Nap: július 19, 2017

Hanka – UTT beszámoló

Posted on

EGY ÚJABB TÓ KIPIPÁLVA: 111 KILOMÉTER A TISZA-TÓNÁL

Az Ultrabalaton feladása egy kicsit jobban megütött, mint amire számítottam. A bokám hamar helyrejött, de a lelkemnek kicsivel több idő kellett, hogy magához térjen. Tudom, hogy jó döntést hoztam, de azt is tudom, hogy milyen amatőr hibákat követtem el, és mennyire dekoncentrált voltam. Kellett egy újabb hosszú futás, ami egy kicsit helyreráz, amiből erőt meríthetek, és amire tudatosan odafigyelhetek, és “kijavíthatom”, amit korábban elrontottam.

Az Ultra Tisza-tó 111-et már az UB előtt kinéztem, hogy jó lesz hosszú nyári futásnak, hőségben, úgyhogy szépen beneveztem Gabitámogatása mellett, Milánnal egyetemben. A felkészülés mondjuk nem ment valami fényesen, nyögvenyelős, küzdős futásaim voltak, nem ment túl jól, pedig arra vágytam, hogy jóleső edzéseim legyenek, amik kicsit erősítik az önbizalmamat. Végül pár hétnyi szenvedés után elkezdtem javulni, fejben is helyretettem magam, hiszen most már csak pozitív hozzáállásra és magabiztosságra van szükségem, ha én nem bízok magamban, akkor ki fog? Szóval aránylag összeszedtem magam, és különösebb hype és izgulás nélkül készültem a Tisza-tóra.

A frissítés ugye az én leggyengébb pontom, az UB után úgy döntöttem, hogy muszáj lesz gatyába ráznom. Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa nagyon sok hétköznapi étkezési tanáccsal ellátott, elmondta, hogy már a verseny hetében mire figyeljek kajaügyileg, mit egyek és mit ne, és a frissítésemet is összerakta, amit aztán egy rövidebb hosszú futáson kipróbáltam, működött, úgyhogy átültettük a 111 kilométerre is, óránkénti bontásban. Eldöntöttem, hogy ez most működni fog, mert működnie kell élesben is, a gyomromnak be kell fogadnia mindent, nem lehetek rosszul, és olyan nincs, hogy nem eszem-iszom meg, amit meg kellene. Ha már úgyis minden fejben dől el, akkor én most ezt is eldöntöttem. Víz, Hammer gél, és az izó keverék Panhellen Carbo 100-ból, BCAA-ból és Sponser porból, kiegészítve sótablettával és magnéziummal, plusz kólával és sós falatokkal a frissítőállomások kínálatából.Azt is eldöntöttem, hogy ez lesz az a verseny, ahol egyedül fogok végigmenni a zsákommal a hátamon, előre leadom a frissítőm utánpótlását a nagyobb pontokon, nem kell segítő, nem kell kísérő, egyedül kell elboldogulnom, nem lesz kinek nyafizni, egyedül kell megoldani minden problémát. De mivel aránylag antiszociális vagyok, tudtam, hogy ez menni fog.

Tibi egyébként eljött velünk, nagyon rutinos már, ha minket kell istápolni, és szeretjük is érte nagyon! Milánt kísérte biciklivel, úgyhogy hárman alkottuk most a csapatot. Pénteken késő délután érkeztünk Tiszafüredre, felvettük a rajtcsomagjainkat, leadtuk az előre elkészített frissítőcsomagjainkat, vacsora, majd pihenés. Tűrhetően sikerült aludnom, és aránylag pihent voltam, jó hangulatban készülődtünk reggel, 5 óra 20 perckor reggeliztem!, majd magunkra öltöttük a teljes menetfelszerelésünket, és irány a rajt.

A rajt előtt puszi-pacsi az ismerősökkel, megölelgettem Eszterkémet, aki szintén egyéniben indult, és nagyon izgult, lőttünk pár fotót, majd indulás. Milán szokás szerint ellépett, én meg bedugtam a fülembe a zenét, és igyekeztem megtalálni a ritmusomat. Ez könnyen és gyorsan ment, jó kis 5:40-5:50-es tempóra álltam be, és volt kedvem futni. Ez hiányzott az UB-n, ott már az első méter szar volt, és kedvem sem volt miatta futni. Most viszont összeszedettnek és jókedvűnek éreztem magam. Az elején egy kicsit haladtam Csákány Krisztával, megbeszéltük, ki hogy van, hogy halad a felkészülés, majd Kolluti Margittal futottam, vele szintén jót beszélgettem, mindketten jönnek majd a Spartathlonra. Aztán egyedül haladtam, de ez nem volt rossz, hiszen mindig volt feladatom: tartani a frissítési tervet, és megenni, meginni az éppen aktuális frissítőmet. Nézelődtem is, bár az első szakaszon a Tisza-tóból nem sok látszott, de ettől még szép helyen haladtunk. Oké, a gát nem túl ingergazdag környezet, de van ilyen, és én most pont azt jöttem tanulni, hogy milyen is ez. Hallgattam a zenét (ez mondjuk a Spartathlonon nem lesz majd), énekelgettem magamban (ezt majd ott is fogok), és egészen jól haladtam. Előztem is pár futót, és elkezdtek lassacskán csorogni a hátunk mögül a csapatok és a bringások. Ami az UB-n nekem eddig mindig hiányzott, az itt most megvolt, szurkoltak, drukkoltak, hajráztak az elhaladók, és ez nagyon jólesett. Hamar odaértem Abádszalókra az első nagyobb pontra, előtte a strandon áthaladva eszembe jutott az a 2-3 nyaralás, amit tiniként a pásztói barátokkal itt töltöttem, majd később Milánnal és a főiskolás barátokkal is voltunk itt.

Tovább Hanka blogjára

Era, Panoráma futás – beszámoló

Posted on

Az edzők hajlamosak mindig azokat a tanítványokat előtérbe helyezni, akik szuper eredményeket érnek el, dobogón végeznek, vagy valami rendkívüli távot futnak. Nyilván ezekre az eredményekre nagyon büszkék vagyunk, sok benne a munka. De ne feledkezzünk meg azokról a lassabb futókról, akik ugyanúgy beleteszik a sportba a maguk részét, és minden nap, minden versenyen meghaladják magukat.
Era a lassabb tanítványaim közül való, speciális frissítéssel működik, és nagyon büszke vagyok azokra az eredményeire, amiket eddig együtt elértünk. Az ő beszámolója sok olyan futó számára lehet inspiráló, akik rendszeresen a záróbusz elől menekülnek! 

Panoráma futás 12 km

Hivatalos idő: 1:23:11. Ezzel a 273 célbaért versenyző közül a 219. lettem, nőknél pedig 140/103..

Mikor leértünk Szobra, láttuk, hogy előzőleg esett az eső. Nekem erről csak annyi jutott eszembe, hogy nem baj, legfeljebb ha megint elered, legalább hűt majd egy kicsit. Arra, hogy ez esetleg párával jár, a párom hívta föl a figyelmem. Én elintéztem annyival, hogy „egész hűvös van, mit számít egy kis pára! :-)” Hát persze.

A templomnál volt a rajt, cca 150 m múlva fordultunk rá a Duna mellett lévő bicikliútra. Balról szép, dús lombkoronájú fák, jobbról susnyás. Levegő alig, a páratartalom –érzésre- 100%. Mintha egy akváriumban kellett volna futni. Szörnyű volt; még a melegnél is rosszabb. Mikor az órám zizegett 2 km-nél, én már a halálomon voltam 🙂 2,35 km-nél belesétáltam. 2,5 km-nél föl akartam adni az egészet. De aztán belegondoltam, hogy ugyanitt visszasétálni a rajthoz? Háát, akkor inkább a futás tovább. Meg emlékeztem, hogy Zebegénynél már fönt megy a bicikliút az út mellett, és tudtam, hogy ott már biztos lesz elég levegő.

A 4. és a 8. km-nél volt frissítőpont. Mindkét helyen csak egy pohár vizet ittam, egy másikat meg a fejemre borítottam. Ez így egész jól működött. 🙂 (A kocsiban teleettem magam zabkeksszel, napközben meg nem csináltam gyakorlatilag semmi mást, csak ettem..)

A futást a 4. km-től kezdtem el élvezni. Ekkor már nem volt akkora pára, és a levegő is hűlt egy kicsit, nagyon jó volt. A rajtnál most is az utolsó sorból indultam, és innen kezdtem előzgetni is. Nagyon büszke voltam, mert elég sok embert megelőztem, és senki sem előzött vissza. 😀

A leveledben azt írtad, hogy ha jól megy, akkor adjak ki magamból mindent. Az elején ugye nem ment jól, mikor kezdtem jól érezni magam, azt gondoltam, hogy az utolsó 2 km-en mindent bele, annyit biztos kibírok teljes gőzzel.

Kicsivel a 10. km előtt nekirugaszkodtam, hogy most aztán hajrá! Léptem két pörgősebbet, majd szépen, látványosan, hangosan káromkodva elterültem :-). Azért gondolom, hogy látványos lehetett, mert előttem, és utánam is azonnal megálltak, hogy jól vagyok-e. Nem tudom, miben estem el. Volt fejlámpám, láttam rendesen, az úton pedig nem volt semilyen burkolati hiba… A jobb tenyeremről nagyon-nagyon- nagyon, az ujjaimról jócskán lenyúzódott a bőr. Összeszedtem magam, mentem is tovább, de igazán gyorsan ezek után már nem mertem futni. Az utolsó km-en ráadásul csőtörés miatt fel volt bontva a bicikliút, füvön is kellett futni – erre a rajt előtt is felhívták a figyelmünket, meg a helyszínen önkéntesek is szóltak. Belegondoltam, hogy én a tök sima, jól megvilágított úton képes voltam spontán elesni, akkor itt inkább nem kockáztatok.

Az útvonal elképesztően gyönyörű volt, a szervezők tök kedvesek, az elsősegélynyújtó lány pedig a célban, mikor „fertőtlenítés” címen a maradék bőrt is lenyúzta a tenyeremről, nagyon lelkiismeretes.

De a legeslegjobb az volt, hogy nem kellett azon aggódnom, hogy én leszek az utolsó 🙂