Day: április 1, 2019

VTM beszámoló – Benkő Eszti

Posted on Updated on

 

Jó volt. Szerintem nagyjából sikerült megcsinálni, amit írtál. Ahogy Balázs Strava bejegyzését elnéztem, a végén egész jó időket mentünk.

Most az egyszer próbáltam taktikus lenni, és egész jól bejött. Egyrészt a mezőny első harmadában rajtoltam, hogy ne kelljen kerülgetéssel múlatni az időt, az nálam nagyon gyorsan tizedeli a mentális pluszt.

Mondtam Krisztának (Balázst a rajt előtt elvesztettük), álljunk már előrébb, szerénykedett, hogy ő nem bírja azt a tempót, majd az első 30 méteren otthagyott, pedig mentem a mezőnnyel. 😀

Az első 4 kiliben 100 méter szint volt, ott még lehetett menni, próbáltam helyezkedni, viszonylag jó pozíciót szerezni – hogy a mászós szakaszt már jó helyről kezdhessem, hátha sikerül megőrizni belőle valamit az utolsó 7 kilin.

Közben azért féltem is, hogy elfutom. A szopatós 2 kilit meg sem próbáltam kikocogni. Miután kaptam újra levegőt, kezdtem épp nyugtázni magamban, hogy most jön akkor, amit utálok, jön mögülem a nép mindjárt, és otthagy a lejtőn a picsába, úgy is lett. Csak, hogy rögtön lealázva érezzem magam, elment mellettem egy 11 éves atléta kislány. 🙂

Aztán hallottam a következő lépteit közeledni, aki egyszer csak megszólalt: “kurva sok melóm van abban, hogy utolérjelek”… Megjött Balázs. 🙂 Kicsit dumcsiztunk. Aztán mondtam, menjen, száguldjon tovább nyugodtan, ha lassúnak érez, de maradt. Tök örültem neki. 🙂 Végre volt futótársam. Az utolsó pár kilin már nem beszélgettünk (én nem tudtam volna), de tök jó volt, hogy ott volt..

Valamikor, valahol ott elment még 2 csaj, az egyiket a frissítőpontnál, 10 kilinél megfogtuk – őt sikerült is mögöttünk tartani. A másik végig látótávolságon belül volt, de már nem tudtuk visszaelőzni. A 11 éves kislánnyal végig kerülgettük egymást, de a végét ő bírta jobban, jól otthagyott minket. Az utolsó kilin elkezdett közeledni egy csaj, padlizsán színű gatyája volt, őt meg lehetett volna fogni, de én nem mertem előhozakodni vele, fogalmam sem volt, milyen tempót megyünk, de féltem, hogy meghalok, ha még ráteszünk. A célban megbeszéltük, hogy Balázs is gondolt rá, de nem mert előjönni vele. 🙂 Amikor kiírták a helyezésem, akkor azért ezt bántam kicsit, hogy nem próbáltuk meg.

Összességében részemről nagyjából versenytempóban ment a cucc – bár tanácstalan is voltam egy kicsit, hogy vajon milyen tempóban tudok én terepen 15 kilit végigfutni. Ha nagyobb tétje van, még egy lapáttal rá lehetett volna tenni, egy nagyon pici maradt benne, de ezt nyilván csak utólag érzem így, hiszen hányni nem akartam a célban.;-) Amúgy végig volt bennem némi félsz az ismeretlentől, meg attól, hogy nem bírom végig.  11 kili körül egy rövid ideig  azt éreztem, sok a tempó, elkezdett fogyni az energia, kicsit ráparáztam, de nem szóltam (amit nem mondasz ki, nincs is), mentünk, aztán ráfordultunk egy kisebb ösvényre, ott próbáltam lassítani kicsit. Nem tudom, lassultunk-e vagy csak elkezdett lejteni, de jobb lett.

Az utolsó alkalom, amikor ránéztem az órára, az kb. 4 kilinél volt. A többi érzésből ment. Az az utolsó kili meglepően gyors lett. Öröm, boldogság. 🙂

VTM beszámoló – Cserta Balázs

Posted on

Szombat este jött hozzám aludni Antal Csabi. Szegénynek elég sokat kellett várni rám mire előkerültem a színházból. Bocsi! Még egy kicsit dolgoztunk a speciális frissítésünkön, beszélgettünk és mentünk aludni. Reggel negyed 9 körülre értünk a versenyközponthoz.Találkoztunk Berta Lacival, Krisztával, Fruzsival, Eszterrel, Tapírral, Enikővel. Csináltunk pár közös képet és hirtelen 9 óra lett és elrajtolt a két hosszabb táv.

Én is átöltöztem, ettem pár falatot, ruhatáraztam, majd Eszterrel elmentünk kocogni pár percet. Mosdó és beálltam a rajtba. Megbeszéltük, ha együtt kényelmes akkor futunk együtt. Még Eszter bement rajt előtt a csarnokba és el is kerültük egymást. Vártam rá, nehogy lekésse a rajtot, de mint később kiderült Ő már előrébb volt. Addig kerestem míg mindenki elindult és az utolsó pár emberrel én is elrajtoltam. A településen belül próbáltam lassan kezdeni, csak a nagyon lassúakat előzni. Közben fejben összeraktam, hogy Eszter előttem van, ezért motiváció gyanánt elhatároztam, hogy megpróbálom beérni.  Ez 40 percembe és a mezőny 2/3-nak  előzésével sikerült. Amint az erdőbe kerültünk nem értem miért, de irgalmatlanul erősnek éreztem magam, pedig Erdőbénye óta szintet csak lifttel tettem meg. Előztem és futottam felfelé. Lépésről lépésre magabiztosabb lettem. Amint lefordultunk az aszfaltról tudtam, hogy innen tempósan sétálni fogok a csúcsig, mert másnak ott nem láttam értelmét. Ezt is tettem és cserébe csak az orromon és számon kellett levegőt vennem, sehol máshol. 🙂

Közben ettem egy zselét és ittam, kivételesen időben és nem akkor amikor már jelez a testem. A lejtőre érkezve értem be Esztert és innen végig pont tökéletes volt. Az utolsó 4-5 kili lejtő volt szinte végig. Szinte 1x sem néztem meg az órámat, tempót, pulzust, időt végig nem számolgattam. Semmi stressz nem volt, ezért idén ez már a 2. örömfutásom. A tavalyinál 1 perccel lett jobb, de az érzés megfizethetetlen.

Nagyon gratulálok minden Gizionnak, Tapírnak a 2. helyéért! Jó volt mindenkit látni és együtt futni! Verseny után még hazaugrottam Kláriért, mert a rajongói várták! A titkára pedig intézte, hogy rajonghassanak érte!:)

VTM beszámoló – Berta Laci

Posted on

Hú, nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy pocsékul aludtam, este csak 11-kor kerültem ágyba, hajnal 3-kor felébredtem arra, hogy a viharos szél rázza az ablakunkat reluxástól, a nálunk vendégeskedő kutya pedig fel-alá járkál a lakásban. Szóval, onnantól alig aludtam. Aztán amikor 5-kor felkeltem, azt vettem észre, hogy fáj a jobb combom (a négyfejű izom). Soha nem éreztem még ilyet, még most sem tudom, mi volt ez. Emiatt nem is voltam túl jó hangulatban, ezen szerencsére sokat javított, hogy Krisztát felvettem a Boráros téren, és együtt mentünk Szárra, útközben tök jót dumálva. A rajt előtt Gizion-találkozó: Eszter (+ Tapír), Balázs, plusz akikkel eddig még nem találkoztam élőben: Fruzsi, Antal Csabi és a crew-zó Zsotyek. Oldották a hangulatot, tök jó volt. Kérdezték, mit tervezek, há’mondom a fene se tudja, sose futottam még 31-nél többet se terepen, se síkon. 5 órán belül kéne mindenképpen, de 4:45-ön belülivel már boldog lennék, 4:50-re pedig van is egy nagyon óvatos kábé időtervem pontról pontra. Kriszta az elmebetegeket megnyugtató orvosok mosolyával az arcán kertelés nélkül lehülyéz, és bemondja a 4 és fél órát. Ráhagyom. Sose vitázz egy vegyésszel, mert nem tudhatod, mikor fogja ő keverni neked az izót egy frissítőponton… Felcsaptam a minionos csősálamat fejpántnak, #gizionpower karkotő az óra mellé, minden kulacs tele, elmentem rendesen bemelegíteni, aztán az utolsó pillanatban beálltam a rajtba.

 

Elindultunk, sokat előztem, jól ment, de utólag visszagondolva talán túl jól is. Értsd: esélyes, hogy elfutottam, de erről majd később. Valahol 8-9 km környékén utolértem az ultrázó Fruzsit, megbeszéltük, hogy mindketten jól vagyunk, és piszok jó időnk van. Első frissítőpont 12 km-nél, párszáz méterrel előtte bement az első zselé, a ponton kulacstöltés, nem tökörésztem, mentem is tovább. A terv 1:35 volt idáig, 1:18 lett a valóság. Pontról ki, Csabi rámköszön, aztán elhúz mellettem ultrázni. Úgy 14-15 km környékén elmúlt az éjszaka óta tartó combfájásom, és kb onnantól futottam jó intenzitáson. Nem emlékszem pontosan, de valamikor 19-20 km környékén bement egy újabb zselé, aztán kicsivel 23 km után jött a várgesztesi frissítőpont (terv: 2:55, valóság: 2:30). Kulacstöltés, minimál olíva, pici banán, kis szelet alma, Fruzsitól elköszönés (itt vált el egymástól a maraton és az ultra), aztán mentem tovább.

 

Az innen kivezető emelkedőn viszont jött egy hülye gyomorprobléma, amit nehezen tudok leírni, hogy mi volt. Nem volt hányingerem, de úgy éreztem, segítene, ha kijönne. Olyan volt, mintha leállt volna az emésztésem: ami bekerült, az se lefelé, se fölfelé nem tud távozni, felszívódni pedig nem hajlandó 🙂 Ez az emelkedőn még nem zavart, jól tudtam nyomni, de felérve belassított annyira, hogy 25-től többször is bele kellett gyalogolnom. Úgy éreztem, elment az erőm, kajálni viszont nem bírtam. Volt nálam sós mandula, ettem 2-3 szemet, hátha segít. Jólesett, de nagy csodát azért nem tett. Azzal próbáltam stuffolni magamat, hogy oké, sétáljunk; sétálni tudok, akkor próbáljunk meg nagyon lassan kocogni is; oké, megy a lassú koc, akkor próbálkozhatnék egy kis futással is akár, ha már egyszer ezért jöttem… Aztán a rövid futás után visszaváltás sétára, és újraindult a rituálé. Ezzel a váltakozó mozgással valahogy elmásztam a kapberek-pusztai pontig (28 km, terv: 3:35, valóság: 3:11), amit úgy vártam, mint a Messiást. Mondjuk, nem tudom, mit vártam tőle, hiszen folyadékom volt, kajám volt, a gyomorom meg kuka, szóval mindegy. A ponton Zsotyek kiáltott nekem egy “Gizion power!”-t, én meg nem is tudom, miért nem nála csippantottam. Túl messze volt (kerülnöm kellett volna kb nyolcvan centit), nekem meg nem volt ehhez elegendő agyműködésem. Sajnáltam is utólag, hülyén jöhetett ki a dolog. Mindegy, csippantottam a kollégájánál, illetve odatartottam a dugóka helyett kapott lapkát a leolvasóhoz, de semmi… “Lassan olvassa be, de jövök veled”, mondja a pontőr, há’mondom tündér vagy, de nem sietek sehova, egész ráérek itt elhalálozás közben, szóval akár meg is állhatok arra a pár másodpercre. Utána ismét gyors kulacstöltés, három korty jéghideg víz (amúgy végig csak izót ittam), aztán kivánszorogtam a pontról.

 

Kifelé menet megtaláltam a zsebemben a párom által előző este odarejtett kis cetlit. Ennyi volt rajta: “Drukkolok, szeretlek! <3” Hála a jó égnek egyik sem volt új infó, de akkor és ott semmi nem jöhetett volna ennél jobban 🙂 Úgy voltam, hogy akkor már egyiket se csinálja hiába, tán kéne futni is egy kicsit, öcsémishaddlássa. Ez egész jól ment úgy 3 km-en keresztül, amikor is újra beszakadtam, sétára kellett váltani. Innentől 2,5 km szenvedős séta-kocogás váltogató volt, bármennyire is csak lejtőzni kellett volna. Minden mindegy alapon betoltam egy zselét: ha meg tudom emészteni, akkor csak nyerhetek rajta, ha meg nem, akkor legalább végre kihányom, és attól leszek jobban. Valami elkezdett alakulni, mert ment a lassú kocogás, szépen be is vonszoltam magam az utolsó, hallgató-völgyi frissítőpontra (33,5 km, a Terv: 4:10, az Élet: 3:51). Ismét minimál olíva, kis darab banán, folyadékom volt rengeteg, szóval elköszöntem.

 

Ránéztem az órámra, és láttam, hogy jócskán a tervezett időn belül vagyok, szűk 6 km van hátra, talán még a 4:30-4:35 is összejöhet. Úgyhogy elkezdtem futni… még egyszer mondom: FUTNI. Fogalmam sincs, mi történt. Megemésztettem a zselét, vagy nem tudom, de újra ment fel a pulzus rendesen, gyorsultam. Uramisten, van erőm újra, miért nem jött ez előbb, akkor ezt most megtolom, ahogy csak tudom, lehagytam 4-5 embert, hopp, 5:18 lett ez a km, de a francba, van még 4, az előbb is csak 2-3 km-t bírtam, azt is jóval kisebb tempóban, nem fog ez menni, 5:09 a következő kili, nem a francokat nem, ezért jöttem, szétcsapni magam, konkrétan gyorsulok, sorra hagyom le az embereket, többjük csak sétál, én meg itt futok, baj lesz ebből, “úgy fusd meg, hogy ne maradjon benne semmi több, ne legyen tartalék”, hát jól van, Gabi, te mondtad, akkor üveghangot neki, egek, lehet, hogy beérek 4 óra 20 percen belül, 4:53 lett a 37. kilométer, úristen, mi van, ha szűk kettővel a vége előtt megint beszakadok, de nem fogok, rohadjak meg, haljak meg és temessenek el itt a szári templom mellett, de én nem lassítok, “fizikailag gyorsabban fejlődsz, mint mentálisan… hidd el, hogy már itt tartasz”, ezt is te mondtad, Gabi, akkor én ezt most engedelmeddel elhiszem, 4:58 a 38. km, na ne, négy-ötvennyolc 38 km-nél 900 méter szint után nekem, aki még aszfaltos maratont se futott, már csak kb 800 méter, 4 óra 15 perc, nem hiszem el, meglesz a négyhúsz, szurkolnak az út mellett a már beért futók, bal kanyar lefelé, jobb kanyar a csarnok felé, ott a cél, most oda fog érni Sir Lancelot ahhoz a nyüves várhoz, bezuhanok (de nem szúrom le az ott talált embereket), csippantok, lenyomom az órát. 4:19:09, 6:41-es átlag, alig hiszem el. A célban Eszter elkészíti rólam életem legborzasztóbb fotóját (nem rajta múlt, ő mindent megtett :D), pár percet udvarlok Balázs imádnivaló Klári vizslájának, aztán átadom magam az afterpartynak (nyújtás, kajálás, “meséljmár!”, tusolás). Krisztával megvárjuk Fruzsit, mert ő is velünk jön hazafelé, közben beér Csabi is, és kiderül, hogy gyakorlatilag minden Gizion tök jót ment a maga távján.

 

A verseny óta eltelt két napban folyamatosan hullámzó érzéseim voltak, de úgy érzem, sikerült ezeket lecsillapítani, és megtalálni a nyugalmi állapotot. A negatív érzések érthetően a beszakadásos rész miatt vannak, voltak. Még rá kell jönnöm, mi okozta: túl ritkán ettem zselét, vagy nem kellett volna gyümölcsökkel kevernem azon a két ponton, vagy elfutottam az elejét, mármint az első 23-24 km-t, abból is a kezdő 14-et, nem tudom. De lesz időm megemészteni (ez itt most elég stílusos :D), és remélem, sikerül is okulni belőle. De megmondom, mit tanultam máris ezen a VTM-en. Először is, hogy képes vagyok rá, és sokkal jobb idő alatt, mint hittem – hello szubnégytíz 2020-ban! Másodszor azt, hogy amikor mindenem a megállást követeli, akkor is képes vagyok továbbmenni, és így kivárni, hogy helyrejöjjenek a dolgok. Végül pedig azt, hogy vannak körülöttem emberek, akik sokkal jobban hisznek bennem, mint én magamban. Ilyen a párom, és ilyen vagy te is. Fogadni mernék rá, hogy kábé ilyen célidőt tippelhettél nekem (párom 4:30-at), de legalábbis biztosan közelebb voltál vele a valósághoz, mint én az enyémmel.

 

Ez egy iszonyú kemény munka volt. Hehe, ezt most biztos félreértetted, szóval tisztázzuk: nem, nem az én munkámra gondoltam 🙂 Persze, egyértelműen kellett ehhez, hogy mindig megcsináljam pontosan azt, amit kiírtál, kellett, hogy olyan szintes útvonalakat tervezzek magamnak, hogy néha belerottyanjak, semmiképpen sem akarom elbagatellizálni, de ezeknek a fontosságából semmit le nem vonva is azt kell mondanom, hogy ez volt a munka gépies része. Az, hogy a kezdeti nyűgjeim, itt-ott fájó térdem, combhajlítóm mellett rájöttél, hogyan tudsz sérülésmentesen fejleszteni, na, az előtt le a kalappal. Rohadt büszke vagyok az edzőmre, és nagyon boldog vagyok, hogy a tanítványa lehetek 🙂 Köszönöm, Gabi, imádlak! (megj..: én is! ❤ )