Compressport 2up&2down

az én órám szerint 45km, 2116m d+

Fél éve készülök erre az egy versenyre.

Előzmények.

Két éve egy régi cimbivel, Kornéllal szintidőn belül teljesítettük a Szimpla Élményt. A Mátrában ekkortájt az egy héttel azelőtt váratlanul lezúdult masszív hó utáni olvadás zajlott. Annyi hó volt, hogy elmaradt miatta a Mátrabérc Trail. Ez a hómennyiség a Szimpla hétvégéjére pont elolvadt és az ösvényeken csordogált lefele. 36km szünetmentes pocsolyában tocsogás, 1600m szint, addigi életem egyik legdurvább élménye, megcsináltam, képes vagyok rá-mondtam akkor. De majd legközelebb.

Egy éve is indulni akartunk. Majd Kornélnak közbejött valami. Nem mentünk.

 Fél éve a Panoráma Trail után a gluténérzékenység nevű energiavámpír kényszerpihenőre ítélt. Eleinte nem tudtam elképzelni, hogy fogok-e valaha még hegyen hosszú távot futni. Decemberben vaspótlás, majd újrakezdtem az edzéseket alapozás helyett rehab üzemmódban. A távok lassan növekedtek csak, télen és kora tavasszal semmilyen versenyen nem indultam. Január óta küzdök a gluténmentes diétával és agyalok azon, hogy hogyan tudok elegendő kalóriát bevinni úgy, hogy nem ehetek bárhol bármit. Ki kellett találni az új frissítést, ami kompatibilis a diétával (GU+ Túró Rudi…). A Szimplára (mert mi még mindig annak hívtuk), beneveztünk, mert az edzések alapján biztató volt a helyzet, és jár nekünk még egy az Élményből. Legalább a Sombokor idén is felfele lesz. A táv ugyan időközben nőtt, de kérem, azóta én is nőttem, az már a lábamban van. A szint meg majd lesz.

A verseny előtti napon eleredt az eső a Mátrában. A verseny reggelén sem hagyta abba. Egész héten nézegettem az időjárásjelentést, az esőt meg a 6C-ot, reméltem, változnak azok a számok jó irányba, ugyan, hiszen még sosem volt rossz élményem, úgysem jön be az időjósok előrejelzése, május van, ugyan. Mostmár mindegy, neveztünk. Azért előző este pontban a záráskor még leütöttünk egy csillagászati árú gyapjú felsőt a Mountexben, mert hátha tényleg hideg lesz.

Gabi megadta a max pulzust, amit ne haladjak meg, hogy végig bírják az izmaim a gyűrődést.

Már a rajtnál álltunk Kornéllal, BAlázs már elindult a saját 35k edzésére, úgy gondolta, ő is aznap és ott fog futni, mi baja lehet. Elállt az eső. Levettem és elcsomagoltam az esőkabátom.)

Hát ilyen snittek szoktak bevezetni egy katasztrófafilmet, vagy thrillert.

Nem tudok részletes, helyszín-nevekkel, távokkal teletűzdelt útleírást adni, mert sosem volt ilyen fényképezőgép-szerű memóriám. Inkább csak benyomások maradtak, meg a frissítőpontok tagolják az élményeimet. Na nem mintha azokból a frissítőpontokból olyan sok lenne egy ilyen “elit” versenyen. Ezen a maratoni távon indul mindenki, élmezőny és műkedvelő egyaránt. Nem is verseny, mondják. Tényleg nem az. Ezt szeretem, sokkal jobb, barátibb a légkör, ha azt lehet egyáltalán még fokozni Csanya versenyein. Inkább csak menjünk egy vidámat. És így is indultunk neki, elállt az eső, melegem is volt, jókedv, viccelődés, öröm, hogy végre ez itt az én napom, amire olyan régóta készülök. Főleg mentálisan fejlődtem az utóbbi időben, úgy érzem. Nőtt bennem az elfogadás, és a korábbi élményeim alapján azt is tudom, hogy vannak bennem rejtett, de szükség esetén nagyon is mozgósítható tartalékok. Magabiztosságot ad ez a tudat. Az első emelkedő a Kékesig visz, itt még tömött a középmezőny, együtt haladunk sokáig ugyanazokkal az emberekkel, néha előzünk, néha valaki minket előz. Kriszta és Ármin utolértek, de aztán mégis elmaradtak, nem is értettem, hol maradnak. Az órámon az evés és ivás idejét is csipogás jelezte, muszáj volt betartanom, hogy a vége ne fájjon, ezt már tudtam. A felsőbb régiókban már sejtelmes köd volt és az eső is eleredt, visszavettem a futózsákomra kívülre az esőkabátot, egyszerűbb volt így. Gyönyörű vidék, harsogó zöld erdő. Jó hangulatban értük el a Kékesen a Síházat, a Gizion Crewtagok vártak már minket, elsőrendű ellátásban részesültünk, én külön is. Köszönet érte itt is. A házból kilépve megborzongtam, mert hűlt a levegő, mi meg vizesek voltunk, de induljunk el, majd felmelegszünk. Trappoltunk lefele a Kékesről, elhagytuk a helyet, ahol két éve kiment a bokám, hejj de jól megy. Csak az a sok víz meg izó ne lötyögne a hasamban, hú, mostmár muszáj egy bokrot keresni. De itt nincsenek bokrok. Aztán csak megálltunk. Sokan elmentek ezalatt a szünet alatt. De ez nem verseny, kérem. Indulunk tovább, behozunk néhány sporttársat, a cipőm remekül fog a sárban, ami időközben kezd mégiscsak tényezővé válni a folyamatos esőben. Hihetetlen. Új részek következnek, amik a korábbi útvonalban nem voltak benne, gyönyörűek. Csak erre a benyomásra emlékszem belőlük. Futunk falubeli aszfalton is, meg szélnek kitett hegygerincen is, ott tudtam, hogy innen gyorsan lejjebb kell kerülnünk és jobb lesz az idő. Mert bőven van hova javulnia. Csipogás, eszem-iszom. Gél, kis kólával felhigított víz, izó. A kezemen az ujjak virsliszerűre dagadtak, nehéz mozgatni, ezt már ismerem. A parádsasvári ellenőrzőpont (27km) sosem akart eljönni. Itt már környékeztek olyan gondolatok, hogy még messze van a vége, és a neheze hátravan. Akkor kitaláltam egy végtelenül egyszerű mantrát: “Menni kell.” Mert itt nem maradhatok. Várnak. A nagymamám jutott róla eszembe, aki kicsi, törékeny néni volt, végtelen szeretettel irántunk, ő mindig azt mondta: “ki kell bírni.” Ilyen egyszerű. Ráadásul pont anyák napja van. És én itt gondolok rá, a mátrai viharban. Szóval menjünk mááárrrr.

Parádsasvári pont. Szegények, ebben az időben. Utólag esik le, hogy a Hegedűs Zsuzsa volt, aki az Utrakék trailt, aki a másik szívem csücske versenyt rendezi. Bénáztunk kicsit a kulaccsal meg az izó tablettával. Kriszta és Ármin már ott voltak. A szakadó esőben Kriszta ott áll egy szál trikóban és rövidgatyában, fülig ér a szája és örvendezik az életnek. Ezt egyszer mindenkinek látnia kell. elindulunk. Én annyira fázom, hogy nekiindulok az emelkedőn, pulzust ezúttal kicsit elengedem, mert valamitől fel kell melegednem. Kriszta utánam szól, majd utolér. Kriszta, mondj valamit, kértem. Hát ő elkezdett sztorizni a Vadrózsáról, amikor ő itt két marcona keményfiúval keringett az éjszakában a kidőlt fatörzsek között, és nem tudták, hol az út. Nézzem meg, ezek a fatörzsek, amik most bezzeg csinosan fel vannak fűrészelve és félrerakva, mekkora királyság, csak fel kell menni. Igazad van, Kriszta, bár azért mentem már fel hamarabb emelkedőn, merthát ez mégiscsak brutál meredek, de hát van lábam, nem fáj, megállni ilyen emelkedőn tilos, mert nekem annyi, szóval menjünk. Azért lehagytak, de mentem. Ja, hogy ebből kettő van??? Hát… legyen. valami Lipótok ezek. Nekem a bolondokháza ugrott be egyből. Hess.

Innentől kezdve a rossz idő is eléggé elszaródott, hogy cizellált  legyek. Hosszú ideig tartott, amíg elértünk a híres Sombokor lábát. (“ez itt már a Sombokor? -Dehogy is. köze sincs hozzá. -Ja jó.”) Kifacsartam egy adagot a híres csokis GU-ból, mielőtt nekikezdtem, és tudtam, hogy itt vagy egy levegővel felmegyek, vagy… nincs vagy. Mentem, megállás nélkül, minden lépésemmel feljebb. Közben azért előztek, ezúttal két lány is, le a kalappal. Valószínűleg a Sombokor sokat kivett belőlem, pedig meglepően rövidnek tűnt az emlékeimhez képest, és a cipőm is tartott, nem csúsztam meg egyszer sem. Nem is féltem.Felértem a tetejére a gyönyörű sziklák közé, és hát egy fotós sem várt. Nahát,pedig itt két éve  a jégesőben milyen klassz képek készültek rólunk. Ez a Sombokor és a Kékestető közötti pár kmnyi enyhén emelkedő, sziklákkal tagolt ösvény az, ahol úgy éreztem, az életemért küzdök. Itt más beszámolók szerint is extra rossz körülmények (havas eső??) voltak. Nem éreztem rendesen a lábaimat, olyan volt, mintha két boton jártam volna. Állatira fáztam, mondtam Kornélnak, hogy menjen, én az életemért küzdök. Óra csipog, zselé be. Minden izmomat feszítettem, csak hogy előre haladjak.  Kornél a lehető legjobb dolgot csinálta, csendben ment előttem, de nem hagyott ott. Aztán egyszer csak azt mondta: “Gyere Orsi, mindjárt itt a Kékes, és ez nemcsak olyan törpapás mindjárt, hanem tényleg”. Nagyon bíztam benne. Menni kell. Fog összeszorít. És egyszer csak tényleg ott voltak a sárga házikók, a semmiből, a ködből tűntek elő. A Síházban ismét Zsófiék, és egy csomó didergő, bőrig ázott futó. Egyből kérdezték, mit szeretnék, nem nagyon tudtam válaszolni. Aztán kértem kólát, Máté lehámozta rólam az esőkabátot, alatta a zsákomból elővette a GU nápolyimat, megeszegettem és elkezdtem melegedni a hősugárzó előtt. Ahogy elkezdtem reszketni (amit addig nem tettem), tudtam, hogy mostmár jól leszek, a szervezetem újra képes hőt termelni. Állítólag ijesztően néztem ki (az arcukról is ezt olvastam le, kérdeztem, hogy ennyire szarul festek?), Kornél felajánlotta, hogy szálljunk ki, de mondtam, hogy kis idő, és  jól leszek. Segítettek felvenni még egy hosszúujjút az esőkabát alá, sapkát vettem, és indultunk tovább. Ezt hamarabb kellett volna.

A Kékes után nem sokkal elmúlt a szél, elállt az addig folyamatosan zuhogó eső. MIntha egy másik bolygóra csöppentünk volna. Kék háromszög, egy gyönyörű patakvölgy, szalamandra, és a lábaim, mintha mi sem történt volna. Döbbenetes élmény volt. Valószínűleg rendben ment a frissítés, volt erő a lábaimban,  enyém volt a táv, csak az időjárás készítette ki a 48 kilómat. Örültem az életnek, kacarásztunk, szelfit lőttünk, pacsiztunk és irány lefele. Nem rohantunk, nem kockáztattunk, ha már ezt túléltük, akkor érjünk be épen. Egy vízszintes szakaszon megbotlottam egy kőben és kiterültem,mint egy béka. Semmimet nem ütöttem meg, hitetlenkedve, nyakig sárosan álltam fel és röhögve mentem tovább. És végre csak jó volt. Meg a hatalmas katarzis, a “megcsináltam”-érzés. De nagyon közel voltak még a Kékestetőn átélt vihar benyomásai is, valószínűtlen volt az egész.

Könnyű, kényelmes, haladós tempóban értünk be. Szerencsére Döme fotózott, úgyhogy muszáj volt nembőgni.

Életmentő forró zuhany volt a célban. Megölelgettem Krisztát. Visszaért Zsotyek, Zsófi és Máté a Kékesről. Asztalnál ettünk. A világ tökéletesen rendben volt.

Köszönöm, Gabi. A felkészítést, és hogy bíztál bennem akkor is, amikor nem volt velem éppen könnyű. Kinyírtam ezt a nyamvadt gluténérzékenységet is. Kap még pár maratont  a jövőben.