Vadlán Ultra Terep – Belus Fruzsi beszámoló

Posted on

Egész héten érzem már, hogy fel vagyok húzva, most már igazán mennék, de még mindig várni kell. Érzelmi hullámvasúton ülök, magamba fordulok, nézem, hogy mi van ott belül, keresem a lelki kapaszkodókat, össze kell szednem a hétvégére a mentális 100 forintomat, és ha egyszer megvan, minden fillérjére vigyázni fogok szombatig, esküszöm. Az egész éves gondosan megkomponált, módszeresen végrehajtott és odafigyelt felkészülésnek meg kell lennie az eredményének. Van bennünk az a kényszer ugyanis, ha már egyszer beletettük a munkát, vért izzadtunk vele, le is szeretnénk aratni a gyümölcsét. Optimális esetben természetesen ez így van, de egy ultratávú verseny alatt bármi megtörténhet, így meglehetősen képlékeny, hogy mi sül ki belőle a végén. Az idei futóévem eddig csodálatos, élményekkel teli, eredményekben is kiegyensúlyozott, de a célversenyem előtti véghajrában valahogy elfáradtam mentálisan. A jól sikerült Suhanj!6 után 10 centivel lebegtem a föld fölött, mégis egy hónap múlva annyira megborultam, hogy egy edzés alkalmával azon tanakodtam, hogy abbahagyom az ultrafutást. Mégis mennyire öncélú már ez az egész futkosás?! Elmegyek heti négyszer 8 km-t csak a fun kedvéért, aztán ennyi. Élek, mint minden normális ember, talán megtanulok zongorázni. Persze hazaérvén, miután megosztottam aggályaimat Mirkóval azzal kapcsolatban, hogy tizeniksz év után talán mégsem való ez nekem, kiröhögött, aztán teljes határozottsággal állította, hogy a kezemben a Vadlán Ultra Terep-en frissen kiérdemelt befutósziklával mindezt máshogy gondolom majd.

Magamba nézek és végigpörgetem, mi mindent tettem idén ezért. Hányszor mentem edzeni akkor is, amikor nem volt kedvem, hányszor keltem hajnalban, hogy futócipőt húzzak, amikor a családom még aludt? Percre kiszámolt, feszes menetrend szerint élni, hogy mindez beleférjen. Egyszerűen nem lehet, hogy pont most fogyjak el fejben, pláne hogy érzem, hogy még sosem voltam ennyire jó formában, az elmém pedig épp cserbenhagyni készül. Egész héten módszeres mentális összekanalazás zajlik, kívülről mintha semmi nem történne, de az agyam folyton csak kattog, pozitív képekkel halmozom el magam.

Idén is, csak úgy, mint tavaly, a szüleim elvállalták a frissítésemet, és mivel már elég rutinosak ebben a műfajban, elegendő volt egy rövid taktikai megbeszélést tartanunk, hogy mire kell majd odafigyelniük az egyes pontokon. A frissítésem gerincét idén az izó/kóla mellett zömében a szilárdabb élelmiszer adta. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy míg egy 50 km-es versenyt simán letolok gélekkel, egy egész napos futáshoz szükségem van rendes kajára is. A Hammer Heed/kóla mellett lecsúszott egy bekevert GU por, a 108 km és 3300 m szintkülönbség legyűréséhez ettem ezen felül 5 Squeezy/Hammer gélt, 1 Squeezy szeletet, 1 banánt, 1 sornyi csokit, kevés gumicukrot, egy szelet almát, pár kanál rizst, kevés chipset és elég sok szétfőzött, megsózott Rigatoni tészát. A pontokról csak néhány gerezd citromot vettem el a verseny második felében, ekkor már szükségem volt valami savanyúra is. Egyébként annyi élelmiszer volt nálunk, hogy még öt másik ember bérfrissítését is bevállalhattuk volna, na de minden eshetőségre fel kellett készülni. Idén a szemetemet Anyuék gyűjtötték, hogy kaphassak egy viszonylag pontos képet arról, hogy mit fogyasztok egy ilyen egész napos futás alkalmával.

A rajtba épp csak beestünk, amit cseppet sem bántam, mivel nem igazán rajongok a célversenyek előtti téblábolásért, ilyenkor inkább csak futnék már, meglehetősen antiszoccá válok. Eszterrel és Orsival egy-egy gyors ölelés, hajrázunk egyet a tesómmal egymásnak, ő is, csak úgy, mint tavaly, a hosszú távot választotta, a rajt előtt épen olyan magába forduló, mint én. Amint elkezdek futni, egy csapásra szerte foszlik a nyomasztó érzés, örülök, hogy végre útra kelek és megilletődve várom, hogy mit tartogat számomra ez a nap. A tervem az, hogy nem megyek az előírt pulzus tartomány fölé, illetve bármit is kapok ettől a versenytől, azt hálásan és emelt fővel elfogadom, legyen az jó vagy netán rossz. Fontos, hogy mindenre kontextusba helyezve nézzünk, ahhoz hogy átéljünk egyfajta emelkedett lelkiállapotot, előtte tudni kell mélyre ásni. Alázattal telve futom az első pár kilométert, a fejlámpáink világítanak a sötétben és viszonylag hamar mellém ér Szűcs Fatima. Megörülünk egymásnak, rég találkoztunk személyesen, hasonló beállítódású terepfutók lévén, aránylag gyorsan komoly témákat kezdünk el boncolgatni, közben már pirkad az ég alja, megkapó a pillanat. És noha legalább a verseny elején nem igazán terveztem beszélgetni (ki tudja milyen indíttatásból), mégis Fati társaságában ezt nem tudom megállni, kényelmesen, de jó tempóval haladunk Rezi felé. A vár felé vezető úton aztán elengedem, ő az ötvenes távon indult, illik is és bír is jobb tempót menni, mint én, mosolyogva nézem, ahogy elhalad.

Teljes beszámoló Fru blogján >>>

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s