Vadlán Ultra Terep – Üsztöke Andi, beszámoló

Posted on 2024.10.15. Updated on 2024.10.15.

10.10. hajnali 4:50. Otthon vagyok, sűrű a hét az utazás előtt.  Kikelek az ágyból. Viszket a talpam, futni akarok. Nincs sok időm, de egy 20 perces futásból még nem lesz baj. Fejlámpával indulok, amit most kifejezetten élvezek, kicsit a Vadlánon lehetek még. Felhő nincs az égen, gyönyörű csillagos a hajnal. Kicsit tartok tőle, hogy a hosszú nap alatt pár emlék kopik a versenyből, nem akarom, hogy ez legyen! 28 perc lett…

Az egész úgy kezdődött még 2022-ben, hogy fogadtam magammal. Ha 2023-ban 6 óra alá hozom az 50-es távot, indulok a 108-as Vadlánon.
Nem voltam elégedett az 5 óra 56 perccel, meg nem is mertem még nevezni egy százasra. Iszonyat szarul frissítettem, borzasztóan éltem meg az egész versenyt. Így inkább azon tanakodtam, mi lenne, ha jól frissítenék? Menne az 5:40 is?
Még jó, hogy fogadtam magammal…
Még jó, hogy a szervezők úgy döntöttek, hogy 2024-ben teljesen átszervezik a versenyt. Kivették az 50-es és a 80-as távot, maradt a 108-as és betettek egy  216 km-es, oda-vissza (khmm…avagy vissza-oda, csak ez szarul hangzik) számot a repertoárba.
Gabival azt beszéltük meg, hogy fussak egy fasza maratont akkor a Vadlán helyett (amúgy most nem azért, de a VADLÁN helyett???? hogy gondoltam én ezt??? ), mert aztán eljár felettem a futóidő. Eljött a SPAR Maraton nevezési ideje és sehogy sem akaródzott benevezni rá, pedig több cimbivel is megbeszéltük, hogy milyen jó lesz együtt készülni, majd a versenyen futni.
A Vadlánon kapott szikláimmal szemközt van az ágy. Minden este ezekkel szemezve alszom el.
Az Omszki ultra előtti este döntöttem el, hogy nem maraton PB-re hajtok, hanem a 100-as Vadlánra. Ahogy Gabinak ezt elárultam másnap, csak ennyit mondott: “Na végre!” Innentől kezdve tudtam, hogy nehezebb és hosszabb edzések elé nézek.
Szóval volt fél éve, hogy felkészítsen rá.
Az edzéseken kívül még a frissítést is hangolnom kellett, ráadásul a verseny előtt 2 hónappal (hát jó…csak másféllel) rátaláltam egy egészen új lehetőségre, amit Ficzere Juli ösztönzésére kutyultam ki, ezért elneveztem JulAndnak. Gabi ezt csak a verseny hetén tudta meg, remélem nem hoztam idegállapotba e miatt!
Pár héttel a verseny előtt fantasztikus állapotban voltam, úgy éreztem, hogy minden klappolni fog (hahaha! nyííílván tele volt a gatya!), legalábbis a frissítőn úgy éreztem, nem múlik semmi!

Pénteken átvettük a szállás kulcsait a branccsal (Juli&Atti, Meli, Tibi, Dió, Peti, Petra és én), felvettük a rajtszámainkat (Juli, Tibi és én-a többiek csak szórakozni jöttek ) és indultunk vacsorázni. Ott is összeszedetten csak egy gyerekadagot kértem, abból is hagytam. Nem akartam semmit másként csinálni, mint normál estéken.
Este mindenki bekuckózott, elcsendesedett, készült a másnapi kihívásra. Az én taktikám az ultra távoknál, hogy csak bizonyos etapig gondolkodom. Fejben sokkal könnyebb így. Nekem. Bekészítettem mindent a zsákba, gondosan (hha!) mindent olyan helyre, ahonnan könnyen elérem adott helyzetben. A ruhában is biztos voltam, nem ígért semmi különöset a meterológia másnapra. Fejlámpából kettőt is raktam el. A Garminról levettem a három műholdból kettőt és a live tracket, nehogy lemerüljön.
Szombat reggel a 216 km-es táv versenyzőivel együtt álltunk be a rajtzónába, sajnos más helyszínről, mint az ezt megelőző években. Feeling-je sem olyan volt, de nem figyeltem most erre. A mentális százasból nem engedünk ilyenekre.
Tibivel úgy éreztem, hogy most együtt tudunk simán haladni végig (az UTH-n gorombán elzavartam már az elején), így egy vonalból indultunk. Juli már korábban jelezte, hogy ő szeret befelé fordulni, egyedül futni versenyen, amit teljesen megértek, bármennyire is fantasztikus lett volna vele együtt teljesíteni az első százasomat.
Fejlámpa be, track betölt, hat óra nulla perc, INDULÁS! Vegyes érzéseim voltak, mert az 50-es távot már 4x futottam, nagyon szépnek tartom azt a kört! A nagy távhoz is ilyen érzéseket akartam társítani. A Rezi vár utáni csapatós lejtőig ugyanaz az útvonal, onnan a nagy része ismeretlen. Idén hamarabb rakhattuk el a fejlámpát, aminek nagyon örültem. Nyomta a fejem a háza. Szuper az új zsák is, azonnal megtalálja a kezem a lámpa helyét benne. Idén nem maradok le túlzottan Tibiről a felfeléken, lefelé meg bírom, mint állat! Ettől megjön az önbizalmam, határtalan boldogságot érzek! Ezt az örömöt egészen a 75. km-ig simán tartom, de ne szaladjunk ennyire előre!
Lábak szaladnak, kilométerek peregnek, fogy a JulAnd. Igen ám, de egyszer csak elkezd görcsölni kissé a hasam. Nem nagyon, de pont eléggé ahhoz, hogy azon izguljak, vajon nem tettem e túl sok fruktózt a keverékbe??? Vááá!!!! Most mi lesz így? A teljes JulAndot így kevertem be, abból már a jó Isten sem szedi ki! Bassza meg. Ekkor bevillant egy másik (nem túl fényes) lehetőség, miszerint hétfő helyett most jön meg. Kontrollpisi. Ok. Lehet tovább frissíteni! Kell a tampon meg egy Nospa+ Advil. Mindkettőt (hármat) okosan előre raktam, a kis zippzáras zsebbe. Keresés. Nincs ott. Mély lélegzet. Zsák levesz, kotorászás hátul, csomag/-ok kivesz. Tátika várához mászás közben… Körülnézés után, nehogy ennek szamtanúja legyen akár férfi, akár nő, problémát hárítok. Szuper! Ezzel sem kell remélhetőleg célba érkezésig foglalkozni. Tibi ez után ér be 1-2 perccel. 

Felérünk a vár romjaihoz, ahol a csodás kilátáson kívül (ahol amúgy rálátni a már megfutott Sztúpára), kapunk egy-egy Vadlán feliratú karkötőt is. Kedves kis emlék lesz ez!
Várvölgyre leérve találkozunk  Petiékkel, igazán itt még nem is lenne szükség rájuk, de rém cukik, ahogy innentől kezdve futkorásznak elénk egy-egy pontra! Teljes arzenál doppingszert próbálnak néha ránktukmálni (pilóta keksz is van közöttük), Tibi le is csap egy ponton a kólára, én hősiesen tartom magam a JulAndhoz.
A 60. km-ig finoman hullámzik a terep, semmi meghökkentőt nem dob elénk, viszont a derekam eléggé fáj, így kértem itt egy Flectort. Borzasztó az íze, Dió meg is örökíti a fancsali képem, de nincs mese, felhajtom! Semmiféle menstruációs probléma nem állhat közém és a Vadlán közé!
Picit bemelegszik az idő úgy 60 és 70 között, ez a verseny 8.-9. órája. Nyitottabb helyeken futunk, hol a Balaton, hol a Káli medence nyújt lenyűgöző látványt. Kicsit tartok Főni haragjától, de muszáj megállnom lőni egy képet! Ha a versenyre jöttök, vagy csak úgy, de ezt látnotok kell!!!
A 75. km-ig szuperül érzem magam, lábak jók, frissítés megy! Na! Hát itt Balatongyöröknél olyan szuperjófej csapat van (bár más pontokon is azok!), hogy hosszas győzködés után belémvernek (eskü sokáig kellett tartanom magam, de vidéki kedves ember ajánlását visszautasítani…) egy házi tátrateát. Innen nincs megállás, mindent IS magamba tömök az asztalról. Mint amikor életemben először voltam a Wasabiban. 

 Na jó! Annyira nem volt gáz, de valószínűleg jót sem tett.
A Csodabogyós barlang felé tartó emelkedőt azért már nem vettem jól…Fújtattam meg minden, hátha több oxigén jut be! Innen már van, hogy nem emlékszem dolgokra, de talán nem is elvárható ez, egy első százasát toló embertől. Vagy csak magamat mentegetem… Azt tudom, hogy a sótablettától nagyon ki volt már a szám, a Carmexemet akartam!
80 körül volt megbeszélve egy randi Petiékkel. Már kezdtük elhagyni Vonyarcvashegyet, most jó lett volna, ha itt vannak, hogy adják az ajakírt, de már pont letettem róluk, mikor az erdő szélén észrevettük őket.
Megkaptam az újratöltött fejlámpát (bár volt nálam egy másik), meg egy Carmexet, aminek jobban örültem, mint a kötelező felszerelésnek! Ezen a ponton jelzem felétek, hogy ha valamiről azt gondoljátok, hogy kelleni fog, akkor az legyen nálatok! Nem, nem számít 2 gramm a versenyidődön, viszont sokat segít a komfortodon!
85. km-től az utolsó 95. km-nél lévő utolsó frissítőpontig csak 10 kili volt. Sok helyet vártam, amit az 50-es távból ide tettem az emlékeimből, de nem jöttek el ezek a helyek, csak a pont előtt 1-2 kilivel.
Megérkeztünk Nagymezőre, a palacsintás pontra!!! Teljesen ledöbbentem, hogy Juli szalad felém. Hát ez meg hogy lehet, kérdeztem magamtól, bár az agyam nyílván azonnal tudta rá a választ, csak a lelkem nem akarta ezt befogadni.
Itt ettem egy banánt (a palacsintát most inkább kihagytam), ittam rá vizet, bár éreztem, hogy a gyomrom nem igazán dolgozza már fel a belé töltött utánpótlást. Elképesztő, hogy Belus Tomi a TDS-en 15 óra futás után simán betolt 4 szelet pizzát (biztos miniatűr szeletek voltak! ), meg még ki tudja mit, majd futott tovább!
Szóval fájt kicsit a gyomrom, de mindemellett határtalan nyugodtság volt rajtam, mert innen már senki nem veszi el tőlem a célbaérés lehetőségét. Nem lehetőség volt, hanem bizonyosság. Bár csak a futás-séta kombó ment, másfél óra volt ez a tízes, de nem bántam. Így is 1 órával korábban érkeztem, mint gondoltam. Nyílván megy a matek verseny közben is, volt hogy úgy éreztem, menne a 14:30-14:40 is, de borzasztóan elégedett voltam a 15 órás célbaérkezéssel is!
Iszonyú jó érzés volt, hogy ahogy beértem a terembe, mindenki tapsolt meg fütyült!!!
Még most is emésztgetem, hogy ilyen jól sikerült az első százasom! Nagyon felemelő érzés, hogy Gabi ki tudta ezt hozni belőlem fél év alatt! Azon meg sokszor felnevettem a verseny alatt, hogy “baszki! tényleg csak frissíteni kell folyamatosan!”. Hányszor (kb mindig) basztam el versenyeken a frissítést!?! A hülye ugye csak a saját kárán…

Pár apróság a napról:

-Előtte lévő nap néztem meg a Lány a hullámok hátán című filmet. Azon kívül, hogy rém inspiráló a történet, megmaradt bennem egy szám, amit főhősnőnk énekel a filmben. Ez az Ain’t we got fun. Én ezt az verseny 80 %-ban magamban dúdoltam. Funny.
-Ha már túl régóta sétáltunk, akkor Tibivel mindig ugyan azzal az egy szóval indítottuk el felváltva a futást. Kocc?
Ezt gyakran értettük másnak, de a legjobb a Miskolc volt. Innentől kezdve nem a kocc szót használtuk. 
-Miután patentül felkészültem az útvonalból (ja! nem), vártam (ja! nem!) A Láz-hegyet és az előtte lévő huplit. Teljes döbbenet volt, hogy csak a Láz-hegy volt. Ja! Azért ennek örültem!!!
-Ez ugyan már a verseny másnapján volt, de Petrától (11 éve mostohagyerekem)olyan dicséretet kaptam, amit még soha! Épp meséli a saját szemszögéből a hétvégét: “Tök jó volt egy csomó olyan emberrel lenni, mint amilyen te vagy! Mindenki tökre nyitott és jó fej!” Kb olyan jó volt tőle ilyet hallani, mint lefutni a versenyt!

Kicsit még nem tiszta, hogy én, ÉÉÉN lefutottam 100 km-t. Kicsit még nem tudok mit kezdeni azzal az érzéssel, hogy nem haltam meg a verseny alatt. Nem volt mélypont, és kisebb fájdalmakkal megúsztam. Nyílván baromi jó időt kaptunk, rendelni sem lehetett volna jobbat! Nem éreztem nehéznek. Nem tudom, hogy az miért lett volna jobb, de majd ha leülepszik, biztos kiderül.
De hiányérzet a versennyel kapcsolatban nincs, szuper felkészülés utáni babéraratás volt!
Elégedett vagyok! Teljesen! 

Vadlán 50 – Üsztöke Andi, beszámoló

Posted on 2023.10.11.

Egy éve készülök Gabival ERRE a versenyre.  Háromszor voltam, háromszor 6 óra tizenx perc lett a végeredmény. A személyes cél az volt, hogy 6 óra alá vigyem a teljesítést.
Hasonló versenyt futottam Gabi szárnyai alatt idén márciusban. A VTM 50-es távján 5 óra 52 percet futottam. Az picit megengedőbb hullámrajzzal kedveskedik a rajta résztvevő kompániának.
Szóval  bizakodásra volt okunk.
Persze előtte pár héttel nagyon megbetegedtem, meg egy utazás miatt extra sűrű lett a versenyhét, ami miatt teljesen szétstresszeltem magam.
Szuper időt ígértek a meterológusok hétvégére, se sárban dagonyázás, se tikkasztó napsütés sem fenyegette a versenyző hadat.
A verseny előtti átmozgatót Cserszegtomajon, Tibivel ejtettem meg. Nem hiszitek el, de sikerült 5 kilin eltévednünk…

Másnap hajnalban nekivágtunk a futrinkának. Nem terveztem “annyira” szét a futást, mint szoktam. Vittem magammal Tibit. Számolt ő visszafelé helyettem is…
Az első huszonegynehány km szuper volt, soha ilyen jól nem futottam még el Vállusig. Ott várt Peti az első frissítő csomagommal, szerencsére volt is mit cserélni! Igyekeztem figyelni rá, hogy elegendő folyadékot, sót vigyek be piciny testembe!
Vállus előtt van egy csúf kis emelkedő. Nem volt vész, de ott azon gondolkodtam, hogy ez nem e az az emelkedő, amit olyannyira utálok. Mert nem volt jó…
Pedig tudtam, hogy az a Láz hegy. És ez az emelkedő márpedig nem a Láz hegy volt!
Sajnos Vállusig sikerült teljesen ráfeszülnöm az engem ért sérelemre, miszerint még egy ilyen (nagyobb!!!) hegyet meg kell másznom. Hallatlan! 

Teljesen kipukkadtam. Elhasaltam. Hámozott lufi lettem. Láttam Tibin, hogy megijed kissé a lehetőségén, hogy az erdő közepén, saját kézzel kell gödröt ásnia tetememnek.
Itt betoltam 15 perc alatt egy adag Perpetuemet és egy sótabit. Nagyot lendített rajtam, de az alapállapotot már nem tudtam visszahozni. 30 kilitől jobban lettem, néha még élveztem is a futást, de a frissítés már nem csúszott. Azzal nyugtattam magam, hogy a 6 órán belüli teljesítés valószínűleg meglesz. Nem foglalkoztam már a többi álommal, hogy 5:40 (Gabi szerint 5:30…), meg 5:48. Egész egyszerűen csak be akartam érni, hogy vége legyen. Most is sírok, ahogy ezt leírom (pusztán 228 ember előtt…jól menne a coming out…). Imádom ezt a versenyt!!! Nem akartam itt ilyet érezni!!! De sajnos így éreztem, nincs mit szépíteni. Várhatok megint egy egész évet, hogy rászépítsek erre az élményre.
5 óra 56 perc, 55 nőből a 12.
A csajok amúgy nagyot mentek, rekord is született ezen a körön. Az első nő 4 óra 34 perc alatt lefutotta!!! Szóval van hová fejlődni! (Bár úgy tűnik, hogy minden ilyen szuper futó szült 2-3 gyereket, úgyhogy lehet, erről én lecsúsztam örökre! 

Vadlán Ultra Terep, 50 km -Palásti Péter beszámoló

Posted on 2021.10.10.

Az első, ami eszembe jut a VUT50 kapcsán, hogy lehetett volna jobb (amúgy örök kritikus és ráadásul perfekcionista vagyok, ajjaj)! Egészében nézve viszont nagy hibákat nem követtem el, kicsiket igen, ezeket lehet javítani, fejleszteni a gyengeségeket. De nézzük sorban!

A múlt hétvégi “esemény” elbizonytalanított, egész héten csak óvatosan ettem, ittam (izót is), attól tartottam, hogy egy komolyabb erőfeszítés hamar kiveszi a visszatérő erőmet. A csütörtöki átmozgatás
ebből az érzésből semmit nem oszlatott el, mert annyira rövid, hogy semmi nem derült ki. Pénteken utaztam, az UB hangulata kedvet csinált vagy inkább fokozta! Önmagában, az egyéni UB-sek látványa is relativizálta az én kis közelgő ultrámat, és felfoghatatlan messzeségbe helyezte őket magamhoz képest. 

Megérkezve Cserszegtomajra azonnal felvettem a rajtcsomagot, kicsit időztünk Antal Csabival, Anitával, miskolci futókkal, és aztán irány Badacsonytomajra aludni, minél korábban. Sikerült is fél kilencre benyomni magamat az ágyba, hogy legalább 7 óra alvás legyen. 4:30-kor frissen keltem, gyors pakolás, reggeli, és vissza a célba félóra kocsikázással. A rajtzónában nem volt nagy rihiröhörészés, inkább olyan bevetés előtti hangulat, ez már nem családi esemény, mindenki komolyan veszi a futást. Féltem is, vajon képes leszek én erre? Sose futottam ennyit egyben, de hát bennem van a munka…

Rajt után frissen mozogtam, az enyhén emelkedő pályát meg se éreztem, gondolom az adrenalin vitt eleinte. Húsz perc elteltével a fejlámpát eltettem, derengett a hajnal, kezdett megmutatkozni, miféle tájon járok. Közbevetem, hogy jártam én itt, nagyon is élénken emlékszem 1989. január második hetére, amikor előfelvételis katonaként téli gyakorlatra érkeztünk Rezibe. Egy hétig jöttünk-mentünk a hegységben, legemlékezetesebb az úgynevezett megkerülő osztag volt. Teljes menetfelszerelésben erőltetett menetben kb. 25 km-t megtéve, megkerültük a képzeletbeli osztrák-olasz hegyivadászokat 🙂 Máig csodálkoznak hogy! Ahogy az is megmaradt, ahogy még az extrém sportok feltalálása előtt, egy általunk kifeszített drótkötél pályán az egyik hegyről a másikra átsiklottunk csiga és egyszerű, magunk kötötte beülő segítségével! Szép volt…és veszélyes.

De vissza a versenyre. A Rezi vár nagyot változott, mióta ott jártam, ugyanis akkor egyszerűen nem létezett. Csak éppen volt pár kő össze-vissza, rendezetlenül. Itt még abszolút koncentrált voltam, igazából ekkortól kezdtem figyelni a pályára, mert eddigre magamra maradtam, a vár alatti szétválasztó (bébitáv jobbra, ultra balra) teljesen szétszedte a mezőnyt. Nem vagyok az a fajta futó, aki az út minden kövére, minden szembejövőre és mellette elhaladóra emlékszik, inkább csak olyan impressziók maradnak meg, hangulatok, egy-egy élesebb kontúr és az se feltétlenül időrendben. Úgyhogy most ezek az emlékfoszlányok következnek 🙂

Olyan 10 kilinél mellém ért egy fiatal srác, vele jól elbeszélgettünk (kiderült szintén jogász), és nagyon jó utazótempót vettünk fel. Talán túl jó is volt az, öt perc alatti kilométerek egy hullámos inkább lejtős szakaszon. Aztán egy rétre érkezve én lemaradtam, megint egymagam haladtam tovább. Látó-halló távolságon belül többen is voltak egészen addig a pontig, ahol először elnéztem az utat a 13. kilinél. Kicsit bosszankodtam, mert ez egy lefelé szakaszban volt, visszamásztam a mentális forintokból csak keveset elhasználva. Innentől csak a frissítések halvány emléke rémlik, arra ügyeltem, hogy mindenütt igyak, megtöltsem a kulacsomat, és viszonylag egyenletes időközönként megegyek egy gélt. Úgy gondoltam, hogy négy-öt gél ide elég lesz, nem fogok szilárdat enni, legfeljebb citromot sóval. Hát ez kicsit hiba volt 

A straván visszanézve a Lázi-tetői kilátónál “örvénybe” kerültem, szerintem azt kétszer is megcsináltam pedig nem volt részhajrá kiírás. A legbosszantóbb viszont a gyenesdiási bánya környékén következett. Ott már tényleg úgy éreztem magam, mint egy Harry Potter filmben és még a varázspálcám se vittem magammal. Utólag most már tudom, hogy volt ott egy boszorkányos visszafordító kanyar, ami után az út úgy folytatódott, hogy azt hitted: hiszen innen jöttél, tehát visszafelé haladsz. Mikor már harmadjára kerültem ebbe az ördögi érzésbe, kiabálni kezdtem: héééé, emberek merre van itt az út?  De jöttek aztán, akik addig mögöttem voltak és mutatták, de akkorra vagy 5 percet otthagytam. Egyedül a Vadlán-liknál nem tévedtem el, mert Antal Csabi többször is figyelmeztetett, le ne menjek! Bármi áron csak felfelé! Hát igen, volt ott egy foggal-körömmel felkapaszkodós rész, azt szépen megcsináltam.Ez után már csak kisebb lelépéseim voltak a trackről, lehetett volna jobban is szalagozni. 

A Festetics-kilátóig szerintem semmiféle erőnléti gond nem volt, olyan 43 után éreztem, hogy kicsit elegem van. Ekkorra meleg is lett, nyílt terepre értünk, enni nem kívántam, inni nem használt, kicsit katatón érzés volt. Az abszolút mélypont a cserszegtomaji benzinkút frissítő volt, ott kicsit ténferegtem kólát ittam, igyekeztem magamba erőltetni valami szilárd kaját. Pedig már ott volt közel a cél, de ahhoz a 5 kilihez már semmi kedvem nem volt, és amikor megláttam, hogy szemtelenül emelkedik akkor teljesen elment. Emlékszem az előttem futó Mag Erikára, jó lett volna vele haladni, de egyszerűen nem volt bennem erő… Így, az 5:30-on belüli teljesítés nem sikerülhetett.

De boldogság volt megérkezni végre. Megcsináltam és állva maradtam!!!