Holland futókaland – Hoho100 – Paulovics Rebeka

Posted on 2025.02.05.

Elrepültem Amszterdamba, hogy drogozzak- de nem úgy, ahogy elsőre gondolnátok. Meggyőződésem, hogy az ultrafutás maga is egyfajta drog: függőséget okoz, óriási hatással van a testre és lélekre, ráadásul hetekig extázisban lehetünk tőle. Szerintem nincs is ehhez fogható érzés! 😍Aki nem hiszi, fusson utána! 

A Hoho100 nevű, Amersfoortban megrendezésre kerülő versenyre neveztem ezúttal, hogy próbára tegyem magam. A 100mérföldes, azaz 160km-es távot választottam, mert tapasztalataim alapján a 200 kilométeres versenyek alatt ez a táv szokott az lenni, ahol elkezdek kipurcanni/ megborulni, és gondoltam most hátha futhatok egy jót, anélkül, hogy egy kicsit is belesétálnék. Az egésznek a különlegessége ezenkívül még az, hogy úgy döntöttem ez alkalommal egyedül utazok, mert a 160km miért is lenne elég próbatétel??😅 Eddig minden hosszabb versenyemen segített valaki a frissítésben, ami egyébként nagyobb logisztikát igényel, mint maga a futás. Sőt a futónak, amikor már nincs teljesen az eszénél is figyelnie kell a tápanyagbevitelre, illetve akkor is ennie/innia kell, ha éppen hányingere van és a pokolba kívánja az egészet, mert enélkül nem sokat fog előrébb jutni. Na erre jó egy kívülálló; ha gond adódik kezébe veszi az irányítást és a versenyzőre parancsol. Nekem meg nagy hirtelenjében az a szikra pattant ki a fejemből, hogy ezt is én szeretném csinálni, ki akarom próbálni, hogy hogyan boldogulok magamra utalva.

Hat napos utazást terveztem, hogy a versenyt követően legyen időm városnézésre, előtte pedig pihenésre a hosszú út után. Az utóbbi viszont nem egészen a terveim szerint alakult. Amszterdam belvárosába lépve szinte azonnal elnyelt a turisták tömege, az utcákon pedig mindenféle gyanús alakok tűntek fel. Az egész várost átható fűszag sem tette bizalomgerjesztőbbé a helyet. Kicsit elveszettnek is éreztem magam egyedül, egy idegen nagyvárosban, ahol minden ismeretlennek tűnt.

Gyorsan a szállásomra siettem, bízva abban, hogy ott végre megpihenhetek, de a hostel sem hozta meg a várt megkönnyebbülést. A higiéniai állapotok hagytak némi kivetni valót maguk után, és ezt úgy mondom, hogy egyáltalán nem tartom magam kényesnek.

A szobák kicsik és zsúfoltak voltak, de ez önmagában még nem zavart volna. Csak egy jó alvásra vágytam! Ehelyett egész éjszaka forgolódtam a fullasztó melegben, és amikor végre elaludtam, egy rémálom ébresztett; méghozzá azt álmodtam, hogy szénné égek.😂Soha nem örültem még ennyire az éjt követő reggelnek. Ám ekkor is történt még attrakció, hiszen a reggelihez indulva egy betépett kétes egyénnel sikerült a liftbe szállnom. Aki mint utólag kiderült a WC-ben aludt, majd miközben jogtalan reggelijét fogyasztotta ki is dobták őt a recepciósok. 😅Finoman szólva ennyit első szállásomról.

A második viszont ezzel ellentétben minden elvárásomat felülmúlta.🥹 Még anno, mikor a regisztrációmat adtam le a versenyre, pattant ki a fejemből az a szikra, hogy nem egy hagyományos szállást vennék igénybe, hanem mi lenne, ha valaki elszállásolna? Hosszas kutakodás után sikerült megtalálnom egy helyi futóklub instagram oldalát, akiknek rögtön írtam is azt megérdeklődve, hogy esetleg lenne e olyan illető a közösségben, aki szívesen fogadna a verseny előtti éjszakára. Úgy voltam vele, hogy egy helyi futóval való ismerkedés egyfajta szìnt vinne az ittlétembe is. Hamar választ is kaptam, Do egy futólány igen lelkesen írt vissza, hogy hozzá nyugodtan mehetek vendégségbe, és ez még nem minden, 750m-re laknak a versenyközponttól, ami igen nagy kényelmet tud nyújtani.😊

Megérkeztem hát hozzájuk péntek délután, ahol igen kedves fogadtatásban részesültem. Nem akármilyen szállásadókat kaptam, rögtön megtaláltuk a közös hangot és már akkor éreztük, hogy nagyon passzolunk egymáshoz személyisegileg is. 😊 Egy közös futással indítottunk, Do és párja megmutatta a pályát, ahol másnap 43 kör várt rám. Majd egy kis cseverészés és 7liter ISO bekeverése után hamar visszavonulót fújtam, ugyanis be kellett pótolnom a csütörtöki alvást is.😅 Itt már minden kényelmesnek bizonyult, irtó jót aludtam.

A NAGY NAP

Reggel egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, hogy ez a nap is elérkezett. A felkészülésem nem volt az igazi az utóbbi hónapokban, ennek következtében pedig nem tudtam volna megtippelni, milyen eredményre számíthatok majd, illetve mennyi időt vesztek egyáltalán azzal, hogy önmagamat frissítem. A cuccaim sem voltak profik. A kézipoggyászomba nem fért be a sok megszokott otthoni holmi, minimalizálnom kellett minden felszerelést. 😏

Elárulom, azért titokban vágyakoztam egy Spartathlon ‘A’ szintre, és mivel a verseny pénzdíjas volt, sejtettem, hogy a dobogóra nem férek majd fel, így csak ezzel az idővel próbáltam motiválni magam. Nyilván kicsit irreális terv volt. Ha a felkészülésemmel minden rendben lett volna, talán oké…de azért így nem sok esélye volt annak, hogy ezt képes leszek megvalósítani. Az elején azért hittem benne, egészen 40 és 50 kilométer környékéig, ahol valami iszonyatosan megtörtem, mert láttam hogy nem fog menni. Úgy voltam vele, hogy elég lesz, ha a 100km-t teljesítem, nem szopatom magam itt a 160 km-rel, nincs értelme. Hivatalosan ki lehet állni ennyinél. Nem akartam ezt az egészet, és szinte a sírás kerülgetett, hogy mit keresek én itt. Na jó…el is csordult pár könnycsepp. A nagy szenvedés közepette azonban sikerült felismernem a szituációt, amibe belekerültem, ezt a full negativitást. Erőt vettem magamon és megpróbáltam elhessegetni a kínzó gondolatokat, vettem be egy koffeintablettát is, ami végül sok segítséget nyújtott. Elhatároztam, hogy ezen többet nem filózok. Amíg ténylegesen el nem érem a 100 kilométert nem kattogok rajta, csakis kizárólag futok és teszem az egyik lábam a másik után. Szépen lassan sikerült felszìvnom magam és menni, és menni. Szerencsére a frissítésre való fókuszáció sokszor elvette a figyelmem arról, hogy hány 3,7km-es kört kell még megtennem. Úgyhogy telt az idő, mondhatni 🙂

Külön kiemelném, hogy iszonyatosan meg vagyok hatódva, mert rengeteg támogatást kaptam újonnan szerzett holland barátaimtól.🥰 Azt mondták ugyan, hogy kijönnek és megnézik, hogy hogyan futok, na de arra nem számítottam, hogy ennyi terhet levesznek a vállamról. Napközben kinéztek egy jó párszor, na meg este is és hajnalban. Porciózták az ISO-t, segítettek abban, amire épp szükségem volt. Do összesen 37km-t futott velem a nap folyamán, lakótársnője, Bianca pedig 11-et. Azt kell mondjam, ez sokat hozzátett az eredményemhez. Iszonyat jól esett és a tempómon is rengeteg javítottak.

Természetesen nem álltam meg 100-nál. Az nem én vagyok!!!

Csak futottam, ahogy tudtam. 130km-nél Do épp csatlakozott egy-egy újabb körre hozzám, akkor jelentette be azt is, hogy éppen a 3.helyen állok. Ekkor vérszemet kaptam. Nem volt helye már a szenvedésnek, és a sok kilométer keserves visszaszámlálásának, annak volt helye, hogy menjek előre, ahogy a csövön kifér és mindenképp tartsam meg ezt a helyezést. Valahogy teljesen átállt a fókusz, arra hogy minél hamarabb befejezzem a versenyt. Innentől már csak a köröket tartottam számon a fejemben, hiszen az, hogy már csak 8db van hátra jobban hangzott, mintha azt mondom még 30km. Szóval így mentem előre, magamat biztatva. Nem is számítottam rá, de mikor már csak 3 köröm maradt Do meglepett egy kanyarban és kettőt újra lefutott velem. Az utolsó kört pedig rám hagyta, hogy azt még egyedül kiélvezhessem. Annyira nem élveztem ugyan, mert a kettővel előtte lévő etapban újabb nyomás nehezedett rám. Átvettem a 2.helyet!!😎 Nem volt kérdés, innentől csőgázon toltam tovább, nehogy már ne az enyém maradjon a dobogó második foka. Annyira komolyan vettem ezt, hogy kicsivel a cél előtt tűnt fel, sikerült leköröznöm versenytársam.🙃 Felejthetetlen érzés volt átlépni a célkaput! És habár a Spartathlon szint nem jött össze, a dobogó csak meg lett, amire mérhetetlenül büszke vagyok. Sok munka volt benne; 17óra 44perc❤️

Do és a párja a célban vártak. Olyan jó érzés volt, hogy habár alig ismertük egymást, mégis teljes szívvel átélték velem a verseny izgalmát. Őszintén örültek a sikeremnek, és ez hatalmas erőt adott.

Életem legjobb körözős versenye volt ez. Remek, figyelmes szervezőkkel, akik nagyon pontosan tajékoztatták mindenről a külföldi résztvevőket is. És képzeljétek, még egy magyar nyelvű plakátot is kihelyeztek! Mikor megpillantottam a “Láss csodát!” feliratot, csodálkoztam is! 😂 Mindemellett számos új sporttárssal sikerült megismerkednem, akik feldobták a versenynapot. Iszonyat jó volt a közösség, meg úgy minden! Örülök, hogy ezt a versenyt választottam mert igen emlékezetes marad számomra! 😊

Hatalmas köszönet az edzőmnek Gabinak, aki rábeszélt a nevezésre! Felejthetetlen élményeket sikerült szereznem ezáltal, és nagyon hálás vagyok értük! Elmondhatatlanul hálás!🥰

PS.: Amszterdam nem volt végül olyan vészes, mint első pillantásra! Máris visszavágyom!🤩