Panoráma Trail – Gerlai Orsi beszámoló

Posted on Updated on

Jajj, hol is kezdjem.
Őrült boldog vagyok, hogy sikerült ezt a versenyt teljesítenem.
Pedig az előjelek korántsem voltak jók. Augusztus óta szívat a szénanátha, erre pedig szeptember végétől rájöttek még a nyamvadt ovis vírusok is, nem tudtam kilábalni igazán egyikből sem, már jött a másik. Rosszul sosem voltam, de mindig bujkált valami  kis genya. Folyamatos dilemmázás és újratervezés volt az edzésekkel kapcsolatban, két hosszú futást ki is hagytam, ez korábban sosem volt rám jellemző. Ahogy közeledett a verseny, egyre távolibbnak éreztem magamtól az egészet, csak a te lelkesedésed volt töretlen, ami ebben az esetben óriási jelentőségű volt, tartotta bennem a lelket, hogy mégis meg tudom csinálni.
Elég nagy kihívást találtam ki a sorsnak: ezzel a 45 kilivel szerettem volna ünnepelni a 40. születésnapom, ami a verseny előtti napra esett. Egyben ez életem eddigi leghosszabb távja is volt. nyár eleje óta álmodoztam róla, különleges, mesebeli helyszín, őszi színek, jajj.
A verseny előtti nap délutánján utaztunk le családostul Erdőbényére a Tomi házába: Döme óriási support volt, mindent elkövetett, hogy nekem csak a futásra kelljen koncentrálnom. A legviccesebb volt, amikor  begyújtott a vaskandallóba, hogy legyen kis romi kandallótűz estére, akkora füst lett belőle, hogy engem egy órán keresztül tört ki a frász, hogy vajon reggel felébredünk-e (gyerekestől) még?? de aztán megtaláltuk a kémény nyitókallantyút, kiszellőztettünk, meg a gyerekeink is hajlandóak voltak odabújni vagy három percre, őrület.
Reggel még mindig hitetlenkedve ébredtem, hogy én ma maratont futok??? Nagyjából sikerült összehoznom  a verseny előtti rutint idegen környezetben is, és már markolhattam is a kapaszkodót az anyósülésen a zempléni szerpentineken, miközben Döme a szokásos gyorshajtást adta elő. De a táj, ahol haladtunk, lenyűgöző volt, itt kezdtem már magamban a sikongatást és tapsikolást…

Boldogkő várának bejárata  volt a rajt, itt fantasztikus kilátás, kisebb szélvihar és rengeteg kőarcú terepfutó fogadott, ezeken mindig jól szórakozom. És ott volt Tomi is. Szelfi.

A képen a következők lehetnek: 2 ember, köztük Belus Tamás, , mosolygó emberek, túra/szabadtéri
A bemelegítés alatt volt kocogás felfele, szembeszélben, bokorban pisilés=gimnasztika, csapatverseny rajtjának szurkolás, majd kb 10 perc valódi gimnasztika is. Már itt beütött egy rejtélyes fájdalom a bal lábfejemben, amit addig soha nem tapasztaltam. De elhessegettem, mert olyan sérülés nincs, ami csak verseny napján jelentkezik.

A rajt után közvetlenül hepehupás szekérúton futottunk felfele olyan szembeszélben, hogy alig kaptam levegőt, itt adtam fel az edzői javaslat alapján a 150-155bpm pulzustartományt, jóleszaz 160 alatt is. És a lábam is fájt rendületlenül, úgyhogy ezzel valamit kezdeni kellett, Jobb híján felidéztem, hogy volt már lábfájás verseny közben, ha eléggé figyelek, hogy lazán tartsam a talpam, és a közepére lépjek, akkor elmúlik majd. Segített a szakmai ártalom is, lassan kezdtem észlelni, hogy a fájás a vizuális analóg 10-es skálán 5-6-ről szép lassan csúszik lefele, hamarosan 2-3 lett, majd kb 10k-nál csak 1-es, vagy csak zsibbadt. Jó akkor így futunk.

A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember, álló emberek, gyalogló emberek, cipők, fa, túra/szabadtéri és természet
Az első 20 kilin azt a szigorú tervet tartottam, hogy szigorúan 160 alatt maradva, csak magamra figyelve haladok. Legnagyobb meglepetésemre működött, szép lassan hagytak le a futók, de egy picit sem érdekelt, örültem, hogy élek, vannak lábaim és kapok levegőt is, és születésnapom van. Gyönyörű erdőben kanyargott az ösvény, eleinte túl sok szint sem volt, csak patakok meg kövek az avar alatt. Tudtam, hogy a koncentráció sok energiát felemészt, igyekeztem a frissítéssel-zselékkel ezt megelőzni. Azt is tudtam már, hogy nekem az első 10 km telik el a legnehezebben.  Ilyenkor még hajlamos lázadozni a szervezet, de egy régi jógaoktatóm szavai: “ne ítélj, csak szemlélődj” jártak a fejemben. Az első ellenőrzőpont Mogyoróskán volt (hát nem cuki?), kalóz frissítőponttal. Ezután kiértünk egy mezőre, ahonnan már látszott Regéc vára: egy nem elhanyagolható magaslatra építették. Az itiner szerint a hegyet körbefutva kellett a várba felérni, majd kifutni innen. Rövid szakaszon az éppen  érkezők és távozók egymással szemben haladtak, ez engem mindig motivál, hogy hajrá, mindjárt én futhatok lefele. A várban nem volt semmilyen ellenőrzőpont, nem értettem, kicsit aggódtam is, hogy benéztem valamit, de mégsem. A valódi EP és frissítő Regécen, a faluban volt már lentebb. Banánt és sós kekszet ettem és már rohantam is tovább. Innen 20km-30km-ig nagyjából folytonos flow-ra emlékszem, nem is csoda, hiszen nagyrészt lejtős terepen haladtunk, az nekem mindig jobban megy. Bár a bokákra nagyon kellett figyelni, mert az avar alatt alattomos kövek rejtőztek, amennyire a bokapara engedte, azért megnyomtam. Innentől sorban jöttem fel futókra, akiket az első szakaszban azt gondoltam, sosem látok többet. Azt hiszem, szépen haladtam, és örvendeztem, hogy a lábaim nem fáradnak. Ilyen hangulatban értem Telkibányára a frissítő- ellenőrző pontra, ahol ráérősen kulacsot töltöttem, banán-sós keksz-szevasztok. Indulhattam újra felfele. Egy hosszabb aszfaltos szakasz következett, és valahogy a környékemen előbb utóbb mindenki sétára váltott velem együtt, mert a sunyin emelkedő aszfaltot még sunyibb, kavicsos dózerút követte. Ezen a tájon, valószínűleg a hosszú ereszkedés miatt is, jó megfájdult a bal combom felső része. Szóval ismét volt min szemlélődni. Azt is észrevettem viszont, hogy ezzel a sétával emelkedőn sem megy a pulzusom 150 fölé, ami azt jelentené, hogy jól kipukkadtam. Na ezt mégsem lehetett hagyni azért, kipróbáltam, hogy futni igazából nem fáj jobban, szóval próbáltam egy felfele kocogást mímelni. Az itt velem haladó futópajtik már a végéig kitartottak, folyamatosan kerülgettük egymást egészen a célegyenesig, amiről később még több szó esik, igen rendhagyó volta miatt. Volt egy fiú-lány páros, akikkel viccelődtünk is, hogy mi bizony fene nagy küzdelemben vagyunk egymással, én mindig hívtam őket, hogy hajrá, a jobbak ti vagytok, ők vissza, hogy na tessék már megint elhúzok mellettük, szóval ez a vicc is termelt némi endorfint. Meg hát magamra ismertem, a vége fele mindig találok magamnak valakit, akivel muszáj megosztanom a viszontagságaimat. Így a 30-39km zegzugos, emelkedő, kanyargós ösvényeken, sziklákat kerülgetve, (még ha nem is szeretek ilyet mondani, mert eldöntöttem, hogy ez nekem sose lesz célom, de) a magammal való megküzdéssel és a határaim kitolásával  telt. Döbbenetes élmény volt, hogy annak ellenére, hogy azt gondoltam, már nagyon elfáradtam, mindig meg tudtam újulni valahogy. Nem volt egy negatív gondolatom sem. Ez nagy változás a tavaszi maratonhoz képest, ahol ezen a szakaszon jórészt jajgattam.
A 39 km-es pontra, Hollóházára egy lejtő vitt, így remek stílben, gazellásan érkeztem, és végre találkoztam a családdal, akik mellesleg ebédeltek az út menti étteremben és a rántotthús mellől rohantak ki az útra hozzám. A ponton némi csokit tömtem az arcomba (másik lábat nem tudtak adni), így már indultam is tovább az utolsó ám igen eseménydús 6km-re. Először aszfaltos bringaúton futottunk kb 2km-t, itt még egyszer 5:15-öt is mutatott az óra (“40k bmeeeeg”).
Ennek hamar vége szakadt, mert  felfele kanyarodott az erdei ösvény. Életem első 42.2k-s távja egy emelkedő poros erdei ösvényen ért, készültem rá, a tiszteletére futottam kb 10 lépést, de aztán gyorsan abbahagytam. Az erdőből egy széles mezőn fantasztikus látvány, a füzéri vár látképe fogadott, ezt azért meg is örökítettem. Már ott gyanús volt, hogy az a várhegy emlékezetes lesz. Rövid lefele a mezőn, majd kevés aszfalt a faluban. Ezután életem legbizarrabb célegyenese várt. Az utolsó 3.2km-en 200m szintemelkedésen sétálgattunk/kocogtunk felfele  egy szerpentinen a várhegy oldalában. Tomi ott várt az egyik kanyarban, fotózott, akkor nekiindultam futni, a haversrácok röhögve kiabáltak, hogy ne menjek olyan gyorsan, mert szelfiben van, de én már csak a hátam mögé szóltam, hogy sokba’ lesz az neki most :).  végül felkocogtam a várkapuba és hitetlenkedve, boldogan betámolyogtam a kapun. Csippantottam, elvették a chipet, megkérdeztem, hogy tényleg ez a vége??? igen, de (mosoly) az éremért fel kell menni a felső várba. Gabi, ilyet még nem láttál, a maratonnal a lábamban nem tudom hány emeletnyi falépcsőt-sziklába vájt lépcsőt kellett felfele megtennem azért az éremért, tökegyedül. (ld. még: határaim kitolása/levezetés: pár 100m séta). Végül felevickéltem, körülnéztem, sehol egy ismerős, pedig mostmár jó lenne bőgni egyet, végül egy fagerendának elhüppögtem az örömömet és csináltam pár fotót. Mert azért volt miről. Nagyon köszi, hogy elhitetted velem, hogy meg tudom csinálni, és hogy ilyen béna felkészülés mellett nem beszéltél le róla! 
Képek: Belus Tamás, Panoráma Trail
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s