Ultrabalaton, páros teljesítés – Orbán András, beszámoló

Posted on 2025.05.11.

Nem tartom magam ultrafutónak. Alapvetően maraton futó vagyok. 2018 végén kezdtem a futást, azóta 10 maraton van mögöttem, 2021 óta 3 órán belül szoktam őket futni. Kétszer kikacsintottam hosszabb távra is és futottam (saját szervezésű) 100km-t. 2021-ben futottam UB-t tízfős csapatban, és megérintett a verseny hangulata, és már akkor eldöntöttem, hogy egyszer ide még visszajövök párosban.

Ez a terv aztán sokáig húzódott, míg tavaly szeptemberben aztán egy hirtelen elhatározásból megkérdeztem egy Google-ös kollégát, Nicolò-t, hogy nem futná-e le velem ezt párosban. Nicolò (aki 20 évvel fiatalabb nálam) kb hasonló tempójú futó, félmaraton, illetve rövidebb távon gyorsabb nálam, maratonon kb egyenlő, de hosszabb távú tapasztalata nincs. Rögtön igen-t mondott, és beneveztünk. Nekem nagyon vonzó volt az egész “csapat” koncepció, hogy van még egy ember, akivel együtt lehet tervezgetni, álmodozni, akár együtt lehet egy kicsit edzeni is.

Mivel 100km-t futottam már egyben is, ezért eléggé biztos voltam, hogy darabokban is menni fog. Nicolò pedig elképesztően jó állóképességű, Ironmanje is van, (nekem is egyébként 🙂), úgyhogy benne is elég biztos voltam. Ezért mi egyértelműen az időre mentünk, nem csak a teljesítésre. Megnéztük az előző évek eredményeit, és láttuk, hogy 16:xx-szel lehet nyerni, és sokszor 18 óra körüli idő is elég még a dobogóhoz. Szóval a kimondott cél a dobogó volt… Én még sohasem álltam semmilyen verseny dobogóján, ezt szerettem volna behúzni.

A felkészülés nem indult jól, december-január környékén elég sokáig beteg voltam, de február közepétől a versenyig egy problémamentes 10 hetes felkészülést sikerült megvalósítani (kb 90km körüli hetek, 6 futás, ebből 2 strukturált edzés, egy hosszú). Még egyszer köszönet edzőmnek, Korányi Balázsnak a felkészítésért. Futottam 2x éjszaka is és 2x szimuláltam a versenykörülményeket (3x10km, közte 45p szünet), ahol a frissítést is gyakoroltam.

A terv az volt, hogy minden szakaszban cserélünk, tehát kb 10×10 km-t kellett futni. 4:45-ös átlagtempó volt a cél. Nicolò-nak hasonló, ami kb 16 óra 30-ra hoz be minket. Ezt a tempót 135 körüli pulzussal tudom frissen, de senki nem tudta mi lesz a verseny második felében, mi lesz éjszaka, mi lesz a frissítéssel. Lássuk be, ez volt életem első hivatalos ultra versenye.

Igyekeztünk profin készülni arra, amire lehetett. Volt biciklis kísérőnk is, Marzia, és 2 autós kísérő, Balázs és Kurucz András. Ezúton is köszönöm nekik a sok segítséget, nélkülük nem ment volna!

18 órás köridőt adtunk meg, ezért csak pénteken 11:35kor indultunk. Még sosem volt ilyen kényelmes versenyrajtom, rendes alvás, reggeli, tollászkodás, mind belefért. Az időjárás tökéletes volt az erős szelet leszámítva, ami valamiért az egész Balatonkör alatt szembe fújt. De tényleg, hátszelet egyedül Keszthely környékén egy rövid ideig érzékeltem.

Az első 3 szakasz problémamentes volt, valamivel 4:40 alatt mentem. (Nicolò is). A 6. helyen voltunk (51 kétfős férfi csapat volt), viszonylag stabilan. Viszont a harmadik pihenőben már nem esett jól az eltervezett frissítés: szünetben Cliff bar, futás előtt gél, futás közben i-am ital.

A 4. szakaszban hányingerem és hasmenés érzetem is volt. Készültem erre, volt nálam immodium, ettől valamivel jobb lett. De belegondolni sem mertem, hogy mennyire az elején vagyunk. Ez ráadásul egy hosszabb szakasz, 13.6km volt. A tervezett tempót (4:45) tudtam azért tartani, de nem könnyedén. A szünetben nem igazán sikerült a megkönnyebbülés, de elkezdtem mást enni, sósat (ropi), levest. És kevesebbet.

Az 5. szakasz rövidebb volt és oké volt, jól indult és csak az utolsó 2-3km-en volt megint hányingerem. Ittam az izo-t, féltávnál, de nem esett jól, sőt, akkor lett rosszabb. A 6. szakaszban (kb 50-60km) egyre jobban fájt a hasam és lassultam is hangyányit, míg végül 2km-rel a vége felé kértem egy “emergency váltást”. Nem tudom hogyan, de Nicolò és az autó 2 perc múlva ott termett és cseréltünk ponton kívül. (tudtam hogy erre van lehetőség, ha indokolt). Utána sikerült megkönnyebbülnöm (egy bokorban) és a szünetben alig ettem, főleg sósat. Volt nálunk sós sajtos kifli, az esett jól. Profi táplálék 🙂 Közben ugye muszáj volt autózni, a kanyargás, zötyögés is zavart. Viszont úgy éreztem, hogy izomzatilag teljesen jól vagyok, “csak” a gyomromat kell helyretenni, és utána akár minden jó is lehet.

A 7. szakasz volt a mélypont (~60-70km), a hasam továbbra is fájt, és éreztem, hogy nincs erőm. Hiába próbáltam, már lassultam, közel 5 perces kilométereket futottam (sőt egy még azon kívül is volt).

Muszáj volt megállni és még egy bokros kört tenni, ez most már versenyidő alatt történt (kb 2 perc). Viszont ezután csoda történt…. A következő kilométerek olyanok voltak, mintha kicseréltek volna. Elmúlt a hasfájás, elmúlt az émelygés, és hirtelen 4:40-4:45 között futottam fele annyi erőlködéssel, mint percekkel korábban. Óriási tanulság és nem akartam elhinni.

A 8. szakaszban teljesen jól voltam. Sokkal kevesebbet ettem, futás előtt közvetlenül már nem, futás közben nagyon óvatosan. Kb 145km-nél(?) utolértem Hankát, tudtam már Balázstól, hogy közel van, nagyon szerettem volna találkozni vele, de nem voltam benne biztos, hogy a sötétben megismerem. De amint megláttam, tök egyértelmű volt, pedig nem is tudtam, hogy milyen szerkóban volt, de a Straváról ismertem a lila kompressziós zokniját 🙂… Meg igazából rögtön láttam, hogy ő az. Csak egy pár másodpercre mellé szegődtem, nagyon biztatott, ami tök jól esett, mondta, hogy csak mi nem fogunk elfáradni az éjszaka, mindenki más igen. Ekkor egyébként még mindig 5-6. hely körül billegtünk. Hihetetlen volt, de én úgy mentem mint az első pár szakaszban, alig hittem a szememnek és az órámnak, 4:40 közeli tempóban.

Minden szünetben Nicolò volt az első kérdésem. Ő 60-ig baromi jól ment, 4:40 körül, de utána lassulni kezdett és érezhetően fáradt. A 7-9. szakaszokban 5 percen kívüli tempót ment, de még így is a mi csapatunk alig lassult és szépen jöttünk fel, most már stabilan a harmadik helyen voltunk, a második csapat és a negyedik is kb 15 percre volt tőlünk. Mivel nem egyszerre rajtoltunk, ezért igazából nem pontosan tudtuk a helyezésünket. A második helyen álló csapat egy órával utánunk indult, és ezért róluk mindig csak utólag derült ki, hogy előttünk vannak.

Én a 9. szakaszban is nagyon jót mentem, hirtelen minden működött, 4:45-ön belül voltam végig. Az, hogy pontosan hol vagyunk összefolyt, a tök sötétben időnként azt sem tudtam az egyes pontokon, hogy merre van a Balaton. Akarattyán éjjel 1 óra körül megjelent Blanka, András felesége, kijött nekünk szurkolni, az nagyon jó érzés volt.

Az utolsó szakasz örömfutás volt, biztosnak tűnt a harmadik hely és a dobogó, én még egy kicsit rátenni is tudtam, 4:40-en belüli km-ek is voltak. Ekkor már teljesen a zenémben voltam elmerülve, nem nagyon figyeltem semmire. Egyszercsak Marzia, a bicikliről mondta, hogy ha megnyomjuk, még másodikok is lehetünk. Ezt én nem hittem el, mert az előbb még 15 perc volt a különbség, utólag elég érthetetlen, hogy ezt nem “tisztáztuk”, de én amúgy is mentem, amennyire tudtam.

Viszont Csopakon, amikor én végeztem, tényleg ért a hír az autóban, hogy az előző ponton már mi voltunk a második helyen 80 másodperccel(!). Nem tudtuk, hogy az én utolsó szakaszomon hogy változott ez az időeltolódás miatt, de gondoltam, hogy valószínűleg még nőtt az előnyünk. Ennek ellenére Nicolò-t úgy indítottuk el a Csopak-Füred utolsó szakaszra, hogy 80mp különbség van, úgyhogy adjon bele mindent. Bekapott egy narancsos gélt, és 4:25-tel lenyomta azt a 8km-t 🙂. Ezen az abran latszik, hogy hogyan alakult a helyezesunk a verseny folyaman. Mivel mi viszonylag keveset lassultunk, ezért a 8. helyről folyamatosan jöttünk felfelé a másodikra.

A célba érkezés fantasztikus élmény volt, végre mind az öten együtt voltunk, megcsináltuk, amiért jöttünk, nagyon büszke voltam magunkra és hálás az egész csapatnak. Ez mégiscsak eredetileg az én álmom volt… Egy órával később hivatalosan is megtudtuk, hogy másodikak lettünk, 7 perccel végül. A gyomorproblémákkal és egy 2 perces vasúttal együtt 16:23-at futottunk, pár perccel még a tervnél is jobbat!

Ami hihetetlen volt még, hogy a következő napokban mennyire jól voltunk, vasárnap már lépcsőzni is tudtam, szinte semmim nem fájt. Az eredményhirdetést megvártuk, óriási élmény volt és nagyon jól esett, ahogy más (ismeretlen) csapatok is gratuláltak nekünk. Összességében hibátlan volt, szinte örülök, hogy volt nehézségem, mert így be tudtam bizonyítani, hogy ki lehet belőle jönni.

Folytatást még meglátjuk….

Fotók: NNUltrabalaton, saját

Ultrabalaton 2025 – összefoglaló

Posted on 2025.05.09. Updated on 2025.05.11.

Miután az egyéni futók beszámolói mind kikerültek, egy gyors összegzés.
8 egyéni indulóból öten teljesítették szintidőn belül a kört, egy Gizion pedig időn túl ért célba.

Az egyéni eredmények:
Halász László, 6. hely 19:59:59, beszámoló, befutó
Paulovics Rebeka, 3. hely 22.01:55, beszámoló, befutó
Földes Csaba, 25. hely 22:59:30, beszámoló, befutó
Parragh Dániel, 70. hely 27:08, beszámoló, khm, befutó helyett, bocsiii
Hegedűs Ákos, 94. hely 28:30:14, beszámoló, befutó
Szintidőn kívül: Baráth- Móder Ignác, 33:13, beszámoló, befutó
DNF:
Evetovics-Balla Hajnalka, beszámoló
Evetovics Milán

Köszönjük a segítők munkáját!
Dodek Ági beszámolója
Huszti Gyuri beszámolója

Laci frissítését itt örökítettük meg:
Balatongyörök
Balatonberény
Balatonszárszó
Balatonfűzfő

Sikerült egy második helyet elhoznunk a férfi párosok versenyében:
Google Switzerland- Orbán András és Nicolo Mazzucato , 16:23:15
András beszámolója

Minden Gizionnak gratulálunk aki részt vett az eseményen, igazán jó mulatság volt! ;-P
#gizionpower

Ultrabalaton, egyéni futó kísérése – Huszti György

Posted on 2025.05.08.

Lassan két hét telt el az UB 2025 verseny óta és még mindig a hatása alatt vagyok, pedig én nem is futottam. Olvastam sok UB beszámolót azóta, rengeteg szép élményt gyűjtöttek a résztvevők. Főleg a szombati csapatoknak gyakorlatilag egy huszonegykétórán át tartó buli az egész. Ezt szerintem nem is lehet másképp látni. És ebben a formában ez így is van rendjén.

A pénteki rajt (egyéni, páros és a 3-6 fős váltó) picit másról szól. Ott már több kell. Jóval több. A legutóbbi UB, amin részt vettem két éve volt, amikor is egy 9 fős csapatban futhattam. Azt hiszem azt ki is maxoltam, futottam egy jót, és buliztam a csapattal végig, hiszen együtt haladtunk pontról pontra. A hosszú ébrenlét, a futás, a koncentrálás, egymásra figyelés ebben a formában is ki tudja csinálni az embert, napokig tartott, mire kipihentem.

Az UB-ra nem csapatban futóként és még csak nem is futóként tértem vissza. A nagy létszámú váltóban futós részvételem után azt gondoltam, hogy ha legközelebb futnék is az UB-n, akkor 50-60 km futás a minimum, amit teljesítenék. Először 4-5 fős váltóban gondolkodtam. De nem volt meg a csapatom, igaz nem is kerestem, így a 2024-es esemény ki is maradt nekem. Persze ez nem is volt annyira egyértelmű, mert 2024. februárban Igi megkeresett, hogy az első 100 km-es futásán lennék-e a kísérője, segítője. Igi akkor elmesélte, hogy a célja az UB egyéni teljesítése, de ahhoz egy jó 100-ast kell futnia. A felkérést természetesen örömmel fogadtam, Igi teljesítette is a 100 km-t, de sajnos nem sikerült „kvalifikálnia” magát a 2024-es UB-ra. Lehet azt mondani, hogy mindketten tapasztalatlanok voltunk ebben a műfajban, sokat is járt az agyam utána, hogy én, mint kísérő/segítő mit tehettem volna másképp, hogy ne így alakuljon.

Bár nem én voltam a főszereplő, de azt egy életre megtanultam, hogy ebben a műfajban már nem elég az, hogy felveszem a futómellényt, tele rakom vízzel teli kulaccsal, géllel, sótabival és gyí, hanem ott kell legyen veled valaki, aki egy darabig csak kísér, aztán meg húz, lök, tol, vonszol (lehet hozzá gondolni még hasonló szavakat) tovább, ha már rohadtul nem megy a futás.

Nem telt el sok idő, Igi újra megkeresett, hogy az Omszki ultrán javítana, újra teljesítené a 100 km-t. Felkért, hogy itt is segítsek neki. Természetesen azonnal igent mondtam. Ez egy teljesen más esemény volt, itt körönként, kb. másfél km-ként találkoztunk. Óriási motiváció volt ekkor is Iginek és jó erőben volt. Igyekeztem ismét a lehető legnagyobb segítség lenni Iginek. Előre kiszámoltam az óránkénti szénhidrátbevitelt és ehhez igyekeztük tartani magunkat. Persze a tervek is azért vannak, hogy ha valami megoldandó probléma miatt szükséges, akkor legyen mibe belenyúlni. Nem volt zökkenőmentes, de szép teljesítés lett Igi részéről, persze ez a táv már az a táv, amikor többszörösen igaz az, amit magamban megfogalmaztam az egyik maratonom futása közben. Fájdalom, mélypont, küzdelem, feltámadás, örömkönnyek. Én ezért futok, ezért szerettem bele a maratoni távba és bár a 100 km alatt még több ilyen rész van nem jött meg a vágyam ehhez a műfajhoz. Még 

Visszatérve az UB-ra. A szép és eredményes tavasz után Gabitól zöld jelzést kapott Igi a 2025-ös UB egyéni teljesítéshez. Persze menetközben én is igyekeztem építeni futós karrierem, hiszen volt óvatos célom egy 3 fős teljesítésre, ehhez az augusztus végi Suhanj6 verseny trióban futva pont jó ötletnek tűnt. Ahogy indult az UB nevezés meg is beszéltem a csapattársakkal, hogy beneveznék az UB-ra velük. Aztán jött a telefon. Igi elmondta, hogy benevezett az idei UB-ra és szeretné, ha én lennék az egyik kísérő. Ekkor kiderült, hogy Ágit is felkérte, aki már el is vállalta a kísérést.

Ahogy közeledett a nagy nap én is egyre jobban izgultam. Én jó, ha 2 órát tudtam aludni a verseny előtti éjjel. Igi viszont jól aludt, ez nagyon jó hír volt. Az indulás előtt egy héttel összejöttünk egy kis megbeszélésre, grillezésre. A jó tanácsokat, útravalót Gabi is megosztotta velünk. Pár nap alatt összeállt a frissítési terv. Szuper lett. Gyors fejszámolás után összegezve a mennyiséget, egyből örültem, hogy kisbuszt béreltünk és nem a kombival indultunk útnak 

Igi előzetesen azt ígérte, hogy szót fogad, mindent, amit mondunk úgy csinál, nem akar a tervtől eltérni. A körbefutásra 28 órás célidőt fogalmazott meg, ami szerintem teljesen reális volt. Egyszerű matek, 11-12 órás első 100-as után 16 órás második 100-as. Persze, amikor még az első maratonomra készültem, akkor már azt mondták a „nagyok” hogy a maraton nem két félmaraton, hanem annál több és ez így igaz az UB-ra is, ami nem 2×100 km, hanem annál jóval több.
Ágival azt beszéltük meg, hogy kb. két óránként váltjuk egymást a bringán, felváltva vezetjük a kisbuszt is. Nekem volt egy kis félelmem, hogy a sok kísérő miatt nem nagyon fogunk tudni a váltópontokon megállni, de ez a félelmem nem tartott sokáig, gyakorlatilag úton-útfélen megálltunk, mindig úgy tudott a váltás történni, hogy Igit is fel tudtuk készíteni a továbbhaladásra a kisbusznál. A frissítést ütemesen, 20 percenként adagoltuk, de hamar jött egy megoldandó probléma, hogy a szükséges folyadék egyszerre fogyasztása nem esett jól, ezért gyakorlatilag hamar rááltunk arra, hogy a folyadékot menet közben több részletben adagoltuk. Viszont ez külön nehézséget jelentett, hiszen a sokszor elég szűk útvonalon nem lehetett egymás mellett haladni úgy, hogy még más is elférjen mellettünk. Menet közben azon agyaltam, hogy Iginek mivel teszek jót, ha beszélek hozzá, vagy ha csendben maradok. Gyorsan belegondoltam abba, hogy nekem mi lenne jó, ha én futnék, így inkább csendben maradtam, csupán az étlapról soroltam az elfogyasztandókat. Keszthelyig csak ámultam a táj szépségén, hiszen errefele nem igazán jártam még, de amikor igen, akkor sem a tájjal voltam elfoglalva. Egyszer-egyszer csak nem bírtam ki, hogy szót ejtsek valamelyik csodáról, de hamar rájöttem, hogy jó döntés volt az elejétől csendben kísérni Igit.

Azt hiszem az igazi buli Keszthely után kezdődött. Szinte a semmiből Igi elkezdett szédülni. Erre a jelenségre már volt példa, amikor kísértem, növeltük a só bevitelt, de nem javult a helyzet. Nagyon belassultunk, a szédülés miatt hosszú séták jöttek. Aztán a gumicukrot kivettük az „étlapról” mert arra is gyanakodtunk, hogy nagyon hirtelen dob a vércukor szinten, majd hirtelen esik le. Innen javult a helyzet, de jött a küzdelem, lassabban ment a futás és hullámokban jött a szédülés. 12:30 óra alatt léptük át a 100 km-t, de lehet azt mondani, hogy jóval könnyebben ment, mint az első két 100 km-es teljesítés. Balatonberény környékén, ahol épp váltottunk Ágival és a „pihenőmet” töltöttem elropogtattam egy csomag szotyit is rekordidő alatt, rágcsálhatnékom volt. Na jó, kicsit azért izgultam, ideges voltam, hiszen innentől aztán teljesen a sötétségbe, az ismeretlenbe haladtunk tovább. 

Besötétedett, Bélatelepnél járhattunk, lassan haladtunk, de haladtunk. Félelmetes volt a Balaton, a viharos szél korbácsolta a vizet, egyébként megkezdődtek a végtelen hosszú unalmas, ingerszegény útszakaszok. De mit panaszkodok, nekem a motivációt kellene adnom a tovább haladáshoz. Olykor-olykor a biciklit tolva gyalogoltam Igi mellett. Fonyódnál megláttuk Igi rajtszámát krétával írva az aszfaltra. Hihetetlen, hogy ezek az apróságok is mennyi erőt jelentenek. Folyamatos a haladás, valamivel mindig tudtuk terelni a gondolatokat a szenvedésről, a küzdelemről, ment a sokadik frissítés, voltak még versenyzők, akikkel találkoztunk. Egyre nehezebben ment Igi, eleinte csak néha jelezte, hogy szarul van, majd úgy 130-140 km közt a lábai már nem akartak menni. Nem volt fájdalma, fejben is rendben volt, de azok a lábak rogytak a fáradtságtól. Ez a rész már teljesen ismeretlen volt, ebből én se készültem fel, hogy ez mit jelent. Úgy gondolom, hogy a 28 órás célidő ebben a hosszúra nyúlt mély „ponton” ment el. Az éjszaka és egyben az egész kör legnehezebb része talán 3 órakor lehetett, nekem is itt volt egy pici mélypontom, leszálltam a bringáról, váltottunk Ágival jeleztem neki, hogy mi a helyzet. 

A következő váltásnál szó nélkül tettük a dolgunkat, mintha mi sem történt volna és mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Felkelt a nap, Siófokon jártunk, hosszú órák óta senki sincs az utcán, egy-két frissítőpontot be is zártak már. Újra felpattantam a bringára úgy éreztem, hogy újult erőre kaptam. Láttam Ágin, hogy valami nem okés, éreztem, hogy pihenésre van szüksége, de egy szóval sem panaszkodott, nem is nyaggattam, jeleztem neki, hogy megyek amíg bírok, csak akkor adom át a bicajt, ha nagyon akarja  Nagyon kemény éjszakán voltunk túl, nem vagyok benne biztos, hogy minden percben a legjobban cselekedtem az út során, de még kitartunk. „Túl voltunk a háromnegyedénél, Igi! Már csak 50 km és az apró van hátra” – néha próbáltam motiválni Igit, de a „Gyuri ez kurva sok még!” válasza után muszáj volt kiegészíteni a gondolatom. „Igi ezt már megcsináljuk még akkor is, ha…!” Nem is tudom, sokan nem szeretnek számolgatni, de Igi is felosztja mindig a távot, sokat segít mentálisan, persze értem, az 50-et most nem volt olyan jó érzés hallani. Elmeséltem közben, hogy mennyien kiszálltak, feladták és mennyire büszke vagyok rá, hogy már több, mint 12 órája nehezen megy, de megy és talpon van. A balatonvilágosi emelkedőnél elkapott minket az eső. Megbeszéltük a mászás közben, hogy ha felérünk, akkor már zsebben a kör. Azt hiszem szeretni fogom ezt az emelkedőt. Megmásztuk. Mintha Igi is erőre kapott volna, egyre gyakrabban fut újra. A frissítést továbbra is ütemesen adagoljuk, semmi nyünnyögés mindent elfogad. Jó egyszer volt egy kicsi, mikor jeleztem, hogy maradt még gél a csomagolásban, tessék csak kiszívni rendesen. Szarrá ázva Akarattyán váltottunk ismét Ágival. 

Számolgattunk, még a 33 órás riszpekt teljesítés meglehet, ha már a 31 órás szintidő elúszott. A depózást rövidre fogtuk, Igit tovább löktük, siettünk előre az utolsó szintidő mérő helyre. Sikerült időben odaérnünk és még két egyénit is beértünk. Az utolsó előtti váltásunk volt Ágival. Mondtam Iginek, hogy Balatonfüreden a nap is ki fog sütni csakis a tiszteletére, majd hozzátettem: „Lehet, hogy nem a legjobb, de a legszebb félmaratonod lesz ez!” Persze a napocska nem várt, elállt az eső és a nap is kisütött. Egyből meleg és pára lett, a biciklin is rövid ruházatra kellett vetkőzni. Igit is hirtelen megdolgozta a meleg, elkezdtem a vizet locsolni rá, Ági szerzett jeget, ami nagyon jót tett. Jött az erő, egyre csak gyorsultunk, még ma sem tudom felfogni, hogy egy ilyen állapotból hogyan állt fel Igi és ment előre még akkor is, amikor előttünk szedték össze a frissítőállomásokat és mögöttünk meg jött a záróbiciklis. Először nem tudtam, hogy ő ki, de kértünk segítséget tőle, ha már ott lopakodott. Jól fel volt szerelve a bringája, úgyhogy kértünk vágóeszközt, mert a karkötő szorította Igi csuklóját, majd én kértem imbusz kulcsot, mert a nyereg meglazult és nem tudtam ülni a bicajon. 

Az utolsó 12 km-en Ági kísérte Igit, már senki és semmi nem veheti el Igitől azt, hogy körbefutotta a Balatont. Az utolsó 4 km-en akkora erő jött még elő Iginek, hogy gyakorlatilag végig futotta ezt a maradék szakaszt. Örömkönnyek, ölelés a célban, zokogva hívta fel Szandrát, persze, hogy potyogtak az én könnyeim is. Már nem járt a befutó szalag, a befutó érem, de azt hiszem minden elismerés Igié. 

Egy kicsit túlóráztunk, 33 óra 13 perc alatt kísértük körbe és bár 180 km-nél Igi azt mondta, hogy velem szívesen körbe futná párosban a Balatont, és hogy már a csapatnevet is kitalálta (GIGI), de egyelőre ez még nem opció, hiszen már a célban elhangzott, hogy „jövőre újra itt, Veletek, ugyanebben a felállásban!” Számíthatsz ránk, jövőre elhozzuk azt a szalagot! És az is biztos, hogy addig nem futok az UB-n, amíg Igi egyéniben indul a versenyen.