Day: május 25, 2017

“Rise&Shine” trió, Demeter Balázs – UB beszámoló

Posted on

Az idei év második célversenye. Ehhez képest messze nem éreztem magam csúcsformában. A jól induló felkészülést sérülések miatt meg kellett szakitani, 3 hét kényszerpihenő, után sem volt az igazi, kb. 2-3km után mindig elkezdett fájni a combom, ami kicsit aggasztott. Meg a Baker-ciszta, meg a térdfájás…

Azt mondják, a székelyek keményfejűek. Lehet benne igazság, mert persze péntek délután bepakolt futócuccal robogtunk Aliga felé, még a közös Gizion-csapatvacsora végére is sikerült beesni.

 

Egy régi cimborám jóvoltából szállásom is került, nem győztem neki elég hálás lenni. Persze szarul aludtam, mint mindig a komolyabb versenyek előtt (még kamaszkoromban hosszútávú evezősversenyekre jártam, azok előtt sem aludtam jól soha), csak régen legalább előtte kipihent voltam. Legalább a csapat másik két tagja profi volt, Sally is több hosszú versenyt teljesített, Peti szintúgy, illetve ő már egyéniben is futotta a távot többször. Mindketten meglehetősen nyugodtak voltak, ami rám is átragadt. (Ez a nyugalom végigkísérte az egész versenyt).

Reggel nagy szélben rajtolt a mezőny, nem bántam, hogy nem én kezdtem. Valahogy nem volt “futóhangulatom”. Aztán átautóztunk az első váltópontunkra, kicsit még döglöttem, majd jöttek a versenyzők, fokozódott a hangulat, a kedvem is megjött a futáshoz. Az első szakaszt még zene nélkül nyomtam, lazán, kényelmesen, nézegettem az ébredő Balatont, tiszta giccses volt. A pulzusom is épp csak 145 körül kószált. A tempó sem lett így parádés, de nem is az elején kell ugye ellőni a puskaport!

A második szakaszomra megkaptam az emelkedőket, meg a napsütést. A táj gyönyörű volt, kárpótolt a terep nehézségeiért. Azt hiszem itt futottunk Milánnal (egyéni induló) egy darabig, a 90-es évek diszkóslágereire, menő volt. (Ezúton is leírom, hogy minden tiszteletem az egyéni indulóké -igen, nem csak a teljesítőké- hiszen, szerintem, már az egyéni rajthoz álláshoz is komoly bátorság kell!) Dörgicsén volt néhány lejtő, de egész jól tolerálta a térdem, aztán váltópont, hurrá! Itt eléggé megfáradtam, kijött, hogy a frissítést meglehetősen hanyagul végeztem az első két szakaszon, úgyhogy rövid nyújtás, majd zaba, pihenés. A következő etap előtt henger, nyújtás (ahogy egyébként minden szakasz előtt!). Aztán nyomás a Badacsony körül. Na ez a szakasz különösen fájt. Talán az volt a legrosszabb, hogy másra készültem, ugyanis elnéztem a térképet. Az autós útvonal (kísérő) ment szintben a vasút mellett, a mienk a hegy oldalában kanyargott némi plusz szintet begyűjtve, ami a déli napsütésben finoman szólva is kifejezetten szarul esett, pláne, hogy síkra készültem. Cserébe a távot is elnéztem, így legalább valamivel rövidebb lett a vártnál, ami maga volt a megváltás!

Aztán jött a fordulat. Felkészültem életem leghosszabb 16,6km-ére, 2 órát saccoltam rá. Ezzel szemben benyomtam egy RedBullt, kinőttek a szárnyaim és olyan tempót mentem, hogy magam is meglepődtem rajta. Ráadásul érzésre is fasza volt, sorra daráltam be az embereket, felemelő élmény volt. A végére azért kifejezetten elfáradtam, de már csak alig 19km volt hátra két részletben, kezdtem azt érezni, hogy meglesz. A csapat továbbra is parádésan üzemelt, egyszerűen mindenki tette a dolgát! Fonyódon a yachtklubban sikerült lezuhanyoznom, (amit ezúton is köszönök nekik) nagyot lendített a komfortérzetemen.

Az utolsó előtti szakaszon még volt bennem kraft, ki is futottam rendesen, javítottam az átlagon! Utána hálózsákba burkolózva reszkettem a kocsiban egy darabig, de megérte!

Az utolsó szakaszra a viharos szél mellé megjött a felhőszakadás is, csak hogy érezzük a törődést. Rendesen fájt, ahogy az esőcseppek szinte döfködték az arcom, de -ahogy a csoportban gyakorlottabb sporttársak mondták- “a leghosszabb lóf@sz is véget ér egyszer”, tehát ez is, pont így éltem meg.

Szegény Sally az utolsó szakaszra úgy állt ki, hogy ömlött az eső, nem irigyeltem, de érdemben zokszó nélkül tette.

A közös befutón minden lépés fájt, mégis úsztam a boldogságban!

Összesen (kerekítve) futottam 74km-t, amihez 15 perc híján 8 óra kellett. Sok nyújtással viszonylag fájdalommentesen, “fal” nélkül ment, bár voltak benne nehezebb szakaszok. Valószínűleg a hosszabb szakaszok tényleg nem estek volna jól.

Belekóstoltam az aszfaltos ultrák világába, nem volt rossz élmény, sőt! De ez mégsem az én világom. Az aszfaltot egyszerűen unom! Míg a VTM-en a harmadik óra után esett le, hogy “nini, 3 órája futok”, addig az UB-n már 10km-t is megéreztem.

Belus Fruzsi – Polar Kaptárkövek Trail 15 versenybeszámoló

Posted on Updated on

Bevallom őszintén, már nagyon vártam ezt a megmérettetést, ennek két oka volt. Az egyik az, hogy a Mátrabérc Trail elhalasztása miatt olyan szintű versenyéhségem volt már, hogy egyszerűen alig bírtam magammal az utóbbi időben, kellett valami, ami ezt az igényt kielégítse. A másik pedig az, hogy számomra a 15 km teljesen idegen és szokatlan táv, versenyen nem is tudom mikor indultam ilyen „rövid távon”, azaz de: kábé soha. Mivel a Szentendre Trail 2 hét múlva rá esedékes, ezért – edzői engedéllyel – „csak” a 15 km-es távra tettem le a voksom. De hogy hogyan is kell egy ilyen távot megközelíteni, hogy versenyszituációban mi lehet a megfelelő tempó / erőbeosztás, arról – személyes tapasztalat híján – fogalmam sem volt. Így, annak tudatában, hogy ez itt nekem „nem igazán pálya”, álltam hozzá a dologhoz: „felkészületlenül”, ám de igen-igen lelkesen és éhesen.

Korán reggel Nyíregyházáról indultunk a tesómmal és anyuval, így igazi kis családi kirándulást körítettünk az esemény mellé (#csakapahiányzott). A kocsiban vad poénkodásba kezdtünk, ment a sírva-röhögés ezerrel, jó hangulatban telt az út Eger felé. Hogy egy kis extrát adjunk a dolognak, fogadást kötöttünk: Tomi szerint Német Luca több mint 10 percet ver majd rám, én meg bíztam azért a képességeimben, hogy a köztünk lévő különbség max. 9:59 lesz. A tét a nyertes által tetszőlegesen választott 6-os csomag sör (csakis –Hoegaarden). A testvérem, aki 30 km-es távon állt rajthoz, volt az egyetlen résztvevő, aki már mind az 5 alkalommal indult ezen a megmérettetésen, így a szervezők a lojalitását golden-tickettel jutalmazták (hja, a kis „csókos”), de ennek ellenére azért elutalta a nevezési díjat, valamiből nekik is élni kell jeligére. A tesóm pont a verseny napján lett 37 egyébként, isteni finom túrótortát hozott, amit nagy lelkesedéssel faltunk be a többi sporttárssal a verseny után, na de ne szaladjunk előre.

UB-Hanka 2:1

Posted on Updated on

Nem mindig jössze:-(

Az Ultrabalaton idén szépített velem szemben, 2:1-re javította az egymás elleni mérkőzéseink arányát. Nem örülök neki, de ez van, már nem tudom visszacsinálni. Ez nem az én versenyem volt, egyáltalán nem, de nagyon sok olyan dolog történt, amiből tanulhatok és amit hasznosíthatok. A kudarcélmény megélése és az önsajnálat helyett tiszta fejjel igyekszem kezelni ezt a helyzetet, és beépíteni a további futásaimba a tanultakat.

Nincs sok feladott versenyem, ezzel együtt összesen három, de ez volt az első, amit nem “csak úgy” befejeztem, mert nem ment, hanem sérülésveszély, a komoly sérülés elkerülése miatt hagytam abba. Pont emiatt nem tudom magam gyötörni, hogy miért nem fejeztem be, miért álltam ki, hiszem, hogy az adott helyzetben a legmegfelelőbb döntést hoztam meg, persze ennek ellenére szomorú vagyok.

No de kezdjük az elején. Nem vagyok könnyű eset, ami a versenyekre való készülést illeti, és ez itt most hatványozottan igaz volt. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam annyira lazán kezelni a szituációt, miszerint egy 220 kilométeres futásra készülök, mint terveztem. Izgultam, aztán mégsem izgultam, és ennek ugyanaz az oka volt: tudtam, mi vár rám. Nem voltam túl összeszedett, eközben próbáltam dolgozni, közben idegesített a csípőm is, amivel Sárvár után kisebb problémák voltak, a körözés miatt megint kissé szétcsúszott, de Vanda kezelte, Krisz is megmasszázsolt, én mégis azt éreztem, hogy fáj, meg minden más helyen fáj valami – oké, fantomfájások, de akkor is. Végül körbetapaszoltam magam, és bíztam benne, hogy tényleg nem lesz semmi gond sehol. Péntekre aránylag megnyugodtam, időben elindultunk Tibivel és Mikivel, ők kísérték Milánt, és Siófokon a szálláson találkoztunk Nicollal és Bocsival, akik az én frissítésemet vállalták. Szerencsére a chipeket idén a rajtszámmal együtt át lehetett venni, így nem kellett a versenyközpontba bemennünk, hogy ott elhúzzuk az időt. A korai rajt miatt bevásárlás és “taktikai értekezlet” után csak egy vacsorát terveztünk a Gizionokkal, majd korán fekvés és alvás. Mondjuk ez utóbbi nem sikerült túl jól, eleve nem vagyok jó alvó, verseny előtt, nem a saját ágyamban pláne. Azért nagy nehezen sikerült vagy 3 órát aludni, 3.10-kor keltünk, elég durva hányingerrel ébredtem, valószínűleg a korai ébredés miatt. Egy kis kávét sikerült innom, majd toalett, az evést nem erőltettem, ilyen korán nem tudok enni, és futás előtt nem is szoktam soha, emiatt egy gyümölcspürét tettem az övtáskámba, hogy futás közben megegyem.

Fél 5-re értünk a rajthoz, Tibi vitt át minket, a többiek a másik autóval később indultak utánunk és menet közben csatlakoztak be. Gyorsan interjúztunk egyet a 24.hu-s kollégákkal, majd be is álltunk a rajtba, idegeskedésre nem volt idő szerencsére, már indultunk is.

Elég darabosnak éreztem a mozgásom, és ugyan nem akartam gyorsan kezdeni, hanem 5:40-5:50 körül kényelmesen, de még a 6 perces is iszonyú nyögvenyelős volt, egyáltalán nem esett jól a futás. 7 km környékén ettem meg a pürét, a frissítőknél pedig vizet és kólát kortyoltam. Haladtam, de nem éreztem egyben magam testileg, ezért fejben próbáltam átbillenteni magam mindenféle motiváló mormogásokkal, hogy minden oké, nem kell rohanni, tök jól vagyok, tartalékolok, hiszen hosszú a verseny, kell az energia. Szóval döcögtem, kicsit futottunk Badics Attilával, Csákány Krisztával, Marton-Mlecsenkov Évivel, de tartósan senki mellett nem maradtam meg, nem volt ritmusom még magamhoz sem, nemhogy máshoz. Egy vasúti átjárónál kaptunk egy kis “pihenőt”, de 10 kilométernél erre nem is volt még szükség, Krisztával emlegettük, hogy 2 éve pont együtt állított meg minket egy vonat 50-nél, és annak nagyon örültünk. A megállás most nem esett jól, kellemetlen volt újra elindulni, nehezen vettem fel újra a fonalat, a mozgásomat futás helyett inkább a döcögéshez hasonlítanám. Egyszer csak eszembe jutott, hogy miért is nem hallgatok zenét, az majd segít, úgyhogy be is tettem, egy kicsit jobb is lett, de nem túlzottan.

Nicolék a megbeszéltek szerint 5 kilométerenként bukkantak fel, mindig kaptam valamit inni és kínálgattak kajával is, de még nem kívántam nagyon enni, csak később kezdtem el eszegetni, akkor sem sokat. Az öltözékemet sikerült jól megválasztani, a rajtnál viselt vékony hosszúujjút hamar levettem és trikóban futottam, hogy ne kelljen össze-vissza húzgálnom magamon a különféle pólókat. Az idő kellemes volt, de nagyon erős szél fújt, főleg szemből és jobbról, nem könnyítette meg a haladást, és néha arrébb is tett. Kerékgyártó Petivel is futottam picit, aztán “elzavartam”, hogy ne miattam rontsa le a Sallyvel és Balázzsal alkotott csapat átlagát.