Budai Trail, M táv – Pappné Mike Tünde, beszámoló
És akkor a nagybetűs verseny. Sosem írtam még ilyen beszámolót, de most 🙂
Egyáltalán nem volt ez célverseny, de nagyon örültem, amikor felmerült, hogy legyen még valami, mert a márciusi Vértes nagyon messze van. És bár amikor megbeszéltük, hogy megyek, még azt nézegettük, hogy beleférek-e a szintidőbe, azért persze azt reméltem, hogy bőven bele fogok férni. Ahogyan az őszi és tél eleji futásaim egyre jobbak lettek, kezdtem magamban remélni, hogy nem csak a teljesítés lesz a cél, de a tavaly nyári Verőce Trailt is lepipálom, és 2:30 alatt fogok beérni. Amikor megláttalak a rajtban, akkor már tudtam, hogy nincs B terv, csak A terv van, és nyomni fogom, hogy meglegyen az álom.
Már korábban fejben felosztottam a távot: 2 x 1 óra, amit 7 km/óra alatt kell megtenni, és a maradék 3,5 km-re ott van a fél órám. Persze, ez csalóka, mert az első óra volt a legszintesebb, de próbáltam ebből nem engedni. 6,2 km lett, és gyorsan számoltam is tovább fejben, hogy mit kell a második órában elérni. Azt tudtam, hogy a 14 km nem feltétlenül reális, még nem értünk fel a Nagy-Kopaszra, és néhol csúszott is az út rendesen, de a 7 km/óra és a végén a sok lejtő is elég reményt adott. Végül ennél jobb lettem, és ezt már az utolsó 5 km-en tudtam. Amikor újra találkoztunk, biztos voltam a jó időben, sőt, már a 2:25 lett az új cél.
Imádtam a futás minden percét. Még ha felfelé gyalogolni is kellett, azt is nagyon jó tempóval, néha bele-bele futva tudtam tenni. A frissítőpontokról csak egy kis kólát kértem, időben frissítettem egy emelkedőn géllel is, és szépen ittam. Nem fáztam, sőt, volt, amikor a kesztyűt is le kellett vennem, mert nagyon melegem volt, de a szeles részeken azért jól esett a téli ruházat. Az útvonalat nem tudom megítélni, mennyire volt nehezebb, vagy éppen könnyebb a hó miatt. Néhol eléggé csúszott, de tükörjég sehol sem volt, így igyekeztem a talpam jól odacsapni a talajhoz, hogy a cipő rücskei megakadjanak a havon. A kisebb ösvényeken inkább puha porhó volt, ami nagyon jól futható.
Mindig meglepődök, hogy a terepen, főleg versenyen mennyire nem unatkozom. Nem várom a végét, nem számolom, hogy jaj, még mennyi van hátra, nem számít, hogy hány órája vagyok már ott. Élvezem, flow van, és fókusz. Most leginkább a lábam elé, figyeltem a nyomokat, és hogy előttem hol futnak, így végül 1 eséssel, egy csúszás-mentéssel meg is úsztam az egészet. Kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés volt nekem.
Messze a legjobb versenyélményem ez most, amiért nagyon hálás vagyok, ahogyan a telefonban is mondtam: “képzeld el, hogy most a nyakadba ugrok, és sírok!” Beérett a fejemben is az eddigi munka, és most már tudom, hogy ezért érdemes ezt csinálni. Köszönöm!
baratrunning.com 