A rajtszámfelvétel után  felmértem a  tragikus hosszúságú wc-sort, és esélytelennek minősítettem, ennek később sajnos jelentősége lesz…
A célkapu előtt lőttünk egy csapatfotót, Gabi diktálta nekem a bemelegítést (!!!), és pár perc múlva már a rajtban toporogtam, ahol még összefutottam pár kedves ismerőssel.

Széles napsütötte rétek és meredek single trackek váltogatták egymást. A saját frissítésem a hátamon vitt vízből, a kulacsaimban levő izóból és gélből állt, próbáltam megelőzni az eléhezést-szomjazást, az első kulacsból hamar meg kellett innom az izót, hogy vizet tölthessek a 12 km-nél levő ponton. Ott még elsöprő gasztroélményben volt részem gyönyörű friss koktélparadicsomok formájában, úristen, de jól esett az a trutyiízű gél meg izó után. Itt ért utol a Belus Tomi is, kiabáltam utána, ahogy elkanyarodott az M táv útvonalára, majd rohantam tovább némi sárban. Következett a hoooossszú mászás a Nagy-Mánára, a felérkezés utáni látvány bőségesen kárpótolt az addig kiállt megpróbáltatásokért. És tényleg volt málna útközben :))

Egyenletes tempóban, megállás nélkül haladtam, előzni is sikerült jó párszor. Sokat kivett belőlem az emelkedő, és a tetején nehéz volt újra futni, de. Azt mondtam magamnak: VAN LÁBAD? van. FÁJ VALAMID? jé, nem. Akkor TOLJAD NEKI, MERT GABI OTT VÁR A CÉLBAN!!! Ez hatott. Többször is.
Egy hosszabb szintben kanyargó lélegzetelállító single track következett, ahol végre tudtam lendületesen futni. Ugyanitt megint velem volt az eltévedők védőszentje: pár lépéssel azután, hogy elnéztem a leágazást, szembejött velem egy fiú, aki már egy ideje a rossz irányba futott és akkor ért vissza. Gyorsan elővettem az itinert és kisütöttük, hogy pár lépésre vagyunk a jó elágazástól, a piros háromszög kezdetétől, ami már a Nagy-Hideg-hegyre vitt. A meredek emelkedőn jött szemben az élmezőny, akik már megjárták a fenti frissítőpontot (23 km), ez elég nagy ösztönzés volt nekem, hogy haladjak és próbáljam tartani a pozíciómat. Le sem tudnám tagadni, hogy a ilyenkor azért bennem is van némi versenyszellem.