Berlin különleges atmoszférájú város. Ki tudja, miért, de jó ott lenni. Talán a sokszínűség miatt, vagy az ítélkezés nélküli elfogadás és az egymás felé fordulás miatt, ami mindenhol ott van a levegőben. Berlin olyan hely, ahol az “Összeköt” szlogen alatt futó metroprojekt belvárosi plakátján csókolózó meleg pár (látszólag) nem botránkoztat meg senkit, ahol hétfő délelőtt simán lehet talpig bőrben pornófilmet forgatni a fotózó turistáktól népes Branderburgi kapu előtt, és a sínek között fekvő, halálra gázolt mókushoz is beszél valaki. A Berlin Maraton érezhetően fontos a berlinieknek,  bármerre jártunk, ezt megérkezésünk pillanatától egyértelművé tették. Futóként pedig az ember néhány nap alatt valahogy akarva akaratlanul belesimul a berlini létezésbe. Életemben nem láttam még annyi idegen hímtagot, mint pl. a rajt reggelén. Mivel a toi-toi-ok előtt kígyózó sorok végét nem találtuk meg, a szemérmet hátrahagyva magunk is egy-egy bokor szélén találtunk megkönnyebbülésre. Amikor a rajtzónánk határához érve “sokat látott versenyszervezőként” úgy gondoltuk, kiakasztjuk a kordont, és belépünk rajta, a már ott álló futók beszólogatás helyett megfogták a kezünkben lévő holmit, és arra biztattak, egyszerűen csak másszunk át a kordonon – így jutva be a zóna elejére.

40000 ember között állni egy rajtegyenesben megismételhetetlen élmény. Ennyi ember a 9-es betűmérettel tördelt rajtlistán is soknak tűnt, fizikai valójában pedig megdöbbentő tapasztalat, nagyon kivételes érzés. Az előzetesen látott képek alapján egy kicsit tartottam tőle, hogy a klausztrofóbiám majd jelez, de eszembe sem jutott, hogy papíron nekem pánikolnom kellene. A rajtegyenes közepén elhelyezett kivetítőkön a rajt előtt bemutatták az elitet. Nem hiszem, hogy az ember ott, akkor, abban a pillanatban megérti, hogy lényegében egy mezőnyben fut a világ legjobbjaival. Én is csak később értettem meg, amikor valahol az útvonal közepén a szurkolók között állt egy férfi egy kartondobozból letépett papírdarabbal a kezében, az írta rá: WR 2:01:39. Hirtelen azt gondoltam, ez is amolyan humoros biztatásféleség csupán, mint a többi papírra írt üzenet út közben, aztán leesett, hogy időben már bőven ott járunk, hogy az elit célba érhetett. Rákérdeztem, ez komoly-e, akkor tudtam meg, hogy Kipchoge világcsúcsot futott. Mondjam-e, mennyire cool cucc egy olyan versenyen első maratont futni, ahol közben világcsúcs születik?! Szárnyalva, repülve futottam tovább.

A szárnyalás egyébként már a rajt előtti pillanatokban elkezdődött…

Az első maratoni kísérletem kudarcát tudat alatt rendre felidézve nagyon féltem ettől a maratontól, miközben nagyon vágytam is rá. A felkészülés nem volt homogén. Az első hónapokban nehezen álltam bele. Mindent futottam, csak azt nem, amit kellett volna. Valamikor július elején sikerült összeszedni magam, és ráállni arra a pályára, amely elvihet egy újabb maratoni kísérletig. A heti három edzésemet heti négyre emeltük. Amikor végre élvezni kezdtem a tudatos edzésmunkát, és a terhelés nőni kezdett, amikor végre elkezdtem igazán akarni ezt a maratont, a testem – ahogy Gabi éleslátása megfogalmazta –  szabotálni kezdte a felkészülést. Előjöttek korábbi fájdalmaim, az is, amely miatt az első kísérletnél (még márciusban) fel kellett adni a versenyt, és felidéződött egy régi-régi sérülés is, amelynek sem indoka, sem helye nem volt a maraton előtt 2-3 héttel. Gyógytornásztól gyógytornászig jártam, volt olyan hét, hogy hetente 4-szer, és mentálisan is próbáltam helyre tenni a dolgot, a félelmeim mélyére nézni és oldani azokat. Csak részben hoztak eredményt ezek az igyekezetek. A testi értelemben vett alapproblémámat, mely egy csípő/térd mizéria, úgy tűnik, sikerült rendbe tenni, a látszatsérült bokám is helyre jött a rajt pillanatára, de még érzékeny volt, tape-pel megerősítve rajtoltam el vasárnap reggel. Berlinbe érkezésünk délutánján (péntek) fájni kezdett a torkom, a maraton előtti napon influenzaszerű tüneteket éreztem a testemben, amit kimondani is alig mertem, neocitran, aspirin és egyebek társaságában töltöttem a szombatot, és nagyon akartam bízni abban, hogy mindez – akár a többi – csak pszichés jelzés, és majdcsak elmúlik. Lázam nem volt, de a rajt reggelén még fájt a fejem. Az eufória, a versenydrukk segített átlendülni mindezen.

Mivel még nem volt maratoni időm, az utolsó zónából rajtoltam. 9.15-kör rajtolt az eleje, mi 10.15-kor. A hangulat megismételhetetlen volt, minden rajt előtt libabőrösek lettünk, tapsoltunk, énekeltünk, integettünk a közvetítő kamerának, összekapaszkodva táncoltunk. A nemzetközi csárdás a magyarral ellentétben négyet balra, négyet jobbra (left-left-left-left, right-right-right-right) ütemben zajlott, és közben figyeltünk az előttünk elrajtoló tömött sorokat a kivetítőn. A mellettem álló nő megkért, hogy csináljam meg róla élete utolsó fotóját. Szerintem ő is az első maratonjára készült. 🙂  Miután Krisztián elrajtolt, követni kezdtük az alkalmazásban, a rajt előtti utolsó emlékem, hogy 5 kilométernél már áthaladt, és sikerülni fog a vágya, mert 2:59:59-re  becsüli célba érkezését az applikáció.

Elrajtoltunk. Nem fájt sehol, nem fájt semmi. Zsófival, a kolleganőmmel, az első pillanatban elvesztettük egymást. Liviékkel a rajt előtti 1-2 percben találtunk egymásra, őket sem láttam többet.  A Gabival megbeszélt stratégia az volt, hogy ráállok egy szabadon választott, fájdalommentes utazótempóra, és abban végigfutom a távot. Mondhatjuk, hogy tkp. nem is történt semmi más ezen a versenyen. 🙂 Valójában az első métertől mérhetetlenül boldog voltam, de akkor még csak titkon. Egyszerre voltam tökéletesen egyedül és közben részese egy világraszóló fiestának. Volt a kezemen óra, de nem akartam az idővel foglalkozni, nem is érdekelt különösebben. Néha kontrollképp azért ránéztem, de inkább azért, hogy ne fussam el, mintsem az időeredmény hajszolása miatt. Gyorsítani sosem gyorsítottam, lassítani is nagyon ritkán kellett, csak amikor nagyon elszálltam valami újszerű élmény miatt. Csak futottam úgy, ahogy jól esett. Lehet, hogy Berlin gyors pálya Kipchogének és az A-zónának, de biztosan nem gyors a H-zónának. Sokan voltunk, a mezőny itt nem szakad szét a 40. kilométerre sem, és sokszor lehetetlen volt a kerülés, az előzés. Az ideális ív eszembe sem jutott, 42,7 km-t futottam összesen. A saját tempómra törekedve néha futottam egy kicsit a járdán. Olyan 12-13  kilométernél vált viszonylag “futhatóvá” a pálya, de voltak pontok, amikor újra és újra besűrűsödtünk.

A mentális felkészülés jegyében vittem magammal 3 eurót és egy 100 forintost. 4 érme a 4*10 kilométerre.A 100 Ft-ot az utolsó 10 kilométerre – arra volt a legnagyobb szükségem.  A terv az volt, hogy minden 10. kilométernél átteszek egy érmét egyik zsebemből a másikba amolyan virtuális pipaként, a végén pedig az eurókat eliszom. 🙂  Utóbbi sajnos nem annyira jött össze, de erről mindjárt. A maraton előtt és a verseny elején is arra gondoltam, ha 20 kilométerig eljutok futva, fájdalommentesen vagy fájdalommal (tök mindegy), akkor a második felét majd valahogy megoldom:. hosszú a szintidő, begyalogolok, bemászok, lesz valami. Ez volt az alapötlet. Valójában persze nagyon szerettem volna végigfutni a teljes távot. 10 kilométer felé haladva végtelenül hálás voltam, hogy nem fáj semmim, akkor még sokat figyeltem a lábam felől érkező érzeteket, még féltem, de közben nagyon élveztem minden kilométert. 20 kilométer felé haladva egyre kevesebbet gondoltam a lábamra, és egyre többet foglalkoztam a szurkolókkal. A félút nekem egy mentális mankó minden futásnál, onnan már csak “hazafutunk”, ezt szoktam mondogatni magamnak.  Az előzetesen megalkotott négy mantrából egyet ki sem találtam, a harmadikat elfelejtettem, de kettő megvolt, néha felidéztem őket: “Egytől negyvenkettőig”, “Itt és most”. 20 kilométer felett egyre nőtt az eufória, lüktetett bennem az az iránt érzett hála, hogy a testem megadta magát a maratonnak, nem hátráltat, hanem támogat, nem fáj semmim, faltam a kilométereket, mentem, haladtam, szenzációs élmény volt. Elkezdtem azon gondolkodni, Krisztiánnak vajon sikerült-e a 3 órán belüli maraton. Tudtam, hogy írt sms-t, ha igen, de nem mertem megnézni a telefonom. Amikor elértem harmincig, arra gondoltam, innen már minden kilométer ajándék.  32 körül kezdtem el azt érezni, hogy boldogság ide vagy oda, azért testileg el fogok fáradni a végére, a farizmom jelzett leginkább  – mindenkinek az fáj, ugye, ami a leggyengébb. 🙂  A következő elérendő cél 37 kilométer volt, mert onnan már csak egy Margitszigetkör van hátra.  36 körül eszembe jutott, hogy ilyen hosszan még sosem futottam, egy újabb pozitív löket. Fáradtam, de annyira nem, hogy lassulni kelljen. Körülöttem már sokan sétáltak, sokat előztem. 39 kilométernél volt az egyetlen pont, ahol megijedtem, mert elkezdett görcsölni a vádlim. Egy percre megálltam nyújtani, nagyjából a térdemig tudtam csak lehajolni, aztán néhány levegővétellel sikerült újra használhatóvá tenni a lábam. Ha jól emlékszem, még egyszer nyújtottam egy fél percet, de nagyobb galibát nem okozott a vádlim sem. Valahol 40 kilométernél hallottam először magyar szót a hátam mögül: “b*szki ez életem leghosszabb 3 kilométere”. Hátrafordultam buzdítani őket, és közben arra gondoltam, nekem ez életem legszebb három kilométere. Ott már elhittem. A Brandenburgi kaput meglátva vigyorogtam, mint a tejbe tök. Az a tény, hogy futólépésben, tökéletes mentális állapotban értem célba életem első (sikerrel teljesített) maratonján, sokkal több, mint amit remélni mertem. Köszi, Gabi, hogy neked köszönhetően mindebben részem lehetett, és felkészülten állhattam rajthoz.

A cél előtt pár méterrel még pacsiztam Fridoval, a Berlin Maraton kabalaállatával, aztán megtörtént a csoda. Bőgtem, ahogy kell, és nincsenek rá szavaim, hogy mit is éreztem pontosan.  Megnéztem Krisztián sms-ét, amiben csak ennyi állt 2:58:28, akkor újra elbőgtem magam, az ő beteljesült álma a hab volt a tortán, a pont az i-n, aznap miénk volt a világ. 

Volt egy másik, amiben arról írt, hogy vár a Reichstag előtti réten. Talán a célörömnek köszönhetően a célfrissítést nem is láttam. Babráltam az érmem, felvettem a ponchóm, de mielőtt a rétre értem volna, rosszul lettem. Hirtelen rám szakadt az ég, durván szédültem, hányinger, prompt gyomorproblémák. Miután megtaláltuk egymást, mindannyian euforikus állapotban voltunk, de én csak fekve tudtam létezni. Mivel nem javult a helyzet, kerestünk egy orvosi sátrat. Miközben próbáltunk nyelvet választani a kommunikációhoz, a háttérből megszólalt egy hang: “beszélhetünk magyarul is”. Egy regensburgi, félig magyar ápolólány  is volt a sátorban, Sára, a későbbiekben ő ápolgatott. Kaptam két adag infúziót, de a szédülésem nem hagyott alább, ezért javasolta az orvos, hogy engedjem magam kórházba vinni kivizsgálásra, hogy ne legyen nagyobb gond. Mentő vitt a Jüdisches Krankenhausba. A sürgősségi ajtajának túloldalán egy futó feküdt éremmel a nyakában, és a női kórteremben is volt egy másik baseball sapkával a fején, az ágyban. A váróban a benn fekvő futók szintén futó párjai öltöztek, ettek, intézték az ilyenkor szokásost. Sabine, a nővér, miközben gondosan betakargatott, megkérdezte, azért célba értem-e, és nagyon örült, amikor igennel válaszoltam, szupercuki volt. Vérvétel, ekg, egyebek. Az alapproblémám valószínűleg a túlzott folyadék- és a sóvesztés volt, illetve addigra a cukrom is a béka segge alá esett. Hoztak nekem a kórház logójával ellátott, márkázott szőlőcukrot. Mondjam-e, mennyire kívántam?! 🙂  Végül másfél liternyi sóoldat vénásan rendbe tett, a tűszúrásoktól több helyütt lukasan, de a saját lábamon villamosoztam haza este.

A kórházi élmény semmit nem vett el a történetből, sőt, még hozzá is tett. Ott is aláhúzták mindazt, amiről az elején írtam, a maraton és az egymás iránti tiszteletet.

Összességében csodálatos élmény volt életem első, sikeres maratonja. A 42 kilométeres út szinte minden méterén szurkolt valaki, gyerekek, felnőttek, németek és külföldiek, társaságok és magányos drukkerek. Ott tudtam meg pl. hogy “Pain is just a French word for bread”.  Minden jó szóra, mosolyra reagáltam, ha tudtam. Kisgyerekek százai nyújtották pacsira a kezüket, még most is emlékszem meleg kis tenyerük érintésére, ami hihetetlenül sok energiát adott. Közben az én Andrisomra gondoltam, meg az ő kis tenyerére, amelybe zárva a maratonra szóló szerencsegyűrűt átnyújtotta nekem a verseny előtt . A gyűrű ott volt az ujjamon, sokszor ránéztem, megforgattam.  Azon túl, hogy az útvonalon a zenei pontok adták a ritmust, és ment a buli, a pusztán együttérzésből ott lévő szurkolók is szuperek voltak. Közvetlenségük és kedvességük irigylésre méltó, tanulandó feladat itthon. Nagyon sokan a – rajtszámról leolvasva – a nevemen szólítva biztattak, ennyi féle módon még nem hallottam kiejteni azt, hogy Eszter.  Jól emlékszem egy idősebb német férfi szavaira, pacsit is adott, és értettem, amit mond, el is tettem útravalóul: