Vegyes érzelmeim voltak a versenyt megelőző hetekben. Eleve nem saját indíttatásból neveztem, hanem főleg azért, mert a futócimbim lemondta a Szimplát, így arra a versenyre nem jutottam el. Számszakilag a Börzsöny Trail nagyon hasonló a Szimplához (táv és szintemelkedés terén), ennek ellenére egész más kép élt róla a fejemben. Sziklák, bozót, sűrű sötét  forró esőerdő, jujjj… és itt persze magunkra vagyunk utalva.

Aztán a közösségi szellem valahogy meghozta a kedvem, és mégis elküldtem a nevezést, és Gabi úgy döntött, hogy a Gizionoktól én leszek a támogatott futó. Nagyon jól jött ez nekem, sok plusz motivációt adott, hiszem egy ilyet nem illik csak úgy ellazázni. A fejemben legalábbis nem.

A felkészülés során  hátráltatott két hétnyi talpi bőnye fájdalom-feszülés-para, amit egy nem a lábamra illő cipő és nem a cipőbe és a lábamra való talpbetét együttesen okozott 13 km alatt. Két 0 km-es  hetem volt így,  erősítésből volt futás helyett heti 3. Aztán óvatosan újra kezdtem a futást. A leghosszabb táv, amit a Börzsöny trailre való készülés alatt futottam, 15 km volt, a többit Gabi szerint majd megoldom rutinból…

A felkészülés része volt még a verseny előtti héten zajló edzőtábor is, ami alatt, bár kímélő programban vettem részt a hétvégi verseny miatt, mégis összekocogtam csütörtökig 41km-t. Meg egy emberes izomlázat Hanka TRX edzése után. Talán mondhatjuk ez alapján, hogy egy unortodox tapering hetet tudtam magam mögött. De inkább az egész versenyfelkészülés az volt (az utóbbi másfél évben nem ehhez szoktam, lássuk be).

A verseny reggelén kicsit késve indultunk, némi városi gyorshajtás után következett az idegőrlő araszolás a 2-es úton. Fél órával rajt előtt sikerült beesnem, rohantam a rajtszámomért, annyira, hogy a tornateremben hátulról nekimentem a Belus Tominak, de rá sem néztem, csak elnézést kértem és mentem volna tovább, amikor rám szóltak, hogy HELLLOOO! És a nagy meglepetés, hogy  tegnapi UTT után Gabi ide is eljött szurkolni nekünk. Nagyon-nagyon megörültem neki és persze a többi Gizionnak is, akik már mind a rajtkapunál vártak.

A rajtszámfelvétel után  felmértem a  tragikus hosszúságú wc-sort, és esélytelennek minősítettem, ennek később sajnos jelentősége lesz…
A célkapu előtt lőttünk egy csapatfotót, Gabi diktálta nekem a bemelegítést (!!!), és pár perc múlva már a rajtban toporogtam, ahol még összefutottam pár kedves ismerőssel.

Ellőtték a rajtot, én pedig rögtön az első projektemen kezdtem dolgozni, még pedig, hogy találjak egy alkalmas bokrot, de erre majdnem 2 km-t kellett várnom. Később, kb 12-13 km-nél sikerült utolérnem azokat a futókat, akiket itt elengedtem. Addig még fel kellett kapaszkodni jó pár emelkedőn. Ezalatt, első 10-15 km-en nem akartam 160-as pulzus fölé menni, próbáltam tartalékolni. A párás melegben ez mérsékelten sikerült csak, de most nagyon szigorú voltam magammal, mert tudtam, hogy így úszhatom meg, hogy az utolsó 10 km nagyon fájjon.

Széles napsütötte rétek és meredek single trackek váltogatták egymást. A saját frissítésem a hátamon vitt vízből, a kulacsaimban levő izóból és gélből állt, próbáltam megelőzni az eléhezést-szomjazást, az első kulacsból hamar meg kellett innom az izót, hogy vizet tölthessek a 12 km-nél levő ponton. Ott még elsöprő gasztroélményben volt részem gyönyörű friss koktélparadicsomok formájában, úristen, de jól esett az a trutyiízű gél meg izó után. Itt ért utol a Belus Tomi is, kiabáltam utána, ahogy elkanyarodott az M táv útvonalára, majd rohantam tovább némi sárban. Következett a hoooossszú mászás a Nagy-Mánára, a felérkezés utáni látvány bőségesen kárpótolt az addig kiállt megpróbáltatásokért. És tényleg volt málna útközben :))

Egyenletes tempóban, megállás nélkül haladtam, előzni is sikerült jó párszor. Sokat kivett belőlem az emelkedő, és a tetején nehéz volt újra futni, de. Azt mondtam magamnak: VAN LÁBAD? van. FÁJ VALAMID? jé, nem. Akkor TOLJAD NEKI, MERT GABI OTT VÁR A CÉLBAN!!! Ez hatott. Többször is.
Egy hosszabb szintben kanyargó lélegzetelállító single track következett, ahol végre tudtam lendületesen futni. Ugyanitt megint velem volt az eltévedők védőszentje: pár lépéssel azután, hogy elnéztem a leágazást, szembejött velem egy fiú, aki már egy ideje a rossz irányba futott és akkor ért vissza. Gyorsan elővettem az itinert és kisütöttük, hogy pár lépésre vagyunk a jó elágazástól, a piros háromszög kezdetétől, ami már a Nagy-Hideg-hegyre vitt. A meredek emelkedőn jött szemben az élmezőny, akik már megjárták a fenti frissítőpontot (23 km), ez elég nagy ösztönzés volt nekem, hogy haladjak és próbáljam tartani a pozíciómat. Le sem tudnám tagadni, hogy a ilyenkor azért bennem is van némi versenyszellem.

A Nagy-Hideg-hegyen a frissítés mellé kunyeráltam még némi naptejet is, és még be is kentek, wow. Rohantam tovább és most végre én voltam az, aki már mehetett LEFELÉ, miközben a többiek még csak most másztak fel… A Nagy-Hideg-hegyről  a gyönyörű piros-kék jelzésű gerincen futottam végig a Csóványosra. Már jártam itt tavasszal, csak az ellenkező irányban. Így arra is fel tudtam készülni lélekben, hogy milyen emelkedő visz majd fel a Csóványosra (25 km). Ezen a végtelen, poros, gyökerekkel benőtt emelkedőn feltűnő volt a hatalmas csönd, még a mászás mellett is felfigyeltem rá: fura volt, sehol egy madár, vagy zümmögő valami, amik amúgy egyből megtaláltak, ha csak egy pillanatra megálltam. De végül mégsem lett vihar, pedig szerencsére borult volt és a szél is fújt mellé, ahogy addig többször is, nagyon hálás voltam érte.

A Csóványosra felérve várt még egy ellenőrző csippantás, és hogy innentől folyamatos 9 km-nyi lefele a célig. (A két évvel ezelőtti Börzsöny Trail S táv útvonala, amin a totális lepukkantságból, két hónap készülés után indultam el, és nagyon jó élmény volt, még akkor is, ha a csúcson véletlenül nem várt minket senki :)))) Tudtam azért, hogy hosszú lesz ez, de újra elővettem a fenti mantrámat, és siettem, nehogy Gabi megunja és hazainduljon, mielőtt beérek. Szép, ritkás erdő, lépcsők, kövek, majd Itt a vége, helló 40 fokos aszfalt a kihalt, néptelen faluban, nagyon röhögtem, hogy ez zsinórban a harmadik verseny, ami nekem idén így végződik. A célban boldog trappolás, kaptam gyönyörű érmet, hidegvizes törölközőt és egy Főnit is a nyakamba, szegényt kicsit összevizeztem.

Hát srácok, ezért nagyon megérte. És az is nagyon boldoggá tett, hogy március óta valahogy áthuzalozták az agyamat, elengedtem a szenvedést futás közben, jött helyette a szemlélődés, meg a boldogság, hogy van lábam és működik.

4:49:55 a hivatalos időm, a női 18/43. helyezést érte.

Nem tudom mondtam-e, de erre a versenyre csak azért bólintottam rá, mert annyira képtelen ötletnek tűnt, hogy akár még jó is kisülhet belőle, gondoltam, na meg nyuszi vagyok én ahhoz, hogy az edzőmmel szembe menjek..:-)

(*motivációs megmozdulásnak szántam – Gabi)
Életemben nem versenyeztem ilyen rövid távon, a meleget nem bírom, különben is alig 2 hete mertem egyáltalán terepre merészkedni. Aztán teltek a hetek, mentek az edzések, gyűjtöttem a szintet és kezdtem pakolni a hátamra a saját elvárásaimat. Mert nincs annak enélkül is elég baja!:-)

Így jött az első kihagyás egy torokbajos vírus miatt, de utána hamar magamhoz tértem. Magamhoz képest pörgött a lábam és vadul kalkulálgattam a várható teljesítést.  Na, a következő héten már nem kellett ezzel sokat foglalkoznom, jött a torokgyulladás második felvonása. Kiütéssel győzött és küldött parkolópályára 8 egész napra. Felültem a hullámvasútra, napról napra kellett halasztani az újrakezdést, de amennyire tűnt reménytelennek, úgy raktam le szinte minden pakkot és a cél csak a rajthoz állás lett. Tudtam onnan már beérek, akárhogyan is. A szombati átmozgatón is csak kapkodtam a levegőt, a pulzusom a futócipőm látványától is 170 volt. Az utolsó manuálterápiától megint vacakolt a derekam. Oké, mosolygós menet ez már nem lesz. De ezért nyomtam a gyógytornát minden nap, ezért változtattam az étrendemen és megígértem az érmet a kisfiamnak. Nem lehet, hogy megint csak Apa hozzon érmet!

Iszonyú meleg van, a bemelegítés után már levegőért és kegyelemért fohászkodok.

Az még odébb lesz. Elrajtolunk, mindenki tolja, éget az aszfalt, könyörgöm csak utolsó ne legyek! Megyek én is, nézem a pulzusom, de minek?! Már nincs korlát, nincs pk, lehet menni, de a 173 akkor is magas. Zihálok, de inkább hangosítok a zenén. A lábam vinne, de ólomsúly ül a tüdőmön. Így telnek a kilométerek, sokan hagynak le, visszaelőzni senkit nem tudok, mi lesz ebből, de haladok.

A pálya nem túl mozgalmas, nagyon futható, na de az most épp nem annyira megy. Marad a gyaloglás felfelé, itt legalább nem hagynak le többen. Aztán gyorsan elkezd lejteni az út, uppsz, ez gyorsan eljött, innen már csak be kell gurulni. Most nem vagyok bátor, kell még az a derék, nem itt fogom szétcsapni. És megint az aszfalt, most nagyon hosszan. Tudok gyorsítani, de csak nem jön a vége..Ezen jót derülök, az egész 8 kili, én meg itt vicsorgok. Aztán csak eljött a cél, jobbra csapattársak, a célegyenesben meg Gabi, én meg megkönnyebbülten kapkodom a levegőt. Eufória nincs, örülök, hogy beértem. Köszi a hátizmaimnak, hogy egyben tartottak.

Sok még a tennivalónk, de már tudok mosolyogni magamon és nem gúnyosan. Ez most a legnagyobb eredmény! Köszönöm Gabi! Jön majd a többi is.