Ultrabalaton
UB-RA KÉSZÜLÜNK – Gerincbetegségtől az Ultrabalatonig
Gerincbetegségtől az Ultrabalatonig
Dr. Breyer Helga írása
Gyerekként a gerincbetegségem miatt fél évet gipszágyban töltöttem és bizonyos sportágaktól eltiltottak. Ide tartozott a futás is. Sok évig nem futottam. Sőt! Az agyam valószínűleg úgy védett a frusztrációtól, hogy meggyőztem magam arról, hogy nem is szeretek futni.
Aztán elkezdtem túrázni, jöttek a hosszú távok és jöttek a hegyek. Évek múlva több szempontból is a feje tetejére állt az életem. Jó mély szakadékba zuhantam és szétestem apró darabokra…
Kellett valami, ami egyszerre stresszoldó és egyszerre harmonizáló – inspiráló! Kellett valami, ami bárhol a világban könnyen kivitelezhető. Így történt, hogy egyszer, amikor Abával, a világtekergő – örökmozgó pumival mászkáltunk, elkezdtem futkosni.
Először csak hátszéllel, lejtőn lefelé. Aztán sík terepen. Aztán már felfelé is. És ha figyeltem, nem fájt a hátam.
Elkapott a hév, és ahogy növekedtek a távok, rájöttem, már nem vagyok húsz éves. Kell nyújtani, kell hengerezni és szükségem van külső segítségre. Ekkor kértem meg Gaál Attilát a Stability Workout elismert szakmai vezetőjét, hogy gondoljuk újra a mozgásomat. Előkerült az instabil deszka, a bosu, az aqua bag, a különféle funkcionális eszközök és folyamatos brainstorming, amivel Attila újratervezte a futómozgásomat.
Tovább a teljes bejegyzésre >>
UB-ra készülünk – 3 nő, 3 eset
UB-ra készülünk – 3 nő, 3 eset
Sári Nóra írása
Nézem a rólunk készült közös fotót, és először azt veszem észre, hogy mindannyiunknak pink Asics cipője van. Mintha összeöltöztünk volna. Pedig ez teljesen véletlen volt.
Mi derül ki ebből? Túlzottan nem érdemes belemenni a következtetésekbe, de az biztos, hogy mind a hárman szeretjük a pinket. Ez is a harmincadik évet maguk mögött hagyott, érett nők jellemzője: nem akarnak ők már kamaszkort idéző hivalkodó-komor színekkel bajlódni, hiszen az öregít. Ők már pontosan tudják, hogy jól áll nekik a pink és a többi, merészebb szín! Vállalják magukat.
Mi köti még össze ezt a három nőt? Futnak. Az életük többnyire agyon van pakolva teendőkkel. Ezért is futnak. Sokat, hogy bírják a terhelést. Olyan sokat, hogy most már a Balatont akarják körbefutni. Feszegetik a határaikat. Állandóan.
De mégiscsak háromféle esetről beszélünk, mert a motiváció és a háttérsztori teljesen más.
Breyer Helga doktornő – a továbbiakban nevezzük csak Helgának – például nem is szeret futni igazán. De a Sportkontrollban gyakran futókkal találja szembe magát, s egyre több alkalommal kérnek tőle tanácsot a töltést és a frissítést illetően. Hiszen ő a sport táplálkozástudományi része felé orientálódott az utóbbi időben. Nos, lehet tanácsot adni ultrafutóknak tisztán elméleti alapon is, de mégiscsak a gyakorlat teszi a mestert… Többek között szakmai kihívásból is kezdett el futni, a személyes céljai mellett. Ezt az UB teljesítést is ő találta ki. Gyanítom, ezzel is akart motivált maradni 🙂
A lényeg: egy-két éve húzott futócipőt, és mindössze fél éve edz rendszeresen, előírt terv szerint. 10-15 km-es távokat érez most komfortosnak. De eszméletlenül kitartó és a teste hozzá van szokva a sportterheléshez. Az Ultrabalatont harmadmagával vállalta. Addig viszont még túl kell esnie a felkészülésen, ami valószínűleg nehezebb dió neki, mint maga a 2 napos verseny!
Tovább a teljes bejegyzésre >>
“Rise&Shine” trió, Demeter Balázs – UB beszámoló
Az idei év második célversenye. Ehhez képest messze nem éreztem magam csúcsformában. A jól induló felkészülést sérülések miatt meg kellett szakitani, 3 hét kényszerpihenő, után sem volt az igazi, kb. 2-3km után mindig elkezdett fájni a combom, ami kicsit aggasztott. Meg a Baker-ciszta, meg a térdfájás…
Azt mondják, a székelyek keményfejűek. Lehet benne igazság, mert persze péntek délután bepakolt futócuccal robogtunk Aliga felé, még a közös Gizion-csapatvacsora végére is sikerült beesni.
Egy régi cimborám jóvoltából szállásom is került, nem győztem neki elég hálás lenni. Persze szarul aludtam, mint mindig a komolyabb versenyek előtt (még kamaszkoromban hosszútávú evezősversenyekre jártam, azok előtt sem aludtam jól soha), csak régen legalább előtte kipihent voltam. Legalább a csapat másik két tagja profi volt, Sally is több hosszú versenyt teljesített, Peti szintúgy, illetve ő már egyéniben is futotta a távot többször. Mindketten meglehetősen nyugodtak voltak, ami rám is átragadt. (Ez a nyugalom végigkísérte az egész versenyt).
Reggel nagy szélben rajtolt a mezőny, nem bántam, hogy nem én kezdtem. Valahogy nem volt “futóhangulatom”. Aztán átautóztunk az első váltópontunkra, kicsit még döglöttem, majd jöttek a versenyzők, fokozódott a hangulat, a kedvem is megjött a futáshoz. Az első szakaszt még zene nélkül nyomtam, lazán, kényelmesen, nézegettem az ébredő Balatont, tiszta giccses volt. A pulzusom is épp csak 145 körül kószált. A tempó sem lett így parádés, de nem is az elején kell ugye ellőni a puskaport!
A második szakaszomra megkaptam az emelkedőket, meg a napsütést. A táj gyönyörű volt, kárpótolt a terep nehézségeiért. Azt hiszem itt futottunk Milánnal (egyéni induló) egy darabig, a 90-es évek diszkóslágereire, menő volt. (Ezúton is leírom, hogy minden tiszteletem az egyéni indulóké -igen, nem csak a teljesítőké- hiszen, szerintem, már az egyéni rajthoz álláshoz is komoly bátorság kell!) Dörgicsén volt néhány lejtő, de egész jól tolerálta a térdem, aztán váltópont, hurrá! Itt eléggé megfáradtam, kijött, hogy a frissítést meglehetősen hanyagul végeztem az első két szakaszon, úgyhogy rövid nyújtás, majd zaba, pihenés. A következő etap előtt henger, nyújtás (ahogy egyébként minden szakasz előtt!). Aztán nyomás a Badacsony körül. Na ez a szakasz különösen fájt. Talán az volt a legrosszabb, hogy másra készültem, ugyanis elnéztem a térképet. Az autós útvonal (kísérő) ment szintben a vasút mellett, a mienk a hegy oldalában kanyargott némi plusz szintet begyűjtve, ami a déli napsütésben finoman szólva is kifejezetten szarul esett, pláne, hogy síkra készültem. Cserébe a távot is elnéztem, így legalább valamivel rövidebb lett a vártnál, ami maga volt a megváltás!
Aztán jött a fordulat. Felkészültem életem leghosszabb 16,6km-ére, 2 órát saccoltam rá. Ezzel szemben benyomtam egy RedBullt, kinőttek a szárnyaim és olyan tempót mentem, hogy magam is meglepődtem rajta. Ráadásul érzésre is fasza volt, sorra daráltam be az embereket, felemelő élmény volt. A végére azért kifejezetten elfáradtam, de már csak alig 19km volt hátra két részletben, kezdtem azt érezni, hogy meglesz. A csapat továbbra is parádésan üzemelt, egyszerűen mindenki tette a dolgát! Fonyódon a yachtklubban sikerült lezuhanyoznom, (amit ezúton is köszönök nekik) nagyot lendített a komfortérzetemen.
Az utolsó előtti szakaszon még volt bennem kraft, ki is futottam rendesen, javítottam az átlagon! Utána hálózsákba burkolózva reszkettem a kocsiban egy darabig, de megérte!
Az utolsó szakaszra a viharos szél mellé megjött a felhőszakadás is, csak hogy érezzük a törődést. Rendesen fájt, ahogy az esőcseppek szinte döfködték az arcom, de -ahogy a csoportban gyakorlottabb sporttársak mondták- “a leghosszabb lóf@sz is véget ér egyszer”, tehát ez is, pont így éltem meg.
Szegény Sally az utolsó szakaszra úgy állt ki, hogy ömlött az eső, nem irigyeltem, de érdemben zokszó nélkül tette.
A közös befutón minden lépés fájt, mégis úsztam a boldogságban!
Összesen (kerekítve) futottam 74km-t, amihez 15 perc híján 8 óra kellett. Sok nyújtással viszonylag fájdalommentesen, “fal” nélkül ment, bár voltak benne nehezebb szakaszok. Valószínűleg a hosszabb szakaszok tényleg nem estek volna jól.
Belekóstoltam az aszfaltos ultrák világába, nem volt rossz élmény, sőt! De ez mégsem az én világom. Az aszfaltot egyszerűen unom! Míg a VTM-en a harmadik óra után esett le, hogy “nini, 3 órája futok”, addig az UB-n már 10km-t is megéreztem.
baratrunning.com 