Mielőtt rákanyarodnék a versenyre, talán jobb ha felidézem a felkészülést.
…
Nos igen ez a három pont ami jelzi azt mennyire nem éreztem magam késznek erre a feladatra.
A téli hótaposás, a tavaszi latyakban fürdés és a március/április meg kicsit a május eleji motivációs válság, nem éppen ad szilárd alapot egy ilyen verseny teljesítéséhez, inkább egy jó nagy pofára esés biztos kiinduló pontja lehet. Magam sem értettem, miért mentek jobban a hajnali futások -15 – -20 fokban, de sokkal jobbak voltak. Lehet a tavaszi fáradtság? De igazából mindegy is. Nem volt 100 Forintom a versenyre. Igazából meg is örültem, mikor azt mondtad, hogy a max pulzus 150 körül legyen, de felette, ha lehet ne.

A verseny előtti estét egy kollégámnál töltöttem, egy egyszemélyes felfújható ágyon… Ezt kb éjfél körül felváltottam a bőrkanapéra, de olyan 1-fél 2 körül elkezdett dübörögni a fejemben az adrenalin, a dob meg a basszus…basszus – mondtam magamban – mikor ránéztem az órámra és már négy volt…világosodott (ilyen ez a Norvégia). Még forgolódtam kicsit, de tudtam, hogy ez az alvás kb. ennyi volt. Legalább volt időm összerakni a cuccom.

A start egy kis parkban volt Oslo belvárosában, nem kell sokra gondolni, maga az esemény kicsi, így a körítés ehhez mérten szerény. Lufikapu, meg egy bemondó sátor. Egy perccel az indulás előtt felsorakoztunk, és uccu, megindul a csapat.

Az első 5-8 kili az Akers-elva mentén haladt, ismertem a terepet, ez jót tett a kezdeti izgalmaim és félelmeim kezelésére. A tempó sem volt veszett, együtt volt a csapat, kb 143-145 pulzussal haladtam felfelé. Szépen elhagytuk a várost, nem volt gondom. Már a startban elhatároztam, hogy azt a beállítást választom az órán, ami nem mutatja a kiliket, csak a teljes idő és a pulzus ketyegett, nem akartam stresszelni azon, hogy éppen 10 vagy 12 kilit haladtam. Csak a frissítésre (fél óránként gél+izó és sókapszula az időjárásnak megfelelően 1-1,5 (2) óránként) koncentráltam. Viszonylag egyszerű volt a terep, az első sérülést kb 13. kilinél szereztem, ahol sikerült belerúgnom egy éles sziklába a jobb lábammal. Rohadtul fájt. Mire elmúlt sikerült a bal lábammal is eltalálni egy követ…Gondoltam OK. a körmeim úgyis úgy néznek ki mint egy leprásé, no para, a fájdalom elmúlik, a köröm meg majd leesik, ha le akar esni…16 körül volt az első frissítőpont (csak iso vagy víz) megtöltöttem az egyik kulacsom (mint utólag kiderült jobb lett volna mind a kettőt) és mentem tovább…az első csúcs 18 körül volt, kaptatós, de nem vészes, még friss voltam fejben/lábban, viszont több folyadékot vittem be, mint kellett volna, így kb. kifogytam az iso-ból és mire a második frissítőpontra értem már nagyon szomjas lettem… a probláma oka inkább abban rejlett, hogy a sóra többet kellett innom, amivel nem számoltam… Nem volt vészes, de azért már vattát köptem, mire megint magamhoz tudtam valamit venni. Ez kb. a 30. kili körül volt, amikor felértem a Holmenkollenre. Itt ettem/ittam, rendeztem a sorokat, elővettem a zsákból a friss géleket, eltettem az üreseket. Nem volt gond. Csodálkoztam is, hogy ennyire rendben vagyok. Sajnos a Holmenkollenről indították az 50 km-es csapatot, amit én úgy, ahogy volt telibe kaptam… ettől a ponttól több száz ember próbált osztozkodni egy saras-mocsaras ösvényen, néhol akár percekre is meg-megállva…borzalmas volt… Ettem a kefét, hogy nem haladok, persze a jobb lábammal megint eltaláltam egy követ, ami most már hatványozottam jobban fájt. Nem tudom pontosan mennyi idő telt el, de volt biztos egy jó fél óra – óra mire szétrázódott a tömeg. Persze ők rohadt frissek voltak még, és úgy mentek el mellettem minta én csak állnék…Talán ez volt az egyik legjobban megterhelő része a versenynek. Fejben… 50 kili(b+)…és a talpam elkezdett fájni (tudtam, hogy már szarrá van ázva, mert már rég feladtam pocsolyák kerülgetését, egyszerűen értelmetlen volt, egyszerűbb volt átgázolni, mint ösvényt találni és kikerülni).

Mentem tovább…fél óra gél+iso, még egy fél óra gél+iso…mivel kicsit esett is, meg eléggé felhős is lett időközben a sót kivettem a napi menüről.

60. jéééé 60…frissítő állomás…Ettem valami süté-félét, aminek a krémes teteje beragadt a fogaim közé… elvoltam vele egy darabig mire lenyeltem… ha nem is nagy tempóban, de elkezdtem futni kb 65.-ig, itt volt talán a legtechnikásabb része a versenynek…keskeny saras, csúszós ösvény, ahol jó esetben csak a bokádat töröd ki, rossz esetben pedig egyszerűen belecsúszol a folyóba, ami kb 15-20 méterrel alattad morajlik…itt belassultam rendesen…minden lépésre oda kellett figyelni…

70. innen behúzom, nincs mese. Visszatért belém az élet, egyeneseken futottam, emelkedőn séta. Végre a pulzust is vissza tudtam tornászni 143 fölé (ez ugye a lassú tempónak köszönhetően kb 35-től nagyon leesett 136-138-ra kb). Az utolsó 5 kilin meg azt lehet mondani, hogy futottam is, sorra mentem el az emberek mellett, ami nagyon jó érzés no…

Összefoglalva:

Egy jó kis verseny volt. Szép időben és környezetben. A szervezés se volt rossz, leszámítva, hogy a célban nem lehetett sehol sem zuhanyozni és átöltözni…

50 kili terepen kb 1 órát javítottam a két évvel ezelőtti terepversenyemhez képest, amit mindenképp jó. Nem értem be 10 óra alatt ami mindenképp kudarc.

Taktikailag, nagyon nagy hiba volt belefutni az 50 kilisek csoportjába, talán jobban tettem volna, ha az ott elvesztegetett perceket regenerálódásra szánom ahelyett, hogy taposom valaki ki sarkát a mocsárban.

A frissítés nagyon jól ment, nagyon fegyelmezett voltam és szigorú magammal.

A talpammal kezdeni kell valamit, mert nem volt elég az a kencefice amit a boltban ajánlottak.
Nagyon jól jött az utolsó beszélgetésünk, talán Gabi biztatása és bizalma lendített át a ki nem mondott félelmeimen…

Köszi Gabi a felkészítést, ez a verseny kirántott a motivációs válságból…összeszedtem a mások által eldobált Forintokat!:)