Month: október 2018
Optivita 24 óra beszámoló, Evetovics Milán
Na hát ezen a versenyen is túl vagyok és elég vegyesek az érzéseim, de kezdem az elején:
Este átbeszéltük a versenyt. 22:30-kor lefeküdtem, viszont éjjel 2-kor felébredtem, és utána olyan volt mintha a 6-os ébresztőig nem aludtam volna vissza (vagy csak nagyon felületesen aludtam).
8:30-ra ott voltunk kipakoltunk, még egy kicsit kiültem a partra gondolkodni, aztán átöltöztem, megettem az utolsó verseny előtti frissítést, még bandáztunk egy kicsit, és nemsokára már dördült is a rajtpisztoly.
A verseny első szakaszát, ahogy előző nap beszéltük, megkerestem a kényelmes tempót, és azt próbáltam minél tovább vinni. Az első 6 óra gördülékenyen ment is. 5 és fél óránál volt egy kisebb törés, de utána azt helyre tettem elég hamar. A 6 órát 60,5 kilivel abszolváltam és abszolút jó volt a hangulatom is.
Az időjárás kegyes volt hozzánk, viszont elszámoltam magam, mivel nagyon becsapós volt. Tűzött a nap és fújt a szél, ezért a meleget nem lehetett érezni. Ezért vagy egy kicsit kevesebbet frissítettem, vagy a sókból vettem be kevesebbet, de minden esetre úgy 70 kilinél jött egy elég nagy megtorpanásom. Noha jobb lett volna, ha ez később következik be, nem estem kétségbe, és megpróbáltam megtalálni azt a lassabb tempót, amivel tovább tudok haladni. Kellett 1-másfél óra, de végül is vissza találtam magamra, és egy egész jó futó tempót találtam, amitől nem éreztem, hogy közbe fogynék, de ugyanakkor haladtam is vele.
12 órára összehoztam 108,5 kilit. Ezzel úgy voltam, hogy jobbat szerettem volna, de a lényeg majd úgy is az éjszaka jól megfutása lesz. Örültem is, hogy végre leürült a pálya, és hogy kellemes hűvös szél fújt. Este 9 kor megittam az első Red Bullomat, a következő 2 órában fokozatosan lassultam éreztem, hogy jön ki rajtam az álmosság 12-kor benyomtam a következő adag Red Bullt, hátha az segít az álmosságon, nem segített, viszont összeakadtam Káldi Petivel és végre nem voltam egyedül a nyomorommal, hanem beszélhettem egy kicsit hangosan és eltereltem a figyelmemet arról, mennyire fáradt vagyok, futottunk vele együtt 3 kört én utána még 2-3-at egyedül. Jó volt, éreztem, hogy a futástól kicsit felpörgött a szervezetem. Aztán újra jött a fáradtság próbáltam ellenállni, tempósan sétálni, megpróbáltam megindulni, de nem akart menni. A fejem egyre jobban húzott, nem egyszer mentem keresztbe a pályán. Nem értettem a dolgot, mert még 2 óra sem volt, azt reméltem hogy 3-4-ig nem kell majd ilyennel küzdenem, viszont úgy voltam vele, hogy megpróbálom elejét venni a nagyobb gondnak, és lefekszem most 10 percre, hátha ezzel megoldódik a problémám és futhatok tovább.
A kör végén megittam a 3. Red Bullomat és lefeküdtem 10 percre. Felálltam és gondoltam sétálok még egy kört, hogy addig feleszméljek és onnan futok/kocogok. Viszont az egy kör alatt nem hogy jobb lett, hanem még rosszabbodott az állapotom. Botladoztam, a szememet nem tudtam nyitva tartani. Kell még egyszer 10 perc és az majd rendbe rak. Hát, ha rendbe nem is rakott, legalább már csak minden 300 méternél akartam leszédülni a pályáról.
Úgy voltam vele, hogy megpróbálom erőltetni, taposok, mert egyszer csak elmúlik és tudok kezdeni magammal valamit. Próbáltam pofozgatni magam, hátha attól kicsit felpezsdül a vérem, rázogattam a fejemet, hangosan beszéltem/énekeltem, de semelyik trükk nem segített. Így aztán 2-3 kör múlva (1 óra alatt haladtam ennyit), még egyszer lefeküdtem 10 percre, ezúttal a meleg kocsiba. Így végre valahára elmúlt a szédülésem, és nem akartam leesni a pályáról, de agyban még mindig nem tudtam odáig elérni, hogy a futásra rávegyem magam. A sötétség teljesen összetört és szétzúzott bennem mindent, ami hozzá segített volna, hogy legyűrjem magamban a fáradtságot.
5 óra múlt amikor beszéltem Hankával telefonon. Egy kicsit helyrezökentett lelkileg is, és mikor letettem a telefont végre megjelentek az ég alján az első piros színek.
A frissítőhöz érve kértem egy kávét, és ettem hozzá egy csokit. Sétáltam még egy kört, addigra már egész világos lett. A kör végén kiropogtattam a hátamat, kilazítottam egy kicsit a lábaimat, felálltam és elkezdtem futni.
6 percen picit kívüli kilik, ahogy világosodott úgy tért vissza az élet/futás kedvem.
A következő 45 percet lefutom és meglátjuk mi lesz nem tervezgetek/nem számolgatok. 154 kili és még 3 óra van hátra. Na mondom, ha fegyelmezetten lefutom a következő órát és továbbra sem futom el magam, akkor ott van az a szép 180 kili, ami olyan szép célnak néz ki, pláne egy ilyen éjszaka után.
Mindig csak az előttem álló körre figyeltem és nem hagytam, hogy elvigyenek az érzelmeim. Nyomtam a géleket, hogy meglegyen az energia utánpótlás. 1 óra 57 perc volt hátra amikor 163 kilométert mutatott a körszámláló. A 180-hoz 17 kili kell, ha visszább is veszem a tempót, akkor is meglehet. Ekkor azonban a következő 4 körben 2x kellett kiállnom wc-re, amivel összesen legalább 10-14 perc elment. Egy kicsit elszomorodtam, hogy miért pont ilyenkor jönnek be ezek a hülye dolgok, úgy voltam vele, akkor most már úgysem lesz meg a 180, akkor séta és kocogás a végéig. Viszont közben újra számoltam a dolgot és rájöttem,hogy a 12 kilire van 1 óra 5 percem. Oké-oké, már nem most kezdtem a versenyt, de az izomzatomnak tulajdonképpen nincs semmi baja, futóképes vagyok, és hát erre a tempóra tulajdonképpen én képes vagyok.
A következő kört tesztként futottam, hogy lássam milyen tempóra vagyok képes. 5:30-as kili. 58-59 perc és maradt hátra 11 kili. Azt mondtam magamban, mit veszíthetek, ha meg sem próbálom, akkor biztos nem sikerül. Így aztán kiszórtam az összes maradék fókusz forintot a földre és tempót váltottam 5:20-as kilikre. Azt hiszem 3 vagy 4 körig ment, amikor el kezdett visszaesni a tempóm és éreztem, hogy ez ma nem fog összejönni. Azért még amit tudtam kihoztam a maradék időből és 178,3 kilit mentem, ami részemről abszolút PB, mert az UB-n is csak 175-176 kilit mentem eddig.
A verseny időjárás szempontjából közel ideális volt, a pálya ideális volt, a frissítésemet szerintem 90% fölött hoztam, a hátamon még fogok tudni javítani, de nagyjából rendben volt. A cipőm fenomenális volt. 1 pici vízhólyag, meg egy vér, de mindkettő olyan helyen, ami nem zavart a futásban. A lábaim egyáltalán nem görcsöltek egy picit sem.
PB-t futottam, 12 kilométert javítottam a tavalyi eredményemen, és mégis azt gondolom, hogy szarul csináltam ezt a versenyt, mert pont azt, amire előre készültem, és amit tudtam, hogy meg kell csinálnom az éjszakát rendesen, azt sikerült elb.sznom. Az, hogy 4 óra 15 perc alatt 12-13 kilométert sikerült összehoznom, szerintem szégyenletes, ezt meg kell tanulnom megoldani a jövőre nézve, mert enélkül nem lehetnek nagy álmaim.
Ami miatt még szarul érzem magam egy picit az az, hogy úgy gondoltam, ha összejönne a 200, akkor beadnám a Spartathlon sorsolásra, mert nálam a 200 jelenti azt, hogy áttörtem magamban egy határt és fejben és testben készen állok, hogy 1 év alatt felkészüljek rá, ha kisorsolnának. A 180 kili ugyan Spartathlon sorsolást ért volna, de meg sem fordult a fejembe, hogy beadjam, viszont valamiért mégis büszkeséggel töltött volna el, hogy tudtam egy sorsolási szintet futni. Legalább, most így lesz motivációm a következő évre is.
A felkészítésed köszönöm, mert nélküled, mint ahogy máskor sem, nem tudtam volna ilyen teljesítményt nyújtani és csak remélni tudom, hogy a legközelebbi versenyen jobban meg tudom hálálni a belém fektetett időt/energiát.
Földi Zsuzsival a rajt előtt
Zrínyi Kupa Futóverseny – Kormány Alex, beszámoló
Zrínyi Kupa Futóverseny 11 km 54:07 4:56/4:05 női abszolút I. hely
Szeptember elején még jó ötletnek tűnt: 3 verseny 3 egymás utáni hétvégén.
Egyik sem olyan hosszú táv: 8, 10 és 11 km. Egy-egy edzés kiváltására tökéletesek lesznek – gondoltam. Azért a 3. verseny reggelén már nem voltam olyan vidám: éreztem, hogy előző két hétvégén kifutottam magam, nehéz lesz újra felpörögni. Sejtettem, hogy Gabi nem fog annyira örülni a nevezés ötletének, próbáltam úgy eladni (neki is és magamnak is), hogy majd nem versenyként futom. Sajnos már túlságosan jól ismer: „hahaha” – ennyi volt a válasz. Igaza volt, tényleg nem tudtam nem versenyként felfogni. Amint felkerül a rajtszám, az már nem egy szimpla edzés 😉
A közösségi futások alkalmával már korábban összebarátkoztunk Kolonics Tamással, aki számomra felfoghatatlan időkkel repeszt a versenyeken. Augusztusban már megkértem, hogy nyulazzon nekem a 400m-es időméréskor. Miután kiderült, hogy ma egy távon indulunk – ő is a negyedmaratont választotta – tett egy ígéretet, hogy miután befut (ami egyébként 42 perc alatt sikerült is neki), visszajön értem, hogy kicsit felpörögjek a végére.
Az első 2 km gyorsan elrepült, de aztán éreztem, hogy messze még a vége. Féltávig folyamatosan emelkedett az út – bár eleinte nem túl látványosan, de ahhoz pont elég volt, kivegye az erőt az ember lábaiból. Azt tudtam, hogy egyelőre csak fiúk futnak előttem (Kolo magasan az élen), de nekem nem is velük kellett versenyeznem – szerencsére ;-). 5 km-nél kezdődött egy meredek emelkedő – erre már jól emlékeztem a januári Mura Kupáról – és azt is tudtam, hogy kb. 2 km-en át felfelé kaptatunk majd. Amikor rákanyarodtunk a dombra, akkor tudtam először megnézni, hogy ki van mögöttem: láttam, hogy két – az én szememben nálam sokkal inkább „futónak” tűnő – lány van a nyomomban, 50-60 m-en belül. A rajtszámukat nem láttam, így nem tudtam eldönteni, hogy egy távon futunk-e, vagy ők félmaratonon indultak (utóbbiban reménykedtem). Ezután viszont csak arra koncentráltam, hogy belegyaloglás nélkül fussak fel a domb tetejére, onnan meg viszonylag lendületesen induljak lefelé. Időközben meggyőztem magam, hogy a lányok biztosan elmentek a hosszabb távra, ahol elágazott az út. Éreztem, hogy fogy az erőm, de szerencsére a hátralévő táv is – kezdtem elhinni, hogy van esélyem a lányok között elsőként beérni. Éppen ezért jókora pofon volt, amikor a cél előtt 1,5 km-el elhúzott mellettem az egyik lány, azok közül, akik féltávnál a kanyarban megvillantak. Ő persze folyamatosan látott engem, úgy zárkózott fel, úgyhogy az előzésnél lendületben volt – ellentétben velem, aki már az utolsó erőket mozgósította ahhoz, hogy tartsa az elejétől diktált – viszonylag erőltetett – tempót. Próbáltam felzárkózni, kis távolságból tudtam követni, de ahhoz már kevés voltam, hogy vissza tudjam venni a vezetést – legalábbis ahhoz nagyon szenvedősre kellett volna kapcsolnom, amihez nagyon nem volt kedvem. Kényelmesebb volt belenyugodni, hogy nagyon szép az a 2. hely is – tényleg az egyébként, de azért nagyon bosszantott, hogy háromnegyed óráig vezetek és ekkor veszik el tőlem az elsőséget. Pont azon gondolkodtam, hogy mennyire fogom utálni, hogy azt kell mondanom Kolonak, ha tényleg visszajön értem, hogy legyen szíves, hagyjon békén, felgyorsulni már biztosan nem tudok, örülök, ha bedöcögök valahogy a célba.
A hajrában mindenem tiltakozott a tempóváltás ellen, kerülgetett a hányinger, de aztán valahogy mégis sikerült előkaparni valahonnan egy kis tartalékot és lassan elkezdtem felzárkózni a horvát lányra. Az utolsó kanyarra fordultunk, amikor mellé értem, innen kb. 300 m lehetett vissza a célig. Elfutottam mellette – ami gondolom most őt érte olyan váratlanul, mint röviddel azelőtt engem az ő előzése – próbált felgyorsítani, de most az enyém volt a lendület előnye. Nem néztem semerre, csak előre, ahol a célnál álldogáló embereket láttam és próbáltam mindent beleadni, ami még bennem volt. Az utolsó métereken némi halálhörgés kíséretében – bevetődtem a célba.
El sem hittem, hogy sikerült! Sosem voltam még ilyen helyzetben, hogy így meg kellett küzdenem egy helyezésért. Nyilván ehhez hozzátartozik, hogy az idei év volt az első, amikor egyáltalán esélyem volt bármely versenyen dobogóra állni.
Berlin Maraton – Benkő Eszter
Schön. Weiter!
Futottam egy maratont.
Berlin különleges atmoszférájú város. Ki tudja, miért, de jó ott lenni. Talán a sokszínűség miatt, vagy az ítélkezés nélküli elfogadás és az egymás felé fordulás miatt, ami mindenhol ott van a levegőben. Berlin olyan hely, ahol az “Összeköt” szlogen alatt futó metroprojekt belvárosi plakátján csókolózó meleg pár (látszólag) nem botránkoztat meg senkit, ahol hétfő délelőtt simán lehet talpig bőrben pornófilmet forgatni a fotózó turistáktól népes Branderburgi kapu előtt, és a sínek között fekvő, halálra gázolt mókushoz is beszél valaki. A Berlin Maraton érezhetően fontos a berlinieknek, bármerre jártunk, ezt megérkezésünk pillanatától egyértelművé tették. Futóként pedig az ember néhány nap alatt valahogy akarva akaratlanul belesimul a berlini létezésbe. Életemben nem láttam még annyi idegen hímtagot, mint pl. a rajt reggelén. Mivel a toi-toi-ok előtt kígyózó sorok végét nem találtuk meg, a szemérmet hátrahagyva magunk is egy-egy bokor szélén találtunk megkönnyebbülésre. Amikor a rajtzónánk határához érve “sokat látott versenyszervezőként” úgy gondoltuk, kiakasztjuk a kordont, és belépünk rajta, a már ott álló futók beszólogatás helyett megfogták a kezünkben lévő holmit, és arra biztattak, egyszerűen csak másszunk át a kordonon – így jutva be a zóna elejére.
40000 ember között állni egy rajtegyenesben megismételhetetlen élmény. Ennyi ember a 9-es betűmérettel tördelt rajtlistán is soknak tűnt, fizikai valójában pedig megdöbbentő tapasztalat, nagyon kivételes érzés. Az előzetesen látott képek alapján egy kicsit tartottam tőle, hogy a klausztrofóbiám majd jelez, de eszembe sem jutott, hogy papíron nekem pánikolnom kellene. A rajtegyenes közepén elhelyezett kivetítőkön a rajt előtt bemutatták az elitet. Nem hiszem, hogy az ember ott, akkor, abban a pillanatban megérti, hogy lényegében egy mezőnyben fut a világ legjobbjaival. Én is csak később értettem meg, amikor valahol az útvonal közepén a szurkolók között állt egy férfi egy kartondobozból letépett papírdarabbal a kezében, az írta rá: WR 2:01:39. Hirtelen azt gondoltam, ez is amolyan humoros biztatásféleség csupán, mint a többi papírra írt üzenet út közben, aztán leesett, hogy időben már bőven ott járunk, hogy az elit célba érhetett. Rákérdeztem, ez komoly-e, akkor tudtam meg, hogy Kipchoge világcsúcsot futott. Mondjam-e, mennyire cool cucc egy olyan versenyen első maratont futni, ahol közben világcsúcs születik?! Szárnyalva, repülve futottam tovább.
A szárnyalás egyébként már a rajt előtti pillanatokban elkezdődött…
Az első maratoni kísérletem kudarcát tudat alatt rendre felidézve nagyon féltem ettől a maratontól, miközben nagyon vágytam is rá. A felkészülés nem volt homogén. Az első hónapokban nehezen álltam bele. Mindent futottam, csak azt nem, amit kellett volna. Valamikor július elején sikerült összeszedni magam, és ráállni arra a pályára, amely elvihet egy újabb maratoni kísérletig. A heti három edzésemet heti négyre emeltük. Amikor végre élvezni kezdtem a tudatos edzésmunkát, és a terhelés nőni kezdett, amikor végre elkezdtem igazán akarni ezt a maratont, a testem – ahogy Gabi éleslátása megfogalmazta – szabotálni kezdte a felkészülést. Előjöttek korábbi fájdalmaim, az is, amely miatt az első kísérletnél (még márciusban) fel kellett adni a versenyt, és felidéződött egy régi-régi sérülés is, amelynek sem indoka, sem helye nem volt a maraton előtt 2-3 héttel. Gyógytornásztól gyógytornászig jártam, volt olyan hét, hogy hetente 4-szer, és mentálisan is próbáltam helyre tenni a dolgot, a félelmeim mélyére nézni és oldani azokat. Csak részben hoztak eredményt ezek az igyekezetek. A testi értelemben vett alapproblémámat, mely egy csípő/térd mizéria, úgy tűnik, sikerült rendbe tenni, a látszatsérült bokám is helyre jött a rajt pillanatára, de még érzékeny volt, tape-pel megerősítve rajtoltam el vasárnap reggel. Berlinbe érkezésünk délutánján (péntek) fájni kezdett a torkom, a maraton előtti napon influenzaszerű tüneteket éreztem a testemben, amit kimondani is alig mertem, neocitran, aspirin és egyebek társaságában töltöttem a szombatot, és nagyon akartam bízni abban, hogy mindez – akár a többi – csak pszichés jelzés, és majdcsak elmúlik. Lázam nem volt, de a rajt reggelén még fájt a fejem. Az eufória, a versenydrukk segített átlendülni mindezen.
Mivel még nem volt maratoni időm, az utolsó zónából rajtoltam. 9.15-kör rajtolt az eleje, mi 10.15-kor. A hangulat megismételhetetlen volt, minden rajt előtt libabőrösek lettünk, tapsoltunk, énekeltünk, integettünk a közvetítő kamerának, összekapaszkodva táncoltunk. A nemzetközi csárdás a magyarral ellentétben négyet balra, négyet jobbra (left-left-left-left, right-right-right-right) ütemben zajlott, és közben figyeltünk az előttünk elrajtoló tömött sorokat a kivetítőn. A mellettem álló nő megkért, hogy csináljam meg róla élete utolsó fotóját. Szerintem ő is az első maratonjára készült. 🙂 Miután Krisztián elrajtolt, követni kezdtük az alkalmazásban, a rajt előtti utolsó emlékem, hogy 5 kilométernél már áthaladt, és sikerülni fog a vágya, mert 2:59:59-re becsüli célba érkezését az applikáció.
Elrajtoltunk. Nem fájt sehol, nem fájt semmi. Zsófival, a kolleganőmmel, az első pillanatban elvesztettük egymást. Liviékkel a rajt előtti 1-2 percben találtunk egymásra, őket sem láttam többet. A Gabival megbeszélt stratégia az volt, hogy ráállok egy szabadon választott, fájdalommentes utazótempóra, és abban végigfutom a távot. Mondhatjuk, hogy tkp. nem is történt semmi más ezen a versenyen. 🙂 Valójában az első métertől mérhetetlenül boldog voltam, de akkor még csak titkon. Egyszerre voltam tökéletesen egyedül és közben részese egy világraszóló fiestának. Volt a kezemen óra, de nem akartam az idővel foglalkozni, nem is érdekelt különösebben. Néha kontrollképp azért ránéztem, de inkább azért, hogy ne fussam el, mintsem az időeredmény hajszolása miatt. Gyorsítani sosem gyorsítottam, lassítani is nagyon ritkán kellett, csak amikor nagyon elszálltam valami újszerű élmény miatt. Csak futottam úgy, ahogy jól esett. Lehet, hogy Berlin gyors pálya Kipchogének és az A-zónának, de biztosan nem gyors a H-zónának. Sokan voltunk, a mezőny itt nem szakad szét a 40. kilométerre sem, és sokszor lehetetlen volt a kerülés, az előzés. Az ideális ív eszembe sem jutott, 42,7 km-t futottam összesen. A saját tempómra törekedve néha futottam egy kicsit a járdán. Olyan 12-13 kilométernél vált viszonylag “futhatóvá” a pálya, de voltak pontok, amikor újra és újra besűrűsödtünk.
A mentális felkészülés jegyében vittem magammal 3 eurót és egy 100 forintost. 4 érme a 4*10 kilométerre.A 100 Ft-ot az utolsó 10 kilométerre – arra volt a legnagyobb szükségem. A terv az volt, hogy minden 10. kilométernél átteszek egy érmét egyik zsebemből a másikba amolyan virtuális pipaként, a végén pedig az eurókat eliszom. 🙂 Utóbbi sajnos nem annyira jött össze, de erről mindjárt. A maraton előtt és a verseny elején is arra gondoltam, ha 20 kilométerig eljutok futva, fájdalommentesen vagy fájdalommal (tök mindegy), akkor a második felét majd valahogy megoldom:. hosszú a szintidő, begyalogolok, bemászok, lesz valami. Ez volt az alapötlet. Valójában persze nagyon szerettem volna végigfutni a teljes távot. 10 kilométer felé haladva végtelenül hálás voltam, hogy nem fáj semmim, akkor még sokat figyeltem a lábam felől érkező érzeteket, még féltem, de közben nagyon élveztem minden kilométert. 20 kilométer felé haladva egyre kevesebbet gondoltam a lábamra, és egyre többet foglalkoztam a szurkolókkal. A félút nekem egy mentális mankó minden futásnál, onnan már csak “hazafutunk”, ezt szoktam mondogatni magamnak. Az előzetesen megalkotott négy mantrából egyet ki sem találtam, a harmadikat elfelejtettem, de kettő megvolt, néha felidéztem őket: “Egytől negyvenkettőig”, “Itt és most”. 20 kilométer felett egyre nőtt az eufória, lüktetett bennem az az iránt érzett hála, hogy a testem megadta magát a maratonnak, nem hátráltat, hanem támogat, nem fáj semmim, faltam a kilométereket, mentem, haladtam, szenzációs élmény volt. Elkezdtem azon gondolkodni, Krisztiánnak vajon sikerült-e a 3 órán belüli maraton. Tudtam, hogy írt sms-t, ha igen, de nem mertem megnézni a telefonom. Amikor elértem harmincig, arra gondoltam, innen már minden kilométer ajándék. 32 körül kezdtem el azt érezni, hogy boldogság ide vagy oda, azért testileg el fogok fáradni a végére, a farizmom jelzett leginkább – mindenkinek az fáj, ugye, ami a leggyengébb. 🙂 A következő elérendő cél 37 kilométer volt, mert onnan már csak egy Margitszigetkör van hátra. 36 körül eszembe jutott, hogy ilyen hosszan még sosem futottam, egy újabb pozitív löket. Fáradtam, de annyira nem, hogy lassulni kelljen. Körülöttem már sokan sétáltak, sokat előztem. 39 kilométernél volt az egyetlen pont, ahol megijedtem, mert elkezdett görcsölni a vádlim. Egy percre megálltam nyújtani, nagyjából a térdemig tudtam csak lehajolni, aztán néhány levegővétellel sikerült újra használhatóvá tenni a lábam. Ha jól emlékszem, még egyszer nyújtottam egy fél percet, de nagyobb galibát nem okozott a vádlim sem. Valahol 40 kilométernél hallottam először magyar szót a hátam mögül: “b*szki ez életem leghosszabb 3 kilométere”. Hátrafordultam buzdítani őket, és közben arra gondoltam, nekem ez életem legszebb három kilométere. Ott már elhittem. A Brandenburgi kaput meglátva vigyorogtam, mint a tejbe tök. Az a tény, hogy futólépésben, tökéletes mentális állapotban értem célba életem első (sikerrel teljesített) maratonján, sokkal több, mint amit remélni mertem. Köszi, Gabi, hogy neked köszönhetően mindebben részem lehetett, és felkészülten állhattam rajthoz.
A cél előtt pár méterrel még pacsiztam Fridoval, a Berlin Maraton kabalaállatával, aztán megtörtént a csoda. Bőgtem, ahogy kell, és nincsenek rá szavaim, hogy mit is éreztem pontosan. Megnéztem Krisztián sms-ét, amiben csak ennyi állt 2:58:28, akkor újra elbőgtem magam, az ő beteljesült álma a hab volt a tortán, a pont az i-n, aznap miénk volt a világ. 
Volt egy másik, amiben arról írt, hogy vár a Reichstag előtti réten. Talán a célörömnek köszönhetően a célfrissítést nem is láttam. Babráltam az érmem, felvettem a ponchóm, de mielőtt a rétre értem volna, rosszul lettem. Hirtelen rám szakadt az ég, durván szédültem, hányinger, prompt gyomorproblémák. Miután megtaláltuk egymást, mindannyian euforikus állapotban voltunk, de én csak fekve tudtam létezni. Mivel nem javult a helyzet, kerestünk egy orvosi sátrat. Miközben próbáltunk nyelvet választani a kommunikációhoz, a háttérből megszólalt egy hang: “beszélhetünk magyarul is”. Egy regensburgi, félig magyar ápolólány is volt a sátorban, Sára, a későbbiekben ő ápolgatott. Kaptam két adag infúziót, de a szédülésem nem hagyott alább, ezért javasolta az orvos, hogy engedjem magam kórházba vinni kivizsgálásra, hogy ne legyen nagyobb gond. Mentő vitt a Jüdisches Krankenhausba. A sürgősségi ajtajának túloldalán egy futó feküdt éremmel a nyakában, és a női kórteremben is volt egy másik baseball sapkával a fején, az ágyban. A váróban a benn fekvő futók szintén futó párjai öltöztek, ettek, intézték az ilyenkor szokásost. Sabine, a nővér, miközben gondosan betakargatott, megkérdezte, azért célba értem-e, és nagyon örült, amikor igennel válaszoltam, szupercuki volt. Vérvétel, ekg, egyebek. Az alapproblémám valószínűleg a túlzott folyadék- és a sóvesztés volt, illetve addigra a cukrom is a béka segge alá esett. Hoztak nekem a kórház logójával ellátott, márkázott szőlőcukrot. Mondjam-e, mennyire kívántam?! 🙂 Végül másfél liternyi sóoldat vénásan rendbe tett, a tűszúrásoktól több helyütt lukasan, de a saját lábamon villamosoztam haza este.
A kórházi élmény semmit nem vett el a történetből, sőt, még hozzá is tett. Ott is aláhúzták mindazt, amiről az elején írtam, a maraton és az egymás iránti tiszteletet.
Összességében csodálatos élmény volt életem első, sikeres maratonja. A 42 kilométeres út szinte minden méterén szurkolt valaki, gyerekek, felnőttek, németek és külföldiek, társaságok és magányos drukkerek. Ott tudtam meg pl. hogy “Pain is just a French word for bread”. Minden jó szóra, mosolyra reagáltam, ha tudtam. Kisgyerekek százai nyújtották pacsira a kezüket, még most is emlékszem meleg kis tenyerük érintésére, ami hihetetlenül sok energiát adott. Közben az én Andrisomra gondoltam, meg az ő kis tenyerére, amelybe zárva a maratonra szóló szerencsegyűrűt átnyújtotta nekem a verseny előtt . A gyűrű ott volt az ujjamon, sokszor ránéztem, megforgattam. 
Azon túl, hogy az útvonalon a zenei pontok adták a ritmust, és ment a buli, a pusztán együttérzésből ott lévő szurkolók is szuperek voltak. Közvetlenségük és kedvességük irigylésre méltó, tanulandó feladat itthon. Nagyon sokan a – rajtszámról leolvasva – a nevemen szólítva biztattak, ennyi féle módon még nem hallottam kiejteni azt, hogy Eszter. Jól emlékszem egy idősebb német férfi szavaira, pacsit is adott, és értettem, amit mond, el is tettem útravalóul:
Eszter! Schön. Weiter!
- ← Előző
- 1
- 2
- 3
- 4
- Következő →
baratrunning.com 