi, öcsém is ott szurkol, apósom, anyósom, Réka is, pacsi, meglengetem a sapkámat. Lekvároskenyér.
A célban Gabi nevet, nem is én lennék, ha nem történne velem mindig valami váratlan gebasz. De ezt is kielemzem majd, utána járok, megoldom, mint a többit. 6:58:52 hivatalosan a vége.
Köszönet újfent Gabinak, a sok Gizionnak, a kiérkező szurkolóimnak, s persze Rékámnak.
Fotók: Terepfutas.hu, saját
UTH Twin Peaks – Mocsáry Gabri, beszámoló
Pár napja befejezettnek láttam az UTH beszámolók sorát, de azóta is érkeznek újak, úgyhogy ismét UTH-s élményeket olvashattok. Ezúttal a Twin Peaks távról.
Mikor megkaptam az UTH crew behívómat, azon gondolkodtam, hogy hova is mennék segíteni. Megrohamoztak az emlékek, a verseny hangulata, a futók, a segítők, az erdő semmihez sem fogható varázsa és miközben ezeken gondolkodtam, megjelentek az előző években befutott futók arcai, akik fáradtan, izzadtan, elcsigázottan, de mégis nagyon boldogan értek célba. Pár perc alatt elhatároztam, hogy idén én is futni szeretnék és én is ilyen boldogan akarok célba érni.
A legkisebb táv a 22 km 680 méter szintes, Twin Peaks elnevezésű verseny az UTH-n, de nekem márciusban még ez is nagyon nagy falatnak tűnt. Tavaly november óta edzek Gabival, szinte a nulláról kezdtük az edzéseket, és decemberig nem futhattam napi fél óránál többet orvosi utasításra. Szerencsére meggyógyultam és januártól már lehetett emelni az edzésre fordított időt. Áprilisban lefutottam a Garda fm-et, és onnantól már elhittem, hogy képes vagyok a Twin Peaks 22 km távját teljesíteni.
Viszont a verseny előtt 2 héttel lesérültem, becsípődött egy ideg a derekamba és járni alig bírtam. Elkezdtem célzottan nyújtani, milgammát és magnéziumot szedtem, így a hét végére már elég jól tudtam járni, de még nem futottam. A verseny hetében rohamosan javult a helyzet és futhattam először 20, majd 30 percet, szerencsére fájdalom nélkül.
Gabival megbeszéltük, hogy a táv teljesítésének nincs akadálya, bennem felmerült kérdésként, hogy 2 hét kihagyott edzéssel beérek-e szintidőre. Gabi végig hitt bennem, és csakis ezért indultam el végül.
Azt előre bocsátom, hogy a terepfutásban nekem két dolog nem megy, az emelkedők megfutása és hát a lejtőkön való ereszkedés…..khmmm, igen tudom, de akkor miért is indulok el? Nagyon szeretem az erdők varázslatos hangulatát, a terepfutókat, a terepfutást, önmagam legyőzését és az UTH erre bőven ad lehetőséget. Bízom benne, hogy idővel nekem is jobban megy majd a terepen való nyargalászás.
A rajtba úgy álltam be, hogy ha nagyon nem megy akkor pár kilométer után visszafordulok, addig Ati vár a rajtban. Délután 5 kor elrajtoltunk és nekivágtunk ennek a csodás kalandnak. Az első pár kilométert nagyon nehezen futottam meg, többször belegyalogoltam és végig számolgattam, hogy mikorra kell a frissítőpontokra odaérni. Aztán a futás egyre jobban ment, elkezdtünk ereszkedni a Hétvályú forráshoz. Az első ellenőrőzpontra viszonylag jó idővel érkeztem 18 perccel a zárás elött. A crew elküldött mindenkit a forráshoz felfrissülni, de tudtam, hogy én ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak, ezért elindultam az első tüskén felfelé. Mikor felértem, örömmel állapítottam meg, hogy bár nagyon kemény menet volt, de maradt még bennem annyi energia, hogy elég lesz a Nyergesre. Viszont innentől meredeken ereszkedünk lefelé és ez az én igazi mumusom. Túl óvatosan ereszkedek, kerülgetem a köveket, próbálok biztos pontot keresni, a tempóm nagyon visszaesik. Nagyon örültem, mikor a Nyerges lábához értünk, és elkezdtük a mászást. Nem figyeltem a szalagozást, csak az előttem futó lányt, aki szintén nem figyelte a szalagozást és így esett, hogy eltévedtünk. Próbáltunk visszamenni az útra, betájolni, hogy hol is lehetünk, és a sűrű bokrokon keresztül visszatalálni az ösvényre, ami végül sikerült. A Nyergesről elkezdtünk ereszkedni, ez a rész viszonylag jól futható, jó tempóban haladtam és itt tudatosult bennem, hogy van rá esélyem, hogy beérjek szintidőn belül. Hatalmas boldogsághullám futott végig rajtam, nyargaltam lefelé. A frissítőpontra 11 perccel a zárás előtt értem be, mindenki úgy fogadott, mintha csak rám várt volna, ez egy nagyon szuper érzés. Én még magamhoz sem tértem, de a crew-k már vették el kulacsom, megtöltötték, kínálgattak mindenfélével. Ati itt várt, hozta az aszfaltos cipőm (örök hála), leültettet egy kis székre és miközben cipőt cseréltem begörcsölt a vádlim. Azonnal felálltam és próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat és elindultam. Az első métereken még éreztem a görcsöt, de hamar elmúlt. Kiszámoltam, hogy milyen tempót kell hozni, hogy beérjek 21 órára. Az első kilométereken viszonylag jól ment a futás, a terep után jó volt, hogy betonon futhattam, de ez nem tartott sokáig. Sokszor bele kellett sétálnom, nagyon fáradt voltam, sírt minden izmom, kezdtem eléhezni. Az utolsó kilométeren összegyűjtöttem minden erőm és próbáltam a tempót tartani. Beérkeztem Szentendrére, az utolsó száz méteren a turisták, a crew-k bíztattak és itt elsírtam magam. Hatalmas mosollyal és könnyes szemekkel futottam be a célba, ahol Gabi várt rám és nyakába ugorva köszöntem meg neki mindent: a felkészítést, a biztatást, hogy végig hitt bennem. 20 óra 56-kor értem be, majdnem 4 percet bent hagytam a szintidőből. 😊
baratrunning.com 