TDS – Belus Tamás, beszámoló

Posted on október 5, 2022

1,5 órája botladoztam víz nélkül a La Gittaz és az d’Outray hágó közötti kőtengerben, a nap éppen fölöttem, kezdett egészen meleg is lenni. Annyira szomjas voltam már, hogy az érzékeim kiélesedtek, mintha valami alpesi állat lennék. Menet közben füleltem, hátha meghallom a vizet csobogni valahol, és úgy szaglásztam a levegőt, mintha esélyem lenne kiszimatolni egy közeli hegyi forrást. De a vízre még várni kellett, mert a fennsík olyan volt most, mint egy kősivatag. Ahol az elmúlt években egy kilométert is nehéz lett volna száraz lábbal megtenni, ott most csak sejteni lehetett, hol szokták máskor a völgy felé vinni a vizet a patakok. Egyre többet gyalogoltam, ott is, ahol futni kellett volna, pedig az első 90 km nem ment rosszul, leszámítva talán az éjféli rajt miatti kábult hajnali órákat és a nehéz köves lejtőkön bemutatott szokásos bukdácsolásaimat. Az egymást követő kis sziklahullámokat megmászva végre elértem a hágót, ahol csak egy ellenőrző pont volt, frissítőállomás nem, de a staff asztalán ott állt néhány flakon víz. May I? kérdeztem reménykedve. Sure! mondta a fiatal lány megértően. Nyilván az előttem lévők arcán is ugyanazt a hálát láthatta, mint most az enyémen, legalábbis a mosolya erről árulkodott, egy szuszra meg is ittam kb. fél litert. I love you all, búcsúztam el a kis csapattól a rövid szusszanás után, erre már fel is nevettek egy kicsit. Ahogy kijöttem a padok mellől, meghallottam a vízcsobogást, ami után La Gittaz óta füleltem. Egy hosszú favályúba csorgott a hideg víz egy rozsdás vascsőből. Ittam ebből is, kis víz még a sapkámra is jutott, amikor megláttam a vályúban úszkáló dobozos söröket. Ösztönösen hátra pillantottam, vajon látják-e a sörök gazdái (a crew, ki más) a felfedezésemet. Nem látták, már a mögöttem érkezőket istápolták. Hát bevallom nem sokon múlott, hogy elcsenjek egy hideg Kroenbourgot a jótevőimtől, de hál’ istennek nem vitt rá a lélek. Pedig lehet, hogy egy sörtől talán még szárnyakat is növesztek. Jól jött volna a rám váró 1500 méteres lejtmenethez.

Ilyen nehéz és hosszú lejtőből legalább négy van a TDS-ben, pedig nekem már egy is elég. A TDS-t a pálya nehézségei miatt sokan már 2018-ban is úgy tartották számon, mint az UTMB versenyhét legnehezebb távját. Abban az évben indultam először, így ezt magam is megtapasztalhattam, igaz, akkor a rossz idő miatt jelentősen könnyített útvonalon kellett végig mennünk. 2019-re jött az új, ráncfelvarrott útvonal, +25 km, +2000m szintemelkedés, többek közt azt a köves fennsíkot tették bele a szervezők, amiről fentebb már írtam. Azóta konszenzus van a futók közt arról, hogy a TDS nehezebb verseny még az UTMB-nél is, cserébe kb. senkit nem érdekel, nincs TV közvetítés, nincs akkora felhajtás körülötte, és a bennfenteseken kívül 1-2 év múlva már senki sem emlékszik, hogy ki nyerte az adott évi TDS-t. A hülyének is megéri.

Nem is értem, miért ragaszkodom annyira ehhez a versenyhez, miért vágtam neki idén már negyedjére, sokkal jobban fekszenek a futósabb pályák, legalábbis azok, amikben a lejtőkön nem remegek folyton az életemért. Illetve dehogynem értem. Chamonix és az egész UTMB vibe annyira rabul ejtett 2018-ban, hogy azóta minden évben ott akarok lenni, a TDS mezőnyébe pedig sokkal nagyobb eséllyel lehet bekerülni, mint a képességeimhez jobban illő CCC-re és UTMB-re. 2020-ban a COVID miatt elmaradt a fesztivál, tavaly pedig hibát hibára halmozva végül már 35 km-nél feladtam a versenyt. Még egyszer nekifutok, döntöttem el szinte azonnal a tavalyi kudarc után, így erre az évre is a TDS-t jelöltem meg az év végi nevezéskor. Talán a tavalyi tragikus haláleset miatt, vagy a verseny elmúlt években kiépült reputációja okán, de erre az évre még valódi sorsolás sem volt a TDS-re, mindenki bejutott, aki jelentkezett és megfelelt a feltételeknek, így aztán az UTH mellett újra a TDS lett nekem az év legfontosabb versenye. És milyen izgalmas év volt már eddig is. Tök jó idővel nyertem márciusban a Bükki Hardot, utána a Császta Trail rövid távját inkább egy klassz családi hétvégének szántam (az is volt). Áprilisban ki tudja milyen idővel lettem második a Black Hole-on, majd végre futottam egy jót a Mátrabércen. Az UTH-ra viszont hiába épült fel egész jól a forma, egy héttel előtte úgy kiment a bokám, hogy már egy sima teljesítésnek is joggal örülhettem volna, ehhez képest ötödik lettem jó nagy egyéni csúccsal. Majd jött a teljes őrület. 7 nap múlva Nagy-Hársas, ami a Skyrunning VB kvalifikáció miatt volt fontos, és egy újabb hétre rá a Mozart100, ami az UTMB „kövek” gyűjtéséhez kellett. A Hársason biztonsági játékot játszottam, de a Mozart nagyon jól sikerült, idén egész jól mennek a hosszúak…Kemény 15 nap volt ez, soha nem csináltunk még ilyet, mióta Barát Gabi az edzőm, rendesen kipihenni is egy jó hónapba telt, úgyhogy csak pár értékes hét maradt a TDS-ig. Persze edzettem rendesen, de próbáltam rendbe tenni a bokámat is, és közben adódott egy újabb megoldandó feladat. A rendszeres derékfájásaim mellé furcsa és ijesztő lábzsibbadások kezdtek társulni, amiket időnként éles szúró achilles környéki fájások kísértek. Az MR vizsgálat kimutatta, hogy a tüneteket egy kezdődő gerincsérv okozza, tavaszig ezt muszáj rendbe tennem valahogy, de majd Tatár Szilvi sportrehabilitáció és polinéz masszázs-al kitornázzuk ezt is

Eljött a várva várt augusztus vége, összepakoltuk a fél házat és idén végre Lizával meg persze apukámmal autóztunk el Chamonixba. Nagyon szeretem ezt a várost. Ahogy végig folynak a völgyben a házak, amiket a magasból figyelnek a 3-4 ezres csúcsok. Közöttük pedig úgy terpeszkedik a Mont Blanc a vakítóan fehér gleccsereivel, mint egy király. Fejedelmi látvány. És nem csak a várost szeretem, hanem azokat is, akikkel megtelik ilyenkor. Hiszen egy hétre ideköltözik a terepfutás színe java (a legjobbak akár hetekre-hónapokra is), 10 000 futó legalább. Velük tartanak a barátok, férjek, feleségek, gyerekek, akik aztán a versenyeken nekem is úgy szurkolnak, mintha családtag lennék. És itt vannak a szervezők, segítők, önkéntesek, a várost életre keltő rengeteg ember az éttermekben, kávézókban, üzletekben. Mindannyian a szívükbe zárták már ezt a sportot és velük minket, futókat, és ezt érezni is minden alkalommal, amikor itt lehetek. A verseny előtti két nap a szokásos dolgokkal telt, belaktuk a szállásunkat, átvettem a rajtcsomagomat, egyik helyről a másikra pakoltam a cuccaimat, válogattam a felszereléseim között, tervezgettem a frissítést, átbeszéltünk mindent Lizával és apuval, meg úgy általában…elmerültem a verseny körüli dolgokban. Olvasztó Danival azért futottunk egy rövid átmozgatót, de ebben kb. ki is merült a szociális életem, még az EXPO-ra sem mentem ki, csak leadtam távolról a rendeléseket Lizának.

A cuccaimmal kapcsolatban nem volt sok kérdés. Az egyik hibám az volt tavaly, hogy nagyon be akartam férni egy 6 literes zsákba, és emiatt komoly kompromisszumokat kötöttem, ami a bepakolandó felszereléseket illeti. Persze akkor is beraktam minden kötelező cuccot, de a szabálykönyvnek pakoltam, nem az életnek. Idén egy 12 literes Raidlight mellényt vittem, amibe nagyon kényelmesen befértek a legjobb, legalkalmasabb holmik, és nem csak a kötelező dolgokat raktam be, mert nem kellett spórolni a hellyel. A versenyre a szokásos és jól bevált T8 póló+ T8 rövidnadrág kombót válaszottam most is, egy Compressport karszárral az éjjeli hűvösben, amit egy egy nagyon fasza Compressport szélmellénnyel támogattam a szeles gerinceken. A fejre egy Buff + éjszakára Petzl Swift lámpa került, a pakolást pedig egy Compressport Free Belt Proval is segítettem, ebbe mentek be pl. a Leki botok is, amikor éppen nem használtam őket. A cipőválasztást megkönnyítette, hogy a verseny előtt végül pont nem érkezett meg a Hoka újdonsága, a Mafate Speed 4, így egy majdnem teljesen új Mafate 3-ban rajtoltam. A terv az volt, hogy a táv első 2/3-ban ebben futok, mert itt van a technikás szakaszok többsége, ami igényli a nagyobb csillapítást. Jól jön egy ilyen „tank” a nehéz részeken, amit aztán Beaufortban majd lecserélek egy gyorsabb és kényelmesebb Speedgoat 5-re. Most először próbálhattam ki a Garmin órámat is, illetve még nem az enyémet, mert az a Mafate 4-hez hasonlóan pont nem futott be a versenyre, de Magyar Petinek és a Garminos fiúknak hála addig is megkaptam egy Forerunner 955 solar tesztórát.Szóval jól variálható, könnyen pakolható, célszerű és még így is könnyű kis csomag várta a rajtot.

Aminek az időpontja erre az évre is változott, most hétfő éjfélre került, aminek eleinte tudtam örülni, mert úgy gondoltam, hogy nem is baj, hogy a pálya első 50 kilométere éjjelre kerül, mert így a technikásabb részeken napfényben haladhatok majd, és a második éjszakán meg már alig kell lámpával mennem. Ekkor még ezt hittem. LOL.

Az olasz Courmayeur-ban lévő rajtba idén sem kellett buszoznom, mert Pali, Csillag Eszti férje vállalta, hogy autóval átvisz minket a Mont Blanc alagúton. Az átjutásban a várható dugók miatt annyira biztosra mentünk, hogy végül majdnem három órát kellett eltöltenünk Courmayeurban, ami tele volt a rajtot váró, ücsörgő, fekvő, alvó vagy aludni próbáló futókkal. Mi egy kávézó teraszán, aztán a hűvös miatt már odabent várakoztunk és beszélgettünk Danival és Oszaczki Gézával. 11 körül olyan álmosság tört rám, hogy kénytelen voltam inni egy presszót, pedig ennyivel a rajt előtt már nem szívesen csinálok ilyesmit. A kávézó előtt még Oliékkal is összefutottunk, váltottunk pár szót a pályáról, főleg az új részek érdekelték. Ahogy közeledett az éjfél, felsétáltunk a rajthoz, kígyóznunk kellett a tömegben, a kordonok között pedig már vagy 1500 futó tolongott. Irigykedve néztem a külön „karámból” elölről induló elit futókat, de szerencsére mi is egész előre be tudtunk bújni két kordon között. Felszabadultan, reményekkel telve vártam a startot, nagyon lassan telt már el az a 10-15 perc. Percekkel a rajt előtt jutott eszembe bekapcsolnom a Maraboo jeladómat (köszi Öcsi!), aminek a helyzetét Liza és apu végig élőben látta a verseny alatt, ez nagy segítség volt nekik a frissítés megszervezésében.

A rajt előtti percekben egy magát animátornak képzelő fazon próbált szórakoztatni minket olyan jópofának szánt dolgokkal, mint hogy „most guggoljon le minden fiú, hogy csak a lányokat lássuk” és hasonló ökörségek. Úgy tűnt, a tömeg nagy része élvezi a dolgot, hát én nem, már nagyon indultam volna. Aztán végre eljött az éjfél és a szokásos teátrális körülmények között elrajtolt az 1800 fős tömeg.

Rövid lejtővel indítottunk a courmayeuri belvárosban, majd a csarnok felé vezető széles aszfalt úton. Jól jön ez a pár km ilyenkor a mezőnynek, úgyis a helyét keresi mindenki a sorban, én is próbáltam erősebb tempót fogni, hogy a sípályákhoz felvezető szerpentin aljára már ott legyek, ahol lennem kell, valahol a 100-200 hely között. Tavaly délután, verőfényes napsütésben kezdtük meg az első hegyet, most hosszan kígyózott a fejlámpák fényfűzére. Eszembe jutott, hogy láttam már ezt a részt így is, mert 2019-ben hajnal négykor, még sötétben indultunk. Az éjszakai rajtok valahogy mindig más hangulatúak, gyorsan elcsendesül a mezőny. Én is kifelé néztem, de közben befelé figyeltem, ahogy kanyarogtunk fel a chechrouit-i első frissítő pont felé (6,8 km, +767m, 1:03, 133. hely).

Az időm már itt rosszabb volt 3+ perccel, mint 2019-ben (a tavalyi időkhöz az eső, a hideg és a gyors feladás miatt nem volt értelme mérni magamat). Az okát nem igazán értettem, érzésre tök jól mentem, a pulzus, a légzés, teljesen oké, de gondoltam majd kiegyenesedik a dolog. A Mont-Favre-i átkelésen csekkoltam legközelebb az időt, a különbség 19-hez képest egyre csak nőtt, és a sötét miatt még a szédületes kilátást is csak elképzelni tudtam. Az idő miatt viszont úgy döntöttem, hogy kár idegeskedni, haladni kell, élvezni a napot ameddig csak lehet, enni-inni ahogy kell, aztán a többi majd úgyis kialakul. A frissen szerzett jókedvemmel indultam el le a Combal tóhoz vezető rövid és nem túl nehéz lejtőn. Illetve nem túl nehéz világosban, de így sötétben, lámpával azért nem volt annyira könnyű. Meg is lett a megfejtés a gyengébb részidőkkel kapcsolatban. Lámpával – hacsak nem aszfalton vagy tényleg pihekönnyű terepen fut valaki – akkor bizonyosan lassabb lesz a haladás, és az éjféli rajt miatt kimaradt alvás sem segített. A tóhoz vezető rövid sík szakaszon a kései/korai óra ellenére egész sok szurkoló gyűlt össze, jól esett a biztatásuk. És jól esett kicsit szusszanni a Combal tavi frissítőponton (15,4 km, +1355m, 2:14, 133. hely) is, ahol egy kis szalámival és bagettel egészítettem ki a cseresznyés Squeezy izó + Squeezy gélek kombinációt.

Ismét elmorzsoltam egy könnycseppet, amiért a sötétség elrejtette előlem grandiózus Veny völgyet és a Miage gleccsert. A gyors frissítés után irány a Chavannes hágó, ami az útvonal legmagasabb pontja. Előbb fel kellett másznunk egy platóra, majd egy rövid füves zsombékos futható rész után kezdtem meg a mászást a hágó felé. Kellemes ritmusú, könnyen járható szerpentin ez, nincsennek nagy fellépések, épp elég széles ahhoz, hogy jól botozható legyen. A hágón (20 km, +2000m, 3:10, 132. hely) vetettem egy pillantást (a sötét miatt nem) látható Mont Blanc csoport felé, majd megkezdtem a gyors és könnyű ereszkedést a völgybe.

Na ez az én terepem, nem túl meredek futható dózer, talán kicsit nagyok a kövek az én ízlésemnek, de a Mafate Speed erre termett, lehetett benne bátran döngetni. Sorra értem utol a távolban még mozdulatlan kis fénypontnak látszó, majd közelebbről a futó mozgásával együtt imbolygó és egyre nagyobb fénypászmákat. A gyors lejtmenetet egy barátságtalan meredek szakasz zárja, de a szárazságban még a Verney patak medréhez füves lejtő sem csúszott, pedig az a szakasz eddig minden évben olyan volt, mint egy koripálya. A Verney patak medréből kimászva indul tovább az út, előbb jól járható szekérúton, ami hamar a Laityre-csúcs sziklái közt kanyargó ösvényre vált. Közben lassan az ég is világosodni kezdett, halványan feltűntek a balra és jobbra is a völgyet ölelő háromezres csúcsok körvonalai. A Kis Szent Bernát-hágó alatti tó partján kapcsolatam le a lámpát, itt már inkább zavarta a szememet a kövekről visszaverődő fény. A hágó előtt még egy rövid, de annál kellemetlenebb kaptató várt, mellkasig érő sűrű törpefenyők között kapaszkodik a szűk sziklás ösvény, itt a botot használni szinte lehetetlen. A hágóhoz felérve megtámadtak a tavalyi emlékek, amikor egy kőházház falának dőlve, az izofóliába tekerve vártam apuékat, hogy kimentsenek a versenyből. Most egy fél percet ha álltam a frissítőponton, (35,6 km, +2504m, 5:04, 101. hely) inkább minél gyorsabban le akartam érni a völgybe a Bourg-Saint Maurice-i nagy frissítő pontra.

A több mint 10 km-es lejtmenet világosban a könnyebbek közé tartozik, de most, a kora pirkadati félhomályban eléggé nehezemre esett rajta a haladás. Az erdős részeken, ahol még mindig sötét volt, nem volt probléma, ott a lámpával viszonylag jól láttam, de a világosodó nyílt részeken valahogy nem érzékeltem rendesen a tereptárgyak határait. Saint-Germain előtt van egy elég nehéz köves szerpentin, arra minden évben rácsodálkozom, hogy jéééé, itt ilyen is van. Közben egyre jobban fájt már a derekam, a félreterhelés miatt pedig itt-ott a törzsizmaim is kezdtek beállni. Aztán végre egy patakon átvezető híd után végre vége lett a lejtőnek, a derekamnak szinte felüdülés volt a seézi házak és a bourg-saint-maurice városhatár épületei között húzódó sík rész. A pont felé tartva egy Alexandre nevű francia fiúval elegyedtem szóba. Hogy vagy, hogy megy a futás, klassz az idő, igaz? És hasonló udvarias közhelyek. A városba már egész világosban értem. Elfutottam a buszállomással szembeni terecske mellett – ahol az eddigi években a frissítőpont sátrai épültek, végig a fellobogózott sétálóutcán, majd jobbra fel egy meredek aszfaltúton, már szembe az útvonal legkeményebb emelkedőjével. Ide költözött a BSM-i frissítőpont, a helyi gimnázium tágas és modern tornacsarnokába. A kordonok szélén megálltam egy gyors puszit adni édesapámnak, aki levideózta diadalmas bevonulásomat a gimibe. (50,3 km, +2532m, 06:35, 80. hely)

Bent Liza várt a cuccaimmal, közben a teremben egy zongorista valami rohadt álmosító dallamot játszott, egészen szürreális volt. A Killing in the name-nek jobban örültem volna. Liza még az érkezésem előtt ügyesen kipakolt mindent a „helyünkre”. Az első dolgom az volt, hogy feltegyük a telefonom és az órát tölteni, az a pár perc is segít, főleg a telón, a Forerunner 955 solar simán elment volna töltés nélkül is a végéig. Azután gyorsan kicseréltük a kulacsaimat, bennük a cseresznyés squeezy-vel, megkaptam a következő 40 km-re való fejadagom nagy részét (a többit majd a két kajás pontról veszem magamhoz) kitettem a szemetemet és kicsit lógtam a csarnok focipályájának kapufáján, hogy megpróbáljam kimozgatni a derékfájást okozó fránya 4-es és 5-ös csigolyámat. Azt hiszem indulás előtt pár kanál főtt rizst is bekanalaztam. Miközben kisétáltam a csarnokból, éreztem, hogy a beállt derekammal még komoly bajok lehetnek, meg is kértem a kint álló apukámat (aki a négy diplomája mellett képzett gyógymasszőr) hogy próbáljon már kicsit belenyúlni a kritikus részekbe. 1-2 percet tartott a rögtönzött kezelés, de csodákat tett, gyakorlatilag fájdalom nélkül kezdtem meg a hosszú és lassú botozást a Pralognan csúcsi átkelő felé vezető 1900 méter szintemelkedésű mászást. Az ösvény eleinte több ponton is keresztezi a magasabban fekvő házak felé vezető aszfaltutat, majd rövid erdei rész után tágas, füves réteken kanyarog felfelé. Kis társaság csapódott össze, hárman-négyen tettük vettük libasorban a lábunkat és a túrabotokat. Egy kis levegő azért a mászás közben is jutott arra, hogy Bernarddal, egy jó fej új-zélandi futóval, beszélgessek, szó volt a Gyűrűk Uráról, az új-zélandi kosarasok legendás 2014-es kosár VB-s haka táncáról az amerikaik ellen, és hogy mekkorák a hegyek nálunk és náluk. Közben elfogytak körülöttünk a fák, és egyre másra hagytuk el a 120 éve épült erődrendszer épületeit. Bernard egy nagyobb bástyának egész megörült, de felvilágosítottam, hogy ez még nem az az erőd cimbora, az ide még egy 500 méteres mászás. A délelőtti napsütés kellemesen melengette a hátamat, jól esett az éjszakai hűvös után.

Az erődhöz érve (56km, +3687m, 8:09, 77. hely) csalódottan láttam, hogy idén nem vezette ki senki a szokásos vízcsövet a futóknak, viszont egy kis sátor alatt 5 euróért árulta egy idős házaspár a fél literes coca-colákat és az ásványvizeket. Speró már az első TDS-em előtt kiokosított, hogy itt időnként árulnak ilyesmit, úgyhogy mindenképpen legyen nálam legalább egy 5 eurós erre a célra. Na nálam egy egész húszas lapult a táskámban, vettem is egy kólát (egy szuszra lehúztam a nagyját) és egy vizet (ami ment a kulacsomba). Mellettem egy spanyol srác, Antonio próbálta kétségbeesetten rábeszélni a nénit, hogy kártyával fizethessen, de nem járt sikerrel. Megsajnáltam szegényt, ezért nekiadtam a maradék kólámat és vettem neki is egy félliteres vizet. Hálálkodott és megígérte, hogy Chamonixban majd vesz nekem egy sört, de azóta is veszi

Az erőd után még 2-3 km-en keresztül emelkedett az út, de már futható dózeren haladtunk, majd egy rövid, sziklák között kígyózó vízmosáson ereszkedtünk le a hágó előtt hasadékba. Az emelkedő utolsó 1500 métere elég meredek, helyenként a botokat sem tudtam már használni, de valahogy mégsem vártam a mászás végét. Tudtam, hogy a túloldalt a lejtő sokkal rosszabbul fog esni, mint ez a kis köves kaptató.

Bár nem a Pralognan (62,2 km, +4449m, 9:34, 75. hely) a pálya legmagasabb pontja, és még messze volt a táv fele is, de mégis itt szoktam azt érezni, hogy csak innen jussak le, és már túl leszek a nehezén. Fent erősen fújt a szél, megálltam egy pillanatra elrakni a botokat és a szememmel a roselendi pontot kerestem, de azt elrejtette a Dent d’Arpine üllőként megnyúlt csúcsa, viszont jól látszott a távolban a széles dózerút, ahol majd Roselend felé megyünk. Az ereszkedés első párszáz méterén észnél kell lenni, láncos meredek részek is nehezítik, itt zuhant le és veszítette életét a tavalyi versenyen a cseh futó Ondrej Tabarka. Nem hiszem, hogy volt bárki a mezőnyben, akinek nem ez a tragédia járt a fejében, miközben mászott le azokon a sziklákon. Remélem, hogy tiszták az ösvények és soha nem fogy el az izó ott, ahol most van. Végre túl voltam a nehéz részen, a patakig tartó maradék pár kilométer már nekem is könnyen futható, különösen a roselendi nagy frissítő pontra bevezető sima dózerút. Kezdett tényleg meleg lenni, az erődnél vett vizem már a csúcs előtt elfogyott, úgyhogy vártam már a frissítő pontot. A sátorba vezető kordonoknál Liza és apa várt, bár segítséget most nem kaphattam tőlük, csak pár jó szót és biztatást.

A ponton (66,6 km, +4466m, 10:14, 72. hely) minimális időt töltöttem, csak vizet és izót vételeztem, és megfogtam az asztalról 2 szelet szalámit és pár bagett darabot. A pont után egy darabig nem futottam, inkább beszélgettem Lizával és elmajszoltam a zsákmányolt élelmet. Gondoltam leöblítem a falatokat egy korty izóval, de szinte azonnal köptem is ki azt a borzalmat. Nem tudom milyen izót adtak a sátorban, talán valami Sponsert, de annyira rossz íze volt, hogy az első tisztább vízfolyásnál le is cseréltem sima vízre. A következő szakasz ismét egy finoman emelkedő dózerrel kezdődött, azzal a sunyi fajtával, amelyiken nehezen veszi rá az ember magát, hogy fusson, de a gyaloglásra meg még nem viszi rá az embert a lélek. Legalábbis nem a tizedik órában. Úgyhogy óvatosan megfutottam ameddig lehetett, de azért nem bántam, hogy gyaloglósra váltott az ösvény fel a Sauce hágóhoz. A hegyoldalon magam felett legalább 15-20 sporttársam volt látótávolságon belül – ami itt most 10-15 percet jelentett – de mögöttem is sokan közeledtek már túl a roselendi ponton. A 2300 méteren lévő hágó után egy közepesen technikás, néhol egészen lendületesen futható lejtmenet vezetett le az útvonal szerintem legszebb részéhez, előbb egy szűk kis katlanba, aminek a közepén egy patak csörgedezett, majd egy sziklába vájt eszméletlen szép ösvényhez, a „Gyógyítók útjához”. Én mondom túl rövid ez a szakasz, bár tízszer ilyen hosszú lenne, de csak kb. 2 kilométer az egész. Kárpótlásként hamar a La Gittazi frissítőponton találtam magamat (74,6 km, +4848m, 11:33, 71. hely) ahol egy fél perccel utánam futott be Wermescher Ildi is.

Nagyon megörültem neki, de hosszas beszélgetésre nem volt módunk, ő éppen akkor érte utol a 10. helyezett lányt, úgyhogy „menetben volt”. Invitált, hogy innentől menjünk együtt, de más volt már a tempónk, főleg ezeken a köves lejtőkön, nem véletlenül ért utol. Úgyhogy elzavartam előre és inkább falatoztam még kicsit az asztalról. Miután végeztem, magamhoz vettem az asztal széléhez támasztott Leki botjaimat és megkezdtem a következő 800 méteres emelkedést egy meredek ösvényen. Úgy 10-12 perce haladhattam felfelé, amikor botozás közben valamibe beleakadt a kezem, az összehajtott és a free beltbe takarosan betett futóbotjaimba. Azonnal kapcsoltam, hogy a botok, amik a kezemben vannak, nem az enyémek. Fuck! I stole someone’s poles!! Mondtam a mellettem jövő Ivannak, egy tapasztalt olasz ultrásnak. Visszanéztem a völgy felé, ahol a sátor már csak egy kis pont volt. Arra gondoltam, hogy leszúrom itt az ösvény mellett, mindjárt jön úgyis a gazdája. Éreztem, hogy ez nem túl jófejség, de akkor és ott el akartam hinni, hogy ez így teljesen oké, és nem nagyon akaródzott újra lemenni és visszamászni. Mivel a földbe szúrni nem lehetett őket, ezért keresztbe rakva letettem a botokat az ösvény közepére. Miközben haladtam felfelé a szerpentinen, percenként hátra néztem, hogy mi velük a helyzet, és hogy jön-e a távolban valaki bot nélkül. Aztán a harmadik-negyedik csekkolásnál már nem voltak abban a kanyarban a botok, erősen bízom benne, hogy a gazdája vette fel őket. A meredek ösvény úgy 1 km után egy hibátlan kavicsos murvás hegyi útra váltott. Eszembe jutott, hogy erre jöttünk 2018-ban is, ellenben 2019-ben a jelölés nyílegyenesen felvezetett a kövek között a szemben lévő csúcsra. Örültem a változásnak, mert ezeket a nem túl meredek és sima utakat mindig jól meg tudom futni. Így történt most is. Pár perc múlva 2-3 kanyarral fentebb Ildit is megláttam, lendületesen botozott felfelé, de még mielőtt utolértem volna, sajnos vége lett a jó világnak és elkezdődött az útvonal leggyötrelmesebb, legaljasabb 2 kilométere, egy ösvény nélküli botladozás lefelé egy magas füves, sziklás, köves hegyoldalon, ráadásul már itt elfogyott a La Gittaznal töltött 1 liter vizem. 30 perc alatt küszködtem le magamat ezen a két kilométeren, pedig lejtett az út. A Fekete-tó mellé érve egy leheletnyit könnyeb lett az ösvény, de örömre így sem volt okom, mert a szomjúság miatt egyre nehezebben tudtam koncentrálni, pedig egyébként sem vagyok ügyes az ilyen köves utakon. Ekkor kezdődött a bevezetőben már megénekelt száraz küszködésem le egy mélyre mosott ösvényben egy völgyben futó patakig, fel egy füves szerpentinen, újra le egy száraz patakmedrek szabdalta völgybe, majd ismét fel, egészen az Outray hágónál lévő ellenőrző pontig, ahol a megmentőim vártak a vízzel és a végül el nem csent Kroenenbourgokkal. (84,1 km, +5813m, 13:54, 71. hely)

Az öröm most is korai volt, mert a kiszáradásközeli állapotomon csak átmenetileg segített a kapott víz, és egy technikás 1500 méteres szintvesztés várt rám a beauforti frissítő pontig. A lejtő első két kilométere a legnehezebb, legmeredekebb, tartottam is egy kis technikai megállót az ösvény melletti törpefenyők között. Ez elég vicces szitu, mert ezek a fenyők tényleg törpék, guggolás közben válltól felfelé nem rejtenek el, úgyhogy az időközben utolérő futótársak számára egy pillanatig nem kérdés, hogy mi is történik itt. Nem mintha akkor ez érdekelt volna. A Garminom egyik kedvenc funkciója a Climb Pro, aminek az adatképernyőjén szépen látszik, hogy mennyi van még az emelkedőből, és hogy az mennyire lesz meredek. Nos a Garminnál valaki okosan felvetette, hogy a lejtőket vajon miért nem mutatja ugyanígy az óra, úgyhogy a FR955-be már ez a feature is bekerült (remélem a 945 is megkapja majd valamelyik frissítéssel). Az ilyen hosszú lejtőkön, mint ez, sokat segít nekem ez az infó. Mondjuk, amikor fél óra botorkálás után is még további 1000 métert mutatott, majdnem kikapcsoltam. Ne szépítsünk, rosszul mentek a dolgok akkor. Iszonyatos szomjas voltam, szédültem, enni nem bírtam jó ideje, víz nélkül nem is volt mit. Úgy ahogy még fenntartottam a futómozgást, de ekkor már bármilyen apróság miatt sétára váltottam, legyen az akármilyen jelentéktelen dolog. Sorra mentek el mellettem a lejtőzésbe rendesen energiát tenni tudó futótársak, szomorúan néztem utánuk. Folyton az órát lestem, hogy mikor érek már Beaufortba, vagy legalább mikor lesz egy kicsit könnyebb a terep. A percek olyan lassan vánszorogtak, mint én magam, de végül kiértem az erdőből a házak közé, és a frissítőpontig újra próbáltam valamiféle futást produkálni. Az állomás a Beufortain Középiskola tornacsarnokában volt, szép tágas, világos épületben. (91 km, +5850m, 14:07, 79. hely)

A terembe érve Liza már messziről integetett, mutatta, hol üljek le. Nem voltam jó bőrben és ezt nem is rejtettem véka alá. Lerogytam a padra, és ahelyett, hogy nekiestem volna a teendőknek, csak pihegtem és panaszkodtam Lizának, hogy ez így nagyon nem fasza. Szerencsére ő higgadtan kezelte a dolgot. Nem kezdett pátyolgatni, meg vigasztalni, helyette módszeresen elkezdett mindennel megetetni és megitatni, ami csak a keze ügyébe került. Ittam Fantát, alkoholmentes sört, ettem egy kis rizst, szalámit, még egy kis kávét is hozott nekem Liza az iskola automatájából. Liza jól érezte, hogy most nem az a cél, hogy minél hamarabb kizavarjon a pontról. Ellenkezőleg. A cél az, hogy normális energetikai állapotban induljak tovább, hiszen még 60 km van hátra 3500 méter szinttel, és jó sok sötét órával, úgyhogy elkezdtük együtt húzni az időt. Előbb átöltöztem, tiszta póló, tiszta nadrág, mmm isteni volt. Ezután megkértem Lizát, hogy kezeljük le a lábamon lévő kezdődő kidörzsölődéseket és felvettem egy száraz zoknit is. És ha már mindent lecseréltem, akkor átvettem a Mafate Speed 3 helyett egy Speedgoat 5-öt, ami felüdülés volt a szétnyomódott lábujjaimnak, meg innentől amúgy sem volt már hátra annyi köves technikás rész. Az is megpiszkálta kicsit a harci szellememet, hogy rájöttünk, 9. vagyok a kategóriámban, és ez a top10 dolog azért tetszett ám. Több mint 30 percet töltöttem a csarnokban, de minden pillanata aranyat ért. Háromszáz futónak itt ért véget a verseny, de nem nekem! A kijárat után váltottam pár szót apuval, leöblítettem a fejem egy kis hideg vízzel a nekünk kitett mobil kerti zuhanyból és kikocogtam a tűző napon a városhatár felé. Könnyű rész jött, 7km 500 szinttel egy kényelmesen kanyargó árnyas erdei emelkedőn Hauteluce-ig. A futás is újra egész jól ment, egymás után előztem meg azokat, akik korábban elém kerültek a beauforti lejtőn, vagy akik csak összecsapták a ponton a frissítésüket. Nagyon élveztem ezt a szakaszt, a meredekebb részeken lendületesen ment a botozás, de a futhatóbb szakaszokon késlekedés nélkül váltottam futómozgásra. Hauteluce festői kis falu, hatalmas csupavirág házakkal, legelőkkel, és csodás kilátással az Outray-re. A ponthoz bevezető 2 kilométeres aszfaltos szakaszon Liza várt egy kis szurkolással, magán a ponton pedig szinte csak átszaladtam, olyan lendületben voltam éppen. (98,4 km, +6381m, 17:05, 64. hely)

Ismét egy keményebb emelkedő várt rám, előbb fel kellett másznom egy gerincre úgy 800 métert, majd az ott hosszan kanyargó murvás autóúton haladtam legelők, nyári álmukat alvó sípályák, víztároló medencék, és tehénitatók között. Itt bizony futni kellett ismét, alig emelkedett az út, bár már egyre nehezebben indultam meg ezeken a szakaszokon is. A lendületem továbbra is kitartott, legalább 8-10 futót előztem meg ezen a szakaszon is Ivan Geronazzoval, az olasz sráccal, akivel újra keresztezték egymást az utunk. Ő csak olaszul beszélt, úgyhogy a kommunikáció kicsit döcögött, nem mintha ez megakadályozott volna minket abban, hogy elmeséljük egymásnak fél életünket. Lassan nyúlni kezdtek az árnyékok, de még nem bukott le a nap a nyugati bércek mögött, ami így aranyba festett mindent körülöttünk, lent a Girotte víztározó aszályban megfogyatkozott kékségét, és a völgy túloldalán lévő hegyeket. Kicsit hitetlenkedve ismertem fel, hogy néhány órája még pont ott futottunk, pedig annyira messzinek tűntek. Úgy háromnegyed órán át haladtunk a gerincen, nagyon szép szakasz volt ez, majd a Very-hágónál lévő ellenőrző pont után az út elhagyta a gerincet, és lassú hullámzással, közepesen technikás egynyomos utacskán jutottunk el a Joly-hágóhoz felvezető barátságtalan emelkedőhöz. Nem hiányzott már ez a mászás, annyira vágytuk a frissítőpont terülj-terülj asztalkáját, 200 méter volt csak az emelkedés de 500-nak éreztem. Már kis híján besötétedett, mire beértünk a Joly-i frissítő pontra (114 km, +7734m, 20:22, 52. hely).

A ponton legszívesebben leheveredtem volna valahová, de inkább igyekeztem gyorsan tovább haladni, mert lent a völgyben, a következő ponton Liza és apu vártak minden földi jóval, meg egyébként is, ez a lejtő elég hulladék, és szerettem volna nem töksötétben menni rajta. Feltettem tehát a lámpát és irány Contamines! Már a sátorból kilépve látszott, hogy ami a világos lejtőzést illeti, na az a hajó már elment. Hát nem örültem neki. A lejtő első kilométere még nem vészes, de az erdőbe érve elkezdődnek a gyökeres, csúszós, meredek szakaszok, jó nagy lelépésekkel, amik eléggé fájnak már ilyenkor. Áldottam az eszemet, hogy átvettem Beaufortban a cipőt, mert nagyon kellett most a Speedgoat 5 kényelme, a csillapítása pedig ennél a tempónál még lefelé is bőven elég volt. A lejtmenet felénél lemerült a Petzl Swift aksija, és ez már a tartalék aksi volt (első éjjel lemerült az első), úgyhogy az utolsó szakaszt egy kis Petzl Bindivel tettem meg. Nem igazán erre találták ki, de azért meg lehetett oldani, és szerencsére utolért két srác is két nagy refivel a fején, és rá tudtam az ő fényükre is csatlakozni. Hatalmas megkönnyebbülés volt leérni a völgybe, ahol egy 4 kilométeres sztráda várt rám, legalábbis annak tűntek ezek a majdnem sík kiváló utak a lejtmenethez képest. A bájos kis templom, a Notre-Dame-de-la-Gorge szépen ki volt világítva, de mi volt ez ahhoz képest, ami majd 4 napra rá várta ugyanitt az UTMB mezőnyét…De ezt hagyjuk, mert ugye #minekmentoda… Ezen a szakaszon vissza tudtam előzni pár srácot, akik elzúgtak mellettem a lejtőn, és megfogyva bár, de törve nem, beértem a contaminesi-i frissítő pontra. (123 km, +7770m, 22:01, 55. hely)

Ide valahogy aput és Lizát is beengedték, nem nagyon értem, hogy hogyan, elvben mindenkinek csak egy kísérője lehet bent a ponton. Mondjuk amilyen állapotban voltam, nem is baj, hogy mind a ketten ott voltak. Próbáltam enni egy kicsit, nem ment már ez sem túl jól, felvettem egy hosszú ujjú felsőt és a lemerült Swiftek helyett is magamhoz vettem a Nao+-t a tartalék aksival. A mellettem lévő padon éppen Ivant pátyolgatta a felesége, meg is „beszéltük”, hogy együtt megyünk majd tovább. Kicsit szédültem, amit kiszúrt a közelben lévő mentőorvos, és meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e. Ehh, ez csak egy szokásos kedd, válaszoltam. Ezután olyat csináltam, amit még soha, de tényleg soha nem csináltam egy verseny sem a 15 év alatt: ledőltem egy padra és aludtam úgy 5 percet. Arra keltem, hogy nagyon fázom, ideje indulni, így fújhatott ébresztőt a szervezetem. Búcsút vettem hát Lizáéktól és Ivannal robotjárásban kisétálunk a sátorból. A közeli kocsmák közönségének részeg tapsvihara meg kiabálása kísért ki minket Contamines-ből, ahogy a szűk kis utcákon emelkedve elhagytuk a falut. 3 perc múlva úgy fáztam, hogy muszáj voltam felvenni az esőkabátomat is a felsőre, ez segített valamennyire. Ivan nagyon erős tempót diktált, kényelmetlenül erőset, úgyhogy kicsit szándékosan is inkább leszakadtam róla, pedig a srác erősen bíztatott, hogy jó lesz ez, menjünk együtt. Jól esett most kicsit egyedül menni, hallgatni a csendet, amit nem zavart meg más, csak a lépéseim és a bothegyek kopogása. Két emelkedő volt már csak hátra a mai napból, illetve mindjárt éjfél, úgyhogy a holnapiból is. Az első a Truc, ez egy könnyű mászás, ha nem lenne 125 km a lábamban, itt most egész jó tempót futnék. Hamar felérek a nyeregpontra, most kihalt a Chalets du Truc, pedig napközben biztos sokan pihentek meg itt túra közben. Előttem, és kicsit felettem pedig meglátom az utolsó hegyet, a rettegett Tricotot, a tetején a pontőrök reflektora fénylik, mint valami világítótorony. De nem csak a csúcson lévő reflektor világít. Apró szentjánosbogarak másznak felé lassan, szinte függőlegesen, mintha megigézte volna őket odafent az a nagy fényesség. Mindig kiráz a hideg ettől a látványtól, ahogy küzdik fel magukat a fejlámpás futók a Tricotra. Az én lámpám is mindjárt bejárja ezt az utat, de előbb még le kell ereszkednie párszáz métert a hágó alatti völgybe. Ha nem lenne rövid ez a lejtő, akkor úgy utálnám ezt is, mint a Joly-it, de szerencsér hamar túlvagyok rajta. A völgyben kis sötét házikók között indul el az utolsó mászás, immár alulról nézem az odafent világító reflektort. 5-6 fejlámpát látok csak a hágó előtt, az nem sok, de eléggé elöl vagyok a mezőnyben, úgyhogy érthető a dolog. Egész jó erőben kezdem meg a botozást, pedig nehéz mászás ez, 500 méter kevesebb, mint 2 kilométeren, ez akkor sem könnyű, ha frissek a lábak. Az emelkedő felénél visszanézek a völgyre, és szinte sokkol, hogy mögöttem milyen sokan vannak látótávolságon belül. Legalább 10 lámpát látok, néhányat egész közel, úgyhogy össze kell, hogy kapjam magam. Ez olyan jól sikerült, hogy még én előzök párat, így egész feldobódva értem fel a hágóhoz (130 km, +8890m, 24:37, 54. hely).

Na még egy lejtő, és vége, az utolsó 8 km már majdnem sík, azt már megoldom valahogy. Három fiatal sráccal együtt kezdem meg a lejtőt, szépen, bátran mentek, úgyhogy igyekeztem ragadni rájuk. Kényelmetlenül erős volt a tempó, a kövesebb részeken masszívan komfortzónán kívül kellett futnom, hogy ne szakadjak le róluk. Egy kis emelkedő ékelődik csak be a hosszú lejtmenetbe, a Bionassay gleccser folyócskáján átívelő függőhíd után. Ez a szakasz is nagyon szép, hatalmas sziklák között robog le a gleccserfolyó, a híd finoman ring a lépések alatt, a lámpa fényét pedig össze-vissza szórja a köveken elporló víz párafüggönye. A sziklák között kimászva egy igazi panoráma út kezdődik, egy hegyoldalon szintben haladó ösvény, de a kilátást most is oda kell képzelni, csak a távoli apró települések fényei nyújtanak egy kis látnivalót. Páran elmentek mellettem, de itt nem volt erőm versenyezni, úgyhogy próbáltam nem izgatni magam. Egy újabb néhány méteres kaptató után, vasúti síneken átkelve értem el az utolsó előtti ellenőrző pontot, a Bellevue-i állomást (134 km, +9100 m, 25:42, 60. hely).

Elvben itt sincs semmilyen ellátás, de szerencsére vizet tudtam vételezni, örültem neki, mert a Tricot tetején ittam meg az utolsó kortyokat. Szűk 5 kilométeres lejtő következett, ami frissen nem lett volna nehéz, de ilyenkor már minden az. Az eleje egyenes és meredek, át a füves réteken, később az erdőben lefelé kígyózó poros szerpentin. Elfogadható a tempó, a combjaim is egész jól bírják a lejtőt, csak a derekam kezdett el megint fájni. De annyi baj legyen, hiszen ezek már Les Houches házai! Teljes a csend a faluban, mi más is lenne szerda hajnal 2:30-kor. A főutcára kanyarodva látszik a kivilágított sátor, előtte Liza és apu várnak, kérdezik, hogy minden oké-e. Persze, a célban találkozunk, mondtam, majd megállás nélkül átfutottam az utolsó frissítő ponton (138,6 km, +9038m, 26:28, 61. hely)

Innentől a célig már minden kanyart ismerek, mesélem el Timnek, egy fiatal ír srácnak, akivel innentől vagy 40 percig dumálunk. Mennyivel jobban telt így az idő, egyedül biztos, hogy az összes pici emelkedőt gyalogoltam volna, így viszont úgy tűnik, mintha percek alatt Chamonixba értünk volna. A városba érve lemaradok Timről, egyedül szeretnék lenni most is, megélni az utolsó kilométert, kicsit még magamba szívni a dolgokat. Csak a csend és az üres utcák hangolnak le, a fene vigye el, hogy valahogy mindig hajnalban érek célba ezen a versenyen. De így megy ez. Vagy gyorsabbnak kellene lenni 5-6 órával, vagy lassabbnak 15-el. Mind a két esetben ezrek tapsolnának a befutómon.

A legfontosabbak persze így is láttak, Liza és apu ott vártak a célkapu alatt, talpon voltak ők is 24 órája. Fáradtságba oltott büszkeség fog el, amikor nagyon-nagyon tudnál örülni, csak már ahhoz sincs rendesen energiád. Apu elhozta a közeli sátorból a befutó mellényemet, kicsit még ücsörögtem, váltottam pár szót a célba érő ismerős arcokkal, aztán szép lassan hazasétáltunk a szállásunkra. Másnap azzal az elhatározással keltem, hogy ez volt az utolsó TDS-em. Már idén is csak azért indultam ebben a számban, mert szerettem volna egyszer azt érezni a célban, hogy igen, ez most oké volt, EZT tudom, ez vagyok én. És ez most sem jött össze, hiába a kategória 9. hely és az eddigi legjobb abszolút helyezésem, úgyhogy ideje elengedni a dolgot. Igaz, ez nem rám vall, mert ha nagyon vágyom valamire, és bele is fogok, akkor ritkán hagyom félbe. A TDS gyönyörű és kemény kihívás, olyan utazás, ami mindig hozzám tesz valamit, de lássuk be, ebben már nincs több, és egyébként is, annyi verseny van még a világon.

Úgyhogy ígérem, a jövő évi – az ötödik – lesz az utolsó.

TDS 2022, 145 km (az idei jelölés + 4 km-t is tett bele, úgyhogy 149) +9100m, 27:30, 62. hely, kategória 9.

Ami fogyott:

Squeezy: 1 doboz cseresznyés izó, 10 szelet, 16 drink gél, 12 gél, 2 csomag gumicukor

Nem squeezy – 2 kakaós csiga, 1 búrkifli, 2 liter Fanta, 1 doboz alkoholmentes sör, pár kanál rizs, kis tészta, pár szelet szalámi és bagett a frissítő pontokról + az apró.