Ultrabalaton

Csathó Tímea – UB beszámoló (vigyázz, sírós)

Posted on Updated on

Nem szoktam megosztani a nagy futós teljesítményeimet (főleg azért, mert nincsenek, másrészt meg nincs igényem rá – sem arra, hogy legyenek, sem arra, hogy megosszam őket), de az UB-ra büszke vagyok. Nem elsősorban a futás miatt, hanem arra, amit együtt, csapatként véghez vittünk (a Suhanj! Alapítvány sérült és fogyatékkal élő futóit kísértem guide-ként). Együtt mindenkivel beértünk, mindenkit bejuttattunk a célba. Nem utolsósorban magunkat is.

Az „előzmény” az egy héttel ezelőtti első maratonom volt, amire persze szintén büszke vagyok, csak máshogy. 🙂 Kicsit sérülten készültem és sérülten futottam (ok, erre nem vagyok annyira büszke), fájt is utána a térdem rendesen, két napig nem nagyon bírtam járni, de nem szerettem volna elengedni azt, hogy guide futóként kísérjem fogyatékkal élő sporttársainkat az UB-n (ami nekem amúgy az első volt). Kb 3×10 km-t vállaltam papíron (approved by Gabi), de úgy voltam vele, hogy nekem a maraton után ez már csak jutalomjáték lesz és az volt a terv, hogy addig futok, amíg nem fáj, legyen az csak 2 km vagy 12, mindegy. Ezt jeleztem is az elején a csapatnak, szóval abszolút el tudtam engedni a teljesítmény részét, nyilván ebben segített az is, amit a szervező srác osztott meg a csoportban:

„A legfontosabb: Eshet eső, fújhat szél, tűzhet a nap, mi azért megyünk, hogy együtt jól érezzük magunkat, egymással, egymásért fussunk! Nekünk ez nem verseny! Biztatjuk egymást, biztatjuk a többi futót, és rommá ázva is mosolygunk! :)”

Ha futni nem is, de mosolyogni (meg rommá ázni is) nagyon jól tudok, szóval reméltem, hogy így is beférek a csapatba. Spolier alert!!! Befértem.

Apropó, csapat: 3 látássérült, 1 hallássérült, 7 mozgássérült, valamint egy művégtagos futó jött velünk és nem is tudom, talán 10-12 guide. Szerencsére ez az arány a végére sem változott 😀
Két kerékpáros kísérő jöt velünk (egyikük pihenés nélkül, nonstop tekerte körbe a Balatont a futókkal), és azt hiszem, 7 autó (3 sofőr nem futott). Nem biztos, hogy elhiszitek, ha azt mondom, hogy sikerült összehozni, hogy folyamatosan futott legalább egy fogyatékkal élő és legalább két guide vele (sokszor persze többen is futottunk egyszerre), mindig minden autó eljutott a következő váltópontba, minden nem futónak volt helye valamelyik autóban és minden éppen nem használt futókocsi és handbike is elszállítódott. És nem utolsósorban mindenki kb annyit, ott és úgy futott, ahogy szerette volna (pl. ennyi és ennyi km-t szeretnék futni, éjszaka nem szeretnék futni, emelkedőn fel, ill emelkedőn lefelé nem szeretnék futni, esőben nem szeretnék futni, északi parton nem szeretnék futni, ebben és ebben a a városban szeretnék futni, ezzel és ezzel szeretnék futni stb – a „nem szeretnék” kéréseknek általában technikai okai voltak, szóval nem csak kényeskedtünk, higgyétek el), én pl nem szerettem volna futókocsit tartósan emelkedőn felfelé tolni (saját erőnlétem ismeretében), ennek ellenére valahogy mégiscsak úgy alakult, hogy Badacsonyban a Római úton én toltam fel a 15 éves Andrist, aki közben a szabadkőművesekről tartott igen profi előadást (a témát én választhattam). Azon az úton toltam fel, ahol tavasszal kb csak félútig tudtam saját magam felküzdeni. Nemhiába a Suhanj! egyik szlogenje, az „Erőt adunk”, visszafelé is érvényes… adunk is és kapunk is, mikor melyikre van szükség. Eszméletlen szervezés kellett ehhez az egészhez, összehangolt csapatmunka, nagyfokú rugalmasság és alkalmazkodóképesség. És mégis minden olyan könnyen, erőlködés nélkül ment.

 

Persze lelkesen futottunk is, nagyjából mindenki többet ment, mint a tervezett papírforma. Én az első nap 25 km-t több részletben, ami azt jelenti, hogy az aznapi összes futásom tudtam teljesíteni, sőt még egy kis plusz is került bele. Indulás előtt nagyon reménykedtem, hogy legalább egyet tudok majd futni, hogy elmondhassam, hogy része volt a „körbefutottuk”-feelingnek és ez bőven meg is volt, így végül szétázva, átfagyva boldogan zártam a napom (ahh, próbáltatok már látássérültet sötétben, szakadó esőben, hidegben, fáradtan, kátyúk között vezetni? Lifelong experience – ha szerencséd van, csak neked és nem a társadnak). Hajnalban persze nem bírtam lábra állni, rögtön meg is szerveztem, hogy kik futják az aznapi adagom, könnyen elengedtem a futást, nekem szombaton is már minden km ajándék volt. Beálltam crew-nak és kávét szereztem a benzinkútról, szendvicseket gyártottam, szórakoztattam a fiatalkorú népséget stb stb. Nyilván a fáradtságunknak volt köszönhető, hogy bár épp érkeztek futóink a váltóponthoz, de nem volt senki, aki váltsa őket, így eszméletlen sprintet levágva összetrombitáltam a következő brigádot, majd konstatáltam, hogy a rohangálás közben egyáltalán nem fájt a térdem. Ezt nem tudtam értelmezni (azóta sem tudom), de végül bevállaltam az aznapra tervezett szakaszom második felét (kb 6 km), sőt, még a befutó szakasz is belefért.
Nem emlékszem, mikor értünk be (szombaton 8:50-kor rajtoltunk, valamikor vasárnap kora délután értünk be), de mind beértünk 🙂

 

Hihetetlen újra és újra megtapasztalni, hogy a fogyatékkal élő embereket leginkább a társadalom teszi „nyomorékká”, nem pedig saját fizikai korlátaik. Ha elfogadjuk őket és lehetőséget biztosítunk számukra, akkor nagyon sok mindenre képesek. Ezen a hétvégén a Balaton körül nem a körülmények szerencsétlen áldozatait, hanem példaértékű sportolókat láthatott az UB népe.
És persze tök jó villogni a képekkel, mert mindenki azt gondolja, hogy guide-nak lenni mekkora menőség (ez igaz) és azt is, hogy hú, mekkora önfeláldozás (ez nem igaz).
De amikor egy olyan lány, akinek a balesete és amputációja után azt mondták az orvosok, hogy soha többet nem fog futni, örüljön, ha járni tud majd, és most futólábbal élete eddigi leghosszabb távját (kb 2×3 km két nap alatt) futja, és ott lehetsz mellette, akkor azt te érzed megtiszteltetésnek (és eléggé más perspektívába kerül egy vízhólyag vagy leesett köröm…). Aztán amikor leírja, hogy neki ez mit jelentett, akkor hálás vagy, hogy ennek része lehetsz:

„Sziasztok!

Mielőtt bedőlnék az ágyba, ránézek az idei éremre és arra gondolok, hogy írok Nektek:
A tavalyi UB-n még nem volt futólábam, de már akkor arról álmodoztam, hogy jövőre futni fogok.
Köszönöm Nektek, hogy bevettetek a csapatba és ez az álom megvalósult, filmszerű élményekben volt részem. Amikor ma vasárnap reggel konstatáltam, hogy mekkora nagy véraláfutásom van a kislábamon, Rátok gondoltam, ezért még kitartottam a 2,8 km-en. Valahogy eltűnik a fájdalom, amikor a cél kiüti a nyeregből. Jövőre már dupla-tripla ennyi távot fogok bevállalni!
Nekem nem a celebek a hőseim, hanem Ti.

Réka”

Az én térdem azóta sem fáj, meg egyéb más bajom sem lett, és örülök, hogy a pozitív energiát, hálát, örömöt és lelkesedést nem kilóra mérik, mert tuti nem bírnám el az UB-n kapott csomagot (pedig amúgy elég erős vagyok, csak ne futókocsi legyen emelkedőn felfelé ). De azért most egy bestseller tanácsát követve ideje megadnom a császárnak, ami a császáré és pihentetem a tök jó fej térdem, aki amúgy kb 35 km-t futott, de ki számolja? (Ja, a Strava.)

Ultrabalaton párban, 20 óra alatt – Korányi Balázs beszámoló

Posted on Updated on

Úgy írnék egy beszámolót tele halálhörgéssel, árokban fekvéssel meg hullazsákokkal. De valójában csak odamentünk, lefutottuk, hazajöttünk, azt’ annyi. Néha még mosolyogtunk is. És porba aláztuk az összes időtervet.
Pedig a hajnali egykor, borozás közben kitalált tervek viszonylag ritkán sülnek el jól. 

Na, de hogy is szólt ez a terv? Hupka „Maratont Is Csak Egyszer Futottam De Az Is Fájt” Balázs fut egy százast, én hozom a többit, Hupka „Ha Nyafogsz Kiteszlek Szárszón” Erika pedig ki- meg behajtogat minket a kocsiba. Pofon egyszerű.

Az, hogy a nap hogyan alakul majd, az első fél órában eldőlt. Mert amikor zárva a büfé meg a benzinkút de Erika mégis megjelenik egy kávéval, akkor azért tudod, hogy az őrangyalod ma mindent megold.

Spartathlon edzőversenynek tekintettem ezt a futást. A frissítésemmel akartam kísérletezni, illetve gyakorolni, hogy hogyan kell vert helyzetből, remegő lábakkal, a hidegrázás határán visszamenni a pályára és tovább tolni.
Továbbá teszteltem a szabványostól némiképp eltérő felkészülési metódus is. Ez röviden úgy néz ki, hogy én kitalálok valamit, Gabi meg egy piros tollal kihúzza a felét és megóv saját magamtól. 

A rajthoz megkaptuk a baráti 4:50-es idősávot így a verseny napján negyed négyig lustálkodhattunk. És ha ez nem hozza ki az emberből az öngyilkos merénylőt, akkor viszonylag stabil lábon állunk.

Úgy 10-12 kilomérenként váltottunk és mindkettőnknek jutott 10 szakasz. A futottunk, futottunk, futottunk részletekkel most nem terhelném a beszámolót, az viszonylag adott. Az viszont fura volt, hogy nem jött a krach. Kb. 5:15-ös tempóról indultam és a vége felé 5:25/30-ig lassultam. De nem voltak 6 meg 7 perces kilométerek, mint máskor, nem futottam cikk-cakkban és nem rázott a hideg 3 pokróc alatt az út szélére kiterített matracon.

A futást tervezve Gabival az 5:20-5:30-at gondoltuk reálisnak de. De ez is úgy jött ki, hogy átlagoltunk.  Én gyorsabban is mentem volna, Gabi pedig fékezett. De nem is borultam meg. Úgyhogy csak van értelme a nem konvencionális edzéstanácsadásnak  #gizionpower

De ha én jót mentem, mit mondhatnék Hupka Balázsról? Sosem futott még ultrát és bőven 6 percen belüli átlaggal, komolyabb kilengés nélkül jött végig. Le a kalappal. Ilyen csak a mesében van (Balázs, csak ne hidd, hogy tényleg ilyen az ultra, mert az nem is igazi futás ahol nem jön a kalapácsos ember.  )

Erika pedig mindent IS megoldott. Etetett, itatott minket és a tiszta, nem toi toi vécéket kilométers távból is megérezte. (Jedi képesség?) És ami a legfontosabb, figyelt helyettünk. Tartotta a menetrendet, mindenhova eljuttatott és amikor már rohadtul nem volt kedvem valamihez, akkor is tölcsérrel töltötte belém a cuccot. Semmi más dolgom nem volt, mint kimenni futni. Ami azért nagy könnyebbség.

Mi alig lassultunk így a nap folyamán szinte végig előztünk. Alkonyatra pedig szinte egyedül maradtunk. A lassú csapatokat befogtuk a gyorsak jóval később rajtoltak így egy kis időre ugyan de miénk volt az egész Balaton.
A 22 órás időtervet megdöntve, végül 20:17-re értünk célba. Soha rosszabb Ultrabalatont!

Köszönöm a sok jó társaságot meg az élményt, egy öröm volt.

 

UB, BNB trió – Cseke Betti beszámoló

Posted on Updated on

Messziről kezdem a beszámolót, mert hosszú volt az út, ami odáig vezetett, hogy 3 fős váltóban képes voltam körbe futni a Balatont. Ritkán járok versenyekre (évi 2-3), így beszámolókat is ritkán írok, de ezt az élményt most szeretném lejegyezni.
Kis csapatunk a BNB trió másik két tagja a férjem, Bazsi és közös barátunk Noémi volt. (BNB azaz: Bazsi-Noémi-Betti, illetve Balaton-Napsütés-Bor:)) Mindketten gyors futók, edzettek, erősek, és szívósak. Tudtam, hogy remek kis csapat leszünk. 🙂
2018. novemberében szerettem volna életem első maratonját lefutni, de előtte 3 hónappal talpi bőnye gyulladásom lett, kihagytam az augusztus-szeptembert, azaz 2 hónapot, a portoi maraton ment a kukába. Helyette lett egy PB-s 15 km Portoban. Ami után aztán visszajött a talpi nyavalya és kerek 3 hónapot hagytam ki!! Gabival (az edzőmmel) még januárban azt beszéltük, hogy ha februárban újra el tudok kezdeni futni, és sérülésmentes maradok, akkor menni fog május közepén a 70 km az UB-n. Nem igazán hittem el akkor még ezt, meg azt sem hogy rendbe jön a lábam, már olyan régóta fájt! Jártam különféle kezelésekre , kenegettem, de végül csak  lökéshullám terápia segített, hetekig kezeltek míg teljesen rendbe jöttem. Így február elején kezdtem újra futni. Heti 3x mentem ki, nem sokat, heti 20-35 km-eket. Amíg nem futottam, abban a 3 hónapban (illetve már előtte ősztől már) viszonylag sokat úsztam, meg elkezdtem erősítő edzéseket csinálni. Az állóképességemmel tudtam, hogy gond nem lesz. Február elején egy 6 órás úszáson nagyon szépen helytálltam, ez nagy önbizalmat adott a továbbiakhoz.
Szóval belekezdtem az edzésekbe, hétről hétre kicsit többet futottam, kezdett a tempóm is javulni. Egyszer maradt ki egy hétvégi hosszú futásom, mert 3 hétig rettenetesen köhögtem, és csak fél gőzzel mentek az edzések, az úszást is minimálban nyomtam pár hétig, erősítés meg nem is nagyon volt. Izgultam, hogy így hogy lesz meg az UB, alig futok, mind időben, mind km-ben. Azt hiszem, hogy egy hónappal az UB előtt írtam Gabinak, hogy még nehezen hiszem el, hogy ez nekem menni fog. Ő csak annyit írt, hogy rohadtul fog fájni már a végén, de meg tudom csinálni, menni fog! Ekkor vmi átkattant a fejemben és elhittem hogy igen, ez nekem menni fog!
Először is ki kellett találnunk kik legyenek velünk, ki segít majd bennünket, és hol lesz a 3 gyerekünk , amíg mi futunk. Szerencsére vannak olyan barátaink, akikre mindig lehet számítani, Füli és Szilvi <3, így első körben őket kérdeztük meg, hogy vállalnák e a supporter szerepet. Egyből igent mondtak, pedig  ők még csak nem is futók 😀 és nekik is két kicsi gyerek felügyeletét kellett megoldani erre a hétvégére.
A gyerekeket bevállalták az én szüleim, a szállásunk pedig a Bazsi szüleinél volt Ábrahámhegyen, ami ugyan fél óra a balatonfüredi rajttól, de úgy gondoltuk nem gond. Mindent elrendeztünk, már csak futnunk kell.
Az UB előtt 2 (!) héttel elkezdett fájni a bal lábszáram, a sípcsont mellett, napokig jegeltem, kenegettem. Megijedtem, és Gabi is ki volt akadva…elmentem a masszőrömhöz, aki nagyon szépen helyretett, meg én is masszíroztam magamnak, kenegettem és 4-5 nap után rendben voltam.
Eljött az UB hete , amit már nagyon vártam. Viszont elkezdtem lerobbanni, torokfájás, fejfájás, wáááá. Gabinak már meg sem mertem írni (bocs Gabi :P), örültem hogy örül, hogy nem vagyok sérült végre! Szóval hétfőtől kúráltam magam mézzel, fokhagymával, kakukkfűteával, gyógyszerrel, imával, ráolvasással :D, mindennel, de nemhogy nem javult, csütörtökre berekedtem, és egyre jobban fájt a torkom! Mondtam magamnak, oké, ez tuti vmi pszichés hülyeség, izgulok mint állat a hétvége miatt és így jön ki rajtam, de rohadjon meg a torokfájás, akkor is futok és még élvezni is fogom!
Pénteken este fél 7-re értünk le Áhegyre, pizzapartyztunk, meg összekészítettünk mindent, hogy ne a hajnali 3-as keléskor húzzuk az időt. Elég rosszul aludtunk mindannyian, kb 4 órát sikerült aludni, ami azért elég hardcore… Forró tea a termoszban volt a legjobb barátom hajnalban, plusz ettem egy zabkását. Én voltam az első ember, 5.10-kor rajtoltunk. Bazsi, Noémi 5-5 szakaszt futottak, ők gyorsabbak mint én nem is akartak sok részletben futni, nekem viszont 6 etapom volt. Tudtam, hogy max 13 -14 km-t tudok még úgy végigcsinálni, hogy ne nagyon lassuljak, és a végén is legyen erőm nekiindulni mind fizikailag, mind lelkileg. Végül 11-12 km-es szakaszaim lettek, plusz-mínusz pár száz méter. 1 óra 5 perc és 1 óra 20 perc közötti etapokat futottam. Azt hiszem ez így tökéletes volt. Ahogy teltek az órák és a szakaszaim, úgy lettek egyre flow-sabbak a futások. Tulajdonképpen mindegyik futásom egy flow-élmény volt, az első azért mert még tele voltam energiával, és gyönyörű volt a napfelkelte , a második azért mert Áhegyen kellett átmenni ❤ , meg a Varga Pincén, és így tovább. Csak az utolsó szakaszban anyáztam kicsit Kenese és Almádi között, mert volt kn. 3-4 km, amit a vaksötét susnyában kellett futni a bringaúton, semmi kivilágítás, se előttem se utánam nem jött futó, illetve nagyon messze mögöttem egyszer láttam, hogy világít valakinek a fejlámpája, de ennyi. Elkezdtem parázni és ezáltal gyorsabban futni :D, aztán meg az utolsó 2 km-en jött az eső pofaszéllel, de akkor már tudtam hogy mindjárt vége , meglesz a 70 km perceken belül! 🙂
Azt hiszem most nagyon erős voltam fejben, és nem csak én, hanem Bazsi és Noémi is. 100%-os volt a fókusz! Rengeteget röhögtünk és élveztük a segítőink fullextrás támogatását, mindig mindent tudtak, mit mikor adjanak, ne adjanak, etettek, itattak, masszíroztak stb. Mindenki tette a dolgát, senki nem rinyált semmin, nagyon nagy volt az összhang köztünk. Iszonyú sok erőt adott, hogy tudtunk egymásra számítani. Közel 23 óra volt a tervezett köridőnk, de mivel mindannyian kicsit gyorsabbak voltunk végig, így 21:53,56 alatt körbeértünk, hajnali 3-kor lett vége ennek a csodás napnak! Felejthetetlen élmény volt! Ami a legszebb, hogy ugyan közben, kb. 35 km után már a térdeim , bokám fájtak, meg az utolsó 2 szakaszon az elindulás már robotos volt, de így 1,5 nappal utána már csak egy kis izomlázam van a combjaimban, semmi egyéb. Jól vagyok, alig várom, hogy újra fussak és új célokat tűzzek ki magam elé!
Egyébként futás közben volt időm gondolkodni (milyen meglepő! :D), és sokat gondoltam a gyerekeimre, hogy milyen jó hogy ezt a példát látják, hogy anya meg apa sportol, együtt futja körbe a Balatont, és vannak céljaink, amikért küzdünk. Aztán azon is merengtem, hogy mennyiszer elbuktam, és hagytam ki sérülés miatt heteket, hónapokat, de újra és újra felálltam, és mentem tovább, csakhogy elérjem, amit kitűztem célul.
Azon is agyaltam, hogy milyen jó hogy Gizion lehetek, tagja egy szuper futóközösségnek, hogy van egy szuper edzőm, hogy Nagy Krisztát megölelhettem a szárszói váltóponton, hogy Regivel együtt rajtoltunk, hogy Viviel tudtunk párszót váltani kétszer is, hogy fb-on követhettük a csapat egyéni indulóit, és együtt szurkolhattunk. Fantasztikus hétvége volt! Imádtam minden pillanatát, nehéz most visszarázódni a hétköznapokba ! Egy biztos, erősebb lettem ettől a 70 km-től, és jövőre visszamegyünk újra! 🙂