Month: október 2021
Vadlán Ultra Terep – Belus Fruzsi beszámoló
Egész héten érzem már, hogy fel vagyok húzva, most már igazán mennék, de még mindig várni kell. Érzelmi hullámvasúton ülök, magamba fordulok, nézem, hogy mi van ott belül, keresem a lelki kapaszkodókat, össze kell szednem a hétvégére a mentális 100 forintomat, és ha egyszer megvan, minden fillérjére vigyázni fogok szombatig, esküszöm. Az egész éves gondosan megkomponált, módszeresen végrehajtott és odafigyelt felkészülésnek meg kell lennie az eredményének. Van bennünk az a kényszer ugyanis, ha már egyszer beletettük a munkát, vért izzadtunk vele, le is szeretnénk aratni a gyümölcsét. Optimális esetben természetesen ez így van, de egy ultratávú verseny alatt bármi megtörténhet, így meglehetősen képlékeny, hogy mi sül ki belőle a végén. Az idei futóévem eddig csodálatos, élményekkel teli, eredményekben is kiegyensúlyozott, de a célversenyem előtti véghajrában valahogy elfáradtam mentálisan. A jól sikerült Suhanj!6 után 10 centivel lebegtem a föld fölött, mégis egy hónap múlva annyira megborultam, hogy egy edzés alkalmával azon tanakodtam, hogy abbahagyom az ultrafutást. Mégis mennyire öncélú már ez az egész futkosás?! Elmegyek heti négyszer 8 km-t csak a fun kedvéért, aztán ennyi. Élek, mint minden normális ember, talán megtanulok zongorázni. Persze hazaérvén, miután megosztottam aggályaimat Mirkóval azzal kapcsolatban, hogy tizeniksz év után talán mégsem való ez nekem, kiröhögött, aztán teljes határozottsággal állította, hogy a kezemben a Vadlán Ultra Terep-en frissen kiérdemelt befutósziklával mindezt máshogy gondolom majd.
Magamba nézek és végigpörgetem, mi mindent tettem idén ezért. Hányszor mentem edzeni akkor is, amikor nem volt kedvem, hányszor keltem hajnalban, hogy futócipőt húzzak, amikor a családom még aludt? Percre kiszámolt, feszes menetrend szerint élni, hogy mindez beleférjen. Egyszerűen nem lehet, hogy pont most fogyjak el fejben, pláne hogy érzem, hogy még sosem voltam ennyire jó formában, az elmém pedig épp cserbenhagyni készül. Egész héten módszeres mentális összekanalazás zajlik, kívülről mintha semmi nem történne, de az agyam folyton csak kattog, pozitív képekkel halmozom el magam.
Idén is, csak úgy, mint tavaly, a szüleim elvállalták a frissítésemet, és mivel már elég rutinosak ebben a műfajban, elegendő volt egy rövid taktikai megbeszélést tartanunk, hogy mire kell majd odafigyelniük az egyes pontokon. A frissítésem gerincét idén az izó/kóla mellett zömében a szilárdabb élelmiszer adta. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy míg egy 50 km-es versenyt simán letolok gélekkel, egy egész napos futáshoz szükségem van rendes kajára is. A Hammer Heed/kóla mellett lecsúszott egy bekevert GU por, a 108 km és 3300 m szintkülönbség legyűréséhez ettem ezen felül 5 Squeezy/Hammer gélt, 1 Squeezy szeletet, 1 banánt, 1 sornyi csokit, kevés gumicukrot, egy szelet almát, pár kanál rizst, kevés chipset és elég sok szétfőzött, megsózott Rigatoni tészát. A pontokról csak néhány gerezd citromot vettem el a verseny második felében, ekkor már szükségem volt valami savanyúra is. Egyébként annyi élelmiszer volt nálunk, hogy még öt másik ember bérfrissítését is bevállalhattuk volna, na de minden eshetőségre fel kellett készülni. Idén a szemetemet Anyuék gyűjtötték, hogy kaphassak egy viszonylag pontos képet arról, hogy mit fogyasztok egy ilyen egész napos futás alkalmával.
A rajtba épp csak beestünk, amit cseppet sem bántam, mivel nem igazán rajongok a célversenyek előtti téblábolásért, ilyenkor inkább csak futnék már, meglehetősen antiszoccá válok. Eszterrel és Orsival egy-egy gyors ölelés, hajrázunk egyet a tesómmal egymásnak, ő is, csak úgy, mint tavaly, a hosszú távot választotta, a rajt előtt épen olyan magába forduló, mint én. Amint elkezdek futni, egy csapásra szerte foszlik a nyomasztó érzés, örülök, hogy végre útra kelek és megilletődve várom, hogy mit tartogat számomra ez a nap. A tervem az, hogy nem megyek az előírt pulzus tartomány fölé, illetve bármit is kapok ettől a versenytől, azt hálásan és emelt fővel elfogadom, legyen az jó vagy netán rossz. Fontos, hogy mindenre kontextusba helyezve nézzünk, ahhoz hogy átéljünk egyfajta emelkedett lelkiállapotot, előtte tudni kell mélyre ásni. Alázattal telve futom az első pár kilométert, a fejlámpáink világítanak a sötétben és viszonylag hamar mellém ér Szűcs Fatima. Megörülünk egymásnak, rég találkoztunk személyesen, hasonló beállítódású terepfutók lévén, aránylag gyorsan komoly témákat kezdünk el boncolgatni, közben már pirkad az ég alja, megkapó a pillanat. És noha legalább a verseny elején nem igazán terveztem beszélgetni (ki tudja milyen indíttatásból), mégis Fati társaságában ezt nem tudom megállni, kényelmesen, de jó tempóval haladunk Rezi felé. A vár felé vezető úton aztán elengedem, ő az ötvenes távon indult, illik is és bír is jobb tempót menni, mint én, mosolyogva nézem, ahogy elhalad.
Teljes beszámoló Fru blogján >>>
Gizionok a Vadlánon – 2021
108 km
Lányok: Elek-Belus Fruzsina, 12:50:28, 2. hely
Fiúk: Belus Tamás, 10:25:05, 2. hely
50 km
Lányok: Gerlai Orsolya, 5:50:27, 6. hely
Fiúk: Palásti Péter, 5:32:36, 15. hely
Az 50 kilisek mindketten elsőbálozó ultrások voltak.
Gratulálok mindenkinek!
#gizionpower
BikeJamFest – Göndöcs Eszter beszámoló
Hát, minden verseny előjátékkal kezdődik…. Esetemben versenyfutás az idővel sérülés vagy betegség miatt.
Gabival beszélgettünk, hogy még őszre kellene nekem egy montis megmérettetés. Nagyjából 3 ötlet körvonalazódott, az egyik a Vérkör ismétlése lett volna, kiküszöbölve a tavaszi teljesítés alatti hibákat, a másik a Balaton-kerülés 1 napon belül, a harmadik pedig egy általam rajzolt track terepen, amihez tudok kötődni valamiért. Először én a távolságot akartam kimaxolni, így a Balaton kerülésben gondolkodtam, de aztán beugrott az unalmas déli part, nulla terep, kell ez nekem?! Hamar elvetettem. Vérkör több sebből vérzett, vadászat/szarvasbőgés miatt nem lehet indulni, azt csak párban lehet teljesíteni, ráadásul a sok kidőlt fa miatti rémálmaim még nem múltak el 
. Így maradt a 3. opció és ekkor jött szembe a GravelJam/BikeJamFest, mivel a Balaton Bike Derby-n látogatóként lent voltam, így tudtam, hogy ők jó kis útvonalat fognak összerakni, ami nemcsak gravel bicajjal, hanem montival is élmény lesz.
Pilis-Budai hegységben lett 75 km erdei-hegyi táv 1400 m szinttel, amit sikerült 5 óra körüli idővel megcsinálni. Szimpla boldogság volt. Valójában itt véget is érhetne a beszámoló, az előző mondat mindent kifejezett, de jöjjenek a tények.
Versenyt megelőző héten két közeli szakaszát is meg akartam nézni a track-nek, hogy tudjam mire számíthatok. Telkinél a hegyen, ahogy vittem át a bicajt a vadvédelmi kerítés kapuján, rácsapodótt a kapu az achillesemre, ömlött a vér, remegett a lábam, nem tudtam ráállni, de felülni sem a bicajra, na, kész, gondoltam, ennyit az egy hét múlva esedékes versenyről. Aztán persze túl lett a szervezet a sokkon, maradt a mély seb, a bedagadás, később lilulás, de bicajon egész jól működött a lábam. Erre hétfőn már jött a fülfájás, torokfájás, fejfájás, kedd reggel irány az orvos, covid teszt negativ, szerinte vírus, nem ad gyógyszert, 1 hét pihi. Az lett, hogy akkor nyújtás minden nap, pihenés és mantrázás, hogy szombatra jól leszek. Csütörtök estére fellélegeztem, menni fog ez a szombat, nincs más lehetőség. Szombat reggel már a szokásos izgulás, ilyen táv nem fog menni nekem, tuti defektem lesz, amivel elszáll az időm, nem érek be, mi van ha gyenge mégis még a szervezetem, nem fogom bírni az emelkedőket, ezernyi kérdés és kétely, de aztán a szokásos hangulatom a rajtban, az a vihar előtti csend.
Aztán amikor elrajtoltunk, akkor már csak az érdekelt, hogy totál kiélvezve a legjobbat hozzam ki belőle. Nálam itt két dologból állt össze a verseny, az egyik, hogy a Vérkör miatt akartam egy gyorsat menni ilyen távon, minimális megállásokkal. A másik, hogy maga a verseny eredménye viszont két szegmensen alapult, azon a két emelkedőn lévő szegmensen kellett a leggyorsabbnak lenni, az alapján állították fel a helyezést a szervezők. Emiatt volt bennem félelem, hisz én mászásban se futáskor, se montin nem vagyok túl erős.
Maga az útvonal változatos volt, nem túl erősen hullámzó, egész jó sebességeket el lehetett érni, a lejtőket iszonyat élveztem, végre bíztam a bicajomban, magamban, nagyon jól ment át mindenen, stabilan fogtam, az emelkedőket próbáltam nem kimaxolni, hogy ne fáradjon el az izmom, tartogattam az energiát arra a két szegmensre, amin a hivatalos eredmény múlt.
Jól taktikáztam, az első szegmens hosszú volt, 2.91 km egész combos emelkedőn, ott néhány embert sikerült is megelőzni, lehagyni. Nagyon jól esett az érzés, hogy folyamatosan haladok felfelé.
Persze fájt itt-ott, beállt a nyakam, a sérült könyököm nem bírta a rázkódást, a térdem meg az emelkedőn a húzást. Aztán jött egy kis lazább szakasz és a második szegmens, ami rövidebb volt, de addigra már azért fáradtam rendesen, persze a folyamatosság ott is megvolt, ami örömmel töltött el, hogy talán jó eredmény lesz a szegmenseken. Innentől már csak a boldog lejtőzés maradt Nagykovácsiba, ahol a BikeJamFest célkapuja várt.
Végig jól ment, nem volt fáradtság, csak az élmény a lejtőn, az emelkedőn meg küzdés, de eltökélt voltam. Ahol csak tudtam toltam neki rendesen, élveztem és ez elég is volt, hogy életemben először egy bicajos versenyen a dobogóra állhassak, 3. helyezés két nagyon erős, gyors, tapasztalt montis lány mögött, nagyon jó érzés volt velük lenni a színpadon.
- ← Előző
- 1
- …
- 6
- 7
- 8
- Következő →
baratrunning.com 