ultrafutás
Mozart Ultra – Giczei Zsolt, beszámoló
Mozart Ultra – kb 83 km/4300 m szint avagy Hamupipőke is célba bért
A tavalyi OCC óta egy dolog lebegett a szemem előtt: újra át akarom lépni a célkaput Chamonix-ban. Ehhez azonban az UTMB megváltozott rendszerében ún. Running Stone-okra van szükség, amiket meghatározott versenyeken van lehetőség gyűjteni. Lázas keresgélésbe kezdtem, hogy melyik az a verseny, amire nevezni és megszervezni a kijutást nem egyenlő az anyagi csőddel. Gabival egyeztetve a Mozart Ultra-ra esett a választás, mert az felkészülés szempontjából megvalósítható távolságban volt. A tavaszi VTM is ehhez szolgáltatott egy lépcsőfokot.
Szorgosan gyűjtöttem a km-eket, csináltam a kiírt edzéseket, próbáltam minden héten az erősítést és az úszást is teljesíteni, majd az előrehozott nyaraláson a hétvégi hosszún váratlanul megfájdult a térdem. Előtte is voltak apróbb jelei annak, hogy valami nincs rendben, de a korábbi IT-szalag problémám kiújulására gyanakodtam, így többet hengereztem s nyújtottam, viszont amikor már a fekvés és az ülés is szenvedés volt, akkor megfelelőnek láttam rögtön értesíteni Gabit és időpontot kérni egy orvosnál. Természetesen a magyar magánklinikákon is heteket kell várni egy kivizsgálásra, így kb egy hónap alatt sikerült az MR felvételek tükrében megállapítania az amúgy szakértő és futókkal szemben nagyon is megértő reumatológusnak a diagnózist: lateralis és medialis meniscus sérülés. A dokinénivel a diagnózis hallatán közlöm, hogy nekem három héten belül fontos versenyem van. Ahogy említettem, ő nagyon megértő, így azt válaszolja, hogy a kiírt gyulladáscsökkentő kúra és gyógytorna-kerékpár-úszás kombó mellett saját felelősségre elindulhatok, de ilyen hosszú távú futáson számolnom kell a kockázattal, hogy leszakadhat a porc, ami elakadást okozhat a térd mozgásában, s nagyobb fájdalmakat.
Én persze rögtön temetem magam, s az egész futókarrieremet. Nemcsak az idei évnek, de minden célomnak lőttek. Aztán persze hamar belátom, hogy legrosszabb esetben is csak az idei céloknak reszeltek….
Gabi tapasztalt edző, így ő rögtön megnyugtat, hogy A) a doki nem tiltotta a futást, ergo nem tragikus a helyzet, B) próbáljak meg átnevezni kisebb távra, hogy minimalizáljuk a kockázatot.
Addig is csökkentett edzésterv van érvényben, alig szedek össze heti 30 km-nél többet.
A következő hetekben sebeimet nyalogatom, s panaszkodok mindenkinek a sorsomról. Futásról álmodom, jeleket látok mindenhol s magammal viaskodom.
De itt kezdődik a szerencsék (karmikus beérések?) sorozata:
– Egy munkahelyi kapcsolat lévén lehetőségem nyílik végre egy országúti kerékpár vételére. Gabi javasolja, hogy vegyem fel a kapcsolatot csodás csapatunk még csodásabb rehabilitációs zsenijével, Tatár Szilvivel.
– A könnyített, regenerálós futások alatt egyszer sem jelez be a térdem.
– Réka, a feleségem türelmes velem.
– Gabi is türelmes velem.
Közeledik a verseny időpontja és én még mindig kételyek közt vergődöm, mert a rajt előtti utolsó vasárnapon egy bringázást követő 10 kilis futáson ismét megfájdul a térdem… Ezzel párhuzamosan megkapom az értesítést a versenyszervezőktől: a helyszínen át tudok nevezni kisebb távra is, így Gabival nyitva hagyjuk a kiskaput a maraton előtt.
Megérkezett az utazás napja, néhány nappal vagyunk a verseny előtt. Átlépünk a határon és ekkor kezd elhatalmasodni rajtam az érzés: nem azért utazok 600 km-t, hogy egy maratont lefussak!
A félreértések elkerülése végett: minden távot tisztelek, de nehezen emésztem meg, hogy mindhiába készültem, készültünk erre, feleslegesen pakoltam oda a megannyi zselét, isot…
A rajtszám felvételi előtti napon még mindig döntésképtelen vagyok. Késő délután egy szivárvány látszik a szállásunk ablakából. Én ezután eligazítást tartok Rékának, s legrégebbi barátomnak Balázsnak és párjának Anitának (innentől kezdve a választott nevükön: Pit Crew) a frissítésről, s a checkpointokról mindkét opcióra: a 80-as illetve a maratoni távra egyaránt. Mindent úgy készítek oda, mintha az ultrán indulnék.
Másnap délelőtt a versenyközpont bejáratánál találkozunk Gabival. Kérdezi, hogy miként döntöttem. Kibököm, ami a lelkemet nyomja: nehezen akaródzik átneveznem. Kapok tőle szerencsét hozó gizionos karkötőt, százast, talált érmét, majd azt válaszolja, látva a kálváriát: akkor indulj a hosszún, mi baj történhet?! S ennyi. Ezzel lekerül a teher a vállamról… hirtelen megszűnni látszik minden gond s csillogó szemekkel, de még kicsit aggódva várom a rajtot. Megjelenik Szabó Tibi is, aki szintén a 80-ason indul és Belus Tomi is, aki a 100-ason. Tomi viccesen megjegyzi, hogy akkor végre összejön a közös kép, amin nevetek s aminek nagyon örülök, mert példaképként és igazi sporttársként tekintek rá.
Kicsit előreugorva az időben: a rajt előtt kb 1 órával összefutok Vlad Gabival – talán megismer, talán nem, de jó volt vele is találkozni. A melegítést követően a rajtkapuban várom a kezdősípot. A sok aggódás ellenére soha nem éreztem magam még ilyen nyugodtnak indulás előtt. Elrajtolunk.
Hamar előkerülnek a botok. Felfelé igyekszem magam visszafogni, s kis lépésekkel haladni. A pulzus magasabb, de még nem tulajdonítok neki jelentőséget, mert a táv első felében találhatóak a legmeredekebb emelkedők. Nem foglalkozom senkivel, csak magammal. Még az első frissítőpont előtt beér engem Tibi, váltunk pár szót a pályáról, hogy mire számítsak. Ő a környéken él egy ideje, így ismeri a pálya nagyját, felkészít rá, hogy lesznek nagy szívások, majd búcsút intek neki, haladok tovább a magam kis óvatos tempójában.
A második konstans emelkedő előtt beér Belus Tomi is, aki hajnali 5 óta úton van. Megjegyzi, hogy örül végül a döntésemnek, mert a vizsgán derül ki csak, hogy az ember elég felkészült-e. S milyen igaza van… A pontokon csak vizet veszek magamhoz, nem merek kockáztatni az elején ismeretlen zselével illetve isoval. Nemsokára jön a verseny lemagasabb pontja, Zwölferhorn, ami a versenyzők számára lényegében egy nagy menetelést jelent felfelé, amit egy frissítőpont választ el egy kisebb, meredekebb emelkedőtől, ami egyben a hegy csúcsát is jelenti. Bedobok fél doboz kólás Red Bullt, s elteszek egy Naäk waffle-t későbbre. Megkezdem az ereszkedést Sankt Gilgen felé, ahol tudom, hogy a Pit Crew már vár rám.
A térdem a hosszú lejtmenetben ad egy bátortanalító jelzést, amit próbálok rögtön elhessegetni pozitív gondolatokkal, s magamnak megjegyzem, hogy kérek rá egy kis hűsítő krémet lent. A frissítőpontra érkezvén már kb 4,5 órája tart a verseny. Kezd meleg lenni, de még nem kérek Rékáéktól jeget. Valószínűleg ez az első nagy hiba amit elkövetek. Majd a csapat elkezdi kipakolni a zsebeimet. Réka megjegyzi, hogy kevés zselét ettem. Letolom az iso-t amit elém tesznek, sótablettát, s talán egy zselét is letuszkolok. Jól érzem magam.
Megindulok Schafberg felé, ami a táv leghosszabb emelkedőjét is jelenti, kb 800 méter 4 km alatt. Ezt megelőzi egy kisebb pukli is, s ezen botozva felfelé kezdem érezni, hogy erőtlenné válok. Hívom kétségbe esve Gabit, aki nem veszi fel. Írok Rékának, hogy értesítse Gabit, s kérdezze meg mit tegyek. Émelygek. Hányingert követ hasfájás. Leülök. Pár perc pihenőt követően összeszedem magam, ekkor ér el engem Gabi, aki kiadja utasításba, hogy hűtsem, jegeljem magam, s ha hányni kell, akkor mindenképpen engedjem ki a gyomrom tartalmát. Valahogy lassan, nagyon lassan, többször megállva felküzdöm magam Schafbergig, ahol egy langyos Red Bull-al és a korábban elrakott Naäk nápolyival kicsit üldögélve helyrepofozom magam. Ez volt az általam korábban kitűzött pont. Ha ezt elérem s a térdem is bírja, akkor a Pit Crewnak kiadtam utasításba, hogy minden nyavalygás ellenére is nyomjanak tovább a pontról. Visszaérkezem Sankt Gilgenbe. Igyekszem a tó körül árnyéktól árnyékig futni. Meleg van. A kaja nem nagyon megy le, de igyekszem legalább a sótablettát sűrűn pótolni. Amint jeleznek az izmaim, már tolok le egyet.
Rékáék összekaparnak. Kapok levest. Valami porleves, de isteni finomnak tűnik ott, akkor (azóta is kívánom, s megkeresem a magyar boltok polcain!). Víz, iso, zselé. Elmegyek WC-re. Nehezen jön a megkönnyebbülés, amiból azt a következtetést vonom le, hogy több folyadékot kell bevinnem. Már 8 órája úton s több mint fél órát is eltöltök a ponton, mire ráveszem magam a továbbindulásra. A következő pont 51 km-nél Fuschl am See, ahonnan rajtoltunk. Bedugom a fülest, s elindítom a motivációs rock ill. metal egyvelegemet. Szépen menetelek megállás nélkül s meglepő módon kb 1 óra alatt ott is vagyok. Evés-ivás, kis pihenő (itt kb 5-10 percet vesztegelek), s pozitív gondolatok kíséretében indulok meg Hof (bei der Salzburg) felé. Itt eredetileg nem találkoztunk volna a csapattal, de megkérem Rékát, hogy vezessen át oda.
Újabb mélypont következik. Hiába kaptam jeget a csősálba, nagyon lassan tudom le ezt a kb. 10 km-t. Hofba érkezve ki vagyok akadva, hogy egy csomó emelkedőt nem jelez az óra. Kérem őket, hogy ne kempingszékbe ültessenek, különben elalszom. megint jön egy kisebb hányinger, de nem tudom magam rávenni a hányásra. Helyette inkább kérek szilárd ételt. Egy kis kréker, s egy softpohár az isteni levesből helyretesz. Réka megint kikísér a pontról.
Kezd sötétedni. Koppl-ig több kisebb, szopatósabb emelkedő következik, amik egy rövidebb távon simán futhatóak lennének számomra, de inkább botozok megállás nélkül. Innentől újra koncentrálok arra, hogy folyamatos legyen az energiabevitel illetve a sótabletták fogyasztása. Óránként két zselét pusztítok el, illetve egy tabit. Próbálom kímélni a térdeimet, így lejtmenetben is használom a botokat. Elnevezem őket magamban Tango és Cashnek.
Koppl-ben kapok egy újabb talpmasszázst a st. gilgenit követően Rékától, egy újabb isteni bögre levest. Kiderítik nekem, hogy Knorr márkájú. Átveszem a hosszú ujjú felsőt, amiben a következő 4-5 km-en még melegem van s elbúcsúzom a csapattól. A célban találkozunk. Ezt már tudjuk mind a 44. km óta, csak az a kérdés, hogy mikor érkezem. Determináltam haladok előre, a zene megállás nélkül dübörög a fülemben. Látom a rám váró emelkedőt, de nem torpanok meg tőle. Határozottan sétálok fel, s lassú léptekkel futok lefelé. Egy hullámvasút következik, igazi technikás terep. gyökerekkel átszőtt talaj, kövek, kavicsok, lépcsők fel és le. S megérkezem Salzburgba. Az óra még mindig jelez egy nagyobb emelkedőt, ez lesz az, amit Tibor emlegetett nekem az elején: a Kapuzinerberg. Az utolsó checkpoint következik előtte. Magamhoz veszek egy kis vizet és iszom fél doboz Red Bullt. Megindulok felfelé. Törekszem rá, hogy egyszer se álljak meg, 1 km-en át kb 250m szintemelkedés…lépcsők és meredek hegyoldal (ami valójában domb) váltják egymást. Még 400 méter van hátra, de csak leülök erőt gyűjteni. Még egyszer, utoljára. Felérek a domb tetejére. “Fuck you Mozart!” mormogom magam elé s futva indulok meg. Pont ekkor kezd merülni a fejlámpán, így egy fokozattal lejjebb kapcsol. Pont kibírta. Leérek a dombról, ahol újabb lépcsők fogadnak, de nagyon gyorsan rohanok végig rajtuk. Lámpa s még egy lámpa állja az utamat. Mellém szegődik egy ázsiai futó, nem tudom melyik távról s hajtani kezdjük egymást. A helyiek irányítgatnak minket, hol az ázsiai int nekem, hogy erre, hol én neki, hogy arra. Ráfordulunk az utolsó kanyarra, ahol beérünk egy másik futót, s sprintbe kezdünk mindhárman, mintha az utolsó métereken dőlne el a dobogó sorsa, holott, valahol a mezőny utolsó harmadában vagyok…éppen a Ghost Square Hammer c. dala szól a fülesből, amikor átlépem a célt. “Are you on the square? Are you on the level?” Gitárként csapom kezembe a botokat s pengetem meg a célban, mintha valami rocksztár lennék, majd elterülök a földön győztesként. Megtalál Balázs, majd Réka. 3 perccel sikerült lecsúszni az éjfélt, értesülök Rékától, s később el is süt egy hamupipőkés poént. Megkönnyebbülve bőgöm el magam, megköszönöm neki, s Gabinak is, hogy hittek bennem. Balázsnak, Anitának, később Szilvinek is s a családomnak a távoli szurkolást.
17 óra 3 perc alatt szenvedtem ki magamból a távot, de még bőven 3 órával szintidőn belül. Éjfél után elmúlt a varázs. Hamupipőke is visszavedlett hétköznapi emberré. Most egy ideig nincs futás. A térdem kibírta. Én pedig boldog vagyok, hogy sikerült.
Strecnianska Masla – Wittmann Lilla, beszámoló
Strecnianska Masla 50 km/2834m
Március óta vártam ezt a versenyt, az idei év első célversenye volt. Vágtam a centiket, összeírtam újra meg újra a listát, hogy miket viszek, többször átnéztem a pályát, kerestem róla videókat, beszéltem Milata Patrikkal, aki 2 éve megnyerte pályacsúccsal, kifaggattam a versenyről, Belus Tomi is segített a cuccok összeállításában, frissítésben, és végül de nagyon nem utolsó sorban ugye rendületlenül készültem rá Barát Gabi segítségével…nem is keveset.
A verseny előtti nap mozgalmasan telt, levezettem 270 km-t Martinba, szállás elfoglalása, majd Karcsiékkal irány a rajtközpont Strecnoba, kicsit bejártuk a pályát is, majd visszamentünk Martinba enni meg sörözni. Utána még a zseléket kinyomkodtam a soft kulacsokba, izo betöltve, ruha kikészít, táska összerak, szokásos verseny előtti menetrend.
Nem volt bennem félelem, de tudtam, hogy marha nehéz lesz. Karcsi már felkészített lelkileg, hogy ez nem a Bakony, nem is a Mátra és nem is a Börzsöny, kössem fel a gatyámat, nehéz lesz. Az is volt.
Éjjel magamtól óránként keltem, nehogy elaludjak, aztán 3kor megelégeltem, és végleg felébredtem, megittam a kávémat, ettem egy banánt, majd vártam, hogy jöjjön a 4:55, amikor jön értem Karcsi és indulhatunk a rajtba.
6:00-kor rajtoltunk a faluból, majd egyből egy szép kis emelkedő… hát ez hirtelen jött, pedig tudtam, hogy milyen a pálya, tényleg nem egy bakonyi emelkedő. 🙂 Ezt a morcos menetelést a reggelnek tulajdonítottam, és nagyon ügyeltem rá, hogy a mentális 100 Ft-omból egyet se költsek sirankozásra, úgyhogy szépen leszegett fejjel mentem fel 364 méterről 1035-re, ahol várt minket egy frissítőpont. Örültem, hogy vége az első emelkedőnek, jön a lejtő, lehet csapatni. Szerencsére futható is volt – bár nekem sikerült elesni 
– úgyhogy szereztem egy kis időt magamnak. Itt még nem volt gond, hogy 5 km-en keresztül lefelé megyek, semmi bajom nem volt. Aztán jött a Mincol (1364 m), menetelünk fel rá az áfonya bokrok között, a hegytetőn meg akkora köd lett, hogy konkrétan csak akkor vettük észre a frissítőpontot, mikor pár méterre álltunk tőle.
Kértem vizet, de hát valami borzalmas szagú szénsavas vizet kaptam, na mondom jóvan, a másik kulacsban legalább izo van, majd iszom azt a következő pontig. Mincolról lefelé be a sötét ködös erdőbe, tiszta Blair Witch volt, a boszorkány meg én voltam. 
Hurrá hurrá, lejtő újra, ez is futható, ráadásul tudtam, hogy már “csak” 2 emelkedő lesz. Itt nem az van, hogy itt egy kis emelkedő ott egy kis lejtő….neeeeeem, 45 perc menetelés felfelé, 45 perc futás lefelé. Második hegy újra a Mincol egy kis kerülővel, hosszú aszfaltos szerpentinen Javorináig az első frissítőpontig, majd bitang sziklás köves emelkedőkkel, patakokkal, sípályán lejtővel (itt eszembe jutott a jó öreg lejtőzés, csapattam is neki rendesen ahogy tanultam). Másodjára már kisütött a nap a Mincol tetején is, mesés panorámával a környező hegyekre és településekre. Kezdtem fáradni, de nem volt vészes. Megint jött a sípályás lejtő…itt már annyira nem ment a gyorsaság, a fáradtság miatt inkább a lábam elé néztem, el ne essek és a combjaim is jeleztek, hogy szeretnének már inkább síkon vagy emelkedőn menni. Szerencsére ezután egy hosszabb sík szakasz jött, még vitt a lábam. Beértünk Felsőosztorányba, ahonnan jött a Buzogány szikla, az utolsó tüske. Előtte jól megsültünk egy mezőn, kivette a maradék energiámat is. Az emelkedőn a szikláig Karcsi mantrázott nekem, hogy jól csinálom, milyen dinamikus vagyok (szerintem nem voltam ), jól megyek, próbáljunk meg előzni. Meg is előztem pár embert, akik később a lejtőn visszaelőztek, de sebaj. A hegytetőn már nehéz volt minden lépés, nagyon sokat kivett belőlem. A lejtő úgyszintén…14 perces km-eket mentem, mert futhatatlan volt, féltem hogy megcsúszok és lezúgok a szakadékba, ami kétoldalt “várt ránk”.
Nagy nehezen leértünk, és jött az utolsó 1,5 km a célig. Itt szerencsére újra ment a futás Strecno utcáin keresztül, beértem és úgy éreztem az energia szintem egyenlő a nullával, ami nem baj, mert azt jelenti, hogy ebbe a versenybe tényleg mindent beleadtam, minden szempontból jól felkészültem.
Annyi elvárásom volt, hogy 10 órán belül érjek be, 8:47 lett, úgyhogy teljesen elégedett vagyok.
A frissítésem 7 deci SFI Nutrition zselé volt soft kulacsba töltve, folyamatosan majszolva, óránként fél liter izo+víz, óránként 2 sótabletta és párszor dinnyét ettem, az nagyon jól esett. Tudtam, hogy nem hagyhatok ki semmit, mert baj lesz. Nem is hagytam ki semmit, úgyhogy nem lett baj. Egy éve volt megborulásom rossz frissítés miatt, élénken él bennem az az érzés. Most nem volt semmilyen problémám se a lábaimmal, se az emésztésemmel, se vízhólyag, se leesett köröm. 
Végig stabilan sikerült menni, nem álltam meg sehol, csak a pontokon, úgyhogy sok kép nem készült, inkább a szívembe raktároztam a futás során felettem-alattam magasodó hegyvonulatokat, sötét fenyveseket, patakocskákat, azt a csodát ami körülvett.
A célban is jó érzésem volt, annyira élveztem a versenyt, hiába szenvedtem meg a végét, de hát ez normális ennyi szint és megtett km után. Visszajövök a szlovák hegyekbe, ebben biztos vagyok.
Jöhet a felkészülés az őszi célversenyre!
Mooore 1 Way Ticket Backyard Run – Földi Zsuzsi, beszámoló
A verseny előtt két héttel realiztáltam, hogy be vagyok nevezve ide, de Gabival úgy egyeztünk meg, hogy erre igazán nincs szükségem most az UB után, az jó volt nagyon hosszúnak, menjenek csak a „rendes” edzések. Aztán a verseny előtti héten csütörtökön úgy éreztem, menni akarok (igen, akarok, nem „szeretnék”) Tihanyba. Gabi rábólintott, hát legyen, nincs időkorlát, menjek amennyit akarok. Illetve végül a „tedd oda magad” lett az instukció, miután rájöttem, hogy ez a verseny backyard magyar bajnokság is egyeben 😀
Nagyon vártam a versenyt, jó formában éreztem magam, lelkes és motivált voltam – sokat akarok Tihanyban futni, nagyon sokat 🙂 Segítőm nem volt, de úgy voltam vele, megy ameddig megy segítő nélkül, aztán majd lesz valahogy.
A versenyre csütörtökön délután mentem, Pestről jött velem Gyöngyösi Robi is – ha már úgyis lenn tervez aludni ő is, felajánlottam neki, hogy jöjjön velem autóval, ne buszozzon.
Valamikor este 7 körül értünk Tihanyba, pár ismerőssel találkoztunk, pacsiztunk, Máté megkért minket, hogy ha már úgyis kinn tervezünk aludni, figyelnénk-e a többiek már felállított sátrára – ez nem volt kérdés 🙂
Az átmozgatót a verseny helyszínén, a Belső-tó körül futottam, és nagyon örültem, hogy változott a tavalyi pálya: a tó körül 90%-ban földúton megy az útvonal, egy oda-vissza adta ki a 6,7 km-t, nincs benne a hosszú bringautas emelkedő, nagyon tetszett ez így.
Sátramat felállítottuk, Robi is a sajátját. Bepakoltam a sátorba, elrendeztem mindent, hogy reggel minél tovább alhassak, hiszen ezért is alszom kinn, és nem foglaltam szállást. Miközben rendezgetem a dolgokat, hallom hogy elkezd esni az eső. Na, tök jó hogy minden benn van már, reggel nem kell a dzsuvában pakolni. Aztán látom, hogy kicsit csorog be a víz a sátor aljául szolgáló ponyván. Majd jobban. Húha, táska, hálózsák, powerbank gyorsan fel az asztalra, nem kéne hogy elázzon, hát még épp időben – bezúdult a víz, pillanatokon belül már bokáig is ért, úsznak a cipőim, el is áznak (három pár, plusz ami a lábamon van, annak már mindegy is)… Röhögök, hogy ez nagyon klassz lesz így 😀
Robi átmenekítette hozzám az asztalra/székekre a táskáit, és megbeszéltük, hogy hát ebből autóban alvás lesz, még jó, hogy két ember is elfér fekve a Kangooban.
A telefonom nem találtam, de bíztam benne hogy a táskák alatt van asztalon – hát, nem jött be, miután csendesedett az eső, és elfolyt a bokáig érő víz a sátorból, megtaláltam a földön. Akkor még működött, hurrá, túlélte!:-) (spoiler: reggelre meghalt)
A cuccokat kipakoltuk az autóba, helyet csináltunk az alváshoz, és valamikor éjjel f1-1 körül sikerült is lefeküdni aludni.
Reggel egyáltalán nem kipihenve keltem, gyors kárfelmérés: száraz cipőm nincs, a telefonomat kivéve a többi elektromos kütyü működik, ruháim rendben. Hát jó, lanolin van elég, száraz zokni van elég, legfeljebb rajtam megszáradnak a cipők, bár úgyis várható eső, szóval mindegy is.
Gabi telefonszámát megszereztem (itt is köszi Vince a segítséget) , felhívtam Robi telefonjáról, hogy mi a helyzet, hogy jártam. Telefonáltam még haza is, hogy ne keressenek, nem vagyok elérhető.
Sátrakat áttettük esőbiztosabbnak tűnő helyre, kávé, rajtszámfelvétel, és még rajt előtt volt kicsit több mint 1 órám a sátorban fekve pihenni, ez jól esett 🙂
A verseny 10-kor indult, backyard szabályok szerint: egy kör 6706m, minden óra első percében rajt, egy óra van megtenni a kört. Amíg beérsz és el tudsz indulni a következő rajtban, versenyben vagy. Ha nem érsz be, vagy nem vagy ott a rajtban, kiestél. Ennyire egyszerű ez 😉
Robinak volt száraz cipője, az egyik csak fél számmal volt nagyobb, mint ami rám való, kölcsönadta, abban kezdtem a futást. Az első kör végén megjegyeztem, hogy tulajdonképpen nem bánnám, ha elkezdene esni az eső, akkor egyszerűbb lenne rászánni magam a saját vizes cipő átvételére, azért ez a fél szám különbség nem az igazi. A következő körben kérésem meghallgattatott, leszakadt az ég. De úgy rendesen, dézsából 😀
Robi száraz cipője sem volt többé száraz, a kör végén vigyorogva vettem le magamról, és váltottam a saját vizes cipőre.
Bő egy órán át esett, a jól futható pálya sártrengerré változott, csúszott mint a veszedelem, kínlódtam is a harmadik-negyedik körben, aztán szikkadt is, és én is ügyesebb lettem kicsit.
eső után kisütött a nap, jó meleg lett, meg pára is, de ez most sem zavart, örültem hogy körről körre egyre jobbak lettek a talajviszonyok.
Mire egész jól felszáradt/elszivárgott a víz nagyobb része (maradt azért sár bőven 😀 ), na akkor jött a következő nagy eső, visszakaptuk a pocsolyákat és a sártengert, újabb bő egy órán át ázott a pálya. Az egyébként is mocsok szar állapotból lett egy még ideálisabb, jobban futható terep. Ja, nem 😀
Napközben 46-48 perces köröket futottam, a négy nagyobb (nem hosszra) emelkedőt gyalogoltam, egyébként nagyon kényelmesen kocogtam. A pihenőben kulacstöltés, wc, zoknicsere láb lanolinozással volt a program, de lehetőleg minél hamarabb sátorba ugrás, és pihi. Úgy rémlik, 8 óra után vettem elő a masszázspisztolyt (nem hagytam otthon végre 😀 ), hát az egyik legokosabb dolog volt hogy elhoztam – pár perc használat után úgy indultam a következő körre, mintha nem is 8-9 órája futnék 🙂
A másik nagyon okos dolog a 3 óránkénti lanolinozás volt: a teljes lábfejem vastagon bekentem, száraz zokni, és lehetett bármilyen vizes a cipő, egyáltalán nem ázott fel a lábam, illetve nem éreztem hogy bármi gond lenne (nem is lett, nulla vízhólyag, teljesen intakt körmök, egyedül csak a körömlakk jött le 😀
A 10. körre már vittem magammal a fejlámpát, de szükség nem volt még rá, csak a következőben, majd a 12. körben már teljesen sötét lett, és akkor jött a felismerés, hogy basszus, ez nekem rohadtul új. Nem a sötétben futás, és nem a terepen sötétben futás, hanem a terepen, sötétben, sárban futás. Egyrészt álmos lettem, nagyon (este fél10-re, durva…), másrészt fejlámpa fényénél én még életemben nem futottam ezelőtt sárban. Sokan voltunk még versenyben, a durvább részeken, ahol egyébként futva simán csúszkálás nélkül lehetett haladni, ha megálltak előttem, és gyalogolni kellett (kerülni nem sok helyen volt lehetőség, vagy én nem voltam elég ügyes hozzá), borzasztóan csúszott az út. Nappal még elröhögcséltem ezen, de éjjel nekem para volt, nagyon nem akartam esni és sérülni, vagy akár esés nélkül sérülni.
A 12. körről beérve felhívtam Gabit, hogy mi a helyzet, és abban maradtunk, hogy addig megyek, amíg úgy érzem, hogy biztonságosan meg tudom csinálni a kört. Álmosan, aszfaltos futóként ezen a terepen nem muszáj szétszaggatni magam, 80km felett vagyok, innen bármennyit is megyek, minden km ajándék lesz. Az, hogy vasárnap reggelig terveztem futni, már elengedtem, de ekkor még arra gondoltam, hogy legalább százig azért elmehetnék, aztán majd lesz valami.
A 13. körben eldőlt, hogy nekem ez nem éri meg, az előző éjszakai szívás és nem alvás most jön ki – borzasztó álmos vagyok, a koffein se hat igazán, még mindig sokan vagyunk ahhoz a pályán, hogy tudjak végig futni (illetve nem vagyok elég gyors, hogy el tudjak menni a mezőny elejével, akik nem álltak meg a csúszós részeknél sem). Féltem az eséstől, attól hogy lesérülök, és 3 hónappal a Spartathlon előtt megy 1-2-3 hét a kukába, nem tudok esetleg futni. Nem terepversenyre készülök, nappal semmi bajom nem volt avval, hogy esőben, sárban kell futni, de ez így éjjel nekem nem kell. Legyen 13 kör, elmegyek aludni, és vasárnaptól mehetnek az edzések rendesen tovább. Az álmosságon és a fáradtság miatti szarakodó gyomron kívül más bajom nincs, azt se mondhatom, hogy a lábaim elfáradtak volna. A kör végén a karámból csak a frissítő asztalig mentem, kértem egy paradicsomlevest, kortyoltam bele hármat, és eldöntöttem, hogy nekem ennyi pont elég volt mára. Beálltam a 14. rajtba becsületből, és az aszfaltos útra érve adtam egy pacsit Robinak, hogy hajrá, én elmentem enni és fürdeni 🙂
Órám szerint majdnem 90km, hivatalosan 87,1km lett a vége. Eredetileg is így beszéltük meg Gabival – hosszú edzés, nem szétszaggatni magam, csak amíg jól esik. Eddig esett jól, illetve az utolsó 2 óra már nem esett jól, de nem a lábaim miatt. A futás végig jól ment, a 13. kör végén sem fájt semmim, komolyabb izomfáradtság sem volt, a nehezítő tényezők meg hát kihozták, hogy milyen hiányosságaim vannak 😀
Ettem, zuhanyoztam, az autóban aludtam kb 5 órát, délelőtt elténferegtem a versenyközpontban, majd valamikor dél körül látszott, hogy esni fog – hú, hát én ki akarok menni futni, meg akarom nézni milyen a pálya, és szeretnék pár fotót is 🙂
Egy fél kört mentem, Robi telefonját elkértem fotózni. A futás sima ügy volt, nagyjából mintha egy 3 órás futásom lett volna előző nap – hát ez tök jó, basszus, majdnem 90km-t mentem előző nap, és ennyi csak? Állati jó 🙂
Délután hazajöttem a gyerekekhez és a kutyákhoz, egy percig nem bántam meg a döntést, hogy 13 kör után tulajdonképpen teljesen jó állapotban úgy döntöttem, nem megyek tovább a többiekkel. Persze elgondolkodtam, hogy mi lett volna, ha mégis kinn maradok – hát semmi.
Többet szerettem volna menni? Igen, jóval többet. Sokan többet is vártak tőlem, de most valahogy teljesen túl tudtam azon lépni, hogy jaj, hát nekem többet „kéne” vagy „illene” menni. Nem, nem kellett több. Mi lett volna, ha több kört megyek? Valószínűleg kiállok 100km-nél, vagy 16 körnél, vagy 20-nál, vagy mittudomén hogy mennyinél. Vagy elesek, lesérülök, vagy nem sérülök le, de lett volna egy kínlódós baromi szar emlékem az egészről. Nem tudom mi lett volna ha, de nem is érdekes, nincs is jelentősége – teljesen rendben vagyok evvel 87km-rel ezen a takony pályán. Még így is bőven átléptem a határaimat, és egy baromi jót futottam 🙂
Ami az elején szívás volt, viszont közben nagy felismerés volt, és nagyon jól jött : állati jó dolog telefon nélkül futni versenyen. Kifejezetten a social média hiánya volt fantasztikus, másfél nap Facebook, mesenger és egyéb online közösségi tér nélkül – nem gondoltam volna korábban, hogy ennyit számít. 🙂
baratrunning.com 