Az áprilisi sárvári 12 órás verseny miatt úgy döntöttünk az edzőmmel, Gabival, hogy bár arról volt szó, hogy egyéni BSZM lesz az idei első versenyem, mégis inkább legyen ez párban. Lett egy csodaklassz párom, Zsófi ❤
A versenyről: 196 km, 4 nap alatt a Balaton körül, futva. Napi etap 43-53 km között, két váltóponttal, tehát a napi adagot nem fele-fele futjuk, hanem 2/3-1/3, naponta váltogatva, hogy ki szív épp.
Nem tűnt extra durvának a feladat, persze könnyűnek sem, négy nap alatt egy százas azért nem mondható hétvégi laza kocogásnak.
Nagyon jól ment a felkészülés, klassz volt az alapozás, minden szipiszuper volt, aztán verseny előtti héten szombaton elmentem futni, és hoppá, egy olyan dologgal találkoztam, amivel 6 éve nem: térdfájás… Ááááá, ez nem lehet, tuti minden oké, tessék szépen futni, elmúlik, ez biztos valami pszichés izé, verseny előtti para, mittudomén. Futok, hát ez nem múlik, fasza. Séta haza, egyre jobban fáj, térd külső fele, a fenébe. Ez tuti IT, ez egy rémálom… L Volt pihi, nyújtás, masszázs, gyulladáscsökkentés, javult, de teljesen tökéletes nem tudott lenni. Mindegy, ez van, a masszőröm tape-el is, és ráadásul kinn lesz a bszm-en, megbeszéljük, hogy rajt előtt minden nap összeragaszt.
A társasággal, akikkel megyünk, masszőr is jön, valahogy majd csak lesz.
Csütörtök, első nap: Siófokon van a rajt, reggel mentünk le, csapatfotó, jóleszez, induljunkmár. Zsófi futotta a két szélső 16-ot, én a középsőt. Zsófi gyors, szuperül letolta mindkét tizenhatost, nekem is egész jól ment a sajátom, a térdem jelezgetett közben, de konkrét fájdalom nem volt. Nyújtás, henger: minden klafa. Este a társaság masszőre, Melinda arany keze szétszadizta mindkét lábam, de hatásos volt: még csak a jelezgetést sem érzem, hurrá, jó lesz holnap a hosszú napom 🙂
Péntek, második nap: én kezdtem, Fonyód – Máriafürdő 16 km, jól ment, ismerős útvonal, errefelé sokat futottam vagy bringáztam már, szerettem. Másnak uncsi, nekem biztonságos, nem kell útvonalon gondolkodni, nem kell nézelődni, csak futni J A végére kicsit fáj a térdem, nyújtok-hengerezek, elmúlik a fájás. Zsófi pikk-pakk lefutja a saját 16 km-ét, nekem jön Keszthelytől Szigligetig 21 km. Megbeszéltük Gáborral, hogy 10 km körül van egy frissítőpont, ott kicserélem a vizes kulacsomat kólásvízre, és lesz náluk egy fájdalomcsillapító, ha esetleg nagyon szarakodna a térdem, hogy bírjam. Kaptam a kólát, és mivel sajnos kezdett erősebben jelezni a lábam, kértem a bogyót, rosszabb ne legyen. 16-ig bár fájt (és nem csak a térdem, a nem korrekt terhelés miatt az izmaim is tiltakoztak a bal combomban), de egész jól ment, aztán baromira rossz kezdett lenni. Belegyalogoltam, áááá, így se jobb, és mivel nyújtás után jó lesz, minek húzzam az időt, legalább kocogjak, hamarabb vége lesz. nem túl gyorsan, de 6 perc körüli ezrekkel valahogy behúztam ezt az 5 km-t, a legvégéről nem akarok beszélni – az az emelkedő, tele fotózó ismerőssel, meg hivatalos fotóssal… Itt futni kellett, esély nem volt a gyaloglásra 😀 . Befutás után nyújtás, és a fájdalom mintha nem is lett volna, szinte tökéletesen működik a lábam. Térdem instabilnak érzem, másnap már máshogy tapelte Tamás. Este szállás, masszázs, megérkezik Gábor is végre, jó hogy itt van J. Vacsi, lábamra gyulladáscsökkentő tapasz, ráolvasás, stb., bíztam benne, hogy másnap is működni fog.
Szombat, harmadik nap: duplán izgi, Gábor maratont fut. Őt kivisszük a saját rajtjába, mi megyünk a bszm rajthoz, szokásos menetrend: tape, jóleszez, mindenszupi. Zsófi fut kettőt, pont neki való hosszúságúak a szakaszok, nekem jut 17 a közepén. Cipőt váltottam, hátha a kevés km-es brooks-ot jobban komálja a térdem, mint a majdnem tele levő hokát. Bejött J. Vagy a térdkalácsot megtámasztó tape, vagy a cipő, de inkább a kettő együtt, de működött. Két gyors Zsófi szakasz között futok egy kevésbé gyors 17-et, de a lábam működik, futás megy, térdem nem fáj, combjaim oldala, meg a négyfejű kezd méltatlankodni, hogy nekik már lassan elég lesz. Nem vészes, fáradnak, de ez van, futni jöttünk, előfordult máskor is, hogy elfáradtak 🙂 Futok, nem vánszorgás, élvezem :-). A szakaszom után sietünk Füredre, egyrészt Zsófi gyorsan megy, másrészt Gábor már benn van, klassz időt futott. Délután sörözés-velőspirítósozás (kinek mi, nekem sör 😉 ) a Gizionokkal, este a szokásos: vacsi, masszázs, tapasz, mantra, ráolvasás… Már csak egy nap, ami ugyan hosszú lesz nekem, de azt már félhullán, féllábon ugrálva is behúzom 😉
Vasárnap, negyedik nap: Zsófinak egy 20-as a közepén, jó kis emelkedőkkel, nekem 16, meg 15. Az csak 2x3x5, meg az az 1 az elején, menni fog. Rajtolok, első 2 km után azt érzem, hogy húbasszus, hogy fogok én MÉG 29 ilyet lefutni ma??? Vállat vontam, és azt mondtam magamnak, hogy pont úgy, ahogy az eddigi 74-75-öt: jobb láb, bal láb, ismétel J. Működött, ment a futás, ha nem is extra tempóval, de futottam. Térdem egész jó, a combjaim meg… hát fáradnak, de teszik a dolgukat. Gyorsan eltelt a 17, Zsófi gyönyörűen megcsinálta a20-at, jött az utolsó szakasz. Jól kezdtem, Aligán rám köszönt Piroska, kezében póráz, póráz végén Krigli <3. Nagyon örültem nekik, jól esett, hogy láttam őket. 4 km körül emelkedő, szépen megfutom, közben lepillantok az övemre: b.ssza meg, hol a p.csában van a rajtszámom??? Na, telefon elő, hívom Gábort, hogy a Stravan látja merre futok, hozzák utánam a rajtszámot, én megyek tovább, oldják meg, ha lehet minél gyorsabban. Ő már Siófokon, de oké, visszafordul, hozza. Szuper, ez sem az én dolgom már, teszem ami az enyém: futok. Telefon csörög: Zsófiék 800 m-re előttem a frissítőponton, Zsófi rajtszámával fussak tovább, így a legegyszerűbb és leggyorsabb. Így is lett, miközben rám adták a rajtszámot, betoltam egy gélt meg vizet, és hajrá tovább. Combjaim kicsit visítanak, pihennének, de nem érdekel, futni jöttünk, majd pihennek ha befutottunk, lesz idejük rá J. Aztán a vége előtt 5-6 km-rel egyszer csak nem akarnak működni a lábaim. Én mennék, a lábaim meg nem, így utólag vicces, akkor annyira nem röhögtem. Fájnak, fáradtak, görcs közelében vannak, de legalább a térdem jól van. Kaja, só, víz, tolom sűrűn, valamit segít, de nem jó. Belegyalogolok, alig van levegőm. Tök jó, persze, a vas, már előző nap is éreztem, hogy nem az igazi az o2 ellátottság (helló vashiány, csak el kellett volna menni a verseny előtti héten az extra pótlásra…), de akkor ott Siófok szélén nagyon szar volt. Mindegy, fussunk, ha lassan is, haladjunk, nemár hogy a vége előtt kezdjek gyalogolni, legfeljebb levegő nélkül megcsinálom – másnak melege van, én meg megfulladok, de legalább szépen süt a nap J. Siófokon ismerős részre érek – de jó, ez már mindjárt a sétány, akkor max 2 km van hátra, gyerünk, gyerünk. Combajim…á, hagyjuk. Egy sör, úristen, de szeretnék egy hideg sört, hát tessék futni, hamarabb lesz sör… Feltűnik Zsófi, 1500 m lehet hátra, ezt behúzzuk együtt. Mondom neki, hogy nagyon rosszul vagyok. Mondja, hogy oké, gyalogunk. Ránézek: na nemá, futunk. Kocogunk, párszáz méter múlva úgy érzem, megfulladok, veszem a levegőt, mintha víz alatt lennék, á, de szar. Elsírom magam, hogy bassza meg, levegőt akarok. Zsófi felajánlja, hogy gyalogoljunk. NEM. Összeszedem magam – hátra van kb 1 km, ha elég gyorsan futunk, hamar benn vagyok, és lehet meghalni, vagy akármi. Nem fogok gyalogolva befutni a célba, az kizárt. Futunk, csakazértis, csakazértis, ha beledöglöm is. És beérünk, 2 perc múlva jobban vagyok, úristen, de jó volt. Várt minket Gábor, Gabi, Máté, ölelés, puszi, jaj de jó, megcsináltuk, kész, benn vagyunk, holnap már nem kell futni J
Kapok sört, átvesszük az érmeinket, fotó, emelkedett hangulat, jaj, ez mennyire nagyon szuper volt!
Mindenhol azt olvasni, hogy a BSZM 4 nap csoda. Valóban, csoda 4 nap volt ez, imádtam, minden nehézsége és fájdalma ellenére J
Zsófi, köszönöm ezt a 4 nap csodát, szuper volt veled párban körbefutni a tavat :*
Köszönöm edzőmnek, Barát Gabinak https://baratrunning.com/ a felkészítést, Szerda Lacinak az erősítő edzéseket, Tominak a tape full service-t, Melindának a brutális masszázsokat, Máténak a szuper supportot, Gábornak meg a mindent ❤
A verseny után egy héttel futottam először értékelhetőt, kaptam vasat, mostanra (2,5 héttel a befutás után) már kezdem összeszedni magam. Pótoljuk a vasat, a laboreredményem a vártnál kicsit jobb, Sárvárra (2,5 hét múlva) rendben leszek, ott elvileg egyben futok ennyit, vagy talán kicsit többet, mint a bszm-en négy nap alatt 😉
Március elejéhez képest – leérkezve Belgrádba – máris meglepett a meleg. 21 C fok volt a verseny előtti napon és tűzött a nap. Miközben itthon 12-14 fokok voltak és csak hosszúban edzettem. A pálya útvonala az gyönyörű volt, egy kis szigeten bringa és gyalogutak keresztezték egymást. Mellettünk a Duna holtága és csodálatos kilátás a városra. Átvettük a rajtszámokat és – ami meglepett, hogy – utána karon fogott egy fiatal orvosi gárda és bevittek orvosi sátorba vizsgálatra. És mértek nálam egy 220/110-es vérnyomást, amire azt mondták, hogy nem állhatok rajthoz másnap, ha rajtuk múlik. Ledöbbentem. Gondolkodtam hogy akkor most szédülnöm kellene, vagy fájnia kellene a fejemnek, vagy kómában lenni, stb. ilyen magas vérnyomás esetén. Na ekkor szerintem tényleg felment a vérnyomásom és tört angolsággal “küldtem” el a francba őket. “Jó ,akkor holnap reggel a rajt előtt újból megnézzük” közölték erre. Aztán kiderült,hogy a többieknél is magas volt a vérnyomás (10 futóból 9-nél). Volt egy futó (pont az a román srác aki első lett), akihez mentőt akartak hívni:-) Másnap reggel nem keveredtem be a dokik elé, sőt senki nem ment be az orvosi sátorba a futók közül:-)
Elrajtoltunk. A teljes mezőny egyszerre indult (50km, 100km, 6h, 12h, 24h). Reggel 8 kor volt a rajt, aminek örültem, mert nem kellett belefutni egy másik nappalba túlzottan. Aztán jött a feketeleves. A pálya 50%-a egy turisták, kutyát sétáltatók, görkorizók, babakocsit toló emberek által használt gyalogút volt. Ráadásul éttermek előtt vitt el. Mi azt hittük előző nap,hogy azt majd szalaggal elkerítik a futók részére. Hát nem . Ez a gyalogút már pusztán az átlagemberektől tele volt dél környékére. Hihetetlenül zsúfolt volt. Kerülgetnünk és lökdösődnünk kellett. Hihetetlen volt, hogy egy 6 órás OB-t és egy 24 órás OB-t ráengednek egy biztosítatlan pályára. A szerbeknél ezek szerint mégis. A sétálgató embereket sem érdekelt különösebben, hogy oldalra húzódjanak legalább. Nem. Teljesen közömbösen nézték, hogy bokatörő mutatványokkal szlalomoztunk köztük.
A futás számomra az első 8-10 órában szinte zökkenőmentesen ment. Nem volt holtpontom, rendesen ettem-ittam. Egyedül a nagyon erős napsütés zavart, mert tényleg annyira “égetett”, hogy le is égett az arcom.
Aztán kora estére letisztult a gyalogút is és lehetett haladni. Lefújták a 6h-t aztán a 12h-t és már csak a 24 órás mezőny maradt a pályán. Én nem néztem semmi eredményt, azt sem tudtam, hogy hány kilim van. Csak daráltam. Ráadásul a chipes időmérés is kezdetleges volt és nem volt külső monitor, amin láttam volna magamat. Csak futottam bele a vak világba:-)
13-14. óra között kezdtem belassulni, visszalassulni 6:10 közelire. Egyszer sem álltam meg. Sétálni is legfeljebb 30 m-t, amíg frissítettem. A 16-19. óra között volt a legrosszabb. 6:30 és 6:50 közötti kiliket tudtam menni. Már szinte csak 4 óra volt hátra a versenyből és matekozni kezdtem. Ha nem szedem össze magam akkor nem lesz meg a “B” szint sem, legfeljebb 200 km körül teljesítek. De nem ezért jöttem. Eszembe jutott az a közel fél év, amit edzettem, készültem erre a versenyre. Az a sok belefektetett energia. Akkor összeszorított fogakkal, gélekkel, kávészemekkel elkezdtem futni. Először csak 5:30-akkal aztán 2 órán keresztül 5:00 – 5:10-ekkel daráltam.
Szörnyen fájt. De felülírtam az agyamat, mert tudtam, hogy ha most nem sikerül, akkor utána sokkal rosszabb lesz. Rám tapadtak a román futók és le sem akartak szakadni rólam, mivel tudták, hogy közel vagyok az ő bajnokjelöltjükhöz. Így telt el az utolsó 2-3 óra. Aztán amikor utoljára kimentem a chipszőnyegről (vége előtt 7 perccel) megkönnyebbültem. Akkor már csak szabadon gördültem és visszagondoltam arra az utolsó kb. 4 órányi sprintre. Megvan. Megcsináltam azt amiért jöttem.
1. Daniel Trusca 231,72 km
2. Veress Béla 229,72 km
3. Zahorán János 211,71 km
“Ácsorog, eltéved, telefonálgat. Ez az Tomi, nyomjad!” (Neubrandt József)
Úgy tűnik ez a védjegyem a Hardon. Tavaly Noszvajba mentem le Felsőtárkány helyett, idén kétszer is megmásztam az Istállós-kőt. De volt egy nagy különbség. A tavalyi bakim a verseny legvégén történt, gyakorlatilag az utolsó helyen, ahol el lehetett kavarni. Az idei viszont a 66 km-es verseny elején, úgyhogy volt bőven idő megrágni és lenyelni a sz@rt, és újra elkezdeni rendesen csinálni azt, amiért jöttem. Futni.
Nagyon szeretem ezt a versenyt. A pályát, a Bükköt, Imarót és az egész szívvel lélekkel dolgozó csapatot. Látszik, hogy akik szervezik, egy térképpel, egy iránytűvel meg egy pár tornacipővel kezdték a futást. És ez jó. (nem mintha nem szeretném a grandiózusabb versenyeket a maguk profi külsőségeivel, nekem jöhet az is, sőt) 7.30-kor volt a rajt, a csípős hideg elől a legtöbben bemenekültünk a Látogatóközpontba. Jöttek a sárcok-lányok, tisztára mintha én hívtam volna meg őket, szinte mindenkit ismertem, úgyhogy sikerült jól eldumálnom az időt ahelyett, hogy bemelegítettem volna rendesen meg elmegyek mosdóba. Aztán lesétáltunk a rajtba együtt, mint egy nagy család. Misi még elköszönt, mondván ma már úgysem találkozunk (mintha ki is nevettem volna emiatt 😀 ), Imre mondott pár szót, aztán a szokásos katonás rajtjelére elindultunk. A rajtban körbenézve látszott, hogy a Milata Patriknál nincs ma jobb futó a pályán, de az is, hogy utána lehetünk vagy tízen, akik közül a jobb napot kifogók lesznek majd elől. Én próbáltam menni a Patrikkal egy darabig, hát ez nem ment sokáig. 2-3 km után szépen otthagyott minket Madarász Ferivel és a Kormos Kriszitánnal (Feri előttem, Krisztián picit lemaradva) Erős volt a tempó, nyomtuk mint a bolondok, lassan el is tűntek mögöttünk az üldözők. A rajtban még vacilláltam, hogy elég lesz-e a póló+karszár szett, és itt már áldottam magam, hogy nem vettem fel valami vastagabbat a zsák alá, teljesen komfortosan éreztem magam, pedig csak egy réteg, a Compressport Rocket SS mezem volt rajtam. Itt még jó volt a pálya, néhol mély picit, de jég itt még egyáltalán nem volt. Az első gélt már 3 km-nél megettem, muszáj volt, mert a frissítésem mintha nem erre a tempóra lett volna kigondolva. Az első 12km tulajdonképpen egy hosszú jól futható emelkedő, fel egészen az Őr-kő házig. Itt egyikünk sem frissített, nyomtuk tovább izomból, és a nagy igyekezetben sikerült is a Szilvásvárad felé vezető hurkon a rossz irányba továbbmennünk.
Krisztián később elmondta, hogy furcsállta is, hogy még mindig felfelé kellett mennünk, de mivel ott voltak a szalagok (persze, hogy ott voltak, hiszen itt kellett majd visszajönnie a mezőnynek Istállós felől) és a tracken is rajta voltunk (persze hogy rajta voltunk, hiszen ez is az útvonal része lesz) ezért zavartan bár, de mentünk tovább. Nehéz jeges részek jöttek, csúszkáltunk rendesen. Aztán mire rájöttünk, hogy nem jó helyen vagyunk már késő volt visszafordulni, közelebb volt az Istállós-kőről leereszkedni a szilvásváradi ellenőrző pontra, mint visszamenni egészen az Őr-kő házig. Elkeseredtem. Nem hittem el, hogy már megint ez van. Ugyanaz a tehetetlen érzés, pedig tényleg jól mentünk harcban a dobogós helyekért. Ez van, ha a futó még annyira sem képes, hogy átfussa az itinert a legalább a rajt előtt. Ameddig nem lett GPS-es kütyüm, órákat bírtam nézegetni és tanulni a térképen az útvonalat meg a jelzéseket. Ma csak felrakom a track-et és kész. Persze a szintrajzot megtanulom, felkészülök a frissítőpontokból, de pl a jelzéseket és a jelzésváltásokat már nem figyelem. Ez hiba, amin dolgozni fogok…
Balaton Szupermaraton párban 2019. 03. 21-14.
baratrunning.com 