UTH
Belus Tamás – UTH beszámoló
Fruzsival és édesanyámmal vissza-vissza térő téma, hogy találjuk már ki, hogy a picsába tudtam tavaly olyan jól végigmenni az UTH-n. Nevetve próbálják megfejteni a titkot, mintha ez lenne legalábbis a terepfutás Szent-Grálja. Mert hát ez edzéseket nem vittem túlzásba, a súlyom is az egekben volt, meg a legtöbb, amit előtte egyben versenyen lefutottam 65 km volt. Akkor arra jutottunk, hogy a félelem szülte óvatosság és a hétvégi rendszeres Tokaji-hegyi mászások voltak a legfontosabb tényezők.
Az idei év teljesen más volt, mert:
-Gizion lettem, immár Gabi Gizibé Barát irányítja a felkészülésemet, pár héttel a tavalyi UTH teljesítés után kezdtük el a közös munkát)
-Fogytam is pár kilót tavaly óta (végül nem annyit, mint amit tervezem, mert a diétám májusban teljesen összeomlott)
-Az edzéseim hála Gabinak tervezettek és rendszeresek lettek (elkerülve így a hirtelen hülyeségekből származó sérüléseket, pl az egyik szar hetet a következőn akartam mindig pótolni)
-Nem versenyzek annyit,mint korábban. Évi 10-12 helyett csak 6-7 versenyre megyek el.
-És persze már tudtam, hogy mi vár rám…
Ehhez jött még, hogy az elmúlt két évvel ellentétben idén (végre!!) nem kellett a szokásos sártengertől tartani, viszont nagyon aggasztó volt a ránk váró meleg és a tűző nap gondolata. Nem szeretem a meleget. Kánikulában, ha csak tehetem, inkább naplemente után megyek edzeni, de a hétvégi hosszúkat a melegtől függetlenül 9 körül kezdem, így azért bőven van a testemnek tapasztalata a hőségben futásról. Arra jutottam, hogy Dobogókőig, ha nem is óvatosan, de takarékosan megyek, onnantól viszont reggelig jó lenne megnyomni kicsit, mert a hőségben aztán már nagyon észnél kell lenni. A stratégia papíron nagyon jól nézett ki, és ezúttal a megvalósítással sem volt gond, az időt éjszaka csináltam meg, a helyezésen aztán már csak azért tudtam javítani, mert én kevésbé borultam meg, mint körülöttem páran, illetve tovább voltam képes az enyhe emelkedőkön futásra kényszeríteni magamat.
Tavalyi is vittem a családot a bulira, most így tettem, már pénteken Szentendrén aludtunk. A szombati fókuszálós-relaxos napból semmi sem lett sajnos, mert egy szerencsétlen baleset miatt Lizikét kórházba kellett vinni (semmi komoly, csak szemen találta a nagyobbik egy játékkal és nem akartunk kockáztatni) így este 20:30-ig a magyar egészségügy labirintusában kóvályogtunk. Ha kapkodás nem is lett a dologból, azért igyekeznem kellett a készülődéssel, mondjuk napközben izgulni sem volt legalább időm. A cuccaimban, amire az elmúlt fél évben egy kisebb borsodi falu teljes költségvetését költöttem (dioptriás sportszemüvek, Compressport zsák, fasza könnyű bot, egy új Hoka Speedgoat, bivaly Fenix lámpa) is nagy volt a bizalmam, megszoktam megszerettem őket, be is vált mind. Vettem szombat délelőtt a Sarkcsillagos standon egy Salomon szilikon poharat, hogy a pontokon abból ihassam a kólát, amíg a crew megtölti a kulacsaim. Jó kis cucc, simán begyűrtem egy kis zsebecskébe elől, megérte azt a párezer forintot. Vettem itt még egy kidörzsölődés elleni stiftet, az is nagyon jól működött, egyik kritikus ponton sem volt dörzsölőés. Yess!!! Alapesetben a zsák két első zsebében tartható két 5dl-es két szilikon kulccsal megyek, de most egy harmadikat is betettem a zsák hátsó alsó részén erre kialakított hosszúkás tartóba. De jól tettem! Legalább három etap volt, ahol esélyem sem lett volna 1 liter folyadékkel végigmennem, plusz 10 után így az egyikben végig isót tudtam vinni a többiben meg vizet. A frissítésem a tesóm által összerakott Hammer setten alapult, amit még megtoldottam pár óriás zabszelettel és két nagy becsben tartott ClifBar energiaszelettel. A sót a pontokon pótoltam, sóztam minden szart, amit elém tettek, a két leveses ponton is szépen leültem megkajálni. Mint egy angol úrfi, aki a fácánvadászat és a lovaspóló meccs között kényelmesen elkölti az ebédjét a klub teraszán. Nagyon jó volt…Ez volt életem első versenye, ahol a ponton eltöltött időt nem szükséges rossznak, hanem szükséges jónak éreztem, szabályos wellness programokat tartottam, különösen PMaróton, A Kisrigóban meg a Pap-réten. A Kisrigós pont Szabó Geriékkel pl fantasztikus volt, én még ilyen kiszolgálást sehol sem kaptam. 10/10!!! De úgy általában is nagyon jók voltak a pontok, nyomták a szurkolást, segítettek mindenben, használható infókat is kaptam (pl mire vigyázzak, hol lehet eltévedni, stb) Jók voltak a jelölések is, 2-3 alkalom volt csak amikor megijedtem pár pillanatra, de aztán jött a kövi szalag és megnyugodtam (egy pont volt csak,ahol 1-2 percig kóvályogtunk pár sporival, de az is nagyon hamar megoldódott). Egyszer meg rám kellett szólnia valakinek, hogy ne menjek rossz felé, de cserébe én is rászóltam pár eltévedni készülődőre. De visszatérve a pontokra. Ahol csak lehetett kértem a fejre locsolást, plusz az összes működő közkútnál megálltam hűteni-mosdani. Ezzel szerintem 6-8 percet eltöltöttem összesen, de ha ez nincs, akkor még mindig valahol a Skanzen előtt szédelegnék. A rengeteg víz, amit ittam, viszont erősen megterhelte a gyomromat, ami nekem dupla probléma, mert nem vagyok az az erdőben könnyítős fajta. Ezúttal viszont ahogy éreztem, hogy gond van (pedig 3x is éreztem) egy pillanatig nem gondolkoztam, hogy dobjak-e el 2 percet erre, vagy küszködjek tovább. Talán ezzel végre ezt a gátat is leromboltam magamban 
🙂 Úgyhogy evés-ivás, hűtés, egyebek, semmire sem sajnáltam az időt, ami úgy látszik kifizetődött. Szeressétek ti is magatokat a versenyen is, a testetek meghálálja majd! Aztán az is jó volt, hogy sok idő elment a sporttársakkal való ismerkedéssel, a közös kínlódással. Nem is gondolnátok, hogy a legtöbb magában küszködő futó mennyire örül egy sima odavetett hűű jól nyomod-nak, vagy Csanya emlegetésének. Ezt sem csináltam eddig, de ezután lehet, hogy fogom, mert ezek az órák sokkal kellemesebben teltek beszélgetve, társaságban. Az elején Krisztián Koós tartotta bennem a lelket, jóval rutinosab, mint én, figyeltem is minde szavára. Sokat mentem Kapás Gergelyel,Fábián Gergellyel és Dittrich Andrással. Köszi srácok a társaságot és a bíztató szókat.
ÉS akkor a versenyről pár szót csak, mert helyismeretem nem nagyon van, nem akarok hülyeségeket írni. A rajt megint nagyon hangulatos volt, dobogtak a lábak, kirobbant mindenki a rajtvonalról, ami persze hamar visszaállt a „normális” tempóra, azért a legtöbbünk tudta, hogy mi jön. Lajos-forrásig, ahol eddig mindig a sárral kellett hadakozni, most a port nyeltük, többen köhögő rohamot kaptak a mezőny által felvert por miatt. Mi lett veled Csanya? Poénkodtunk még ekkor… 🙂 Egyáltalán nem siettem, itt még együtt mentem SzabóDokival (ő sajnos PSzentlászlónál feladta) sorra mentek el mellettünk a csoportok, nehéz volt nem felvenni a tempójukat. Az elmúlt egy évben nagyon sokat fejlődött a lejtőzésem, nem is mentek el az első downhillnél sokan mellettem, mondjuk nem voltak vizesek a kövek, vizes kövön szabályszerűen halálfélelmem van. Dobogóra felfelé aztán felvettem egy erősebb ritmust, pár korai menőt vissza is előztem, de összességében tényleg nagyon óvatosan toltam. Dobogón elég rövidet depóztam, volt még mindenem, nem akartam kiesni az épp megszerzett lendületből (Lajos forrásnál 71. Dobogón 55. voltam) Lefelé már bátrabban odaléptem, és a Szentlélek előtti két emelkedőn is odatettem magam. Lassan hajnalodott, csodás volt az épphogy világosodó erdő, az ébredő madarakkal és az izgő-mozgó fejlámpák fűzérével. Ez, meg a Spartacus volt a két legjobb szakasz. PSzentléleknél az álmos szótlan futók miatt még a ponton is olyan volt a hangulat, mint a hétfői 8-as meeting előtt a konyhában, szóval innen hamar elhúztam, le is előztem pár sporit a boxutcában (41. hely). A Pilismarótra levezető lejtő sajnos nem lett könnyebb az elmúlt évben. Mondjuk most nem estem egyszer sem hála a száraz pályának, eléggé szétvertem a lábaim azért, így PMaróton már hosszabb pihenőt terveztem. Itt aztán jöhetett a paradicsomleves (nyami) a sajt, az ubi, az isó — áááá milyen durva így leírva látni ezt, csoda hogy csak Lepence előtt jött rám a réti…Pilismarót és Dömös között nem emlékszem szinte semmire, valami műút volt a végén meg már mintha meleg is lett volna, de semmi egyéb nincs meg. Biztos durva volt és letiltott az agyam okos önvédelmi mechanizmusa. Lehet, hogy ez a valami evett meg előttem 12 sporttársat, mert Dömösön már 31. voltam. Lassan megjelentek a pontokon az első felismerhető feladók, csüggedten/megkönnyebbülve ültek, nézték a maradék szerencsétleneket, látszott hogy futnának ők csakhát…Prédi előtt wellness a ponton, feltöltöttem a táskából a készleteimet, ajánlgattam az 50-es Vichy naptejem a többieknek. Prédire fel végigdumáltuk az utat egy elsőbálozós sráccal (Fábián Gergely, első 100-as ever, te is jót választottál haver : ) na jó a végén már nem dumáltunk, de csodálkoztam is, hogy ennyire van levegőm. Lepence környékén durván szétcseszett nyomvályús borzalmakon küszködés, a ponton az első zuhany, a futás még mindig meglepően könnyen megy. Az erdőben nem volt nagy hőség, az árnyékos részeken, pláne ha fújt a szél még mindig nagyon jó volt az idő. Ekkorra már majdnem másfél óra volt az előnyöm a tavalyi időmhöz képet, már a 17 órán belüli idővel is kacérkodni kezdetem, jajj csak össze ne zuhanjak. A dolgot végül az időjárás oldotta meg, a Spartacuson a kitett részeken meg-meg csapott a forróság, ami emlékeztetett arra, hogy mi vár itt még ránk, ezért innentől (10 körül volt ez) kímélő üzemmódba kapcsoltam. Emelkedő – lassú futás vagy power walking, durva emelkedő – pulzuskímélő botozós vánszorgás, sima vagy ahhoz közeli – na, itt mentem ahogy mertem, lejtő – csapatás. PSzentlászlón Minden Idők Pontja Szabó Gerivel, teljesen újjászületve mentem tovább (32. már itt a sok feladó miatt szerintem) Visegrádra át az a völgy (Apátkúti?) kurva jó volt, tempó, mozgás, lépéshossz, fókusz, minden a toppon, pedig már majdnem 80k-nál voltam. Azért itt is volt nem tervezett megállás, lehet, hogy túlsózta Geri a zöldséglevest, vagy a savanyú uborkás gumimacis csokis izó hajtott meg? Ki tudja már? 🙂
Visegrád előtt kiugrottak egy bokor mögül a gyerekeim hogy MEGLEPETÉS!! Volt nagy öröm, meg APAPA, megálltam egy puszira és egy fotóra, aztán futottam tovább. A kocsi jó két km-re volt lent a faluban (feljöttek egészen az erdő széléig). Gergely Kapás Gergely miután rájött, hogy az én családom volt a szurkolócsapat,mondta, hogy olyan hajrázást kapott tőlük, hogy kénytelen volt elkezdeni futni. Visegrádon üccsi-rágcsa-fürdés és irány az újabb hegy (30.hely) . Nagyon égetett már a nap, keserves volt ez a kaptató, elment úgy 7 deci víz a parkolóig, még jó hogy itt is volt vízvételi lehetőség. A mosdás itt már nem úri huncutság volt, hanem a túlélés eszköze, úgy lángolt a testem, mint egy kemence. A parkoló után az aszfaltot végig gyalogoltuk Gergőval, bár elég jó tempóval, futni csak a rét után kezdtünk el megint, de innentől Pap-rétig megint értelmezhető tempóval sikerült eljutni. A pont előtt utolsó fél óra nagyon lassan ment el, már kezdtem azt hinni, hogy Pap-rét csak egy legenda, amit az agg terepfutók találtak ki, hogy ezzel adjanak reményt az ifjaknak, de aztán csak eljött a pont, a kerepelésüket szerintem a célban is hallani lehetett. Itt is eltöltöttem legalább 6-8 percet. Isót már nem kértem, minden csepp friss vízre szükségem volt, nagyon féltem az utolsó durva résztől, nem is a két „tüskétől” inkább a melegtől, úgyhogy mind a három félliteresbe vizet kértem.
Az első pár km-es emelkedőt megint következetesen végiggyalogoltam (ment volna pedig a futás) a három lejtőn akartam nagyon alakítani a két hegyre pedig korrektül felmenni. Ez nagyjából össze is jött, bár a Vörös-kő utáni lejtő azért nem volt valami fényes…Tavaly itt sorra értem utol az 50-es táv lassabb futóit, ami nagyon motiváló volt azokban a vészterhes órákban. Most egy bő órával a tavalyi idő előtt viszont engem értek utol a gyors ötvenesek, szépen végig tudtam nézni, hogy hogy áll a verseny. Büki Ádám mozgását pl öröm volt nézni, ahogy erőlködés nélkül elsuhant, mintha valami kibaszott levitációs csizmája lenne vagy mi. Vörös-kő szar. Nincs ezen mit szépíteni, nem sok köze van a terepfutáshoz, vagy bármilyen futáshoz, mondjuk terepnek terep. Szép komótosan, de néhány rövid megállással felbotoztam rá, Nyerges-hegy ugyanez. Innen egy utolsó fasza lejtőzés, és jött végre a Skanzen. Gyors mosdás, minden kulcsba víz (hogy majd öntsem a fejemre) és próbáltam kifutni a pontról, de olyan szánalmas volt a kísérlet, hogy többen a segítségemre akartak sietni. Na jó, akkor ezt most nem erőltetjük, séta a kereszteződésig, onnan kis futás Széles Zoli felvezetésével, megint séta, és akkor „hátbavert” a testvérem Fruzsina Elek-Belus.
Miután Büki Ádám az 55-ről még bőven Pap-rét előtt utolért, úgy számoltam, hogy ha megnyomom a végét akkor én várhatom a célban őt és nem fordítva. De nem bírtam megnyomni szóval puszi, pacsi, pár bíztató szó és kergettem tovább Frut, olyan édes volt, hogy leállt velem dumálni, pedig volt előtte egy lány csak pár méterrel, szóval versenyben volt épp. Néztem egy darabig, ahogy távolodik, aztán ment megint a séta-futás (de inkább séta), amit végül az szakított meg, hogy rájöttem, hogy ha megnyomom az utolsó 20 percet, akkor még beérhetek 17.00 előtt (a Skanzennél elindulva ez nem tűnt lehetségesesnek, létezik hogy a Skanzentől nem volt meg a 6,6 km?).
Úgyhogy összeszedtem magam és behoztam az órát 16:57-el, pacsizók, taps, eufória, a célba érés a kicsikkel (nagyon élvezték megint) öröm-boldogság. Nem tudom volt-e még bennem valami (a gyomromban biztos nem) de ha volt is, azt aznap már nem lehetett előcsalni, szerintem ez most erősen maxközeli menet volt. 27.lettem, amit a sok feladó miatt azért igyekszem helyén kezelni, de a mezőnynek ez a része (is) teljesen elérhetetlennek tűnt eddig. Hihetetlen élmény és tapasztalat volt, még tart persze a hatása, egy jó darabig még fog is, de aztán keresnem kell valami fasza következő célt, úgy tűnik érdemes… #roadtolemkowyna
Karlovitz Zsófi – Szentendre Trail, beszámoló
Vasárnap óta vagy tízszer bőgtem, szóval megpróbálom rövidre fogni, nem tudom, mennyire sikerül 
Gabi nagyon köszönöm, hogy mikor megkerestelek novemberben, nem hajtottál el rögtön (“Megkaptam a leveled de egész nap ülök rajta, hogy valami szalonképes választ írjak:-)))” ), nem részletezem hosszan, a többieknek legyen elég annyi, hogy a heti futásra szánható időm nagyon limitált és kevéssé kiszámítható. Másfél óra telefonos egyeztetés után Gabi azt mondta: csináljuk
Remegő kézzel tettem le a telefont, basszus, hogy fogom én ezt megoldani, újra rendszert vinni a futásokba… Mikor? Hogy? De ismerem magamat, tudtam, hogy ez volt a jó lépés. Jöttek az e-mailek, hétről-hétre, imádtam a péntek reggeleket, mindig jó volt olvasni, mi lesz a heti terv. Persze a végrehajtás nem mindig sikerült, de százszor előrébb voltam, mint lettem volna magamtól és egy olyan kis amatőrnek, mint én, ez bőven elég. Futok. 🙂 December, január, február… itt a június. Nem, messze nem futottam annyit, mint kellett volna (főleg a terepkilométerek hiányoztak), de benne volt a teljesítés is a pakliban, így abszolút várakozással telve keltem vasárnap.
Előző nap megvolt a 20 perc átmozgató futás, úgy éreztem magam, mint egy lendkerekes kisautó, akit felhúztak és a hátsó, végső pozícióban várja, hogy elengedjék. Nagyon menni akartam. Cucc összekészítve, tetoválások kinyomtatva 😛 Kiderült, hogy a tracket mégsem lehet az órámra rárakni, illetve hosszú órák munkája lenne, így ezt elengedtem (így utólag, egy volt az egyik legnagyobb hiba. Bazi nagy, felkiáltójeles, otromba tanulság.)
Reggel a rajtban sok-sok ismerős, Fruzsit is sikerült levadászni, kezdtem kicsit izgulni. Mindenki kérdezi, mit a célom. Hehe, a teljesítés, a teljesítés. Rajt, dudaszó, pacsi Mátéval, hajrá, indulás. Pulzusom az egekben, ezt borítékoltam, izgalom, meleg, csak nem elfutni, nagyon hosszú lesz a nap. Az agyamban szépen szisztematikusan felosztottam kis részekre a távot, tudván, hogy mi hol vár rám, Mátéval átvettük, hol jártam már, de így utólag, közben nem sok minden köszönt vissza, vagy legalábbis sokkal kevesebb, mint kellett volna. Pilisszentlászlóig 3 nagyobb emelkedő várt, nem cifrázom, a 7. km-nél eldőlt az egész versenyem, egy lefelén szépen túlmentünk vagy 10-en egy jelzésen, annyit láttam, hogy tőlem kb 100 méterre megtorpannak az emberek és elkezdenek visszafelé futni. A rohadt életbe… nem hiszem el. 2 és fél km, és kb 20 perc, ennyit vesztettünk. Próbáltam azzal az egy sráccal felfelé tartani az iramot, akinek volt track az óráján, amíg vissza nem találtunk a jelzésre. És közben ezerrel pörgettem az agyam, oké, ennyi, valószínüleg nem lesz meg szintidőn belül így, de le kell szarni, megyek, azért jöttem, hogy végigfussam, nem eshetek itt az elején szét. Repültek a forintjaim szanaszéjjel és rohadt nagy meló volt, de úgy érzem, nagyrészét összeszedtem.
Megyek. Tudtam, hogy Gabi nézi a rendszert és akartam neki szólni, hogy hé, tudom, lassan érek fel Piliszentlászlóra, de eszem ágában sincs feladni. Ez egyébként a teljes verseny alatt nagyon sokszor eszembe jutott, hogy írok egy sort, hogy NEM ADOM FEL. Visegrád volt az egyetlen pont, ahova szintidőn belül értem, addigra elfogyott az innim is, de csak kb 10 perccel előtte, ki volt számolva minden és tartottam magam hozzá, izot vittem, 2 litert, azt kétszer töltöttem és 40 percenként vettem be sótabit. Összesen két gélt ettem két frissítőn, sok vízzel. Semmi bajom nem volt, sem izomfájdalom, sem éhség, sem szomjúság, semmi, a frissítést legalább nem basztam el 😛 Pap-réten tudtam, hogy vár a sógornőm, meg egy jó barátom. Ott jött a következő nagy pofon, Kinga már elment Balázshoz a célba… szintidő, szintidő, szintidő. Zakatolt a fejem. Itt még megvolt bennem a remény, még meglehet, megyek, megyek, megyek. Iszonyat jólesett a jeges felöntés minden ponton, bár megmondom őszintén, én igazából csak olvastam, hogy meleg van, de a saját kínom miatt annyira nem érintett meg. Volt egy pont, ahol valahogy furcsának éreztem a kezem és láttam, hogy durván dagadnak az ujjaim. Gyors átgondolás, elehet iszom, pulzusom nincs az egekben, oké, akkor valósznüleg nincs nagy baj, csak a meleg… Vöröskő és a Nyerges… nagyon élveztem, hogy tulajdonképpen nem akartam meghalni egyiken sem. Oké, persze, lassú voltam meg néha eszembe jutott, hogy mikor van már vége, de jólesett, hogy a 42. km után is fel tudok oda menni.
Egy sráccal összeverődtünk, ő 115-ön ment és hasonló volt a tempónk, hol én futottam kicsit el, hol ő, sajnos lelkileg kicsit kinyírt, hogy ő is azt mondta, nem lesz meg a szintidőm (nem így mondta, de ezt 
, de próbáltam a jót kivenni a futásból, élveztem, hogy tudok még futó mozgást produkálni, akkor is, ha másnak az csak cammogás Jó, egyszer nagyon felment a pumpám, egy hosszú, viszonylag meredek, kanyargós részen nagyon hosszan futottam lefelé egy lánnyal együtt és mikor az órám kiírta, hogy 9:35-ös lett az a km-em, akkor megütött a guta. De hát én futottam, basszus… ennyit a technikámról ….
Az eltévedés miatt a fejemben megjegyzett km-ek is máshova kerültek, nagyon vártam már az utolsó 10 km-t lefelé. Kár volt, sok volt a single track, a köves, számomra nehezen futható, az árnyékos-napos (amit a rossz szemem szarul tolerál). És addigra el is fáradtam, agyban. Tudtam, hogy nem lesz meg, tudtam, hogy bemegyek, de ez a kettő az utolsó 10 km-en nagyon összeveszett a fejemben. Hibáztattam Mátét, hogy baszott feltölteni a tracket a telefonomra és így egy csomó helyen, ahol amúgy jól futottam, bizonytalanul meg-megálltam, hátha újra eltévedtem… igen, szórtam a forintjaim… A Skanzen azt hittem sosem lesz meg. Nem álltam meg inni, csak csippantani, addigra zuhogott az eső. És nem élveztem, pedig hogy vártam a hűvöset. De senki nem volt a pályán, csak én, a kis lúzer, a szakadó esőben. Még nem láttam az ultrát, de a reklámból a mondat “mi a faszt keresek itt egyedül, az esőben?” az beugrott és felröhögtem. Hát bazdmeg, mit keresek itt, futom életem első ultráját. Nem úgy, ahogy terveztem, de legyünk őszinték, a felkészülés sem olyan volt, ahogy Gabi tervezte… Akkor már csak egy dolog volt a fejemben, az 54 km MEGLESZ szintidőn belül és onnantól kalapkabát. 6:30-as kilóméterek, nem hittem el, semmim nem fáj, csak elegem van. Hó, az utolsót vehetem lazára, kicsit belesétálgatok. 54, csippan az óra, lefotózom és annyi. Kurva nagy sírás. Minden kijött. (Akkor azt hittem, hogy minden, de azóta még vívtam magamban.) Onnantól séta.
A patakparton hallom a 7 órás hrangszót. Ennyi 
Az utolsó km-en újra felbukkan Bálint, nem emlékszem, hol volt, előttem, utánam, gratulálunk egymásnak, javasolja, hogy a végén még fussunk egy kicsit, jó, fussunk, azt mondja, majd holnap érdekelni fog, nem hiszek neki, pedig de, jó lett volna mosolyogva bemenni, nem tettem. A célban Máté átölel, mondta, hogy remélte, hogy végigjövök, hallotta, hogy eltévedtem. Ránézek, “igen, a track jó lett volna” és újra sírok. Látom a szemén, hogy tudja, hogy ezt elbasztuk és nem lehet visszacsinálni. ….
Azóta eltelt két nap, megrágtam a dolgot és arra jutottam, hogy én ezt úgy tekintem, megcsináltam. És remélem, hogy ezt senki, aki jobb volt nem érzi sértésnek. Nem, nem volt teljes a felkészülés, de végig dolgoztam rajta. Nekem az, hogy sérülés és minden durva nehézség nélkül megcsináltam, nagyon sokat jelent. És két napja gondolkozom ezen, de a vége azt hiszem ez: JÖVŐRE MEGLESZ A SZINTIDŐ IS
U.i : Nagyon-nagyon köszönök mindent 
❤ Jó Gizionnak lenni és még maradnék, ha lehet
Gerlai Orsi – Visegrád Trail beszámoló
Életem egyik legjobb versenye. Ha nem a legjobb.
A verseny előtti napok mozgalmasak voltak, de azért már mindent futós szemüveggel néztem közben. A gyerekektől elkaptam egy kéz-láb-száj vírust, ettől pici fájós hólyagok nőttek a talpamra, reméltem, hogy a futás közben nem lesz velük gond. Meg az erőnléttel sem. Pénteken (T-2 nap) családostul (gyerekestül-sátrastul-cókmókostul stb.) levonultunk a dömösi kempingbe egy rég tervezett hosszú hétvégére a barátainkkal. A szombatot ráérősen terveztem, strandoltunk, a gyerekeket elvittük a Salomon Kids Trailre Szentendrére, hát állati cukik voltak. Nekem már ott elkezdődött a verseny-eufória. Este 10-kor befeküdtem velük a sátorba, másnap f8-kor keltünk. Reggeli, öltözés, izókeverés, gélszámolás, késéspara, induljunkmár, gyereksapkáért visszaFUTÁS. Visegrádon kiugrottam a kocsiból és felkocogtam a Salamon-toronyhoz bemelegítőnek. Kornél haverom spontán ott várt, kicsit jógáztam, ahogy szoktam.
Aztán végre rajt 11-kor (!). Egyből combos emelkedővel kezdődött, szerencsére árnyékban. Szokás szerint érzésre lemaradtam, nem zavart, mentem. A tetején levő réten futottam már, örömmel üdvözöltem. Aztán kanyargós single track, koncentráltam veszettül. Közvetlenül előttem valaki már itt eléhezve megbotlott és fejjel levett egy fatörzset+sziklát, szerencsére nem lett baja, egy sporttárs adott neki egy gélt, ugyanez a sporttárs 2 perc múlva engem kapott el a karomnál fogva, amikor oldalra kicsúsztam.
45 percnél már ettem egy gélt, és így is folytattam, már észrevettem, h nagyon gyorsan ürülnek a raktáraim. 10km-nél volt az első frissítőpont a Pap-rétnél, itt izót meg agyonsózott kekszet ettem, ez már máskor is bevált, és most is sokat lendített rajtam. Kornél, aki eddig lehagyott, itt bevárt és együtt indultunk, jól tudtam futni. Következett a két hegy, a Vörös-kő, majd a Nyerges-hegy. Hát a Vörös-kő egy minden végtagot igénybe vevő sziklás-fás emelkedő, 5-10 lépésenként megáll az ember gondolkodni, de csak max 5 légvételnyi szünetet engedélyeztem magamnak. Körülöttem csupa fiú volt, hát jobban nekik sem ment. A tetején még nem volt ott a csúcs, magamba tömtem egy ehetetlen protein-energia szeletet, ezért a Vörös-kőhöz pofátlanul jó hangulatban értem, photobomboltam a többiek képeit, szelfiztem gyorsan a Kornéllal, akit ott találtam kicsit megzuttyanva. De aztán szaladtam tovább, előztem is, bár bonyolult volt a single track lefele, de jól ment.
A következő hegy lankásabban indult, az emelkedő első felén kocogtam, gumicukroztam (adtam másnak is), ennek hála a necces meredek részen, bár már kezdtem fáradni, csak felküzdöttem magam. A hegytetőn kicsit leeresztettem, fotóztam egyet, amíg beért a gél, meg Pikler Zsolti a 14 életévének minden önbizalmával az orrom alá dörgölte, hogy elfutottam az elejét 😆, (ott ért utol). Új erőre kapva futottunk a Skanzen pont felé, kicsit messzebb volt, meg az aszfalton tűzött a nap, gyerezsolti, húztam magammal. A ponton (22,5km) végre lelocsoltak, sóztam meg kólát ittam izóval, majd indultam tovább, csatlakozott hozzám az a sràc, akivel már a VTM-en meg a Budai Trailen adtuk egymásnak a vége felé a tempót.
Kegyetlen hosszú, napnak kitett poros néptelen kertvárosi utcákat képzelj el innen, már nem esett jól, hát ott mondogattam a kibaszott futógépet néha, lehet ez a Bence itt kicsit furán nézett, hogy minimum napszúrásom van… de inkább toronyhiba. A belvárosba érve alig látszott a szalagozás meg felfestés, sehol senki, se rendező, se futó. kicsit tartottam az elkavarástól, még jó, h meglett az ellenőrzőpont a pataknál. Legjobb élményem, amikor páros lábbal belefutottam két sáros pocsolyàba és fröccsent. Itt 5:50-6:10 körül tudtam menni csak sajna. A legvégén a Fő téren az üdvrivalgó, tapsoló turisták és szurkoló versenyzők viszont óriás erőt adtak, egymagam robogtam át a Fő téren és le a Dunapartra, fülig érő vigyorral pacsiztam Csanyával meg még ki tudja kivel, kiabáltam a csámborgó turistáknak, hogy JÖVÖÖÖK!!
Hát sajnos ennek hamar vége lett. Cél, eufória, család tapsol. Megvolt 4 órán belül, ez a Kornél célja volt, csak neki nem jött össze. Nem is voltam rosszul, vizes törcsi a nyakamba, áááá köszi.
28.9km
3:56
1062m D+
158/177 avg/max
baratrunning.com 