3in1: Istria, SzLászló Trail, GGUT – Kucsera Marci, beszámoló
Első
2 éve pont a covid lezárások előtt 1 héttel leveleztem le a kedves ISTRIA 100 szervezőkkel, hogy bár a jelentkezési határidő lejárt – de még elfogadják az utólagos nevezésemet. El is utaltam a pénzt: hogy utána 2 évig náluk parkoljon😊
Sok minden történt velünk is ebben a 2 évben, de alapvetően jól, veszteségek nélkül jutottunk túl ezen a furcsa élethelyzeten. Lassan a versenyek is kezdtek visszatérni – így bizakodóan nyomtam meg a nevezés gombot február végén. De ezúttal nem a 100 körüli (itt 128 km) távra, hanem „csak” a 68-ra neveztem. Valahogy úgy gondoltam, hogy ezen a távon futhatok egy jót, ami még helyezésben\időben is vállalható😊. Az utolsó pillanatban történt nevezés miatt nevünk már nem került fel a minden induló nevét tartalmazó pólóra: Csanya megígérte, hogy egyszer majd lesz ilyen itthon is!
A téli felkészülés ment a maga útján, semmi extra. Majd hirtelen nyár lett – a verseny előtti hetekben kifejezetten „kérésre” a déli órákban futottam, hogy szoktassam magam a meleghez. Merthogy pont délben indult az ISTRIA 68. Hogy miért pont délben? Ki tudja.
Kornél velünk utazott, a rajt előtt egy kis bandázás, beszélgetés a sporikkal: mindenki várta, hogy versenyezzen végre! Ekkor kristályosodott ki bennem a cél: leggyorsabb magyarnak kell lenni! Aztán egyszer csak elindultunk.
Gyorsan kikecmeregtünk a városi meleg aszfaltos utakból – és elindultunk a városszéli meleg poros utakon. Kis hullámvasút, lassan széthúzódó mezőny. Az első pont előtt már voltak teljesen egyedül futós részek, ezeket nagyon szeretem.
Ezt követően értem utol Gézát, aki természetesen a 100 mérföldes távon indult. Kérdeztem, hogy van a lába a tavalyi baleset után, mire a maga szerény módján annyit mondott: még sose ért ezen a versenyen ide ilyen lassan és ilyen fáradtan. De mosolygott, jókedvű volt, mint mindig!
A pálya karakterisztikája hasonlított az otthoni dombokhoz: jól ment itt a futás. Felfelé – lefelé – és máris utolértem Danit, akivel kicsit beszélgettünk a Pireneusokról (tavaly ott futott egy keményet!), majd elhagytam Motovun előtt. Ez egy meredek domb terejére épült középkori város – mintha Toscanaban lennénk. Sok tapsoló turista – nem lehet belegyalogolni, futni kell😊
Lefelé már látom a következő pontot, ahol várnak az enyémek. Gyors frissítés, puszi, pacsi és már megyek is ki. Itt érzem meg, hogy az eddigi meleget valóban fel fogja váltani „valami” viharos időjárás. Erős befúvások, hideg levegő jelzi az időjárás változást. De még nem olyan gáz, csak kellemesebb lesz tőle a futás.
A futás nagyon jól ment, folyamatosan frissítettem: ettem a GU géleket rendületlenül 40-45 percenként.
Közben elérem azt az útvonalat, ahol régebben futottam a 110-es távon. Az első itteni versenyeimen együtt futottam Lakatos György alias Besenyő Margit alis Athos nevű Gizionos társammal😊. Ismerős alagút, kis domb: itt zakózott előttem egy qrva nagyon nagyot Francesca Canepa, hatalmas nyílt sebbel a térdén futott tovább 2016-ban. Legalább tudtam tartani vele a lépést… most itt kellett felvenni az esőkabátot, mert már folyamatosan esett – illetve vízszintesen esett az eső. Az utolsó előtti ellenőrző pontról mér nem volt vicces kimenni. De a futás nagyon jól esett és jól ment, nem szoktam én ennyi futás után így menni. Nem láttam embert magam körül, így igazi örömfutás volt!
A Buje-i pont után kezdődött a fekete leves, itt volt az a 12 km, ami miatt megérte az igazi terepcipőt felvenni… Hatalmas, 80-100 km-es széllökések, 4 fok és tű-szerűen becsapódó eső cseppek… saras lejtőkön korcsolyázás, térdig érő vizes fűben trappolás… jól futottam, de már leginkább csak azért, hogy ez az egész véget érjen. Gyorsan telefonáltam is egyet, hogy mégiscsak jöjjenek el értem a célba😊. Sajnos a vége felé beletettem egy szűk 800 m eltévedést – ez alatt 2-en megelőztek. A végén a bokáig érő sárban a szántóföld szélén futást imitálva már csak arra gondoltam: nehogy meg előzzön, aki mögöttem csúszkál😊. Nem előzött meg, így 7 óra 17 perces idővel első magyarként léptem át a célvonalat, összetett 18., korosztályos 3. Nagyszerű!!!!
Végig nagyon jó futás volt, tudtam tartani a tempót és a pulzust, nem voltak sem alatta sem utána fájdalmak sehol: igazi örömfutás az ítéletidőben!
Hazafele úton már végig a következő feladatról beszélgettünk Kornéllal: UTH. Neki a Szentendre, nekem a Szent László Trail volt a kiszemelt cél. Ide is már 2019 őszén neveztem: gondoltam lefutom a pénzem😊.
Második
Az ISTRIA utáni pár hét regenerálódás és lassú formába hozó edzésekbe robban be a covid. Pedig azt hittük (naívan): ha eddig megúsztuk, akkor már meg is fogjuk.
Andi pozitív tesztje után elkezdett fájni a fejem, majd 4 nap múlva nekem is pozitív lett a tesztem. Első délelőtt még minden OK volt, gondoltam majd sokat nyújtok, lazítok, hamar túl leszek rajta: és még profitálok is ebből a betegségből… Majd jött a 3 nap láz, izom és izület fájós, kanapén fetrengős szörnyűség… olyan gyenge voltam utána, hogy el sem tudtam képzelni ,hogy valaha futok még…
12 nap után lett egy gyenge negatív tesztem: azonnal el is mentem egy pillekönnyű 3 km futásra: betartva az utasításokat. No comment… ez ment bő 2 hétig, aztán mutatkoztak jelek arra, hogy egyszer jó lesz: már legalább lejtőn nem ment felfelé a pulzusom…
Aztán hirtelen ért véget a sz@r pulzusos időszak, egyik napról a másikra. OK, akkor már csak a gyengeség, sebesség… és Gabi megkérdezte tőlem, amit én nem mertem Tőle: „Na, akkor kezdjünk neki. UTH SztLászló ugye lesz?”. Bátortalan válasz egy hét múlva: OK, próbáljuk meg… legalább lesz egy igazi lassú hosszú edzés.
A rajt előtti délután a fagyizáskor még találkoztunk is, és mondta: nem most kell gyorsan menni – örülni kell, hogy itt lehetünk. Őszintén így gondoltam én is.
Éjfél utáni kelés, kv-k, és az álmos rajtzóna: ismét az edzői utasítás: csak nyugodtan, ne erőltesd! Bezzeg Balázs: bátran!!!! Na – akkor most mi legyen? Valahol belül én azt éreztem, hogy jó lesz ez…
Álmos, lassú kezdés, meleg, izzadás – lehet nem volt jó ötlet a vékony hosszú ujjú? Kőhegy után beáll a hőháztartásom: minden nagyon komfortos. Még a csúszkáló sár is. Bölcső hegyre fel előveszem a botot, túloldalon elrakom. Nem vagyok lusta erre: fél perc és futás közben is meg tudom csinálni: utána meg sokkal jobb, mint kézben vinni. Régen ezt másképpen csináltam, na.
Csabi elrepül mellettem – én nem erőltetem: csak ahogy jólesik. Nem akarom túltolni, félek hamar elfáradok. Sikároson olyan hideg a hajnal, mintha október lenne. Sebaj, majd a Dobogó-kői mászás felmelegít. Így is van, de előtte még a nemszeretem Királykúti domb.
Nagyon rosszul esett az ébredő hajnali madárfüttytől „csendes” erdőből kifutni az autóból tuc-tuc zenét üvöltő pontra. Ez miért jó így? sebaj, hamar vége – Speró segít egy spontán gyors frissítéssel.
Lejtőn többen megelőznek, dombokon visszaveszem a helyemet – így érünk el a Prédi aljára. Nem frissítek, minek, van minden. felfelé 2-3 srácot elhagyok, köztük egy angol fiút is. Ez melegséggel tölt el: csakúgy, mint Szasza szavai! Hihetetlen, de a Vadálló köveknél olyan erős hársfa illat van, hogy csak na! Fantasztikus reggel!
Lejtőn érem utol Csabit, kicsit húzza a lábát, de megnyugtat, semmi gáz! A ponton meglepetés Főnéni – aki azt mondja 6. vagyok Csabi után. Na! akkor gyorsan kimegyek innen – és indul az utálatos Lepence – Szentlászló szakasz… valamiért ezt ki nem állhatom, így hát ki is állok a Spartacus végén 1 percre, ezzel kicsit megzavarom Csabit: hát Te hol voltál? hangzott a kérdés? Majd bekocogunk a pontra, ahol pólót cserélek és feltöltöm a gél készletet (köszi Gabi, Zsuzsa és Balázs a segítséget). Megyek tovább – Csabi a levestől megtáltosodott, de tartom vele kb a tempót. Visegrádon már meleg van… különösen a Fellegvár felé. De hát ennek is vége van, jönnek a kedvenc buckát Paprét felé. Itt ér utol valahol Csabi – kerülgetjük, toljuk, húzzuk rendesen egymást (utólag is köszi az egészet!!!).
Papréten előz meg minket a királyi táv későbbi győztese (ott és akkor azt mondtuk egymásnak: hátbab@szott a leggyorsabb), pont, amikor sós-vajas-paradicsomos kenyeret tömtem magamba. Ez kellett ott, mert úgy éreztem, elég a GU gélből…
Ez a legjobbkor jött (köszi Zsolt!!), mert utána ment megint a futás. Különösen, hogy a Pap-réti „oda-visszán” nem jött utánunk senki, így bátran 10-12 perc előnyt prognosztizáltunk Csabival. Látótávolságba került még egy kicsit Őri Miklós – a leggyorsabb norvégiai magyar😊.
A Hétvályús forrásnál töltöttem, mert tudtam, sok van még a skanzenig. Persze nem úgy sok – de sok. 2 tüske, meleg, meredek. Nekem a Nyerges a nagyobb mumus, de most ez is jól ment.
Skanzen előtt kérdezgetem a turistákat, mikor ment el az előttem lévő. 20 perce – 1 perce: hangoznak a válaszok. Na b@zzz… Skanzen pontnál: Zsuzsát kérdezem? mikor ment el: 2 perce! Na, akkor ezt elkapom – döntöttem el, és gyorsan ki is mentem a pontról.
Kb 1 km után láttam meg Murányi Gábort. Kicsit mentem mögötte, mellette – beszélgetni próbáltam… fáradt volt. Ahogy régen Kutya haverom mondta: a másik gyengeségéből kell erőt meríteni. Megpróbáltam – bár végig a nyomomban volt (spoiler: 34 másodperc előnnyel értem be…).
Pisilni már nem álltam meg – bár már nagyon kellett. Cél előtt kis családom: befutás a gyerekekkel. Isteni érzés! összetett 5. hely! Fantasztikus!
Nem tudom hogy sikerült: nagyon jól éreztem mit kell csinálnom., Tényleg nem erőltettem, csak Paprét után, addig vigyáztam magamra, lábaimra. De ez összejött!
Köszi Gabi a segítséget, edzéseket, jó szavakat. A futó pajtikáknak a barátságos pár szavas beszélgetéseket. És a családomnak, hogy elfogadják a futásaimat, nem gátolnak ebben sem!
Harmadik
Lassan ment a regenerálódás és fejlődés, ebben persze a könyörtelenül lecsapó nyári kánikula is közrejátszott. Meg a nyaralások, ahol azért mindig nehezebb a kelés, nehezebb összerakni az útvonalat – de hát ezt szeretjük a nyárban, nem?
Lassan telt az idő is – mintha nem akart volna közeledni a július vége. Ekkor várt ugyanis egy 30 éves adósság – amit persze 30 év után másképpen kell megfizetni mint akkor volt.
1992 nyarán, július – augusztus fordulóján nagy barátommal, Dezső Jóskával bő 2 hetes alpesi csavargásunk végére akartuk feltenni a koronát. Megvolt a Triglav, a Jalovec, a Hoche Dachstein nagy fala – és már csak a Stüdlgrat mászása volt hátra terveinkből a Grossglockner csúcsával. Persze csórók voltunk, mint a templom egere – nem volt pénzünk vízre a boltból. Lehet, nem is lehetett kapni olyat akkoriban – ki tudja már. Ittuk a patakok vizét. Bő 2 hétig, amikor utolért minket a fertőzött, koszos vizek átka. Már nem emlékszem ki hányt először, ki fosott másodszor – mindegy is már. Az biztos, hogy a Stüdtlhütte éttermében megkérdezett hegyimentő \ orvos azt mondta: nagyon szarul vagytok, irány le a hegyről! És hogy még gondolkodni se kelljen: beraktak a teherfelvonóba – és leküldtek a parkolóba… csalódás volt – sajnáltuk, sajnáltam… lehet ez is oka volt az alpinizmustól való elfordulásnak? Ki tudja már…
De most 30 év után gondoltam: visszatérek! És más módon, de „revansot” veszek a hegyen! Persze úgy, hogy ne bántsam meg: tiszteletet és teljesítményt akartam mutatni Neki!
Beneveztem a Gross Glockner Ultr Trail (GGUT) királyi távjára. 110km, 6500m szint fel és 6500 szint le, este 10-es rajt. Jól hangzik! Ha ezt teljesítem: akkor úgy érzem kihúztam egy régi adósságot a listámról!
Szerda reggeli indulással, komótos, többszöri megállóval értünk el Zell am See városkájába. Felvonós pihentető kirándulás 3029 m magasra a Kitzsteinhorn csúcsára. Másnap séta Sigmund Thun szurdokba. Rajtcsomag felvétel, délutáni pihenés imitálása… előtte felszerelés összerakása. Nyugalommal konstatáltam az időjárás előrejelzést: a verseny első 10 órájára mond csak esőt.. utána kicsit bizonytalan az előrejelzés…
Így is lett – a kora esti ébresztőt a villámlás és dörgés biztosítja… szakadó esőben érünk a rajthoz, bár pont a rajt pillanatában mintha meggondolná magát az idő. Eláll az eső – így csak a Karib tenger kalózai dübörögnek a hangszórókból. Meg egy békés fohász bennem: „Engedd meg, hogyha odateszem magam, akkor ideérjek vissza jó 16 óra múlva!” – merthogy ez volt a belső titkos célidőm. Bruhahahahahaha!
Az időjárás annyira kegyetlen volt: hogy elállt az eső! És elhitette velem, velünk: jó lesz ez, ne aggódj! Hát, az is lett. Levetettem az emelkedő előtt a kabátomat – és csak 10 perc múlva vettem vissza – amikor már teljesen el is áztam. Mert persze, ahogy levetettem: el is kezdet esni. Nem nagyon, csakhogy eláztassa a hosszú ujjú pólómat teljesen. Mert mire visszavettem: szarrá áztam…
Az első komoly emelkedő már sárral szembeni felúszás volt. Aztán csak azért szűnt meg a sár, mert már magasan voltunk, és kezdődött a kövek világa. Az első pontnál (16km) már semmit nem lehetett látni: minden egyszerre történt meg velünk: szakadó eső, szélvihar és köd. Azon gondolkodtam: ez, hogy lehet egyszerre?! Lassan végre elfordult az utunk (18km) a gát széléről – és kezdődött az igazi alpesi egynyomos trail. Éjjel, esőben, szélben, ködben, egyedül… a patakok a rendkívül bővizű esőtől megáradtak, csakhogy még fokozzák azt, amit nem kellett volna… többször combközépig érő sebes sodrású patakokat kellett keresztezni: elég félelmetes volt. Ara gondoltam itt, hogy ezt nem lehet végzetes baleset nélkül megúszni. Majd 300 embert nem lehet éjjel ide „felküldeni”. El kellett volna halasztani 7-8 órával a versenyt, hiszen holnapra jobb időt mondanak…
De hát ez van: talán a legnehezebb az volt, hogy jó 2 órán át sem enni sem inni nem tudtam: egyszerűen nem ment fizikailag, hogy a teljesen elázott kesztyűs elfagyott kezemmel elhúzzam a cipzárakat, zselét, energiaszeletet vagy iso-t vegyek elő. Vagy csak a kulacsomat vízzel… Ez eléggé lenyomta az energia szintemet – amin nem segített a 2600-as első hágónál (25km) a havazásra váltó eső sem… iszonyú meredek lefelék, csúszkálós ösvények, hatalmas kövek közötti útkeresések jellemezték a következő bő 6km-t, amikor a Rudolfhütte meleg termébe berendezett frissítőpontra értem. „Erste Damen!” fogadott egy kamera – amit aztán megmagyarázott egy lány érkezése mögöttem😊. Nem szoktam sokat „büfézni” – de itt pulóvert cseréltem, felvettem a hosszú esőnadrágomat és ittam és ittam és ittam…
Gyakorlatilag kimenekültem a pontról – mert nagyon csábító volt ottmaradni… Köves meredek kaptató után még meredekebb lejtők, köves alpesi rét, még egy tó – és utána 10km downhill a dózer úton Kals-ig. Innen indultunk 30 éve – mosolyogtam el magam. És hova jutottam – néztem végig magamon… nadrág levesz és elrak, a csomagból száraz póló a hátizsákba átrak, zselé és sótabi pótlás… nagyon gáz – majd 2 órával a megálmodott részidőn túl érek a 48-as nagy pontra. De sebaj – nem fordulunk el a fókusztól! Ha ez van, akkor ez van – ha 20 órát tart, ha 25-öt: de végig kell csinálni. 2x nem lehet ugyanott betlizni – még nekem sem!
Az eső is elállt közben. a terep pedig egy kicsit veszít a változatosságból: 3,5km fel 600 szinttel, némi platózást követően 3,5km lejtő – 600 szinttel. Luckner hütte (57. km) – nincs itt a pont amit ígértek – kicsit morfondírozok ezen – de már itt is a következő 4km 700 szinttel… előbb utóbb ennek is vége szakad – csak hát vizem nincs már: a lejtő alján vártam a frissítő pontot. Ahova természetesen üres kulacsokkal érkeztem.. és ahol nem volt semmi sem… de ez sem okozott gondot, nem hagytam magam elfordítani a feladattól…
A hágóban van minden: víz, kóla, kv. Duplán eszem a sótabit, igyekszem az izomlázat távol tartani, aminek az előző 1 óra vízhiány persze nem kedvezett…
Elérkezett a napi rendes 2 órás napsütés ideje (65. km): gyönyörű a Stüdtlgrad gerince innen! Ott kellett volna 30 éve felmasírozni – lövök egy képet Józsinak. Kis hullámvasút után giga lejtő – már amennyiben ez a meredek sziklafal eg lejtőként aposztrofálható… Grossgockner Hochalpenstrasse – keresztezzük és megyünk tovább fel. Közben az eső is megjön megint. De ez már az utolsó előtt nagy hegy teteje – jön egy 1,5 km szintvesztés – jó 6km alatt… utána pedig tűz a nap a hófehér dózerúton a futók fejére. 92. km – de nem jön a pont, amit ígér az itiner… jön az utolsó nagy emelkedő – ezt nem lehet már víz nélkül… úgyhogy merítek egy forrásból vizet. Bízom benne, hogy már nem olyan a víz, mint 30 éve volt… vagyis 2x nem csak ugyanoda a ménkű… jól tele iszom magam a kétes tisztaságú vízzel, és megyek tovább. És 95. km-nél ott a pont. elszégyellem magam, amiért nem hittem abban ,hogy lesz frissítőpont… szégyellősen kiöntöm a magammal hozott friss vizet, kiöblítem a kulacsaimat, és töltök: az utolsó ISO por csomagot (mint egy rendes kokain dealer, úgy zacskózgattam az adagokat😊) feloldom, bekeverem az utolsó félkólafélvíz kombót, és indulok sietősen. Majd visszamegyek a botomért.. hiába, fárad már az agy is. Jó meredek 3,2 km – 600 szint az utolsó nagy mászás. Tetején dózer út és szakadó eső – ez már kitart a célig. Előtte még két kisebb emelkedő és lejtő – míg a végső lejtőt elérve lerepülök: 3,2 km -600 szint.. gyökeres, sáros, csúszós – de az utolsó!
Kaprun hatában már szinte elérzékenyülök, sikerült! sokkal tovább tartott, mint ahogy gondoltam – de legyőztem minden nehézséget, nem fordultam el a célomtól, beértem. összetett 17., korosztályos 6. hely. alig harmada ért be a futóknak, a többik feladták. Ez az arány mindent elmond szerintem.
Eljött az utolsó híd, rövid lejtő és ott vár a családom! Hát, ha most nem érzékenyülök el, akkor soha! Boldogan ölelgetik az apjukat – és kezén fogva futunk be. Ki van írva a nevem a kapura – mondom nekik, és csak nevetnek, boldogok és büszkék ők is!
Az eső is eláll a végére talán – ki tudja már.
Köszönöm a családomnak, Gabinak és természetesen Dezső Jóskának!
baratrunning.com 