Day: október 4, 2019

Spartathlon – Balázs Korányi

Posted on Updated on

Spartathlon 2019 – 246 kilometers across Greece


Can you have a first love a second time? Can a magical spell lift you, shake you up, and torture you again, just like it did before? Can everything that feels familiar also be new and strange?

Running towards Sparta, I recognized every sound, smell, and scene. Yet, it felt like I’d never been there before. I was both at home and in a new, forbidden place. I recognized every turn, yet felt lost.

It’s difficult to explain love. It just exists. And every adjective you use to try to explain it just weakens it because it forces you to single out individual snippets of the magic. This love is of the children lining up for autographs and cheering you on until the wee hours of the morning; it’s of the tiny flickers of light from the torches along the mountainside; and it’s of the villages where even the priest comes out to cheer you on. This love is of the turquoise sea, the smell of the fresh grapes in the vineyards, the late-night coffee that keeps you going, the new and old friends, the eucalyptus trees, and the relics of ancient Greece which dot the land. It includes the humbleness of ordinary people, the love they send your way, and the stray dogs that join the runners and stop for a drink at the aid stations just like the humans do. The love includes the emotional exhaustion that you manage to shake off time and again, and the physical constraints that don’t really exist. And the final manifestation of that love is when you swear ‘never again’ as you stagger up to the statue of Leonidas, and then start making plans to run again a few days later.

That was my first love, but I lost it 11 years ago. We broke up, and I can’t really explain why. Maybe the passion was too intense, and it sapped my energy. Yet ignoring it didn’t work either. It left me feeling empty inside. I was last in Sparta in 2008. Like now, I ran down Sparta’s main road, touched the statue, and swore, like many times before, never to run again. Until tomorrow.

But tomorrow turned into the next day, then next week and next year. I sat on the proverbial couch with my Spartathlon medal and got stuck there. The unimaginable happened: I lost my will to run. I sat on that couch for years with a coke and bag of chips, waiting for the magic to return. The years came and went, and I stuck to my white lie that I could make a comeback anytime; after all, the Black Knight always triumphs! But as I sat, Sparta, running, and sports in general faded into a distant memory.

My 2019 Spartathlon started out on this proverbial couch. So, to me this race is only partly about running. But mostly about why you should never wait until tomorrow and why you should never stop dreaming. Without dreams, we’re just droids, after all.


The motto of another legendary ultra race used to be: “The Barkley eats its young.” The Spartathlon is even less gracious. The Spartathlon will chew you up and spit you out onto the pavement over and over again, forcing you to get up and keep moving. It makes you believe that you still have a chance, only if you dare to get up. As long as you keep going, it’s not over!

This was my mantra as I was jolted awake after crashing into the dense bushes on the side of the road. It was around 1:30 a.m., not far from Kaparelli, and I guess I fell asleep walking up the hill. I fought a losing battle to keep my eyes open, but my legs kept going. It only lasted a couple of moments but was a powerful reminder that in the Spartathlon, nothing is certain and your fortunes can turn on a dime.

Still, that little accident was also one of the highlights of the day; collapse and recovery in one. Because the Spartathlon will also show you its best side during the night. Beneath the light of the Milky Way, the night and the silent mountainside were mine. I hadn’t seen anybody for ages and the loneliness empowered and pushed me forward. Allons enfants de la Patrie, Marchons! Marchons!

We’d been on the road for about a day by then, but the Spartathlon’s bad habit is that it takes a long time to really get underway. You need to run 90K, maybe even a 100K before you feel that you are really doing it. Exhaustions and recoveries up to that point are just tests to see whether you’ve done your homework, and whether you qualify to go on. Hermes will send along a string of panic attacks to test whether you know what you’re doing and to expose the impostor. But this time I really did my homework, I swear, I did.

At the start, I did not meditate by the ancient wall, like I did 11 years ago; I didn’t bite my nails; my stomach wasn’t in knots. I didn’t have any doubts. My training was complete. I’d done everything I wanted to do so there was no reason to doubt myself. I walked around, watched the clock impatiently and took selfies with my supporter, Bogi, and the rest of my crew. I didn’t have anything left to do. I had run the start through my head a thousand times already. No, this race wouldn’t be about luck.

The Spartathlon is more an exercise in meditation than running, I would argued. But you need a certain amount of self-confidence for this meditation to work. I won’t say running is not important, but it may be secondary. You can finish it after running just 1000K a year in preparation, and fail despite having 6000K under your belt. I think you only need to train as much as necessary to keep your confidence rock solid, so you can turn inward and meditate. After all, the last thing you need in the wee hours of the night, when you’re shivering on the mountainside, is to start doubting yourself.

The only thing I asked Gabi – my wife and member of my support crew – was to remind me of my 2007 race if I started thinking about quitting. I asked her to remind me of the horrible, loathsome feeling I had the next morning. I had quit because it hurt and I didn’t believe in myself. I didn’t dare to keep going. Yet by the next day, when the pain started to subside, I couldn’t understand what had happened. There was nothing wrong with me and I was even ahead of cut-off time. So, why didn’t I push on? No. This time I’m not handing in my race-bib; they’ll have to rip it off me. Never again will I walk around Sparta feeling ashamed, while the others are taking selfies by the statue of King Leonidas.



I got off the imaginary couch many times since 2008. I started every year saying that I would be at the next Spartathlon. But I probably didn’t want it enough. I dreamed about Sparta’s palm tree-lined finish and the spotlight. But I didn’t want to put in the work. After all, the Spartathlon destroys you only to let you rise again. But was it still in me?

To my friends, I’m the runner. But the truth is that I only was a runner. Shame. Living with medals, plaques and race-bibs, memories of many past races; that was all once upon a time. The Olympian, who goes to his kids’ school to talk about sports, just won’t admit that he’s not the runner he pretends to be.

The years came and went, it hurt here and there, but ultimately, I didn’t put in the work needed for ultra running. I wasn’t hungry and was content with an occasional marathon. Of course I still wanted to be the man who would do an extra loop on the afternoon run to hit 42K but I didn’t want to work for it.

Four years ago though, we moved to Frankfurt, to a suburban neighborhood, next to pastures, woods, a river, and endless bike paths. If I couldn’t make a comeback here, then I couldn’t do it anywhere. This was a now or never moment, and this was where the 2019 Spartathlon started.

I started running, then stopped. Started again and got a bit further. I’d take two steps forward in my running, but only one step back. I managed a decent 100K then stopped again. It was such a mechanical, joyless process. My goal, the Spartathlon was too far away. And it was such a formidable target that all intermediate goals seemed pathetic. (I really know how to be my own worst enemy.)


Then something finally clicked last autumn. The excuses ran out and I went out running, then again, then again. I ran before dawn or late at night. If I was injured, I biked, sometimes arriving at work covered in mud.

Two people inspired me, through no fault of their own.

Ferenc Szekeres was an Olympic marathon runner back when I was still in diapers. And he is still running. He’s not getting any younger and his knees are starting to go out on him, so he’s cutting back on his distances. Still, he says that once his knees give out completely, he’ll switch to biking.

Time is infinite, but our time isn’t. Am I using mine wisely?

My other inspiration was Mark, a former track and field teammate from Rutgers University. Mark wasn’t the fastest 800 runner but he never quit and barely slowed down. He’s now (one of) the fastest men in the world in his age group.

What do these two guys have in common? They both love running.

For me, running was my first love and first loves are eternal.

So, in January, Gabi, who is a running coach in her spare time, sat down with me and took out a large sheet of paper. We then drew up a plan. We jotted down everything that I needed to do, set the major milestones and worked out the auxiliary stuff. Then I tacked this sheet up in the office to remind myself of my commitment.


Despite its start line at the foot of the Acropolis, the beginning of the Spartathlon is not particularly pretty. Potholes, impatient drivers, and highways with subtle climbs mark the start. No, this wasn’t the real Spartathlon. It is just a necessary evil, an objective circumstance that can’t be changed, and it will eat your mental energy if you worry about it. Too many runners fail because they waste their mental energy. Gabi calls it the mental $100. You start your day with 100 mental dollars and your worries, about unchangables, consume it. The bed in the hotel was too soft or the air on the flight was too dry? There were too many people at the aid stations so you had to get around a batch of cars, or the air at the refinery at Elefsfina was horrendous? Do you ever see András Lőw (21 Spartathlon finishes) worry about anything?

The refinery really is ugly. But like many things, it’s part of a compromise deal. The throng of school kids cheering you on in Elefsfina more than offsets the refinery. As one Danish runner put it: these kids beat any other adrenaline rush.

My perfectly built, scientific Spartathlon race plan worked well until the end of the first marathon. That’s where I made an almost fatal mistake, one that impacted my performance all the way to Sparta. I built a complex refreshment plan, calculating calories, carbs, proteins and salts. It worked perfectly in training. There was just one weakness: actually keeping to it. The plan relied on eating everything on schedule, whether I wanted it or not. But would I remember that? I sent food and drink in 22 care packages to various aid stations. The idea was that by the next package, everything I picked up previously should have been consumed.

Besides the food, I had my pills: food supplements, mostly salts. But there were amino acids, too, primarily BCAA. My quads are my weakest point and get tired first on long, monotonous runs, shortening my stride. But the BCAA pill seems to take care of this problem or at least buy me time. That’s fine, of course, but I Googled the effect of BCAA and found a scientific paper which concluded that it had zero impact on ultramarathon performances. Great. (Stupid people should learn not to Google everything.) Still, my belief in BCAA hadn’t been shaken, even if I now simply call it a placebo.

My pills – salt, calcium, magnesium, BCAA – were packed into smaller portions and sent along to the aid stations. Again, the idea was to consume everything from each package by the time I got to the next one. And this is where the applecart was upset. I was in a hurry and wanted to go through Megara (42K) too quickly. I forgot the pills! I grabbed the gels, the water bottle, then go, go, go!

Gabi spent months emphasizing that lingering too long at the aid stations was costly. The minutes went by for absolutely nothing. And I wanted to be a good student. I wanted to fly through Megara, showing that I was doing really well. But the truth was that I would have had time, all the time in the world. There was no point in rushing and I paid for this mistake with a panic attack.

It was hot, closing in on noon, and I was drenched in sweat. Without salt, it’s over. This couldn’t happen! This wasn’t an objective circumstance to be tolerated; it was a blunder the Spartathlon would punish severely. My legs felt weak, I couldn’t breathe. Like in the movie “Airplane,” the “OKAY PANIC” sign came on. I turned inward. The amino acid might be a placebo, fine, but without salt in 32 C degrees (90F) I wouldn’t be going far. But panic attacks aren’t really helpful either. Why had I thought I wouldn’t make a mistake? Why hadn’t I seen this beforehand? I’d become overconfident.

Meanwhile, a British runner near me was slowing to a crawl. She was really struggling, then threw up. I turned around to see if I could help but she didn’t even break a stride. To her, it was just an objective circumstance and not a source of panic. She kept on moving and passed me by.

No! There was no way that a runner who threw up could be mentally stronger than me. What had I been thinking?! That I was running in a 5K turkey chase?

OK, so I could beg other runners for salt, and the amino acid was supposed to be ineffective, anyway. I just needed to focus. Head down, face forward, run, walk, stop talking and move on. From here on, I needed to grab anything salty, even licking the bottom of a pretzel bag, if need be. I also had to slow down, not run the hills, and focus on the aid stations. No more mistakes!


Before the start, I slipped a piece of paper in my vest with a few reminders scribbled on it for a tired Balazs:

These are your best years – 45 is the new 30

The medal lasts forever, the pain is fleeting

Input = output. And you’ve done the work.

Your fate is in your own hands

You’re not alone; your friends will be watching your transponder dot on the map all night long.


András Lőw prompted me to do an honest comparison with my earlier self. Was this Spartathlon realistic or just a pipe dream?

The positives: I ran more this year than any other year, bar none. I ran 3000K (1860 miles) since Jan 1 and I kept raising the mileage. There were no missed weeks or big fluctuations like in the past. Instead, I ran five but more like six times a week. This is still important even if I accept my theory that ultra-running is an exercise in meditation. For me, this was the foundation of my self-confidence: that 45-year-old Balazs was stronger than his 34-year-old edition.

My understanding of nutrition has also improved. I tried a dozen new things this year and by August, I had a comprehensive refreshment schedule, something I didn’t have in the past. To be honest, in my two Spartathlon finishes, my refreshments were ad hoc. I only focused on some variation but had no other concept behind it. In fact, I laughed at people who tried to be more scientific about their nutrition. But this year, my blood sugar level never fluctuated, even on the longest of runs, and that was already an improvement on my younger self.

The negatives: there were 11 mostly inactive years behind me. And even this year I didn’t have any very long runs. I did 75K on my own and 120K in an Ultrabalaton relay in 10 segments. In fact the only ultra race I ran, (the Balaton Szupermaraton), I quit after 3 days.

Finally: I’m 45. I think this is the best age and I’m enjoying myself. And I have friends who really make me believe that this is the best age. A decade wiser, maybe I could look after my mental dollars better than earlier. But obviously I need more time to recover than during my Olympian years.


Climbing up to the Corinth Canal (77K) wasn’t easy. But that’s a calculated hardship. A third of the race was over. (That’s a stupid way of thinking. In terms of time, it was less than a quarter of the run, but I was happy to use the bigger number.) I was dehydrating. My urine was turning dark. Not good but I could still stop it. I was nearly to the aid station where I could get my pills from Gabi. And evening was coming, too.

I kept going and stuck to my mantra: Gotta move on, gotta move on!! (Talk about, talk about, talk about movin’) But stop to look at the Corinth Canal, damn it, you’re not a droid, after all! Take your time to think at the aid station! Don’t waste time but do everything you need to do. Know what you want, keep repeating your list. No more mistakes, once you leave, you can’t turn back.

At Corinth (80K) András was waiting for me. I instinctively asked what he was doing there, but deep down immediately knew that he was out of the race. And that felt like I had been punched in the stomach. Had the impossible just happened? Had an eternal truth, a fixed point in life been wiped out? A disturbance in the force… It’s possible though that András’ streak (19 straight Spartathlon finishes) was more important to me, to us, than to him. Because we feed from our role model’s success and because we share our friends’ pain and joy…

Cal Ripken was a baseball player, not a runner, but he started in over 2600 consecutive games in over 18 years. That record will never be broken. Towards the end of the 1998 season, Ripken chose to sit out a game so the streak wouldn’t pressure him anymore and so he could finish it on his own terms. Then the next day, he played again and the world didn’t end. András: I hope that you keep finding joy in the Spartathlon.


I was afraid of Corinth. It was a dangerous check point. There were chairs, mattresses, and shade everywhere. And for hours, all I wanted was to reach this point. But I could only stay for a minute or two. A high five and I was out there again in the scorching sun.

My pills weren’t in the Corinth package, either. Damn it! But Gabi replenished me from András’ stock. I even got some placebo. I just needed to screw my head on straight. You OK, I asked? Totally. I had everything I needed so I only had to pull myself together. I had an hour’s lead on the cut-off time and my legs were fine, said I. And now the best part was coming up; the orange groves, the vineyards, the tiny villages. Finally, the real Spartathlon was getting underway.

To the left, vineyards, and the smell of fresh must. Idyllic. Kids on bikes, farms, quiet. I wasn’t really well but was getting better. It took a while to get over the panic that hit me after the Megara aid station. I was more dehydrated more than I had hoped. But it was early evening and ultimately, nothing was wrong. András was also waiting for me in Ancient Corinth (93K). He had joined my support crew of Gabi and Bogi, a family friend who was visiting from Sydney. His wretched luck became my good fortune. What a contradiction.

They fed me tzatziki then threw me out of the check point. (You have anything left to do here? You could do this on the road …) But, I wasn’t done. I stopped around the next corner, threw out my trash, packed up the fresh stuff, washed my hands, and got my gear in order. OK, go! I don’t know how many sports gels I ate but I can run forever on plastic food. Perhaps it’s my stomach that scientists are looking for: I can turn plastic garbage into bio compost.


The Spartathlon also suffers from a big contradiction: its selection process. The last time I ran, anybody who qualified got to run. In the interim the world changed. The cost of popularity is that they have to be selective. This course can’t handle more than 400 runners, or to be more precise, the support crew and cars of the 400. But the qualification system favors the fast runners who automatically qualify and get to skip the lottery. This skews the process towards the elite. And seriously, how is a sub 8-hour 100K a relevant quality? After a 100K, you’re home for dinner and even have time to watch a film. How is that going to help you at dawn, when you’re staggering along the highway?

The problem is that such a qualification system – in my opinion – threatens the innocence of the race. It has become more and more popular, so it is tougher to get in. The faster runners will get to take up more spots and fewer will be left for the ordinary ultra runners.

The Spartathlon is not an elite race. Its current legends are not particularly fast runners. It is the average runners who made this race what it is now. And I hope it can stay open to ordinary people.


Zevgolatio (102K) is one of the magical spots in the race, with the applauding priest, the cute town square, and the kids lining up for autographs. Only once before had kids ever swarmed me, asking for autographs. That was in 1998 after the European Championships in athletics. I had just run a national record on the 800m and for a brief moment, I was a star. I promised to give everyone an autograph, even if I had to stay all night. I’m still keeping that promise and wouldn’t turn away any of those kids, even if I missed the cut-off time. Those kids will be the ones keeping the Spartathlon going in a few years time so if we’re not doing something for them, then the Spartathlon really is just a selfish act.

Villages like this follow one after the other: Nemea, Malandreni, Lyrkia, Kaparelli, and Nestani are pearls in the night, shunned by main roads. And there’s a good chance that the Spartathlon is also their biggest night of the year.


Running up the Nemea valley, I gained a bit of strength gaining on the cut-off times. After every mile that I walked, I felt refreshed and able to run once again. Only my quads ached. (Where’s the placebo!?)

Around Nemea (123K), the bodies started to appear. In chairs, on mattresses. A few would get up but most would end up on the bus to Sparta that collected people who ran out of time. In an average year, only half of the starters finish. Poor Bogi, my support crew was doing her first ultra. How this must have looked! 😊

There were only few people around me by now. The field was stretched out and night had fallen. Steven, an American runner, asked where we were. At 136K, I said. No, in miles, please. Umm…… damn it… umm, yes! 85! Nice! I can still do math, so my brain is functioning.

In the distance, I could already see the mountain that we were about to climb. It didn’t appear too high. So, why do we all dread it? I was almost glad about the climb. I was tired and had an excuse to walk. There’s no point in running up a hill and by the time we reach the other side, the running muscles will feel rested. At the check points Gabi kept feeding me coffee and soup while András kept filling my water bottles. I was slowing but there was nothing wrong and I was increasing my lead on the cut-off times.

Going up the mountain, I kept passing people and even the trail didn’t scare me. This wasn’t right. I’d been dreading this climb for six months. Coming down didn’t feel all that great but it was a relief. I descended into the Tripoli basin which meant I’d covered two-thirds of the distance. Comparatively few people quit beyond this point. It was past 3 am. And now had hours to run the flats in the cool night.


After Sagkas (162K) a dog started to run with me. He was behind me but once I started walking, he passed me, signaling that this was not walking event. Then another runner went past me, and dog went on with him. Fine, go, you faithless! Run your own race. When I got to the next check point, the dog was being given a drink. His runner hadn’t waited for him, so he joined me again. Disloyal bastard!

It was getting cold. My crew was tired. Bogi was jetlagged and kept wanting to dress me in sweats at every check point. András was wearing Gabi’s size S sweatshirt. None of us were having fun at that moment.

I ran more during the night than in any previous Spartathlon. I found extra energy in hidden compartments and ran segments that gave me trouble in the past. But the bubble burst at dawn. As it got light, I panicked and forgot the number one rule:  that you merely have to get to the next aid station and not Sparta.

It hit me that in a few hours, it would be over 30 C degrees again. I freaked out at the thought that there were still 10 hours to go and the pavement would soon be boiling again. My legs simply stopped from the shock. It never got truly cold overnight, so I stayed in my daytime gear. But I was still sweating.


Stick with Béla, a Hungarian runner who just passed me, said Gabi. Stick with him. Finally! Proof that she’s trying to murder me. But fine, let me give it a go. At this pace, my finish time will start with 33 hours. We passed Tegea (195K), turned onto the main road and I started to push the climb, like the mountain pass overnight. I was making progress but running on empty.

I slowed down and Béla left me behind. I got sleepy again. That’s impossible, nobody’s sleepy at 9:30 in the morning. My eyes closed. No! Not here! You’ll die! There are 18-wheelers whizzing by. I started walking with my eyes closed. I just had to get to the next aid station. Alive, preferably. I asked for coffee. They only had instant. How many spoonfuls? All them! burned my mouth. Damn it! The same place as last time! I pulled myself together and seemed to be holding my lead on the cut-offs. As I approached the monument (223K) I came alive and started running. Mile after mile. Easy. Right turn and food. Wow! Tuna! I packed up my stuff and moved on. My strength was back. Go, go, go! Gabi, Bogi and András have a routine by now. Water bottle out, ice water in, gels, drink in, then go!

On the last big hill, I lost power again. No problem, that’s happened before. A bit of walking, then I’ll be OK.


Jesus, where are we going? Left turn off the main road. I’ve never been here before. But there are like 15 yellow arrows. What’s happening? Erika, a Hungarian runner who kept me company last night, passes by. I’m not well and everything around me is strange. My body is burning up. It’s much hotter than yesterday. I can’t run. Everything is dry, I’m not sweating anymore. But that’s impossible. I’m eating the salts like it’s free. But the salty water is just sitting in my stomach. I try to run the downhills but it’s no use; my knees buckle. The heat radiating off the pavement is literally burning my skin. Don’t panic! I have plenty of time but unless I can cool down I’m in trouble. I’m not going to finish in less than 34 hours, but I should make it in under 35! Only I need to move…

My water bottle was full of ice. I kept spraying myself but after a few minutes, I was dry again. I realized that I was completely dehydrated, and unable to sweat or to run. But I was still moving though very slowly. I just had to keep going! There was no need to run but stopping was out of the question. I timed my pace. 11 minutes per kilometer. It didn’t matter, as long as I was moving.

I got to the gas station (236K). András inadvertently said that it took too long. I didn’t want to worry them. The last thing I needed was Gabi freaking out. I filled my vest, drenched myself, got the ice, and took off. Only 10K! Less than two hours, if I kept moving. I still wasn’t sweating but kept cooling myself with ice and water. There was more shade now and I took the longer arc on curves to help me avoid the sun for a few extra seconds. Then I ate one more gel as though it would do any good. 90 minutes to the finish, 85, 82… I was burning but moving. Kriszta, another Hungarian, passed me. She slowed down to cheer me up. Thanks! Then Kladas (241K) and the Evrotas (244K). Andrei Nana from the U.S. caught up to me. He’s got number 7! Well done, congrats. Everything was OK, I was just about there, I’ll have managed to get my third finish.


After the first turn in Sparta, I started to jog again. Applause came from every balcony, store, and street corner. Kids on bikes met me; adults patted me on the shoulder. There’s love and respect everywhere. I came to this race for these few minutes. Those moments will feed me for years to come. I pulled my hat down onto my face and swallowed my tears. I did it! Not just the 246K. But the 45 year old Balazs beat his younger edition. I never doubted myself while the younger versions were never sure until the finish line. I’m really running again and this time I won’t quit.

A hundred meters, 50, 25. And a crowd like I had never seen here before. Gabi got the first hug but I was not great company, I was so full of emotion. At the statue of Leonidas, George, like always, stepped behind me, ready to grab me if I struggled up the stairs. But I didn’t need him this time. I lay my head down in front of the statue for just a few brief moments. Everything was quiet and I relived this journey. The plaque and the wreath are just props. The moment with the statue, with my back to the crowd, is the real one. When nobody’s watching my face, when it’s just me. When I didn’t yet need to shake hands and smile for the camera. I did it!


I wrote the end of this report in my head after Voutianoi (236K), on the scorching pavement. This race has been a central part of my life since 2005. That’s a third of my life. Even during the years I sat on the couch, I dreamed of this day. Now, the cycle has ended. I fulfilled a decade-long dream so it’s time to let go and close the chapter. And how else do you say good bye to a king than with a victory?

But I didn’t manage to open the laptop on the day of the race so I never got this ending down on paper. And by the time I typed it up, it didn’t sound honest.

As Eiolf Eivind of Norway said on Sunday, puzzled by me saying never again: if it wasn’t terribly hard, it wouldn’t be the Spartathlon. And then there would be no point, either.

I can’t escape this race. It’s an eternal love affair. It’s the sort of love you want to throw the china at, but then get mad when they don’t chat you up on Messenger. It’s a love affair you’re pissed at for pushing you to the wall, but deep down you know it’s only to get the best out of you.

Godspeed Leonidas, I’m afraid we’ll meet again.

Spartathlon – Korányi Balázs

Posted on Updated on

Spartathlon 2019 – 246 kilométer Görögországon át


Létezhet első szerelem másodszor? Van olyan, hogy egy mágikus erő másodszor is ugyanúgy felemel, felkavar és elgyötör? Lehet minden, ami ismerős egyszerre ismeretlen?

Spárta felé futva ismerős volt minden hang, minden illat, minden pillantás. Mégis, mintha sosem jártam volna itt. Egyszerre voltam otthon és egy új, tiltott helyen. Ismertem minden kanyart és közben azt éreztem, hogy eltévedtem.

A szerelmet nehéz megmagyarázni. Az csak van. És minden ráaggatott jelző gyengíti, hisz az csak egy kiragadott pillanata egy csodának, amitől sérül az egész. Nekem ez a szerelem az autogrammért sorban álló és hajnalig szurkoló gyerekek, a hegyoldalban imbolygó lámpafények, a pici falvak főterei, és a templom előtt tapsoló pópa. A türkizkék tenger, a szőlőskertekből áradó friss must illata, a hajnali kávék, a régi és új barátok, az eukaliptusz fák és az ókori görög világ felbukkanó nyomai. A hétköznapi emberek alázatossága, az áradó szeretet, és a hozzánk csapódó kóbor kutyák, akiket a frissítőkön ugyanúgy itatnak. A végtelen mélypontok, amikből mindig van felállás és a fizikai határok, amik nem is azok. És a soha többék, amikből harmadnapra mégis új tervek születnek.

Ez az a szerelem, amit elveszítettem. Szakítottunk de nem tudom megmondani, hogy miért. Túl intenzív volt és kiszívta minden erőmet. De külön sem volt jó. Bennem hagyott egy ürességet.

Tizenegy éve jártam Spártában legutóbb. Mint most, végig csoszogtam a fellobogózott spártai főutcán, megérintettem a szobrot és megfogadtam, mint mindig, hogy soha többé nem futok, holnapig.

A holnapból aztán valahogy holnapután, majd jövő hét meg jövőre lett. Leültem a képzeletbeli díványra a Spartathlon éremmel és ott ragadtam. Megtörtént a lehetetlen: elromlott a futóakarókám. Évekig ültem, a díványpárnák közé süppedve, kólával és ropival a kézben, várva a csodát. Jöttek-mentek a majd nulla kilométeres évek, s közben azzal nyugtattam magam, hogy bármikor visszatérhetek, tényleg nem nagy ügy, elvégre a Fekete Lovag mindig győz! S ahogy ültem, Spárta, a futás, maga a sport, távoli emlékké zsugorodott.

Erről a díványról indult az idei Spartathlon, ami nekem csak részben szólt a futásról és részben arról, hogy soha nem érdemes holnapig várni, mert a bal- meg jobbsorsunk a saját kezünkben van. Senki nem állít fel a díványról és senki sem álmodik helyettünk. Álmok nélkül pedig csak droidok vagyunk.



Egy másik legendás ultra verseny mottója volt anno, hogy a „Barkley megeszi a kicsinyeit.” A Spartathlon nem ennyire nagyvonalú. A Spartathlon megrág, aztán újból és újból visszaköp az aszfaltra, hogy felkapard magad és tovább menj. Elhiteti veled, hogy van még egy esélyed, csak merj felállni.

Ameddig felállsz, nincs vége. Ezt mantráztam akkor is, amikor egy bokorba gabalyodva riadtam fel a sötét éjszakában. Hajnali fél kettő múlt, Kaparelli felé lépkedtem az emelkedőn és azt hiszem elaludtam. Egy ideje nagyokat pislogtam már és éreztem, hogy csukódik a szemem, de a lábam úgy tűnik ment tovább. Talán csak pillanatokig tartott az egész, de a szúrós kórók közé fúródva bevillant, hogy a Spartathlonon sosem lehetsz biztos a dolgodban.

Ez az apró baleset egyben a nap egyik csúcspontja is volt; gödör és egyben annak az ellenpontja. Mert az éjszakában a Spartathlon a legszebb arcát is mutatja. A tejút fénye alatt, a néma csöndben enyém volt az éjszaka és a hegyoldal. Rég nem láttam senkit és a magány feltüzelt, tovább űzött. Csak állj fel! Marchons, marchons!

Közel egy napja voltunk úton, de ennek a versenynek a rossz szokása, hogy nagyon lassan kezdődik. Kilencven, talán száz kilométert is futni kell mire bizton mondhatod, hogy igen, ez már tényleg az. A gödrök és feltámadások csak tesztelik, hogy megírtad-e a leckét és kvalifikálnak a folytatásra. Hermész pánikok sorát hozza rád, ellenőrzi, hogy tudod-e a dolgod, és hogy leleplezze az imposztort.

De én készültem, tanár úr, ezúttal igazán készültem!

A rajtban nem álltam be az ókori falhoz meditálni mint 11 éve, nem harapdáltam az ujjaim, nem görcsölt a gyomrom. Nem volt miért bizonytalankodnom. Ami munkát elterveztem, maradéktalanul végig csináltam. Bennem volt mindaz, ami ahhoz szükséges, hogy ne kételkedjek. Sétálgattam, Andrássy Bogival, az egyik kísérőmmel szelfiztem, néztem az órát és türelmetlenkedve vártam, hogy végre menjünk. Nem volt már dolgom, azt rég elvégeztem. Ezt a rajtot is ezerszer lepörgettem már a fejemben. Ez a nap nem a szerencséről szól majd.

A Spartathlon szerintem csak kisebb részben szól a futásról és inkább egy meditációs gyakorlat. Ehhez a meditációhoz viszont szükséges egy bizonyos fokú önbizalom, amit mindenki máshonnan merít. Nem mondanám, hogy az edzés lényegtelen, de talán mellékes. Lehet évi 1000 kilométerből is felkészülni és lehet 6000-ből betlizni. Szerintem pont annyit kell edzeni, hogy a futás mellékes tevékenységgé szoruljon vissza és ne akadályozza a meditációt. Átfázott, riadt kis nyusziként fogunk eleget kételkedni az éjszakában, ott pont nem hiányzik, hogy még a felkészülésünkben is elveszítsük a hitet.

Annyit kértem csak Gabitól, a feleségemtől és egyik kísérőmtől, hogy ha ki akarnék szállni, emlékeztessen a 2007-es feladásomra; arra a gyötrelmes, magatehetetlen érzésre másnap reggel. Feladtam mert fájt, mert szenvedtem és nem hittem magamban. Nem mertem tovább menni. Aztán vasárnap reggel, ahogy apadt a fájdalom, egyszerűen nem értettem mi történt. Még csak a szintidő sem járt le és semmi bajom sem volt. Nem, ezt a rajtszámot le nem adom, max letépik rólam. Én többé nem lődörgök Spártában lesütött szemmel míg a többiek a szobornál szelfiznek.



A képzeletbeli díványról 2008 óta sokszor felkeltem. Az elmúlt 11 futóévem mindegyikét úgy kezdtem, hogy a következő Spartathlonon már tényleg ott leszek. De talán nem vágytam rá eléggé. Persze vágytam a pálmasorra és a rivaldafényre. De nem a munkára meg a fájdalomra. A Spartathlon meggyötör és kicsit el is pusztít, hogy utána újra éledhess. Bennem van ez még?

A környezetemnek én vagyok a futó. De igazából csak voltam. Mennyire égő! Plakettek, érmek, rajtszámok tucatjai vannak otthon kiaggatva, és ez mind a múlt. Az Olimpiai elődöntős, akit behívnak a suliba a sportról mesélni, magának sem vallja be, hogy már rég nem az, akinek kiadja magát.

Jöttek, mentek az évek és hol itt fájt, hol ott fáj, de alapvetően sosem tettem bele azt a munkát, ami az ultrához kell. Nem voltam elég éhes. Egy két brahi maratonnal megelégedtem. Persze szerettem volna megint az a futó lenni, aki melóból hazafelé kerül egyet, hogy kijöjjön 42 kilométerre a kör. De nem akartam dolgozni érte.

Négy éve egy frankfurti kertvárosba költöztünk, erdők, szántóföldek, bringautak közé. Ha itt nem tudom összeszedni magam, gondoltam, akkor sehol. És tényleg, ez volt az a most vagy soha pillanat, ahonnan az idei Spartathlon elindult.

Elkezdtem, aztán persze megint leálltam. Újra kezdtem és kicsit tovább jutottam. Haladtam és minden két lépésre csak egyet léptem vissza. Összehoztam egy jó százast, aztán megint leültem. Így csiki-csukiztam éveken át. Az egész olyan mechanikus, lélekmentes volt. A célom, a Spartathlon, túl messzi volt. És nem tudtam köztes célokat meghatározni mert a fő célhoz mérve, minden köztes állomás méltatlannak tűnt. (Nem kizárt, hogy én vagyok saját magam legnagyobb ellensége.)

Végül tavaly ősszel kattantam be. Hogy pontosan mikor, nem tudnám megmondani, mert észrevétlenül történt. Elfogytak a kifogások és elindultam futni, aztán megint és megint. Futottam hajnalban vagy késő este, futottam esőben és fagyban. Ha fájt a lábam, bringáztam, néha pirkadat előtt és néha nyakig sárosan értem be az irodába.

Ketten inspiráltak, valójában önhibájukon kívül.

Szekeres Feri bá már akkor Olimpián futott amikor én még pelenkát hordtam. És azóta is fut. De a térde már nem bírja és Ő sem lesz már fiatalabb, úgyhogy egyre rövidebb távokon megy. Azt mondta, hogy amikor már azt sem bírja, akkor is ott a bringa.

Az idő végtelen. De a mi időnk nem az. Vajon én jól használom ki?

A másik inspiráció Mark, egykori csapattársam az egyetemi atléta évekből. Mark nem volt a leggyorsabb 800-as, de sosem szállt ki és alig lassult. Mára pedig a korosztályában a világ (egyik) legjobb futója. De ami fontosabb, minden pillanatát élvezi.

És ez a közös ebben a két példaképben: szerelmesek a futásba.

Nekem a futás volt az első szerelmem és az első szerelem igazából sosem múlik el.

Januárban leültem hát Gizion főnéni Gabival, elővettünk egy lepedőnyi papírt és leírtuk, hogy mi is kell a sikeres Spartathlonhoz. Végig terveztük az évet, beleírva minden nagyobb állomást, a felkészülés szakaszait, a megmérettetéseket, a kiegészítőket. A lapot pedig kiraktam magam elé az irodában, hogy nap mint nap szembesüljek a saját vállalásommal.



A rajtot leszámítva, a Spartathlon eleje nem a szépségről híres. Belvárosi kátyúk, dudáló autók, aztán autópálya, benne sunyi lejtők és emelkedők. Ez nem a Spartathlon. Ezt a kötelező rossz. Ez egy objektív körülmény, ami nem változtatható és a morgás csak viszi az energiád. Túl sok versenyző bukik el azon, hogy felesleges zsörtölődésre pazarolja az érzelmi energiáját: a Gabi-féle mentális száz forintot. Mert túl puha volt a szállodai ágy, mert száraz volt a repülőn a levegő, mert nem úgy adták a kezébe a kulacsot, mert a frissítőn tömeg van és kerülgetni kell az autókat, vagy mert szörnyű a levegő az elefsinai finomítónál. Látta már bárki is Lőw Andrást idegeskedni?

A finomító amúgy tényleg rettenetes, de ez is egy pozitív kompromisszum. Az Elefsfinában szurkoló, mindenkivel lepacsizó gyerekek messze ellensúlyozzák ezt a gyötrelmes szakaszt. Ahogy egy mellettem futó dán fiú mondta: ennél jobb adrenalin bomba nincs is.

A tökéletesen felépített, tudományosan körbebástyázott Spartathlon tervem pont az első maraton végéig működött. Ott követtem el azt a (majdnem) végzetes hibát, aminek a terhét Spártáig cipeltem.

Hetek munkájával összeállítottam és teszteltem egy frissítési tervet, végig számolva kalóriákat, fehérjét, szénhidrátot és sót. Látszólag minden tökéletesen működött. Egyetlen gyenge pont volt: a saját koherenciám. A terv ugyanis arra épült, hogy ennem kell, időre, akár tetszik, akár nem, ráadásul mindent. Csak fogok-e emlékezni? Kis csomagokat csináltam és 22 pontra küldtem őket. A koncepció az volt, hogy a következő csomagig mindennek el kell fogynia.

A kaján túl ott voltak még a bogyóim, a táplálékkiegészítők, leginkább sófélék. De volt aminosav is, konkrétabban a BCAA. A gyenge pontom a lábemelő izmom és hosszú, monoton futásnál ez az első pont ami fárad, amitől rövidül a lépéshossz. Egy fél BCAA viszont látszólag megoldja ezt a gondot, vagy legalábbis kitolja ezt az izommerevséget. Ez szép és jó, csak rágugliztam a BCAA hatékonyságára és találtam egy orvosi szakcikket, ami szerint semmiféle kimutatható előnye nincs. (Hülye gyerek majd megtanulja, hogy nem kell mindennek utána olvasni.) Azóta csak placebonak hívom a BCAA-t, de a hitem megrendíthetetlen.

A bogyóimat – só, BCAA, kalcium, magnézium – kis csomagokra osztottam és kb 40 kilométerenként töltöttem újra. Itt is pont annyi ment a csomagba, aminek a következőig el kellett fogynia. És itt jött a krach. Kapkodtam Megarában (42 km) és nem tettem el a bogyókat. Kulacsot cseréltem, felkaptam a cuccaimat aztán go, go, go!

Gabi hónapokon át sulykolta belém, hogy a ponton való röfögésnek nagy ára van, mert csak mennek a percek a semmiért. Én pedig jó diák akartam lenni. Eleve úgy értem be Megarába, hogy minden oké, csak repülök tovább. Pedig bőven időterven belül voltam. Feleslegesen kapkodtam és ennek egy totál pánik volt az ára.

Tizenegy múlt, meleg volt, ömlött rólam a víz. Só nélkül végem. Ez az, ami nem történhet meg! Ez nem egy objektív körülmény, amit el kell viselni, ez hiba, amit a Spartathlon nem bocsát meg. Kiment az erő a lábamból, nem kaptam levegőt. Mint az Airplane című filmben, felvillant az „OKAY PANIC” tabló.

Kicsit befelé fordulok meditálni. A BCAA csak placebo, de só nélkül a 32 fokban nem jutok messzire. És a pánikrohammal sem. Miért gondoltam, hogy nem fogok hibázni? Miért nem láttam ezt előre? Elbíztam magam.

Közben egy angol lány vánszorog a pályán. Öklendezik. Ahogy megelőzöm, hallom hogyan szenved. Végül kihány mindent. Megkérdem segíthetek-e, de meg sem áll, szinte beért mire hátra tudok nézni. Neki ez objektív körülmény. Semmi pánik. Csak megy tovább, újból fut és visszaelőz.

Nem, nem, olyan nincs, hogy egy sugárban hányó futó fejben erősebb nálam! Mit gondoltam, hogy csak egy Szigetkörre jöttem kocogni?

Rendben, sót tudok lejmolni, az aminosav meg amúgy is csak pótcselekvés. Csak a fókuszt tartsd meg! Tekintet le, előre néz, fut, gyalogol, halad, nem beszél. Innentől felkapok minden sósat, amit csak látok, ha kell a ropis zacskó alját is kinyalom. És visszafogom a tempót. Emelkedőkön nem futok, de a pontokon nem rohanok, mert többet nem hibázhatok.



A rajt előtt a mellényembe csúsztattam egy cetlit pár emlékeztetővel a későbbi, fáradt Balázsnak:

Ez az aranykor – 45 az új 30

Az érem az örök, a fájdalom elmúlik!

Input = output. Benned van a munka

Te irányítod a sorsod

Nem vagy egyedül, a barátaid egész éjjel a jeladód pöttyét nézik



Lőw András késztetett arra, hogy csináljak egy őszinte összehasonlítást a 11 évvel korábbi önmagammal. Reális ez a Spartathlon? Vagy csak álmokat kergetek?

A pozitívumok: többet futottam idén, mint eddig bármikor. A versenyig behúztam majdnem 3000 kilométert és a terhelés fokozatosan nőtt. Nem voltak nullás hetek meg nagy kilengések, mint korábban, hanem folyamatosan edzettem, heti ötöt, de inkább hatot. Ez még akkor is lényeges, ha elfogadjuk azt az elméletet, hogy ez a verseny egy meditációs gyakorlat. Nekem ez kellett az önbizalomhoz, hogy a 45 éves Balázs erősebb legyen a 34 évesnél.

A frissítésem sokkal profibb lett. Egy tucat dolgot próbáltam végig az év során és augusztusra összeállt egy olyan terv, amivel korábban nem rendelkeztem. Igazából az előző két Spartathlonon ad hoc jelleggel ettem, elsősorban arra figyelve, hogy változatos legyen, de nem volt mögötte komolyabb koncepció. Sőt, ki is nevettem a tudományosan összerakott terveket. Idén viszont egyetlen futáson sem éheztem el, amivel az öreg Balázs veri a fiatalt.

A negatívumok: van mögöttem 11 nagyjából inaktív év. És még idén is hiányoztak az edzésemből az igazán hosszú futások. Elmentem 75 kilométerig, illetve Ultrabalatonon tíz részletben 120-ig, de 12 óránál hosszabb terhelést 2008 óta nem csináltam. Ultra versenyből is csak egyet futottam idén (Balaton Szupermaraton) és azt is feladtam 3 nap után.

Végül pedig: 45 éves vagyok. Szerintem ez a legjobb kor és rég éreztem magam ilyen jól a bőrömben. Ráadásul olyan barátok vesznek körül, akik éreztetik velem, hogy ez tényleg az aranykor. Felnőttebb fejjel pedig talán jobban vigyázok a mentális 100 forintomra.  De már érezhetően nem úgy regenerálódok, mint az Olimpikon Balázs.



A korintoszi csatornához (77 km) már nehezebben másztam fel. De ez be van árazva, a verseny harmada már mögöttem. (Ez persze hülyeség, mert időben még a negyedénél sem vagyok, de használjuk csak a nagyobb számot!) Száradok. Már alig pisilek és az is elég sötét. Ezt itt még meg lehet fogni! Mindjárt jön Gabi és a bogyóim. És lassan jön az este is.

Lépkedtem és mantráztam: Gotta move on, gotta move on!! (Talk about, talk about
talk about movin’) De a csatornánál nézz már körül, az istenit neki, mégsem vagy egy droid! A ponton gondolkodj! Ne időzz, de vigyél mindent, ami kell. Tudd mit akarsz, mormold a listát. Több hiba nem fér bele és vissza nem jöhetsz!

Korintosznál (80 km) András jött szembe. Oké, nyilván ösztönösen az jön ki a számon, hogy „te mit keresel itt?” De a választ kérdés nélkül is tudtam és olyan volt, mintha gyomorszájon vágtak volna. Megtörtént a lehetetlen? Egy fix pont, egy örök igazság, ami többé már nem az. Zavar az erőben. Lehet amúgy, hogy András sorozata (19 célba érés zsinórban) nekem, nekünk fontosabb, mint Andrásnak. Mert valahogy a példaképeink sikereiből magunk is táplálkozunk, mert a barátaink öröme és kudarca egyben a miénk is.

Cal Ripken nem volt futó, de vagy 2600 baseball meccset játszott zsinórban. Ezt a rekordot soha senki nem fogja elvenni tőle. Aztán az 1998-as szezon végén kiült egy meccset. Hogy ne nyomassza többé ez a sorozat, hogy a saját feltételei mellett érjen véget. Ripken aztán másnap megint játszott és a világ ment tovább. András: kívánom, hogy a Spartathlonban még sokáig leld az örömed.



Korintosztól féltem. Ez egy veszélyes pont. Székek, ágyak, árnyék mindenhol. És már órák óta csak arra vágyok, hogy végre itt legyek. Pedig az egész csak egy pillanat. Egy pacsi és megint kint vagy a tűző napon. Körbe se néztem. Nem kell a kísértés.

A bogyóim itt sem voltak a csomagban. Az istenit neki! De Gabi András készletéből feltankolt. Még placebot is kaptam.

Csak egy kis fejmosás kellett: Minden Oké? Teljesen! Mindened van, minden a helyén, szedd össze magad. Egy órával vagy a szintidőn belül, a lábad jó, a fogad (amit össze kell szorítani) jó. Tulajdonképp minden jó. Jön az este is és jönnek a csöndesebb utak, narancsligettel, szőlővel, a pici falvakkal. Kezdődik végre a Spartathlon!

Balra szőlőskertek és mindenhonnan árad a friss must illata. Idill. Gyerekek biciklin, kicsi falvak, csönd. Egyrészt nem vagyok jól, másrészt javulok. Sokáig tartott a megarai pánikot a helyére rakni. Sokkal jobban kiszáradtam, mint azt reméltem, de itt vagyok, kora este és alapvetően semmi bajom!

Ókori Korintoszban is András vár. Becsatlakozott Gabihoz és Bogihoz, a kísérőimhez. András szerencsétlensége az én szerencsémmé válik. Milyen lehetetlen ellentmondás.

Tzatzikit töltenek belém, feltankolnak és kidobnak. (Van még itt dolgod? Ezt akár menet közben is lehetne!) Megint túl gyors a frissítés! Nem fejeztem be. Megállok 100 méterrel odébb, amikor nem látnak. Kidobálom a szemetet, elpakolom a géleket, kezet mosok. Oké, go! Nem tudom hány tucat gélt ettem meg, de bármeddig el tudok menni műanyag kaján. Lehet, hogy engem keresnek a tudósok? Aki a műanyag szemétből biokomposztot készít.



Van egy ellentmondásos része is ennek a Spartathlonnak: a nevezési procedúra. Amikor legutóbb itt jártam, mindenki bejutott, aki kvalifikált. Értem, hogy ez már nem megy és ez a népszerűség átka. A pálya ezt a 400 embert is csak nehezen bírja el, vagyis, hogy pontosabb legyek, a kísérőik autóit bírja el nehezen. De a mostani kvalifikációs rendszer a gyorslábúakat favorizálja, ugyanis a gyorsak megússzák a sorsolást és automatikusan bekerülnek. De őszintén, egy 8 órás 100 kilométer a Spartathlon szempontjából nem egy releváns képesség. Egy százas után otthon vacsorázol és még az esti film is belefér. Ez hogyan fog segíteni pirkadatkor, amikor csak cikk-cakkban gyalogolsz?

Az a baj, hogy ez a kiválasztási rendszer – szerintem – kockáztatja a Spartathlon ártatlanságát. A verseny egyre népszerűbb lesz és egyre nehezebb lesz bekerülni. Automatikus kvalifikációval pedig ki lehet kerülni az egyre kilátástalanabb sorsolást. A gyorsak egyre több helyet visznek majd el és az átlag kiszorul.

A Spartathlon nem elit verseny. És a verseny mostani legendái nem a gyorslábúak. Ezt a versenyt a hétköznapi futók tették azzá, amivé lett. És jó lenne, ha a hétköznapi futóké maradhatna.



Korintoszi Zevgolatio a verseny egyik csodája, a tapsoló pópával, a kedves főterével és az autogrammért sorakozó gyerekekkel. Autogrammért eddig csak egyszer rohantak meg, Budapesten az 1998-as Európa bajnokság után. 800 méteres országos csúcsot futottam és egy pillanatra, egy rövid pillanatra, sztár lettem. Akkor fogadtam meg, hogy ha kell hajnalig is maradok és ezt a fogadalmat itt is megtartom. Elbukom akár a szintidőt is, de ezeknél a mosolygó arcoknál sosem lesz fontosabb az óra. Ezek a gyerekek fogják ezt a versenyt tovább vinni, és ha nem értük csináljuk, akkor tényleg csak nettó önzés az egész.

És ilyen falvak várnak egész éjjel: Nemea, Malandreni, Lyrkia, Kaparelli, Nestani… Gyöngyszemek az éjszakában, amit kikerülnek a főutak és jó eséllyel nekik is a Spartathlon az év nagy napja.



A nemeai völgytől Erikával kerülgettük egymást hosszú órákon át. Haladtunk, már nem túl gyorsan, de továbbra is csak nőtt az előnyünk a szintidőhöz. Minden legyalogolt szakasz után újból erőre kaptam és tovább tudtam futni. Csak merevedtek a lábemelőim (placebo?).

Nemea felé (123 km) már megjelentek a pontok körül fekvő hullák, akikből egy kettő még biztos feltámad, de a többség a záróbuszon végzi. Egy átlagos évben a mezőny fele ér célba. Bogi szegény, Sydney-ből jött át és élete első ultra versenyét nézte végig. Erős kezdés 🙂

Kevés ember volt már körülöttem. Széthúzódott a mezőny, már benne voltunk az éjszakában. Malandreni előtt egy amerikai futó, Steven szólított meg. Mennyinél járunk? Umm, 136 km. Nem az nem jó, mérföldben. Ugh, oké, pillanat…. umm… a francba… 85? Oké, még tudok számolni! Akkor jól vagyok.

A távolban feltűnt közben a hegyre vezető autópálya. Nem is magas. Miért rettegünk ennyire ettől a hegytől? Szinte örültem az emelkedőnek. Elfáradtam és tudtam, hogy az emelkedőn egy lépést sem kell futni. Vagyis, hogy semmi értelme. A sok gyaloglás pedig pihenteti a futóizmokat és a túloldalon el újra lesz erőm futni. Gabi a pontokon töltögette belém a meleg levest és a meleg kávét, András pedig cserélte a kulacsokat. Lassulok, ezt éreztem, de semmi bajom és továbbra is gyorsabb vagyok a szintidőnél.

Lyrkia (148 km) után, kávéval a gyomromban, új erőre kaptam. A hegyre vezető úton végig előztem és még az ösvény sem szeppentett meg. Ez nincs rendben. Ettől rettegek egy fél éve! Lefelé ugyan nem esett jól, de megkönnyebbültem. Átértem a Tripoli medencébe, lefutottam a verseny két harmadát, és innentől csak a legritkább esetben adják fel, nem mintha kételkedtem volna.



Sangas (164 km) után rám tapadt egy kutya. Beállt mögém aztán amikor belesétáltam, elém jött, mintha jelezni akarná, hogy ez nem gyaloglóverseny. Amikor pedig megelőzött egy futó, a pökhendi kutya elment vele. Oké, menj, bánom is én, fusd csak a magad versenyét.

Mire a következő pontra értem, a személyzet a kutyát itatta, aki végül ismét hozzám szegődött, mert az olasz srác nem várta be. Ugye! Hálátlan dög.

Hűvös lett. A kísérőim is fáradtak. Bogi nagyokat ásított és minden ponton öltöztetni akart. András pedig Gabi S-es méretű kardigánjában mászkált. Most épp egyikünk sem élvezi.

Az éjszakában többet futottam, mint bármelyik eddigi Spartathlonomon. Eldugott rekeszekben új erőt találtam és meg tudtam futni azokat a szakaszokat, ahol korábban csak vonszoltam magam. De a lendület pirkadatkor kipukkant. Ahogy világosodni kezdett összekavarodtam és elfelejtettem az egyes számú szabályt, hogy mindig a következő frissítő a cél, nem pedig Spárta.

Huszonnégy órája futottam és beugrott, hogy mindjárt elkezd melegedni. Pár óra múlva ismét 30 fok lesz és még 10 óra van hátra, ennek zöme a cuppogós, hőséget sugárzó aszfalton. A sokktól pedig egyszerűen leállt a lábam. Meleg volt éjjel, végig rövidben mentem és így is folyt rólam a víz.



Tapadj rá Veress Bélára. Ezt mondja Gabi. Tapadj rá. Végre kézzelfogható bizonyítékom van arra, hogy meg akar ölni. De rajtam ne múljon. 33 órával fog kezdődni ez a futás, ha ezt elbírom. Lejövünk Tegeából (195 km) és rákanyarodunk az országútra. A kaptatót megtolom, mint éjjel a szerpentint. Darálom az utat, de már csak finomabban. Fogy a kraft.

Lassulok. Béla meglép. Rám tör ismét az álmosság. Az lehetetlen! Fél 10-kor senki sem álmos! Lecsukódik a szemem. Nem! Itt nem! Itt meghalok. Kamionok zúznak el mellettem. Megint lecsukódik, alva lépegetek. A pontig el kell jutnom! Élve, ha már választhatok. Kávét kérek. Csak instant van. Oké. Hány kanállal? Az összessel! Szétégetem a szám. A rohadt életbe, hogy ugyanezt csináltam itt legutóbb.

Összekapom magam és nem is fogy az időm a szintidőhöz képest. Az emlékműhöz közeledve pedig feléledek. Futok! Kilométereket. Sima ügy ez. Jobb kanyar és kaja. Ú, tonhalkrém! Jessz!! Bespájzolok és megyek. Visszatért az erőm. Go, go, go! Gabi, Bogi és András már rutinos. Üres kulacs ki, jeges kulacs be. Gélek, GU ital a kezembe, aztán go!

Az utolsó emelkedőn megint kimegy a lábamból az erő. No problem, volt már ilyen, pár perc gyaloglás és minden oké lesz.



Jézusom, hova megyünk? Bal kanyar le a főútról. Én még sosem jártam itt.  De hát ott a 15 sárga nyíl. Mi történik? Közben Erika előz. Rosszul vagyok és körülöttem minden ismeretlen. Ég a testem. Sokkal melegebb van, mint tegnap. Nem tudok futni. Csont száraz mindenem, nem izzadok. De az lehetetlen. Eszem a sót mintha ingyen adnák. De a sós víz csak lötyög a hasamban. Próbálok pár lépést futni a lejtőn, de a térdem összecsuklik és éget az aszfalt. Szó szerint perzseli a bőröm.

Don’t panic! Időd mint a tenger, de hűtés nélkül elpusztulsz. A 33-mal kezdődő idő elveszett, de a 35 órán belüli idő még a zsákban. Csak haladni kell.

A kulacsom tele jeges vízzel. Abból spriccelgetek magamra néhány percenként. De pár lépés után megint száraz vagyok. Kiszáradtam, már nem tudok izzadni. Így meg futni sem. De haladok. Tovább! Tovább! Nem kell futni, de nem állhatsz meg. Belemérek. 11 perces kilométert megyek. Nem számít! Haladok.

Jön a benzinkút (236 km). Andrásból kiszalad, hogy ez már feltűnően sokáig tartott. Nem akarom a csapatomat hergelni, inkább nem részletezem. Pont nem hiányzik, hogy Gabi is pánikoljon. Inkább csak csendesen feltankolok, szétáztatom magam egy szivaccsal és megyek. Már csak 10 km! Kevesebb mint két óra. De haladni kell. Továbbra sem izzadok, de legalább hűtöm magam. Egyre több az árnyék és inkább a hosszú íven megyek, csak ne égessen a nap. Benyomok még egy gélt, mintha múlna rajta valami. 90 perc, 85, 82…  Ég a testem, de haladok. Kriszta is megelőz. Lassít kicsit, hogy lelket öntsön belém. Köszönöm. Jön Kladas (241 km), aztán az Evrotas (244 km). Andrei is beér. Megvan neki a 7.! Wow, gratula. Minden oké, minden oké! Itt vagyok! Nekem is meg van a harmadik! Most már csak fejezd be! És élvezd!



Az első spártai kanyar után újra kocogni kezdtem. Minden erkélyről, minden boltból, minden sarokról taps. Gyerekek jönnek elém bringával és felnőttek veregetik meg a vállamat. Árad a szeretet és a tisztelet. Ezért a néhány percért jöttem. Ebből a pár percből fogok erőt meríteni éveken át. Mélyen az arcomba húztam a sapkám, nyeltem a saját könnyeimet. Megcsináltam! Nem csak a 246 kilométert. De a 45 éves Balázs lenyomta a fiatalt. A 45 éves Balázs egy pillanatig sem kételkedett, míg a fiatalabb kiadások az utolsó pillanatig sem bíztak a sikerben. Most már tényleg visszatértem! És most nem engedem el.

Száz méter, ötven, huszonöt. És olyan tömeg, amit még sosem láttam itt. Gabié az első ölelés, de most nem vagyok jó társaság, tör ki belőlem minden érzelem. A szobornál George, mint mindig, mögém lép, ha esetleg megbillennék azon a néhány lépcsőfokon, de most nincs szükségem rá! A szoborra hajtom a fejem és becsukom a szemem. Csak néhány pillanatra. Megszűnik minden hang és végig pörgetem ezt a nagy utazást. A plakett és a koszorú csak díszlet. A szoborral töltött pillanat, a tömegnek háttal, az igazi csoda. Amikor senki sem nézi az arcod és fürkészi a vonásaid. Amikor csak te vagy, amikor ünnepelhetsz és nem számít senki más. Amikor nem kell kezet fognod meg mosolyognod a fotónak.


Voutianoi (236 km) után, az izzó aszfalton komponáltam ennek a beszámolónak a végét. Ez a verseny 2005 óta az életem központi része. Ez az életem harmada. Még díványon ülős években is a Spartathlon érmem simogattam, ha gödörben éreztem magam. Ezzel a teljesítéssel pedig véget ért egy ciklus. Az évtizedes tervet teljesítettem és most ideje lezárnom, elengednem ezt a fejezetet. És hogy máshogy lehet búcsúzni egy királytól, mint egy győzelemmel?

Azonban nem volt erőm aznap este elővenni a számítógépet és leírni ezt a befejezést. Mire pedig begépeltem, már nem volt őszinte.

Ahogy Eiolf Eivindsen mondta kicsit értetlenkedve a vasárnapi reggeli „soha többémre”: Ha nem lenne kegyetlenül nehéz, akkor nem is a Spartathlon lenne. És akkor talán értelme sem lenne.

A Spartathlontól nem tudok szabadulni. Ez egy örök szerelem. Az a szerelem, akihez néha hozzávágnád a tányérokat, de mégis haragszol rá, ha nem ír rád cseten. A szerelem, akire mérges vagy mert eltol a falig, de valójában csak a legjobbat hozza ki belőled.

Isten veled Leónidasz, félek még találkozunk.