Vértes Trail, M – Pataki-Bíró Zsolt, beszámoló
Fülledt erotika
Annak (mint pl. én), aki először jár egy modern-kori hazai terepfutó versenyen, szerintem nem juthat más az eszébe erről az eseményről. Biztos már ezer meg ezer poén született a dugókával álldogáló kedves önkéntesekről, akik a tajtékzott sporttársaikat biztatva, a verseny hevében hangosan harsogják tele az erdőt, azzal, hogy: ide dugd, de dughatod ide is.
Mifelénk a zord északon ilyen nincs. Mármint dugóka nincs. Ott elfutsz egy telepített chipolvasó mellett és kész. Ott számomra egy ismerős sincs, mindenki idegen. Ott van a rajt és a cél meg én. De itt, most, ott voltatok Ti! Gabi a rajtban, ahogy ott izgult, hogy akkor a kiírt pulzustartományt tudom-e majd a derekam miatt tartani vagy sem, meg a Gizionok, akikkel tudtam, vagy épp nem tudtam beszélni, de ha nem is tudtam, akkor is legalább láttam azokat az embereket és arcokat akiket legfeljebb Straváról vagy a Facebook-ról ismerhettem eddig.
Már reggel biztos voltam benne, hogy egy nagyon izgalmas napnak nézünk majd elébe. Az adrenalin, még jóval az ébresztő csörgése előtt, rálépett a duplázó lábgépre és valami hard core ritmust kezdett el pörgetni a dobhártyámon. Időben meg is érkeztem a sportcsarnokhoz, amihez szintén gyengéd szálak fűztek. Kezdő építész palántaként a tanuszoda szárny tervezése miatt izzadhattam. Persze akkor még a légkondi nélküli irodában nem gondoltam arra, hogy vagy 25 évvel később ismét bevillannak a részletek és emlékek. Bár lehet, hogy csak a páratartalom miatt lett annyira ismerős a hely…
Nem voltak komolyabb terveim a versennyel kapcsolatban, csak annyi, hogy végre fussak már egy versenyen is, érezzem az adrenalint és az endorfint. Egyetlen célom az volt, hogy élményt szerezzek és a kopott versenyrutinról lekapargassam a rozsdát.
Gabi 151-160 pulzust adott meg, amit én a derekamra való tekintettel 151-158-ra változtattam. (Utólag is bocsi! 
) Nem mintha ez a két ütéssel alacsonyabb pulzus bármit is számított volna, de így jobban el tudtam magammal hitetni, hogy ez így még talán menni fog.
Terv szerinti frissítés: víz (15 percenként)+ high5 (20 percenként) az első pontig, majd onnan iso a víz helyett ugyanúgy 15 percenként, és gél pedig inkább érzésre, de max 30 percenként egy. Betettem egy sókapszulát (biztos ami tutira), hogy majd a féltávnál meglátom milyen lesz a helyzet és bedobom, ha úgy ítélem meg az iso+gél esetleg kevésnek bizonyul. Jól tettem! Alapból (10 fokos melegben mérve) kb. min. 1 liter folyadékot vesztek óránként, amivel nyilván egyéb anyag is távozik. Mivel itt már 45 perc után folyt a víz a sapimról, nem kockáztattam, úgyhogy az első pont után be is dobtam a tablettát. Lehet nem ez van a nagykönyvben, de voltam már szarban a nagykönyv miatt és elkezdtem írni a saját kiegészítést már elég régen.
A pulzus az elején nem a tervem szerint alakult. Szerettem volna egy lazább de tempósabb irammal (max 145 5:15-ös kilikkel) kezdeni az első emelkedőig, ami igazából nem kellett volna, hogy gondot okozzon, pláne nem az első két kilométeren. De ezt vagy az elveszett versenyrutin miatti önbizalomhiány, vagy a meleg, a pára, vagy mindezek együttesen véve meghiúsították a tervemet, és már a 2. kilin 151-es pulzusra ugrott a mutató. Az első dombon sokan elmentek mellettem, és mivel soha nem voltam nagyon gyors dombnak felfele így nem is izgattam magam ezen, meg a derekam is rohadtul fájt, úgyhogy hagytam a dolgot. Elég volt magammal küzdeni, meg tudtam, hogy ezekkel az arcokkal fogok még találkozni kicsit később. Be is fogtam kb. mindenkit az első pontig, főleg, hogy az első pont előtti köves árokban annyira jól esett lerongyolni a hegyről (aka domb), hogy be is dobtam a gyeplőt a lovak közé és csak élveztem a terepet. Ült minden lépésem, valahogy sikerült olyan ritmust elkapni, hogy a lépteim az összes kő elhelyezkedésével szinkronba kerültek. Mondjuk szerencse, hogy ez a szimbiózis köztem meg a talaj között a Hold a Mars és Jupiter együttállása miatt nem tudott megtörni, mert 4:20 tempóval azért lehetett volna egy szép méretes krátert ütni a Vértesbe…de nem így lett.
A ponton nem sokat vacakoltam kb. 20 mp-be került a iso töltése. Indultam is vissza. Innen volt egy kis mélypont is. Megint dombnak fel, megint a derekam, megint ugyanaz a lemez. Akiket befogtam azok megint elmentek. Meg még két-három új arc is lehagyott, de tapostam tovább. A derékfájás 10. km-re elmúlt, vagyis már másra koncentrált az agyam. Iszonyat meleg lett, mint már írtam folyt a sapkámból a víz. Mivel a meleget nehezen bírom, ugyanis az edzéseim úgy 90%-a -20 és +15 fok között zajlik, így ez az idő nagyon sokat kivett belőlem. Nem is nagyon maradt meg a 10 és 15 kili közötti rész, csak arra emlékszem, hogy Balázs tartotta a dugókát én meg már messziről ordítottam Neki, hogy “Fordulj meg!”. Itt se töltöttem sok időt, szereztem iso-t és léptem is.
Az utolsó 5 kili nettó szenvedés lett, főleg a faluba beérve az utolsó 1500 métert mintha a pokolból húzták volna elő. A minimum 50 fokos aszfalt ontotta magából a hőséget, a szél forró levegőt hozott. Már csak attól 150 felett volt a pulzusom, hogy levegőt vettem. Bele is kellett sétálnom. Többször is. Mázli, hogy a cél előtt kb. 800 méterrel egy helyi gazda locsolta a mezőnyt így, a célt futva és nem hordágyon értem el. Pacsi a bácsinak innen is!
Holott a verseny egyáltalán nem mondható technikásnak, a párás körülmény mindenképp megnehezítette mindenki dolgát. Bámulatos és tiszteletre méltó azoknak a teljesítménye akiknek sikerült a 2 óra alatti tempó és bár jól tudom, hogy ennél az elért időnél mindenképp többre vagyok képes, mégis azt gondolom, hogy ma, ott, azt hoztam amire az erőmből csak futotta. Fejből kellett ezt mindvégig megoldani – már a rajttól kezdve- mert a lábamban és a pulzusban is tudtam volna még hova nyúlni, de a derékfájdalmat csak fejben lehetett kezelni. Azt gondolom, a magamnak adott leckét meg tudtam oldani és óriási élmény volt, hogy már ismert arcok fogadtak a célban. Külön köszönet illeti meg Őket!
Fotó: Terepfutas.hu
baratrunning.com 