UTH
UTH, Szentlászló Trail – Ficzere Juli, beszámoló
UTH- Szentlászló Trail
Az UTH a két napig tartó csoda, izgalom, kihívás, könnyek. Az elmúlt két évben mindez kimaradt az életemből, itt volt hát az ideje, hogy ennek újra a részese legyek. A tavaszi versenyidőszak fő versenye volt számomra a Szentlászló Trail, amin most futottam először.
A felkészülési időszakban kiderült, hogy kezdődő artrózis van a lábfejemben. Ez akkor nagyon megijesztett. Az orvos azonban nem tiltott el a futástól, így a gyógytornászommal megbeszéltük hogyan lehet ezt az állapotot kordában tartani. A verseny előtti hetekben a munka mellett már csak a versenyre fókuszáltam. Frissítési terv, szintrajz memorizálása, és persze a pályabejárások. Tanulva a tavalyi hibából (a Piroson nem volt fejlámpás edzésem), idén beterveztem egy fejlámpás futást is a pálya elejére. Két héttel a verseny előtt a lepencei szakasz került sorra. Ekkor csúcsosodott ki a túlzott stressz, amit a felkészülésbe tettem. Ahogy Gabi írta: „Hát, te hogy a Zistenbe tudtál magadra ekkora súlyokat pakolni, a jó ég áldjon meg:-)))” Amit el lehet rontani a versenyen, azokat a dolgokat szinte mind szimuláltam a hétvégi pályabejárásokon. Ez az érzés, illetve, hogy minden edzést rendesen megcsináltam, adott egy olyan magabiztosságot, amitől végre megnyugodhattam. A verseny előtti pénteken egy színházi programot is beterveztem figyelemelterelés okán. Micsoda véletlen, de így lett egy spontán találkozó Gabival és Fruzsival.
Szombat délelőtt összeraktam a cuccomat, majd pihentem egy kicsit, délután pedig töltődtem Szentendrén a többi Gizionnal. Gabi ajánlotta, hogy menjek ki, szuper ötlet volt, köszi! Este vacsi, egy óra pihi, és még egy utolsó felszerelés ellenőrzés mielőtt kimentünk az UTH 112km rajtjára, szurkolni Tominak, Csabinak, Sanyikának, Bazsinak, Tatának. Amikor a rajtnál összefutottunk Gabival, keményen lecseszett, hogy miért rövidnadrágban jöttem szurkolni 10 fokban. Mellettünk állt Cserta Balu is, láttam az arcán, hogy erre még benne is megfagyott vér, nemcsak bennem, pedig ő pulcsiban, hosszúnadrágban volt. Még sosem láttam élőben ezt a rajtot, csak fotókon. Amikor a rajt előtti pillanatokban az a néhány száz futó felkapcsolta a fejlámpáját az maga volt a varázslat. A következő egy órában tudtam még egyet aludni az autóban. Onnan, hogy a telefon ébresztett hajnal egy körül, felgyorsultak az események. Először azt sem tudtam hol vagyok, nagyon álmosnak éreztem magam, nem voltam rajta a futáson. Azonban ezeket az érzéseket csak nyugtáztam, nem kezdtem el kattogni rajtuk. Ébredés után ittam egy nagy pohár zöld teát és bíztam benne, hamar észhez térít. Kötelező felszerelés ellenőrzés után beálltunk a rajtba, elkészült a közös fotó Andival és Ákossal. Gabi még a fülembe súgott egy-két varázsmondatot, és megölelt.
Visszaszámlálás és a mezőny nekiindult a néptelen szentendrei macskakövön. Az első néhány kilométeren sikerült egy kellemes tempót felvenni, nagyon jó erőben éreztem magam, a pulzus is teljesen rendben volt. A sötétség egyelőre nem zavart, mert Lajosforrásig még elég sokan világítottak körülöttem. Kő-hegy után nem sokkal világossá vált, sajnos nem száradt fel az előző napokban hullott csapadék, jó saras menetnek nézünk elébe. A terep nem igazán indokolta, de a tapicskolós, mély sár miatt már itt előkerült a bot, ami végig sokat segített. A verseny hetében Enikő írta nekem, hogy pirkadatkor a madárcsicsergés, és a napfelkelte Dobogókőn csodálatos élmény lesz, majd meglátom. Amikor felértem mély narancssárgában úszott az ég, néhány futó meg is állt fotózkodni. Én csak lassítottam, de így is magamba szívhattam a látványt, és az érzéseket, valóban varázslatos élmény volt. Néhány száz méterrel arrébb a frissítőponton Ati már várt az előre megbeszélt csomaggal, mire végeztem Andi is megérkezett, így őt is egyből tudta frissíteni. Micsoda időzítés. Innen tulajdonképpen már természetes fényben lehetett haladni, ami nagy megkönnyebbülés volt számomra.
A pályabejárások alatt találkoztam számomra mumusnak mondható szakaszokkal. Az első ilyen volt Dobogókőről lefelé a jó köves zöld jelzésen, ami most még saras is volt ugye. Dömös előtt ért be Belus Tomi. Egy csendes, diszkrét „Hajrá lányokkal!” suhant el mellettünk, egy-két perc múlva már nem is láttam. A dömösi frissítőponton nem álltam meg, volt nálam víz is, gél is, így csippantás után nekiindultam ennek a meredek, 2,5 km-es szakasznak a Vadállókövekre. A fenti köves szakaszon ért be Antal Csabi. Ráköszöntem, mire visszafordult váltottunk néhány szót, aztán őt sem láttam már többet. Felérve Prédikálószékre csak egy pillanatra lassítottam a feltáruló panoráma miatt, mert alig vártam, hogy a következő lankás részen csapathassak a lepencei pontig. Ide nem terveztünk egyéni frissítést. A pont előtt kb. száz méterrel nagy meglepetésemre meghallottam Ati, Gabi és Cserta Balu lelkesítő kiabálását. Ennek nagyon megörültem, de mielőtt odafutottam volna hozzájuk muszáj volt tennem egy kétbetűs kitérőt. Viszont ők olyan lelkesek voltak, hogy a kitérőm után újra megismételték a biztató kiabálásukat. Lehet, hogy a meglepetés miatt, de a ponton kissé szétestem. Elfelejtettem, hogy vizet és némi szilárd ételt akartam magamhoz venni, így csak ténferegtem az asztal előtt, Gabi meg persze hajtott, hogy ne tököljek már. Végül Ati töltött vizet, ettem olivabogyót és kekszet majd nekiindultam a következő mumus szakaszra Pilisszentlászlóig. A szakasz első része köves, sok kidőlt fa keresztezi a jelöletlen ösvényt, de a legidegesítőbb a mostanra derékig érő csalánkordon az ösvény két szélén. Örültem, hogy itt Andi beért, és legalább nem kellett magamba szitkozódnom mindezek miatt. A pilisszentlászlói pontra érve Ati már várt az előre elkészített frissítéssel, és itt volt Betti is, aki Bazsit frissítette. Azt mondták jól nézek ki, és jól is mozgok, pedig itt már éreztem, valami nem jó a frissítéssel. Hiába ettem a géleket, erőtlenek éreztem a lábaim. Utólag már látom, hogy ezt el kellett volna mondanom nekik, és el kellett volna szakadni az előre leírt frissítési tervtől, ugyanis ez az erőtlen állapot még 20km-en keresztül fennállt.
Visegrád felé volt számomra az utolsó olyan szakasz, amire abszolút nem vágytam. Ez az Apátkúti völgy. Tudom sok futónak bejön ez a sok patakátkelés, hát nekem abszolút nem. Na de ennek is vége lett, és végre beértem a visegrádi pontra. Itt csak vizet vettem magamhoz, aztán ittam egy kis kólát. Ekkor fotózott le Kriszta, és persze jól meg is ölelgetett. Andinak itt már jelzett a térde, így ő a ponton maradt, én mentem tovább.
Innen ugyan volt még vissza 30km, de számomra ez a teljes pálya kedvenc szakasza volt. A frissítőpontról elindultam hát felfelé a meredeken. Fent értem utol három fiút, akikkel a Skanzenig kerülgettük egymást. Őszinte leszek, ennyit dumálni pasikat futás közben még nem hallottam. Be nem állt a szájuk még a felfeléken sem. Mivel nem volt bennem annyi plusz erő, hogy elhagyjam őket, így beletörődtem a helyzetbe, és igyekeztem amennyire lehet kizárni őket. Pap-réthez közeledve szinte egymás mögött elviharzott mellettem a reggel kilenckor elrajtolt Szentendre Trail első három helyezett futója. Egyből eszembe jutott Csombók Csabi, aki szintén ezen a távon futott, és már nagyon vártam, hogy ő is elsuhanjon mellettem.
Pap-rét a kedvenc frissítőpontom, itt évek óta Zsotyek a pontfőnök, dolgoztam már vele, nagyon kedvelem. A pont felé az oda-vissza szakaszon szembejött Bazsi mosolyogva. Pacsiztam vele, ő itt hagyott el. Amikor a pontra beérve Ati, Betti, Erika, Zsotyek megláttak, mind hangos kiabálással jelezték, hogy mennyire örülnek nekem. A csajok és Ati rögtön hozzám rohantak és alig várták, hogy frissíthessenek, Zsotyek pedig az asztalok mögül beszélt hozzám. A verseny korábbi szakaszán halucináltam már állatokat, kidőlt faágak vagy útszéli kövek láttán. Itt viszont egy letámasztott Leki botot akartam elvenni, úgy, hogy az enyém a derekamon volt összehajtva. Csak az volt a fura, hogy magasabb bot volt, mint az enyém, de így is simán megragadtam volna, ha nem szólnak rám a Bettiék. Ezen mindnyájan jót nevettünk. A frissítéssel gyorsan végeztünk, szaladtam is tovább. Néhány perc múlva megjelent Csombók Csabi. Az arcán látszott, hogy nem elégedett. Kérdeztem, azt mondta elfutotta az elejét. Bíztattam, hogy ne foglalkozzon a helyezéssel, nyomja amennyire csak bírja. Mire a Vörös-kő lábánál lévő Hétvályús forráshoz értem, már úgy néztem ki, mint egy kismalac. A kezemen lévő gélmaradványok sárral keveredtek, ami aztán átragadt a botra is. Úgy éreztem itt az ideje, hogy a meredeken mászás előtt megigazítsam a toalettem. Most kivételesen nem volt senki a forrásnál, így egy-két perc alatt végeztem és nekiindultam felfelé. Itt mindig eszembe jut Gerlai Orsi több évvel ezelőtti intelme, „A titok az hogy nem szabad megállni”. Én itt azóta is mindig így megyek. Meglepően gyorsan felértem, és örültem nagyon, hogy innen már csak szinte le kell szaladni Szentendréig. A szaladásból szinte semmi nem lett, úgy fel volt ázva a pálya, hogy a botokkal együtt is csak csúszkálni mertem. Annyira koncentráltam, hogy ne essek el míg végül csak fenékre huppantam a sárba. Amikor megláttam a Skanzen pont előtti aszfaltot az maga volt a megváltás, és egy pillanat alatt elfelejtettem minden aznapi nehézséget. Ezen a ponton is szuper volt a hangulat. Itt már csak leadtam Atinak minden felesleges cuccom, de mielőtt elindultam volna az egyik crew odaadott egy postit-et. A gyermeke lelkesítő üzeneteket rajzolt folyamatosan a versenyzőknek. Hogy ez milyen megható volt. El is tettem az övembe, és ezzel az üzenettel futottam be a célig.
Ahogy kiértem a főútra, megcsapott a napsütés és a meleg. Az erdőben sokkal kellemesebb idő volt. Itt már azt terveztem mindent kiadok abból, ami még bennem van. Kissé hányás közeli érzésem is volt ekkor, de mégsem álltam meg, attól tartottam nem fogok tudni újra elindulni. A Bükkös-patak partján újra árnyék lett, ettől máris jobban éreztem magam. Egy lány itt már sétált, mellé érve bíztattam, hogy fusson velem, ha nekem közel az ötvenhez megy, akkor neki is fog menni. Erre nagyon meglepődött és elindult velem. Gratulált, de néhány száz méter után újra sétára váltott, nem tudtam behúzni a célba. És ezután jött az a része az egész futásnak, ami csodálatos, és amit nem lehet megszokni. A patak fa hídján átfutva, felkocogtam a macskaköves utcán, egy jobb majd egy bal kanyar. Ott már észrevettek a crew tagok és erőteljes kolompolással jelezték a tömegnek, hogy újabb futó érkezik. Mivel én már aznap a sokadik befutó voltam, a sétáló utcában ténfergő emberek már tudták mit jelent a kolomp és lelkesen tapsolni kezdtek. Nyílt szét előttem a tömeg, és akkor épp nekem tapsolt mindenki, én pedig szokásomhoz híven elsírtam magam. A Dunakorzóra ráfordulva a szpíker bemondta a nevem, mint újabb célba érkező. Megkaptam az érmem, és egy jó hidegvizes törülközőt a nyakamba. Egy rövid felszerelés ellenőrzés, és végre mehettem megölelni a Gizionokat: Földi Zsuzsit, Németh Szilvit, Cserta Balut, Bettit, Atit és végül Gabit.
A hivatalos, és a nem hivatalos befutó fotóm (köszi Betti😊), amely bizonyítja, hogy én igyekeztem. „Aki most nem esett az nem igyekezett” (Belus Tamás)
12:44:05 a hivatalos idő, női 13. hely
UTH Szentlászló trail -Üsztöke Andi, beszámoló
Csúszik, nem csúszik…
Minél többször teljesítesz egy adott versenytávot, annál jobban fog menni a következő, a megfelelő felkészüléssel. Mindegyik befejezett Szentlászlóm után azt vártam, hogy mikor bizonyíthatok újra, jobban. Olyan hosszú ez az egy év! Mondjuk felkészülés szempontjából szerencsére… Van időd fejlődni több mindenben is. Hazudnék, ha azt írnám, hogy mindent megtettem, de erősebbnek éreztem magam az egy év vége felé. Aztán történt valami…
Már fél éve küzdöttem apróbb nyavalyákkal, de nem raktam össze, pedig nem volt bonyolult. Az immunrendszerem próbált szelíden szólongatni. Aztán másfél hónappal az UTH előtt ráunt és adott egy hatalmas sallert. Nesze bazdmeg, akkor tanulj ebből! Betegségből betegségbe… És persze a helyett, hogy kihagytam volna egy hét edzést (meg mondjuk dolgozni sem kellett volna bemenni ugye…), csak egyet hagytam ki, mondván verseny előtt nem szabad leállni. Az, hogy képtelen voltam gyógyulni és regenerálódni, nagyon meggyengítette a mentális védvonalaimat. Nagyon mélyen voltam, mindenkivel feszült és ideges. A vendégeimet se viseltem jól az elmúlt hetekben. Még az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom a szakmám, pedig nagyon szeretem.
A verseny előtti napra azért igyekeztem teljesen összekapni magam.
Egész héten mantráztam, hogy gyógyuljak, illetve hogy megjöjjön a menzeszem csütörtökig. Jó, akkor péntekig. Szombat?? Itt már azt mantráztam, hogy most már meg ne gyere!!!
Ennyit én még frissítési tervvel nem foglalkoztam! (Amúgy kíváncsi lennék, hogy egészségesen mennyit nyomott volna a latba.) Gabi rábólintott, aztán én átírtam…persze csak a különböző frissítőket cserélgettem, variáltam. Ficzere Juliék nagyon cukik voltak, felajánlották, hogy Attila úgyis segít neki verseny alatt, segít nekem is, míg Peti át nem veszi tőle. Ez is pipa!
Én az éjszaka induló versenyekre nem parázok rá alvás, nem alvás szempontjából. Az előtte lévő napokon kell jól aludni. 3 hete nem aludtam jól, az utolsó másfél hét meg gyalázatos volt. Ez ugye így nem pipa…
Vasárnap éjjel 1 után kint voltunk a rajtban. Találkoztunk Főnivel és pár futócimbivel. Nyugodt voltam és fókuszált.
Nem hagytam otthon semmit és megfelelő cipőben álltam rajthoz.
Ficzere Julival és Dénes Tibivel együtt álltunk be a rajtzónába.
Rajt után 3-4 kilivel Tibi begyújtotta a rakétákat (régóta tudom, hogy ő többet tud annál, mint amit mutat. 12 órával zárta a versenyt!), Juli is el-ellépett. Vele néha futottam itt-ott pár kilit, de alapvetően egyedül voltam. Ez most így volt jó, erre szükségem is volt.
Kőhegy után, Lajosforrás felé elővettem a frissen beszerzett botokat. Kicsit aggódtam, hogy nem gyakoroltam vele eleget, de megbeszéltem Petivel, hogy max leadom neki Pilisszentlászlón. Esküszöm, hogy a bot mentette meg aznap az életemet! Innen már csak kétszer tettem el a verseny során őket, akkora volt a sár!
Elég korán tapasztaltam, hogy nem megy a kiírt frissítés, de sajnos nem reagáltam le időben. Eltelt két óra, mire észbe kaptam, hogy csak fél liter izót ittam. Próbáltam erőltetni, de nem ment. Ekkorra a lámpám is kikapcsolt (ismét csak 2 órát bírt), de idén szerencsére készültem másikkal is. Volt vagy 5 perc, mire a sárban csúszkálva kivettem/elraktam a lámpákat.
Dobogókőn szűrődött át ködös agyamon, hogy nem lesz meg a terv, az álomidő. Ott találkoztam Attival, aki a kezembe nyomta az oda kért frissítést. Rámköszönt Giczei Zsolt is, ő a ponton végzett szolgálatot. Szegény! Innen kérem bocsánatát, nem rémlik hogy túl jó fej lettem volna.
Egész jól szokott menni a Dömösig tartó lejtő, igyekeztem nem gondolni rá, hogy az aljában vár a Vadálló-kövek megmászása. Nagyjából sikerült elfogyasztani Szentfa-kápolnáig a kiírt frissítést. Marta a torkomat ez is, mint az izo. Itt már éreztem, hogy muszáj lesz frissítési taktikát váltanom. A mászás megkezdésénél nem voltam túl motivált állapotban, de hallottam fentről a kolompolást. Zene volt füleimnek! Minél hangosabb volt, annál közelebb kerültem a csúcshoz. A csúcs előtt egy pillanatra megálltam elidőzni a tájon. (Valaki azt tanácsolta, hogy próbáljam meg élvezni is a versenyt!) Csodaszép innen a kilátás Dobogókőre! Mélázásomból Fazakas Bíborka érkezése zökkentett ki. Nagyon inspiráló volt látni őt. Mentem tovább, hátha sikerül még a terv közelében célba érni…
Lepencére egész jól értem le. Nagyon vártam már, mert tudtam hogy itt szolgálnak fel Michelin csillagos vajas kenyeret. Egyáltalán nem csúszott az izó és a perpetuem sem, így átváltottam a természetes alapanyagokra. Itt értem utol Julit. Tudom, hogy ez a kedvenc része, így igyekeztem vele menni, de most mégsem zavarta őt a sok csalán és szikla, mert simán leért a fatelep fölé. Hogy jó legyen, itt elkezdett ömleni az eső. Onnan együtt sársíeltünk Pilisszentlászlóig. Peti ide jött elém először. Jó volt látni, de szegény nem tudott túl sokat segíteni, hiszen innentől már csak a gél+víz kombó, meg a kenyér csúszott. Az viszont nagyon!
Apátkúti-völgy eseménytelenül telt, viszont a Visegrádra vezető lejtőn csúnyán bejelzett a térdem. Azt gondolom, hogy a sárban egyensúlyozva futás kicsinált egy-két szalagot, okozva ezáltal szörnyűséges fájdalmakat. Onnan bevánszorogtam a 2 km-re lévő pontra, ahol újabb vajaskenyéradag várt.
Hiába a kaja meg a zokni és póló csere, innen már nem akaródzott továbbmenni. Valami eltört. Húztam az időt, nyűglődtem, pedig Melinda is nagyon próbált segíteni. Petit ez cseppet sem érdekelte, konkrétan kizavart a pontról. Itt egy kicsit megorroltam rá, de úgy tűnik, hogy neki volt igaza.
Viszont ha már így alakult, úgy gondoltam, hogy revansot veszek a Moli pihenőn, és csak úgy átszáguldok rajta! “Száguldás” közben éreztem, hogy a kislábam ujján kinő egy cuki kis hólyag. Egy darabig azt reméltem, hogy csak a zokni gyűrődött be, de kétszeri ellenőzés után is maradt az érzet. Nem a zoknival volt baj, vagy inkább nem úgy… Úgy tűnik, nem volt jó ötlet vizes cipőbe száraz zoknit húzni.
Szóval nyargalgatok-nyargalgatok (8-9 perces átlagokkal), erre nem belefutok A FALBA??? Most volt szerencsém hozzá először. Mélypont volt Visegrádon, de ez ott a Madas László emlékhelynél egy elég komoly kis falacska volt. Rohadt nehéz volt tolni magam előtt Pap-rétig. Úgy gondoltam, hogy körbe is venném magam azokkal a téglákkal, de ahhoz sem volt erőm. Annyira sikerült észbe kapnom, hogy toljam a sót, a gélt és a vizet. Ezt kellett volna az elejétől…
Pap-réten ettem MÉÉÉG kenyeret és továbbrudostam magam. Jobban mondva Peti. Szemrebbenés nélkül a szemembe hazudta, hogy nagyon jól nézek ki.
Előzőleg abban egyeztem meg saját magammal, hogy ha eljutok idáig, akkor itt már nem adhatom fel. Anyukám egész álló nap buzdító üzeneteket küldött.
Milyen cuki már!!! Nővérem és Dilemma is pont jókor küldtek jó üzit. Sokak már a verseny előtt öntötték belém az erőt. Sose gondoltam, hogy ez ilyen sokat számít, de valóban rengeteg erőt ad. Földi Zsuzsi hangja is ott duruzsolt a fülemben: sótabletta, víz, sótabletta, víz.
Még jó, hogy mocskos saras volt a Hétvályús felé vezető, általában jól futható lejtő, mert a fájós térdemmel semmiképp sem tudtam volna ott futni. Ezen okból kifolyólag én még soha nem örültem ennyire a Vörös-kövi mászásnak.
Felfelé hallom, hogy valaki folyamatosan csacsog. A hangjáról felismertem Vincze Zsófit, aki megnyerte aznap a Szentendre trailt. Folyamatosan dumált. Hihetetlen! De rém cuki volt, ahogy arról beszélt, hogy figyelnie kell rá, hogy ne dumálja el az emelkedőt!
Jány Atti fent ért utol, ránézésre hasonlóan érezte magát, mint én. Elkezdtük az újabb ereszkedést. Csodák-csodája! Nem fájt a térdem! Nagyon… Annyira jó volt újra fájdalom nélkül futni! Rekettyés forrás felé összefutottam Hegyháti Mátéval. Nagyon megörültünk egymásnak, új löketet adott, mint legrégebbi futós barát.
Tudtam hogy most nem lesz hosszú mászásunk a Nyergesre, hála a természetvédelemnek, de pontosan tudtam, hogy mekkora szopóka lesz a sárga kereszt lefelé. Még annál is rosszabb volt. Viszont itt már tudja az UTH-t megjárt versenyző, hogy vége az aláziának, jöhet a végső hajrá!
Skanzen frissítőponton meglepetésbarátok vártak rám. Nagyon jó kis meglepi volt, hát még nekik, hogy mosolyogva futottam lefelé, mivel Peti már beszámolt nekik Pap-réti, nem túl jó állapotomról.
Ugyan nekem idén elmaradtak az ötössel kezdődő ezrek az utolsó 6 kilire, de jöttek helyettük a felszabadító könnyek. Nem érdekelt, hogy nem a megálmodott időt futottam meg, mert legyőztem mindent, ami az utamba és a célba érkezés közé állt! Hihetetlen, hogy a testem (mondjuk 50 kilitől inkább a fejem) mennyire kiszolgált aznap. Egy héttel azelőtt lyukas garast sem adtam volna a teljesítésért. Mégis rajtvonalhoz tudott állni és vissza is tudott térni a célvonalhoz. Nagyon hálás voltam érte neki! Megígértem, hogy sokkal jobban bánok ezentúl vele, mint az elmúlt pár évben!
Ps: Lepencére vezető lejtőn elkezdett dörögni az ég. Bevillant a Most múlik pontosan dalszövege.
Nagyon ultrás…
“Nem vagy itt jó helyen. Nem vagy való nekem. Villámlik, mennydörög, ez tényleg Szerelem.”
Fotók: Üsztöke Peti, Gizionok, terepfutas.hu
UTH Twin Peaks Trail – Dodek Ági, beszámoló
Nagy levegőket véve ülök most itt a kanapén és még emésztem a szombati napot. Annyi de annyi gondolat volt bennem a verseny közben is, hogy igazán nem is tudom hol kezdjem ezt a beszámolót most.
Nem vagyok egy versenyzős típus, nem tudok és nem is szeretek mással versengeni, lehet picit az aszfaltos versenyektől is ezért ódzkodom. Na de a terep az más. Az erdőt mindig is imádtam, és ott a tömeg is oszlik. És persze az idő is sokszor relatív 😀
A tavalyi évem végre sérülésmentesre sikeredett, és bár befutott 2-3 verseny is, valahogy ez a mostani UTH volt hosszú idő óta az első olyan megmérettetésem, ahol volt cél, ahol igazán izgultam, ami igazán számított.
Persze azt hiszem nem is én lennék, ha nem nyeltem volna be előtte 1-2 vírust és amikor a mozogni is alig tudok lepkehimlő után a verseny előtt 6 nappal, az éjszaka közepén a wc-n görnyedtem egy “kellemes” HH keretében ott már csak sírni és kacagni tudtam egyszerre.
Az utolsó pár napban így úgy döntöttem, fizikálisan lesz, ami lesz, mentálisan turbóztam magam, tudtam itt már csak ezen fog múlni most a teljesítésem. Péntekre sikerült is eljutnom abba az állapotba, hogy igenis van kedvem a rajtba beállni.
Lévén nem vagyok egy gyors futó, az elsődleges cél az volt, hogy benne legyek a szintidőben, ami 4 óra. A másodlagos kis áhítottam pedig az, hogy 3.30-ba behozzam.
Szombat reggel korán kelés, még vásárolni voltam, meg OBI meg gyorsan intéztem amit tudtam a gyerekek körül, hogy mire jönnek értem, pikk pakk legyek. Emivel és Gyurival indultunk neki az útnak, ők ketten ugyebár Visegrád trail-re mentek, így én is korán értem a versenyközpontba. Na persze nem volt ilyen egyszerű az odajutásunk, de ez az ő sztorijuk nem lövöm le 🙂 Nekem még bőven volt időm. Mikor magamra maradtam ebédeltem még egyet, és picit ledőltem pihenni/befelé fordulni, koncentrálni. A buszok 4kor indultak, szerettem volna az elsők között én is fent lenni, így háromkor gondoltam nekiállok a készülődésnek/öltözésnek. Na ekkor konstatáltam, hogy valószínű amíg pakolás közben folyamatosan ment a “Nyanyanyaaa” (így hív a nagy fiam 😀 ) bizony a futógatyám otthon maradt. Szerencsémre volt kint futócuccos stand, és gatya is akadt, ráadásul még jó méretben is, és még akció is volt rá 😀 szóval egy szavam se lehet. Sikerült set-be vágódnom és már mentem is kifelé, ahol Tőled is megkaptam a szerencse ölelést, karkötőt és az instrukciót, hogy mehet bele minden. Csomag lead irány a busz. Az elsőre pont volt még egy hely, így én fel is slisszoltam.
Hamar felértünk Hegytetőre, szépen gyülekezett a társaság, bő fél óra volt még indulásig. Tündi is felért, így a maradék időt vele töltöttem, meg jött Erős Gábor is és átadta, az instrukciót, hogy melegítsünk 😀 Úgyhogy a bemelegítés átmozgatás is megtörtént. Igyekeztem kizárni a mezőnyt a fejemből, mert ilyenkor mindig előkerül a két véglet, a “jajjj én de lassú vagyok meg beteg, meg szar a kedvem, meg nem is készültem” típus, aki aztán úgy elhúz mellettem mint az állat, illetve a ” két óra alatt tervezek befutni” típus, aki mellett meg azt érezhetem mit is akarok én itt?!! Úgyhogy innen üzenem Etámnak, hogy bizony azok a bizonyos gondolatok engem is átjárnak ilyenkor, de ezeknek nem szabad teret adni <3.
No de a lényeg, rajtzóna és go. Tudtam Tündi gyorsabb nálam, kilövés előtt így sok sikert kívántunk egymásnak és kezdődhetett a móka.
Az első pár kili aszfalt és emelkedik olyan kis alattomosan. Ha nem esett volna masszívan az eső verseny előtti nap, akkor az aszfaltos cipőmben megyek, mert az eleje és vége tudtam, hogy ki fog készíteni a terepesben. Sajnos ez az opció azonban elúszott a lezúduló csapadékkal együtt, így maradt a terepcipi. Fájt a talpam, fájt a vádlim. A múltkori HH vírus után is fájt a vádlim, és emlékeztem, akkor mondtad, hogy ilyenkor extra elektrolit, ezt be is tartva igyekeztem türelmesen várni, hogy rendeződjön a dolog, szokjon hozzá most ehhez a terheléshez és ez aztán szépen lassan be is következett.
Pár hete edzés keretében megfutottam az útvonalat, akkor sikerült plusz 3 kilit beletennem, na ez most hamar kiderült, hogy itt az elején vittem másfelé az útvonalat, illetve Vöröskő előtt is valahol sikerült egy flikk flakkot produkálnom. Most a mászás előtti lejtőhöz viszonylag gyorsan odaértem, mármint időben nem tűnt végtelennek, de amezőny persze már bőven előttem volt. Így is sikerült beragadnom két futó közé már a lefelén, majd a felfelén is jó darabig, csak a végén tudtam meglépni aztán mellőlük. Ismét jött egy masszív lefelé. Megállapítottam magamban, hogy nem vagyok (MÉG!!!!) elég gyakorlott terepes ahhoz, hogy tudjam, hol mennyire engedhetem bele magam sáros vizes körülmények közt. Biztonsági játékos voltam most is inkább. Nyerges, azaz a második tüske idén kimaradt az útvonalból, de a módosítás is tartogatott még kellemes mászós cuppogós saras részt. Én valahol itt fogytam el. A gél már nem csúszott, fájt a hasam és úgy minden is. Azt éreztem, hogy a skanzeni pihenőt lehet Toi Toi-ban végzem. Nem erőltettem most semmit magamba, hagytam picit ülepedjen a pocak, így mire a Skanzenhoz értem, már nem háborgott. Nem is kértem semmit a ponton, haladtam tovább, számolva vissza, innen már csak kb 6 kili, aszfalt, lejtő. Ezt kéne meghúzni. Ezt akartam meghúzni…. De már nem ment. Végig csengtek a fülemben a szavadi “Adj bele mindent”. És azon járt a fejem, bele adok-e mindent?? Nem vagyok ennél többre képes? (Spoiler: a másnapi izomláz biztosított róla, hogy beleadtam). Fura érzés volt így menni és küzdeni, hogy legalább kocogás meglegyen, de lendület már messze nem volt. Nehezen, de szépen lassan fogytak a kilóméterek és egyszer csak ott voltam, az utolsó lefelén, és Ti is ott voltatok, ahol tavaly én szurkoltam a befutóknak. Óriási öröm és boldogság hogy bent vagyok. Fáj minden. És ha jól emlékszem kb annyit tudtam kinyögni már lehet nincs is senki mögöttem, de amiért jöttem meglett. 3.24. Bent a háromharmincban.
Most itt ülök a kanapén, a fejemben megküzdöttem én is saját kis démonjaimmal, hogy a közel 300 indulóból “csak” 217.ik lettem. Na de magamhoz képest óriásit léptem az elmúlt egy évben. És hohohóóó ….hol van még a vége….mert bizony vannak tervek… célok. Úgyhogy Gabim én nagyon köszönöm a felkészítést és gatya felköt, cammogunk szépen tovább ❤
Fotók: Terepfutas.hu










