“Rise&Shine” trió, Demeter Balázs – UB beszámoló
Az idei év második célversenye. Ehhez képest messze nem éreztem magam csúcsformában. A jól induló felkészülést sérülések miatt meg kellett szakitani, 3 hét kényszerpihenő, után sem volt az igazi, kb. 2-3km után mindig elkezdett fájni a combom, ami kicsit aggasztott. Meg a Baker-ciszta, meg a térdfájás…
Azt mondják, a székelyek keményfejűek. Lehet benne igazság, mert persze péntek délután bepakolt futócuccal robogtunk Aliga felé, még a közös Gizion-csapatvacsora végére is sikerült beesni.
Egy régi cimborám jóvoltából szállásom is került, nem győztem neki elég hálás lenni. Persze szarul aludtam, mint mindig a komolyabb versenyek előtt (még kamaszkoromban hosszútávú evezősversenyekre jártam, azok előtt sem aludtam jól soha), csak régen legalább előtte kipihent voltam. Legalább a csapat másik két tagja profi volt, Sally is több hosszú versenyt teljesített, Peti szintúgy, illetve ő már egyéniben is futotta a távot többször. Mindketten meglehetősen nyugodtak voltak, ami rám is átragadt. (Ez a nyugalom végigkísérte az egész versenyt).
Reggel nagy szélben rajtolt a mezőny, nem bántam, hogy nem én kezdtem. Valahogy nem volt “futóhangulatom”. Aztán átautóztunk az első váltópontunkra, kicsit még döglöttem, majd jöttek a versenyzők, fokozódott a hangulat, a kedvem is megjött a futáshoz. Az első szakaszt még zene nélkül nyomtam, lazán, kényelmesen, nézegettem az ébredő Balatont, tiszta giccses volt. A pulzusom is épp csak 145 körül kószált. A tempó sem lett így parádés, de nem is az elején kell ugye ellőni a puskaport!
A második szakaszomra megkaptam az emelkedőket, meg a napsütést. A táj gyönyörű volt, kárpótolt a terep nehézségeiért. Azt hiszem itt futottunk Milánnal (egyéni induló) egy darabig, a 90-es évek diszkóslágereire, menő volt. (Ezúton is leírom, hogy minden tiszteletem az egyéni indulóké -igen, nem csak a teljesítőké- hiszen, szerintem, már az egyéni rajthoz álláshoz is komoly bátorság kell!) Dörgicsén volt néhány lejtő, de egész jól tolerálta a térdem, aztán váltópont, hurrá! Itt eléggé megfáradtam, kijött, hogy a frissítést meglehetősen hanyagul végeztem az első két szakaszon, úgyhogy rövid nyújtás, majd zaba, pihenés. A következő etap előtt henger, nyújtás (ahogy egyébként minden szakasz előtt!). Aztán nyomás a Badacsony körül. Na ez a szakasz különösen fájt. Talán az volt a legrosszabb, hogy másra készültem, ugyanis elnéztem a térképet. Az autós útvonal (kísérő) ment szintben a vasút mellett, a mienk a hegy oldalában kanyargott némi plusz szintet begyűjtve, ami a déli napsütésben finoman szólva is kifejezetten szarul esett, pláne, hogy síkra készültem. Cserébe a távot is elnéztem, így legalább valamivel rövidebb lett a vártnál, ami maga volt a megváltás!
Aztán jött a fordulat. Felkészültem életem leghosszabb 16,6km-ére, 2 órát saccoltam rá. Ezzel szemben benyomtam egy RedBullt, kinőttek a szárnyaim és olyan tempót mentem, hogy magam is meglepődtem rajta. Ráadásul érzésre is fasza volt, sorra daráltam be az embereket, felemelő élmény volt. A végére azért kifejezetten elfáradtam, de már csak alig 19km volt hátra két részletben, kezdtem azt érezni, hogy meglesz. A csapat továbbra is parádésan üzemelt, egyszerűen mindenki tette a dolgát! Fonyódon a yachtklubban sikerült lezuhanyoznom, (amit ezúton is köszönök nekik) nagyot lendített a komfortérzetemen.
Az utolsó előtti szakaszon még volt bennem kraft, ki is futottam rendesen, javítottam az átlagon! Utána hálózsákba burkolózva reszkettem a kocsiban egy darabig, de megérte!
Az utolsó szakaszra a viharos szél mellé megjött a felhőszakadás is, csak hogy érezzük a törődést. Rendesen fájt, ahogy az esőcseppek szinte döfködték az arcom, de -ahogy a csoportban gyakorlottabb sporttársak mondták- “a leghosszabb lóf@sz is véget ér egyszer”, tehát ez is, pont így éltem meg.
Szegény Sally az utolsó szakaszra úgy állt ki, hogy ömlött az eső, nem irigyeltem, de érdemben zokszó nélkül tette.
A közös befutón minden lépés fájt, mégis úsztam a boldogságban!
Összesen (kerekítve) futottam 74km-t, amihez 15 perc híján 8 óra kellett. Sok nyújtással viszonylag fájdalommentesen, “fal” nélkül ment, bár voltak benne nehezebb szakaszok. Valószínűleg a hosszabb szakaszok tényleg nem estek volna jól.
Belekóstoltam az aszfaltos ultrák világába, nem volt rossz élmény, sőt! De ez mégsem az én világom. Az aszfaltot egyszerűen unom! Míg a VTM-en a harmadik óra után esett le, hogy “nini, 3 órája futok”, addig az UB-n már 10km-t is megéreztem.
baratrunning.com 