Bérc is coming… a sagam folytatódik…

Igen, van bennem valami kis ösztönös tartás, gyomor remegés… még mindig, hetedszer is, vagy épp ezért. Oh, ismerlek pedig, dolgunk van egymással… Nem sétagalopp.

Olyan gyorsan elpergett a tél, az edzések mentek, de 30 km-nél sose hosszabban. Kiesett pár verseny is a tavasszal, igaz a VTM félmaraton jól sikerült. Ami ugye Fél, szóval km-ben meg se közelítem ezt a távot. Életemben egyszer futottam ennyit. Tavaly ilyenkor, no hol?! Hát a Bércen… Vannak zónáim is, néha jobb, ha tudom, merre meddig tartson a törekvés. Magamtól fölé lövök néha. Kicsit szétaprózódtam, van itt minden: futás, úszás, bringa, jóga, túra… jó ez? Nem időpocsékolás? Amíg élvezem, bírom, addig legyen. Néha extrém időbeosztással, de minden benne van a napban, aminek bele kell férnie. Mindegyik egy apró építőkő, a kirakós egy darabja.

A verseny előtt a szőlősről álmodtam, a BIRTOKról, ez a ház feletti szőlődomb. Olyan rég jártam ott: “Ne tedd ide a venyigét!”, kerítést is húztak az új telepítés mellé. Lefutottam ugyanazt az 5 km-t, amit legelőször, mikor futni kezdtem. Az út egyik végén az Eged, a másikon a Mátra tekint le rám. A lelkemnek kellett. Megnézve a Gabitól kapott pulzus adatokat, meg az edzésen tapasztalt érzéseim mellé… hmm… kicsit magasnak tűnik ahhoz, hogy 8-9 órán át ezen a fordulaton menjek. Na jó, nem szépítem, bekakkantottam rendesen. Nem a távtól, az intenzitástól. Kb. ez a menetidő a realitás, tavaly 8.38 lett. Ez a pulzus a cseppet sem kényelmes… De megbeszéltük, és a többi Gizionka is támogató puha közegként ölelt meg. Menni fog. Ők mondják, akkor úgy is lesz.

Kivételesen a versenyre rá tudtam pihenni, csak 1-1 szakdolgozat színesítette az életem, meg egy fül- és homloküreg-gyulladás. Karcsi és a Guinness kutyánk eljöttek, és reggel még segítettek nekem, eljutottunk Péterrel a rajtba. Kicsit csípősebb az idő a vártnál, 2 fok, de olyan nincs, hogy kabátot vigyek, ha délután 22 fok lesz, dehogy cipelem. Botot se. Ez a régi dilemma. Rettenthetetlen arcok, szikár emberek, csupa nagy nevű terepfutó, mint valami elit klub úgy néznek ki. Belus Tomi, Fru és Anikó együtt, csinálunk egy Előtte képet. A feszültség bennem az eget verdesi. Jajj, elég a kaja, a víz, a só, a Mg, nem melegítettem eleget, fázok, melegem van, hova teszem a kabit, meghúztam a cipőt, nem húztam meg eléggé… Tiszta gáz egy primadonna…

A rajtban valahova a közép elejére álltunk Fruval, puska dörren, hoppsz, na akkor irány Kékes 19 km-re. Az útvonalat ismerem, ehhez alakítottam kicsit a pulzust. Kékesig a max 156, de azért törekedjek a 151-re legalább. Utána mehetek feljebb. Hááát, üzenetet vettem, de ez feladta a leckét. Kékes kritikus pont, jó mérce lehet, hol állok éppen erővel. Oda, valamikor 3.00 alatt szeretnék érni, picit gyorsabban, mint tavaly. A rajtból kilőtt a sok terepfutó együtt, mind a 250, majd 50 m múlva megállt, útszűkület. Neee, úgy éreztem magam, mint mikor átszakad egy gát, és a víz mindent elsöprő áramlással visz mindent maga alatt, előtt… Kivágtam oldalra, persze értelme nem volt, max annyi, hogy a mentális forintjaim nem peregtek a semmibe, miközben a rajt után pár méterrel ácsorgok. Frut, Anitát itt vesztettem el.:S Ezek után csak magamra figyeltem, meg az órára, törekedtem az áhított tartományban maradni. Persze közben éreztem, hogy ez egy jó erős kezdés volt, de én csak a pulzust néztem, az időt csak azért, hogy mikor kell egyek, és mikor kell a só. Mentem, mentem, megint olyan más volt, hullámzó, életteli, élő. A levegő még hűsítette az arcom. Tudtam, hogy nagyon megyek, pengeélen táncolok, de most még bírom, még a reggeli hűvöst használjuk ki. Olyan hirtelen elmaradt Gazos-kő, meg a Jóidő-kút rengeteg vize. Előttem Böky kolompolt egy bögrével, kalimpált botokkal, ennek a fele sem tréfa, inkább megelőzöm. Azt mondja maradjak vele, akkor tuti beérünk. El is hiszem, hogy beér, de na, épp ezen próbálok túllépni. Az sokat elárult nekem, hogy Szimandl Anita 9 kmnél, a Jagus előtt ért utol, és mondta, hogy jól elrohantuk az elejét, de engem a pk érdekelt és kész. Nem ment mindig, de törekedtem, hittem benne. Az sem érdekelt hányadik vagyok… mit bánom én… Domoszlói-kapu az első csippantás (10,2km, 1:19), meg se álltam, bár tudtam, hogy necces lesz, messze még a Kékes, de hullámoztunk tovább. Kohán Balázst láttam néha közelről, néha messzebbről, na nyúlnak épp jó, tapadok, de nem minden áron. Kékesig lement 3 gél (ez a GU finom:D) az utolsó a pont előtt nem sokkal. Csipi-Györgyi épp a Kékes alatt biztat, de álluk leesik, mi a manót keresek már ott. Biztos a tt-ről maradtam ott még. A tavalyiról.

Beesek Kékesen (19km, 2:43 kb) a pontra, Anita nemrég ment el, Fru sehol, vagyis mögöttem (wtf?). Tomi, mint egy forma-1-es kerékcserénél, kulacsok ki-be, Sanyi fotóz rendületlenül, eszek egy kis narancsot, gogoggoo! Sombokron óvatoskodom most tényleg, jajj de nincs kedvem megsérülni, és porzik, nagyon száraz a talaj. Violát itt ismerem meg, ő sem kapkodja el, egymást biztatjuk, miközben a fiúk lezúznak mellettünk. A ttúra jól átalakította a talajviszonyokat, de azért visszaköszön jó pár emlék. Végül is tök jó, most világosban lehet lemenni itt és nem sötétben (lásd Vadrózsán).😀 Tovább, tovább. Galyatető egész közel, csak a Csór-hegy kopárja gyűjti szalagba az embereket. Peregnek a km-ek, inni is kell, jó lesz az, elpattintom a kulacsokat direkt, 10 km-re azért bőven elég az a kettő. Balázs előttem megy, de mintha kopna a dinamizmusa mászásnál. Nem akarom megelőzni, van több srác, őket sem, de pont egy hajszállal lassabbak, lassítanak engem, hát azt azért ne. A Rudolf-tanyai elágazásnál még beszélgetünk a M115-ről, fura ez nagyon, hogy teljesen komolyan mondja menjek vele bejárni. De ő más, ő futó, mi a sz.rt kezdene velem… ő a Kohán Balázs! hmhm… Próbálom még legalább azt a 151-et tartani, ha már emelni nem tudtam rajta, de nem igazán megy. A lejtőn azért, mert jó köves, emelkedőn meg elkezdett égni, fájni a combom a fenekem, lépcsőző gép rulez. Itt már sejtem, hogy nem fog ez menni végig, mert szétégne, görcsölne a fenekem, tele a gatyám, most mi legyen… aztán csendesen elengedem ezt magamban, nem bírja a combom már most a mászást, és messze még a vége, a Muzsla még sokat követel.

Galyatetőn (29,3 km, 4.07) ott a Fru(?!), hát ez mi máár… hogy lehet… és ő is körbeugrál. Tisztára ovisnak érzem magam, de meg tudom én azt tölteni, inni, kibontani… nekem csak futni kellene… Sok a turista a környéken, de félreállnak, biztatnak, de egy csomó gyerek, és kutya nem… Violát még látom, de már nem fogom be, Baksa Zoli is feltűnik, mi a szösz, őt eddig mindig csak annyit láttam a ttúrán, hogy helló! jött és ment. Most itt van előttem, gondoltam menjél csak, nem előzöm meg, de nem megy. Pont idegesítően, de csak egy hajszállal lassabb. Bocs, akkor mégiscsak mennék. Vöröskő és Ágasvár közt jól futható, relatív árnyas, kicsit hullámos, flow, flow, flow… messzebb nézve már Ágasvárra tekintek… hoppp, basszus és már szállok is a föld fele. Nem hiszem el, ne máár… egy töredék pillanat volt csak, amikor nem figyeltem, de a büntetés azonnal jött. Jajj, az órám meg ne karcoljam, törjem, most fizettem érte egy rakás pénzt… még pár mélyenszántó gondolat, de még mindig nem csapódok be, megint olyan Mátrixos… Amikor viszont igen, az fáj eléggé. Lezúztam a bal térdem egy kövön. A kiáltásra visszafordul a két lány is, mondom okés, menjenek csak. A fiúk is hamarosan befutnak, én kicsit óvatosan mozgatom, lépdelek, végülis hajlik, miközben szolidan csordogál belőle a lé. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Zsófi bakker tanulok tőled, de ez nem jó irány. Na mindegy a fő, hogy működik, megyek a srácokkal, bár egy kicsit innentől szarikálok, féltem a térdem. Felfele a Zoli nem tolja, én relaxálok vele, de lefele nagyon tartok tőle, hogy tart-e az a zúzott térd. Kalina Anikó el is suhan itt, miközben félősen tipegek. Turisták szörnyülködnek, jajj keressenek tapaszt, ugyan máár, minek, dehogy. A turistaháznál egy kicsit fürdök, már durvul a nap, le a Csörgő-patak völgyébe. Meglepő, de a Zoli nincs messze, és az utazó sebességemmel közeledem újra. Érthetetlen. A V800as meg szól, hogy neki lassan vége. Reménykedtem, hogy kibírja, hiszen még 6 óra sem telt el, de ha nem, hát nem.

Mátrakeresztes (41,1 km 5:46) Elek-Belus – Belus Support team: hihetetlenek. Kérek új lábakat, meg térdet főleg, tudod olyat, ami még bírja… itt éreztem először, hogy nem kívánom a kaját. Annyira szépen csináltam Galyatetőig, de aztán sikeresen lenulláztam az órát, kétszer, és nem tudtam követni mikor ettem sót, gélt, magnéziumot, csak érzésre. De megborulás nincs, csak nem esik jól. Ettem vagy 3 féle gélt, már attól boldog vagyok, hogy nem fosikáltam össze magam (köszi GU, High5, meg a sörös:)). A kötözgetést meg hagyjuk, nem vagyok én sonka! Na lássuk azt a Muzslát. Nem megy gyorsan, talán lehetne ez még jobban üveghang, de mintha az akarás is kopna. Sétálok, de gyorsabban, mint a többiek. Valami tt-s múltról hablatyolnak, meg nekem könnyű. Jah, nagyon. Ha annyira az lenne, simán szökdelnék. Nem, egyáltalán nem könnyű. De próbálom, megkocogni ha csak kicsit is laposabb, felhúzok vagy 2 srácot, mondom a 3. csúcs az ne örüljetek. Na, itt teljesen gáz már a pulzus, a 145-nek is örülök, egyszerűen izomzattal nem bírom fenntartani, egyszerűen nem megy. A Muzsla-nyeregben még iszok két pohár izót, de nem töltögetek, még bő 7 km, és telibe fog verni lefelé a nap. Fenn a csúcson minden jó. De nincs akkora flow, mint tavaly, valami hiányzik. Meleg van, és még hosszú az út lefele, az órám régóta döglik, döglött, meg én is. Innen mehetne a 164 a poros, csúszós, kőgörgeteges, nyaktörő, sosemleszvége lefelén. Ezen túllépek, örülök ha lejutok és értelmezhető sebességgel. (Visszanézve az időmet a Muzsla már nagyon gáz volt.) Megint 2-3 srác társul, oks, menjünk már, huss, de nem akarok senki után menni, szeretném látni hova lépek, nem esek el, nem esek el és a saját ritmusomban haladni. Megyünk, megyünk, de teljesen dinamikátlan, erőtlen, kifacsart az egész, hiányzik a flow. Full beszariskodás, bénázom. Azért a Nagy-Hársas pöckének odabiccentek, ismerlek ám téged is, jövök nemsoká!;) Nehezen jön el a Diós-patak, előtte még drónozóba botlom, züm-zümm, a patakból a 20 m kimászás kegyetlen. Összesen 20 m szint, de kész, már alig megyek… innen 2 km a falu, jöhetne a kontroll nélküli sprint. Áááh hááá ööö… megiszom a vizem maradékát, és kis küzdelemmel botladozom. Ismerős Attila is kicsit elhalálozva, nem beszélünk, de elindulunk. Erősen közepes tempóval együtt megyünk, oh, ez most jó, nem olyan mint tavaly, de vele jó. Az utolsó 200 m-en mondom menjél, legyen célfotód. Kb annyival elüti, hogy ne baszakodj, akkor ok… majdnem egyszerre beesünk.

Óra nem tudom mért-e végig (nem), haldoklott a 3/4-től, nem is érdekel, az időm se, a helyezés se. Inni, inni adjatok, de előbb árnyékot, árnyékba. Vlado, ismerősök… azt mondják kemény vagy. Dehogy vagyok. Nem ment a terv. Talán a legvégét meghúzhattam volna még, de ott a kitett szőlős felperzselt… áh magyarázkodás. Icipici maradt hát benne, de jóval többet passzíroztam magam, mint tavaly.

Az első söröm végén megérkezik a 12.lány. Miii, az hogy lehet? Akkor én hányadik vagyok?? Megpróbálom kideríteni, pedig tuti mondta a speaker mikor beértem, dehát akkor mitérdekeltengemet… Szurdokpüsköki (55 km, 7:41), azért a 8. az elég jó nekem, az idő is. Annak örültem volna, ha 7-essel kezdődik, már az is rengeteg javulás, így pláne. Ollé! Még eszem-iszom kicsit hirtelen, ugye az a 20 perc még az enyém, addig lehet (IR). Karcsit hívom, még nincs ott, a 8 órás teljesítésre érkezik, azt beszéltük meg, nála a fürdő cuccom. Örül és büszke rám. Le a kompressziós szár, jól bedagadt már a térdem, kitépem a véralvadékból. Annyira nem vész a szitu, inkább az a bajom, hogy nemcsak kifele, befele is vérzett, dagad. Egyre nehezebben hajlik… hogy lehettem ennyire nyomi. Kohán Balázs hüledezett, azt mondta vár jövőre a Primaverán, és ha már lenyomtam, többet nehogy rinyálni merjek. Mondtam idén is terveztem menni, csak a meló… Hihetetlen, hogy olyan emberek előtt értem be, amit sosem gondoltam volna. Éles versenyhelyzet volt, nem ismerem a határaimat, talán picinyt még lehetett volna húzni, de az a zakózás elég rosszkor jött, nem mintha jókor is jöhetne. Közben egyszer bevillant, hogy most fogom megutálni az egész futás dolgot, meg soha többet nem megyek Bércre, beégek csudára, de nem így lett. Viszont nem is tartottam maradéktalanul a határokat, ezen még van mit csiszolni. Mondjuk nem sok ilyenben volt részem, a Vértes domborzatilag lekövethető pk-val, a Mátra kevésbé. A végén eszembe jutott, hogy ha folyamatosan sík ment volna? De valószínűleg sosem szeretném ezt kipróbálni, jó ez nekem így a Mátrában.

Borzasztó sokat köszönhetek a Belus Support Teamnek, és Neked Gabi!

Nem hiszem, hogy ezen sokat tudnék javítani, max pár percet, de majd meglátjuk. Köszönöm, hogy hiszel bennem, jobban, mint én magamban. Próbálok gyorsan regenerálódni, hűtöttem a térdem, a célban lévő csak hideg víz is jól esett, a fekete nadálytő segíti a vérömleny felszívódását. A cukrom végig rendben volt, a sörözés, evés, visszapótlás után is 4.4 minden ok. Az úszást hanyagolom, amíg meg nem gyógyul a lábam. Nyújtani nem tudtam utána annyira bedagadt a térdem, ezért hengereztem fél órát. A V800-at bevittem a szervizbe, azt ígérték cserélik az óra belsejét, bőven garanciális, aztán ennek ellenére cserben hagytak, nem cseréltek semmit. A múlt alkalommal is erős fenntartásaim maradtak, most egyértelművé tették.

Jövőre is Bérc, nem kérdés! Újra megpróbálom a tervet hozni!;)