Spartathlon – Korányi Balázs

Posted on október 4, 2019 Updated on október 4, 2019

Spartathlon 2019 – 246 kilométer Görögországon át

I.

Létezhet első szerelem másodszor? Van olyan, hogy egy mágikus erő másodszor is ugyanúgy felemel, felkavar és elgyötör? Lehet minden, ami ismerős egyszerre ismeretlen?

Spárta felé futva ismerős volt minden hang, minden illat, minden pillantás. Mégis, mintha sosem jártam volna itt. Egyszerre voltam otthon és egy új, tiltott helyen. Ismertem minden kanyart és közben azt éreztem, hogy eltévedtem.

A szerelmet nehéz megmagyarázni. Az csak van. És minden ráaggatott jelző gyengíti, hisz az csak egy kiragadott pillanata egy csodának, amitől sérül az egész. Nekem ez a szerelem az autogrammért sorban álló és hajnalig szurkoló gyerekek, a hegyoldalban imbolygó lámpafények, a pici falvak főterei, és a templom előtt tapsoló pópa. A türkizkék tenger, a szőlőskertekből áradó friss must illata, a hajnali kávék, a régi és új barátok, az eukaliptusz fák és az ókori görög világ felbukkanó nyomai. A hétköznapi emberek alázatossága, az áradó szeretet, és a hozzánk csapódó kóbor kutyák, akiket a frissítőkön ugyanúgy itatnak. A végtelen mélypontok, amikből mindig van felállás és a fizikai határok, amik nem is azok. És a soha többék, amikből harmadnapra mégis új tervek születnek.

Ez az a szerelem, amit elveszítettem. Szakítottunk de nem tudom megmondani, hogy miért. Túl intenzív volt és kiszívta minden erőmet. De külön sem volt jó. Bennem hagyott egy ürességet.

Tizenegy éve jártam Spártában legutóbb. Mint most, végig csoszogtam a fellobogózott spártai főutcán, megérintettem a szobrot és megfogadtam, mint mindig, hogy soha többé nem futok, holnapig.

A holnapból aztán valahogy holnapután, majd jövő hét meg jövőre lett. Leültem a képzeletbeli díványra a Spartathlon éremmel és ott ragadtam. Megtörtént a lehetetlen: elromlott a futóakarókám. Évekig ültem, a díványpárnák közé süppedve, kólával és ropival a kézben, várva a csodát. Jöttek-mentek a majd nulla kilométeres évek, s közben azzal nyugtattam magam, hogy bármikor visszatérhetek, tényleg nem nagy ügy, elvégre a Fekete Lovag mindig győz! S ahogy ültem, Spárta, a futás, maga a sport, távoli emlékké zsugorodott.

Erről a díványról indult az idei Spartathlon, ami nekem csak részben szólt a futásról és részben arról, hogy soha nem érdemes holnapig várni, mert a bal- meg jobbsorsunk a saját kezünkben van. Senki nem állít fel a díványról és senki sem álmodik helyettünk. Álmok nélkül pedig csak droidok vagyunk.

 

II.

Egy másik legendás ultra verseny mottója volt anno, hogy a „Barkley megeszi a kicsinyeit.” A Spartathlon nem ennyire nagyvonalú. A Spartathlon megrág, aztán újból és újból visszaköp az aszfaltra, hogy felkapard magad és tovább menj. Elhiteti veled, hogy van még egy esélyed, csak merj felállni.

Ameddig felállsz, nincs vége. Ezt mantráztam akkor is, amikor egy bokorba gabalyodva riadtam fel a sötét éjszakában. Hajnali fél kettő múlt, Kaparelli felé lépkedtem az emelkedőn és azt hiszem elaludtam. Egy ideje nagyokat pislogtam már és éreztem, hogy csukódik a szemem, de a lábam úgy tűnik ment tovább. Talán csak pillanatokig tartott az egész, de a szúrós kórók közé fúródva bevillant, hogy a Spartathlonon sosem lehetsz biztos a dolgodban.

Ez az apró baleset egyben a nap egyik csúcspontja is volt; gödör és egyben annak az ellenpontja. Mert az éjszakában a Spartathlon a legszebb arcát is mutatja. A tejút fénye alatt, a néma csöndben enyém volt az éjszaka és a hegyoldal. Rég nem láttam senkit és a magány feltüzelt, tovább űzött. Csak állj fel! Marchons, marchons!

Közel egy napja voltunk úton, de ennek a versenynek a rossz szokása, hogy nagyon lassan kezdődik. Kilencven, talán száz kilométert is futni kell mire bizton mondhatod, hogy igen, ez már tényleg az. A gödrök és feltámadások csak tesztelik, hogy megírtad-e a leckét és kvalifikálnak a folytatásra. Hermész pánikok sorát hozza rád, ellenőrzi, hogy tudod-e a dolgod, és hogy leleplezze az imposztort.

De én készültem, tanár úr, ezúttal igazán készültem!

A rajtban nem álltam be az ókori falhoz meditálni mint 11 éve, nem harapdáltam az ujjaim, nem görcsölt a gyomrom. Nem volt miért bizonytalankodnom. Ami munkát elterveztem, maradéktalanul végig csináltam. Bennem volt mindaz, ami ahhoz szükséges, hogy ne kételkedjek. Sétálgattam, Andrássy Bogival, az egyik kísérőmmel szelfiztem, néztem az órát és türelmetlenkedve vártam, hogy végre menjünk. Nem volt már dolgom, azt rég elvégeztem. Ezt a rajtot is ezerszer lepörgettem már a fejemben. Ez a nap nem a szerencséről szól majd.

A Spartathlon szerintem csak kisebb részben szól a futásról és inkább egy meditációs gyakorlat. Ehhez a meditációhoz viszont szükséges egy bizonyos fokú önbizalom, amit mindenki máshonnan merít. Nem mondanám, hogy az edzés lényegtelen, de talán mellékes. Lehet évi 1000 kilométerből is felkészülni és lehet 6000-ből betlizni. Szerintem pont annyit kell edzeni, hogy a futás mellékes tevékenységgé szoruljon vissza és ne akadályozza a meditációt. Átfázott, riadt kis nyusziként fogunk eleget kételkedni az éjszakában, ott pont nem hiányzik, hogy még a felkészülésünkben is elveszítsük a hitet.

Annyit kértem csak Gabitól, a feleségemtől és egyik kísérőmtől, hogy ha ki akarnék szállni, emlékeztessen a 2007-es feladásomra; arra a gyötrelmes, magatehetetlen érzésre másnap reggel. Feladtam mert fájt, mert szenvedtem és nem hittem magamban. Nem mertem tovább menni. Aztán vasárnap reggel, ahogy apadt a fájdalom, egyszerűen nem értettem mi történt. Még csak a szintidő sem járt le és semmi bajom sem volt. Nem, ezt a rajtszámot le nem adom, max letépik rólam. Én többé nem lődörgök Spártában lesütött szemmel míg a többiek a szobornál szelfiznek.

 

III.

A képzeletbeli díványról 2008 óta sokszor felkeltem. Az elmúlt 11 futóévem mindegyikét úgy kezdtem, hogy a következő Spartathlonon már tényleg ott leszek. De talán nem vágytam rá eléggé. Persze vágytam a pálmasorra és a rivaldafényre. De nem a munkára meg a fájdalomra. A Spartathlon meggyötör és kicsit el is pusztít, hogy utána újra éledhess. Bennem van ez még?

A környezetemnek én vagyok a futó. De igazából csak voltam. Mennyire égő! Plakettek, érmek, rajtszámok tucatjai vannak otthon kiaggatva, és ez mind a múlt. Az Olimpiai elődöntős, akit behívnak a suliba a sportról mesélni, magának sem vallja be, hogy már rég nem az, akinek kiadja magát.

Jöttek, mentek az évek és hol itt fájt, hol ott fáj, de alapvetően sosem tettem bele azt a munkát, ami az ultrához kell. Nem voltam elég éhes. Egy két brahi maratonnal megelégedtem. Persze szerettem volna megint az a futó lenni, aki melóból hazafelé kerül egyet, hogy kijöjjön 42 kilométerre a kör. De nem akartam dolgozni érte.

Négy éve egy frankfurti kertvárosba költöztünk, erdők, szántóföldek, bringautak közé. Ha itt nem tudom összeszedni magam, gondoltam, akkor sehol. És tényleg, ez volt az a most vagy soha pillanat, ahonnan az idei Spartathlon elindult.

Elkezdtem, aztán persze megint leálltam. Újra kezdtem és kicsit tovább jutottam. Haladtam és minden két lépésre csak egyet léptem vissza. Összehoztam egy jó százast, aztán megint leültem. Így csiki-csukiztam éveken át. Az egész olyan mechanikus, lélekmentes volt. A célom, a Spartathlon, túl messzi volt. És nem tudtam köztes célokat meghatározni mert a fő célhoz mérve, minden köztes állomás méltatlannak tűnt. (Nem kizárt, hogy én vagyok saját magam legnagyobb ellensége.)

Végül tavaly ősszel kattantam be. Hogy pontosan mikor, nem tudnám megmondani, mert észrevétlenül történt. Elfogytak a kifogások és elindultam futni, aztán megint és megint. Futottam hajnalban vagy késő este, futottam esőben és fagyban. Ha fájt a lábam, bringáztam, néha pirkadat előtt és néha nyakig sárosan értem be az irodába.

Ketten inspiráltak, valójában önhibájukon kívül.

Szekeres Feri bá már akkor Olimpián futott amikor én még pelenkát hordtam. És azóta is fut. De a térde már nem bírja és Ő sem lesz már fiatalabb, úgyhogy egyre rövidebb távokon megy. Azt mondta, hogy amikor már azt sem bírja, akkor is ott a bringa.

Az idő végtelen. De a mi időnk nem az. Vajon én jól használom ki?

A másik inspiráció Mark, egykori csapattársam az egyetemi atléta évekből. Mark nem volt a leggyorsabb 800-as, de sosem szállt ki és alig lassult. Mára pedig a korosztályában a világ (egyik) legjobb futója. De ami fontosabb, minden pillanatát élvezi.

És ez a közös ebben a két példaképben: szerelmesek a futásba.

Nekem a futás volt az első szerelmem és az első szerelem igazából sosem múlik el.

Januárban leültem hát Gizion főnéni Gabival, elővettünk egy lepedőnyi papírt és leírtuk, hogy mi is kell a sikeres Spartathlonhoz. Végig terveztük az évet, beleírva minden nagyobb állomást, a felkészülés szakaszait, a megmérettetéseket, a kiegészítőket. A lapot pedig kiraktam magam elé az irodában, hogy nap mint nap szembesüljek a saját vállalásommal.

 

IV.

A rajtot leszámítva, a Spartathlon eleje nem a szépségről híres. Belvárosi kátyúk, dudáló autók, aztán autópálya, benne sunyi lejtők és emelkedők. Ez nem a Spartathlon. Ezt a kötelező rossz. Ez egy objektív körülmény, ami nem változtatható és a morgás csak viszi az energiád. Túl sok versenyző bukik el azon, hogy felesleges zsörtölődésre pazarolja az érzelmi energiáját: a Gabi-féle mentális száz forintot. Mert túl puha volt a szállodai ágy, mert száraz volt a repülőn a levegő, mert nem úgy adták a kezébe a kulacsot, mert a frissítőn tömeg van és kerülgetni kell az autókat, vagy mert szörnyű a levegő az elefsinai finomítónál. Látta már bárki is Lőw Andrást idegeskedni?

A finomító amúgy tényleg rettenetes, de ez is egy pozitív kompromisszum. Az Elefsfinában szurkoló, mindenkivel lepacsizó gyerekek messze ellensúlyozzák ezt a gyötrelmes szakaszt. Ahogy egy mellettem futó dán fiú mondta: ennél jobb adrenalin bomba nincs is.

A tökéletesen felépített, tudományosan körbebástyázott Spartathlon tervem pont az első maraton végéig működött. Ott követtem el azt a (majdnem) végzetes hibát, aminek a terhét Spártáig cipeltem.

Hetek munkájával összeállítottam és teszteltem egy frissítési tervet, végig számolva kalóriákat, fehérjét, szénhidrátot és sót. Látszólag minden tökéletesen működött. Egyetlen gyenge pont volt: a saját koherenciám. A terv ugyanis arra épült, hogy ennem kell, időre, akár tetszik, akár nem, ráadásul mindent. Csak fogok-e emlékezni? Kis csomagokat csináltam és 22 pontra küldtem őket. A koncepció az volt, hogy a következő csomagig mindennek el kell fogynia.

A kaján túl ott voltak még a bogyóim, a táplálékkiegészítők, leginkább sófélék. De volt aminosav is, konkrétabban a BCAA. A gyenge pontom a lábemelő izmom és hosszú, monoton futásnál ez az első pont ami fárad, amitől rövidül a lépéshossz. Egy fél BCAA viszont látszólag megoldja ezt a gondot, vagy legalábbis kitolja ezt az izommerevséget. Ez szép és jó, csak rágugliztam a BCAA hatékonyságára és találtam egy orvosi szakcikket, ami szerint semmiféle kimutatható előnye nincs. (Hülye gyerek majd megtanulja, hogy nem kell mindennek utána olvasni.) Azóta csak placebonak hívom a BCAA-t, de a hitem megrendíthetetlen.

A bogyóimat – só, BCAA, kalcium, magnézium – kis csomagokra osztottam és kb 40 kilométerenként töltöttem újra. Itt is pont annyi ment a csomagba, aminek a következőig el kellett fogynia. És itt jött a krach. Kapkodtam Megarában (42 km) és nem tettem el a bogyókat. Kulacsot cseréltem, felkaptam a cuccaimat aztán go, go, go!

Gabi hónapokon át sulykolta belém, hogy a ponton való röfögésnek nagy ára van, mert csak mennek a percek a semmiért. Én pedig jó diák akartam lenni. Eleve úgy értem be Megarába, hogy minden oké, csak repülök tovább. Pedig bőven időterven belül voltam. Feleslegesen kapkodtam és ennek egy totál pánik volt az ára.

Tizenegy múlt, meleg volt, ömlött rólam a víz. Só nélkül végem. Ez az, ami nem történhet meg! Ez nem egy objektív körülmény, amit el kell viselni, ez hiba, amit a Spartathlon nem bocsát meg. Kiment az erő a lábamból, nem kaptam levegőt. Mint az Airplane című filmben, felvillant az „OKAY PANIC” tabló.

Kicsit befelé fordulok meditálni. A BCAA csak placebo, de só nélkül a 32 fokban nem jutok messzire. És a pánikrohammal sem. Miért gondoltam, hogy nem fogok hibázni? Miért nem láttam ezt előre? Elbíztam magam.

Közben egy angol lány vánszorog a pályán. Öklendezik. Ahogy megelőzöm, hallom hogyan szenved. Végül kihány mindent. Megkérdem segíthetek-e, de meg sem áll, szinte beért mire hátra tudok nézni. Neki ez objektív körülmény. Semmi pánik. Csak megy tovább, újból fut és visszaelőz.

Nem, nem, olyan nincs, hogy egy sugárban hányó futó fejben erősebb nálam! Mit gondoltam, hogy csak egy Szigetkörre jöttem kocogni?

Rendben, sót tudok lejmolni, az aminosav meg amúgy is csak pótcselekvés. Csak a fókuszt tartsd meg! Tekintet le, előre néz, fut, gyalogol, halad, nem beszél. Innentől felkapok minden sósat, amit csak látok, ha kell a ropis zacskó alját is kinyalom. És visszafogom a tempót. Emelkedőkön nem futok, de a pontokon nem rohanok, mert többet nem hibázhatok.

 

V.

A rajt előtt a mellényembe csúsztattam egy cetlit pár emlékeztetővel a későbbi, fáradt Balázsnak:

Ez az aranykor – 45 az új 30

Az érem az örök, a fájdalom elmúlik!

Input = output. Benned van a munka

Te irányítod a sorsod

Nem vagy egyedül, a barátaid egész éjjel a jeladód pöttyét nézik

 

VI.

Lőw András késztetett arra, hogy csináljak egy őszinte összehasonlítást a 11 évvel korábbi önmagammal. Reális ez a Spartathlon? Vagy csak álmokat kergetek?

A pozitívumok: többet futottam idén, mint eddig bármikor. A versenyig behúztam majdnem 3000 kilométert és a terhelés fokozatosan nőtt. Nem voltak nullás hetek meg nagy kilengések, mint korábban, hanem folyamatosan edzettem, heti ötöt, de inkább hatot. Ez még akkor is lényeges, ha elfogadjuk azt az elméletet, hogy ez a verseny egy meditációs gyakorlat. Nekem ez kellett az önbizalomhoz, hogy a 45 éves Balázs erősebb legyen a 34 évesnél.

A frissítésem sokkal profibb lett. Egy tucat dolgot próbáltam végig az év során és augusztusra összeállt egy olyan terv, amivel korábban nem rendelkeztem. Igazából az előző két Spartathlonon ad hoc jelleggel ettem, elsősorban arra figyelve, hogy változatos legyen, de nem volt mögötte komolyabb koncepció. Sőt, ki is nevettem a tudományosan összerakott terveket. Idén viszont egyetlen futáson sem éheztem el, amivel az öreg Balázs veri a fiatalt.

A negatívumok: van mögöttem 11 nagyjából inaktív év. És még idén is hiányoztak az edzésemből az igazán hosszú futások. Elmentem 75 kilométerig, illetve Ultrabalatonon tíz részletben 120-ig, de 12 óránál hosszabb terhelést 2008 óta nem csináltam. Ultra versenyből is csak egyet futottam idén (Balaton Szupermaraton) és azt is feladtam 3 nap után.

Végül pedig: 45 éves vagyok. Szerintem ez a legjobb kor és rég éreztem magam ilyen jól a bőrömben. Ráadásul olyan barátok vesznek körül, akik éreztetik velem, hogy ez tényleg az aranykor. Felnőttebb fejjel pedig talán jobban vigyázok a mentális 100 forintomra.  De már érezhetően nem úgy regenerálódok, mint az Olimpikon Balázs.

 

VII.

A korintoszi csatornához (77 km) már nehezebben másztam fel. De ez be van árazva, a verseny harmada már mögöttem. (Ez persze hülyeség, mert időben még a negyedénél sem vagyok, de használjuk csak a nagyobb számot!) Száradok. Már alig pisilek és az is elég sötét. Ezt itt még meg lehet fogni! Mindjárt jön Gabi és a bogyóim. És lassan jön az este is.

Lépkedtem és mantráztam: Gotta move on, gotta move on!! (Talk about, talk about
talk about movin’) De a csatornánál nézz már körül, az istenit neki, mégsem vagy egy droid! A ponton gondolkodj! Ne időzz, de vigyél mindent, ami kell. Tudd mit akarsz, mormold a listát. Több hiba nem fér bele és vissza nem jöhetsz!

Korintosznál (80 km) András jött szembe. Oké, nyilván ösztönösen az jön ki a számon, hogy „te mit keresel itt?” De a választ kérdés nélkül is tudtam és olyan volt, mintha gyomorszájon vágtak volna. Megtörtént a lehetetlen? Egy fix pont, egy örök igazság, ami többé már nem az. Zavar az erőben. Lehet amúgy, hogy András sorozata (19 célba érés zsinórban) nekem, nekünk fontosabb, mint Andrásnak. Mert valahogy a példaképeink sikereiből magunk is táplálkozunk, mert a barátaink öröme és kudarca egyben a miénk is.

Cal Ripken nem volt futó, de vagy 2600 baseball meccset játszott zsinórban. Ezt a rekordot soha senki nem fogja elvenni tőle. Aztán az 1998-as szezon végén kiült egy meccset. Hogy ne nyomassza többé ez a sorozat, hogy a saját feltételei mellett érjen véget. Ripken aztán másnap megint játszott és a világ ment tovább. András: kívánom, hogy a Spartathlonban még sokáig leld az örömed.

 

VIII.

Korintosztól féltem. Ez egy veszélyes pont. Székek, ágyak, árnyék mindenhol. És már órák óta csak arra vágyok, hogy végre itt legyek. Pedig az egész csak egy pillanat. Egy pacsi és megint kint vagy a tűző napon. Körbe se néztem. Nem kell a kísértés.

A bogyóim itt sem voltak a csomagban. Az istenit neki! De Gabi András készletéből feltankolt. Még placebot is kaptam.

Csak egy kis fejmosás kellett: Minden Oké? Teljesen! Mindened van, minden a helyén, szedd össze magad. Egy órával vagy a szintidőn belül, a lábad jó, a fogad (amit össze kell szorítani) jó. Tulajdonképp minden jó. Jön az este is és jönnek a csöndesebb utak, narancsligettel, szőlővel, a pici falvakkal. Kezdődik végre a Spartathlon!

Balra szőlőskertek és mindenhonnan árad a friss must illata. Idill. Gyerekek biciklin, kicsi falvak, csönd. Egyrészt nem vagyok jól, másrészt javulok. Sokáig tartott a megarai pánikot a helyére rakni. Sokkal jobban kiszáradtam, mint azt reméltem, de itt vagyok, kora este és alapvetően semmi bajom!

Ókori Korintoszban is András vár. Becsatlakozott Gabihoz és Bogihoz, a kísérőimhez. András szerencsétlensége az én szerencsémmé válik. Milyen lehetetlen ellentmondás.

Tzatzikit töltenek belém, feltankolnak és kidobnak. (Van még itt dolgod? Ezt akár menet közben is lehetne!) Megint túl gyors a frissítés! Nem fejeztem be. Megállok 100 méterrel odébb, amikor nem látnak. Kidobálom a szemetet, elpakolom a géleket, kezet mosok. Oké, go! Nem tudom hány tucat gélt ettem meg, de bármeddig el tudok menni műanyag kaján. Lehet, hogy engem keresnek a tudósok? Aki a műanyag szemétből biokomposztot készít.

 

IX.

Van egy ellentmondásos része is ennek a Spartathlonnak: a nevezési procedúra. Amikor legutóbb itt jártam, mindenki bejutott, aki kvalifikált. Értem, hogy ez már nem megy és ez a népszerűség átka. A pálya ezt a 400 embert is csak nehezen bírja el, vagyis, hogy pontosabb legyek, a kísérőik autóit bírja el nehezen. De a mostani kvalifikációs rendszer a gyorslábúakat favorizálja, ugyanis a gyorsak megússzák a sorsolást és automatikusan bekerülnek. De őszintén, egy 8 órás 100 kilométer a Spartathlon szempontjából nem egy releváns képesség. Egy százas után otthon vacsorázol és még az esti film is belefér. Ez hogyan fog segíteni pirkadatkor, amikor csak cikk-cakkban gyalogolsz?

Az a baj, hogy ez a kiválasztási rendszer – szerintem – kockáztatja a Spartathlon ártatlanságát. A verseny egyre népszerűbb lesz és egyre nehezebb lesz bekerülni. Automatikus kvalifikációval pedig ki lehet kerülni az egyre kilátástalanabb sorsolást. A gyorsak egyre több helyet visznek majd el és az átlag kiszorul.

A Spartathlon nem elit verseny. És a verseny mostani legendái nem a gyorslábúak. Ezt a versenyt a hétköznapi futók tették azzá, amivé lett. És jó lenne, ha a hétköznapi futóké maradhatna.

 

X.

Korintoszi Zevgolatio a verseny egyik csodája, a tapsoló pópával, a kedves főterével és az autogrammért sorakozó gyerekekkel. Autogrammért eddig csak egyszer rohantak meg, Budapesten az 1998-as Európa bajnokság után. 800 méteres országos csúcsot futottam és egy pillanatra, egy rövid pillanatra, sztár lettem. Akkor fogadtam meg, hogy ha kell hajnalig is maradok és ezt a fogadalmat itt is megtartom. Elbukom akár a szintidőt is, de ezeknél a mosolygó arcoknál sosem lesz fontosabb az óra. Ezek a gyerekek fogják ezt a versenyt tovább vinni, és ha nem értük csináljuk, akkor tényleg csak nettó önzés az egész.

És ilyen falvak várnak egész éjjel: Nemea, Malandreni, Lyrkia, Kaparelli, Nestani… Gyöngyszemek az éjszakában, amit kikerülnek a főutak és jó eséllyel nekik is a Spartathlon az év nagy napja.

 

XI.

A nemeai völgytől Erikával kerülgettük egymást hosszú órákon át. Haladtunk, már nem túl gyorsan, de továbbra is csak nőtt az előnyünk a szintidőhöz. Minden legyalogolt szakasz után újból erőre kaptam és tovább tudtam futni. Csak merevedtek a lábemelőim (placebo?).

Nemea felé (123 km) már megjelentek a pontok körül fekvő hullák, akikből egy kettő még biztos feltámad, de a többség a záróbuszon végzi. Egy átlagos évben a mezőny fele ér célba. Bogi szegény, Sydney-ből jött át és élete első ultra versenyét nézte végig. Erős kezdés 🙂

Kevés ember volt már körülöttem. Széthúzódott a mezőny, már benne voltunk az éjszakában. Malandreni előtt egy amerikai futó, Steven szólított meg. Mennyinél járunk? Umm, 136 km. Nem az nem jó, mérföldben. Ugh, oké, pillanat…. umm… a francba… 85? Oké, még tudok számolni! Akkor jól vagyok.

A távolban feltűnt közben a hegyre vezető autópálya. Nem is magas. Miért rettegünk ennyire ettől a hegytől? Szinte örültem az emelkedőnek. Elfáradtam és tudtam, hogy az emelkedőn egy lépést sem kell futni. Vagyis, hogy semmi értelme. A sok gyaloglás pedig pihenteti a futóizmokat és a túloldalon el újra lesz erőm futni. Gabi a pontokon töltögette belém a meleg levest és a meleg kávét, András pedig cserélte a kulacsokat. Lassulok, ezt éreztem, de semmi bajom és továbbra is gyorsabb vagyok a szintidőnél.

Lyrkia (148 km) után, kávéval a gyomromban, új erőre kaptam. A hegyre vezető úton végig előztem és még az ösvény sem szeppentett meg. Ez nincs rendben. Ettől rettegek egy fél éve! Lefelé ugyan nem esett jól, de megkönnyebbültem. Átértem a Tripoli medencébe, lefutottam a verseny két harmadát, és innentől csak a legritkább esetben adják fel, nem mintha kételkedtem volna.

 

XII.

Sangas (164 km) után rám tapadt egy kutya. Beállt mögém aztán amikor belesétáltam, elém jött, mintha jelezni akarná, hogy ez nem gyaloglóverseny. Amikor pedig megelőzött egy futó, a pökhendi kutya elment vele. Oké, menj, bánom is én, fusd csak a magad versenyét.

Mire a következő pontra értem, a személyzet a kutyát itatta, aki végül ismét hozzám szegődött, mert az olasz srác nem várta be. Ugye! Hálátlan dög.

Hűvös lett. A kísérőim is fáradtak. Bogi nagyokat ásított és minden ponton öltöztetni akart. András pedig Gabi S-es méretű kardigánjában mászkált. Most épp egyikünk sem élvezi.

Az éjszakában többet futottam, mint bármelyik eddigi Spartathlonomon. Eldugott rekeszekben új erőt találtam és meg tudtam futni azokat a szakaszokat, ahol korábban csak vonszoltam magam. De a lendület pirkadatkor kipukkant. Ahogy világosodni kezdett összekavarodtam és elfelejtettem az egyes számú szabályt, hogy mindig a következő frissítő a cél, nem pedig Spárta.

Huszonnégy órája futottam és beugrott, hogy mindjárt elkezd melegedni. Pár óra múlva ismét 30 fok lesz és még 10 óra van hátra, ennek zöme a cuppogós, hőséget sugárzó aszfalton. A sokktól pedig egyszerűen leállt a lábam. Meleg volt éjjel, végig rövidben mentem és így is folyt rólam a víz.

 

XIII.

Tapadj rá Veress Bélára. Ezt mondja Gabi. Tapadj rá. Végre kézzelfogható bizonyítékom van arra, hogy meg akar ölni. De rajtam ne múljon. 33 órával fog kezdődni ez a futás, ha ezt elbírom. Lejövünk Tegeából (195 km) és rákanyarodunk az országútra. A kaptatót megtolom, mint éjjel a szerpentint. Darálom az utat, de már csak finomabban. Fogy a kraft.

Lassulok. Béla meglép. Rám tör ismét az álmosság. Az lehetetlen! Fél 10-kor senki sem álmos! Lecsukódik a szemem. Nem! Itt nem! Itt meghalok. Kamionok zúznak el mellettem. Megint lecsukódik, alva lépegetek. A pontig el kell jutnom! Élve, ha már választhatok. Kávét kérek. Csak instant van. Oké. Hány kanállal? Az összessel! Szétégetem a szám. A rohadt életbe, hogy ugyanezt csináltam itt legutóbb.

Összekapom magam és nem is fogy az időm a szintidőhöz képest. Az emlékműhöz közeledve pedig feléledek. Futok! Kilométereket. Sima ügy ez. Jobb kanyar és kaja. Ú, tonhalkrém! Jessz!! Bespájzolok és megyek. Visszatért az erőm. Go, go, go! Gabi, Bogi és András már rutinos. Üres kulacs ki, jeges kulacs be. Gélek, GU ital a kezembe, aztán go!

Az utolsó emelkedőn megint kimegy a lábamból az erő. No problem, volt már ilyen, pár perc gyaloglás és minden oké lesz.

 

XIV.

Jézusom, hova megyünk? Bal kanyar le a főútról. Én még sosem jártam itt.  De hát ott a 15 sárga nyíl. Mi történik? Közben Erika előz. Rosszul vagyok és körülöttem minden ismeretlen. Ég a testem. Sokkal melegebb van, mint tegnap. Nem tudok futni. Csont száraz mindenem, nem izzadok. De az lehetetlen. Eszem a sót mintha ingyen adnák. De a sós víz csak lötyög a hasamban. Próbálok pár lépést futni a lejtőn, de a térdem összecsuklik és éget az aszfalt. Szó szerint perzseli a bőröm.

Don’t panic! Időd mint a tenger, de hűtés nélkül elpusztulsz. A 33-mal kezdődő idő elveszett, de a 35 órán belüli idő még a zsákban. Csak haladni kell.

A kulacsom tele jeges vízzel. Abból spriccelgetek magamra néhány percenként. De pár lépés után megint száraz vagyok. Kiszáradtam, már nem tudok izzadni. Így meg futni sem. De haladok. Tovább! Tovább! Nem kell futni, de nem állhatsz meg. Belemérek. 11 perces kilométert megyek. Nem számít! Haladok.

Jön a benzinkút (236 km). Andrásból kiszalad, hogy ez már feltűnően sokáig tartott. Nem akarom a csapatomat hergelni, inkább nem részletezem. Pont nem hiányzik, hogy Gabi is pánikoljon. Inkább csak csendesen feltankolok, szétáztatom magam egy szivaccsal és megyek. Már csak 10 km! Kevesebb mint két óra. De haladni kell. Továbbra sem izzadok, de legalább hűtöm magam. Egyre több az árnyék és inkább a hosszú íven megyek, csak ne égessen a nap. Benyomok még egy gélt, mintha múlna rajta valami. 90 perc, 85, 82…  Ég a testem, de haladok. Kriszta is megelőz. Lassít kicsit, hogy lelket öntsön belém. Köszönöm. Jön Kladas (241 km), aztán az Evrotas (244 km). Andrei is beér. Megvan neki a 7.! Wow, gratula. Minden oké, minden oké! Itt vagyok! Nekem is meg van a harmadik! Most már csak fejezd be! És élvezd!

 

XV.

Az első spártai kanyar után újra kocogni kezdtem. Minden erkélyről, minden boltból, minden sarokról taps. Gyerekek jönnek elém bringával és felnőttek veregetik meg a vállamat. Árad a szeretet és a tisztelet. Ezért a néhány percért jöttem. Ebből a pár percből fogok erőt meríteni éveken át. Mélyen az arcomba húztam a sapkám, nyeltem a saját könnyeimet. Megcsináltam! Nem csak a 246 kilométert. De a 45 éves Balázs lenyomta a fiatalt. A 45 éves Balázs egy pillanatig sem kételkedett, míg a fiatalabb kiadások az utolsó pillanatig sem bíztak a sikerben. Most már tényleg visszatértem! És most nem engedem el.

Száz méter, ötven, huszonöt. És olyan tömeg, amit még sosem láttam itt. Gabié az első ölelés, de most nem vagyok jó társaság, tör ki belőlem minden érzelem. A szobornál George, mint mindig, mögém lép, ha esetleg megbillennék azon a néhány lépcsőfokon, de most nincs szükségem rá! A szoborra hajtom a fejem és becsukom a szemem. Csak néhány pillanatra. Megszűnik minden hang és végig pörgetem ezt a nagy utazást. A plakett és a koszorú csak díszlet. A szoborral töltött pillanat, a tömegnek háttal, az igazi csoda. Amikor senki sem nézi az arcod és fürkészi a vonásaid. Amikor csak te vagy, amikor ünnepelhetsz és nem számít senki más. Amikor nem kell kezet fognod meg mosolyognod a fotónak.

XVI.

Voutianoi (236 km) után, az izzó aszfalton komponáltam ennek a beszámolónak a végét. Ez a verseny 2005 óta az életem központi része. Ez az életem harmada. Még díványon ülős években is a Spartathlon érmem simogattam, ha gödörben éreztem magam. Ezzel a teljesítéssel pedig véget ért egy ciklus. Az évtizedes tervet teljesítettem és most ideje lezárnom, elengednem ezt a fejezetet. És hogy máshogy lehet búcsúzni egy királytól, mint egy győzelemmel?

Azonban nem volt erőm aznap este elővenni a számítógépet és leírni ezt a befejezést. Mire pedig begépeltem, már nem volt őszinte.

Ahogy Eiolf Eivindsen mondta kicsit értetlenkedve a vasárnapi reggeli „soha többémre”: Ha nem lenne kegyetlenül nehéz, akkor nem is a Spartathlon lenne. És akkor talán értelme sem lenne.

A Spartathlontól nem tudok szabadulni. Ez egy örök szerelem. Az a szerelem, akihez néha hozzávágnád a tányérokat, de mégis haragszol rá, ha nem ír rád cseten. A szerelem, akire mérges vagy mert eltol a falig, de valójában csak a legjobbat hozza ki belőled.

Isten veled Leónidasz, félek még találkozunk.