Wizz Air Budapest Félmaraton – Hartung István, beszámoló
Mióta 2019 januárjában együtt futok Gabival összesen két versenyen voltam (azok is mind 2019-ben voltak). Épp ezért is volt számomra szokatlan az idei év. A szokásos, 2021-et záró velencei tókör után az az ötletem lett, hogy csatlakozva a céges kezdeményezésünkhöz én is szeretnék Vivicittán 10k-t futni, de ha már így alakult, akkor tényleg versenyként készülve. Majd ez a táv annyira bejött, hogy utána júliusban még egyszer ismételtem egy 10k-t versenyen. Ezután néztem ki a Wizz Air félmaratont.
A felkészülés teljesen problémamentes volt, nyaralás alatt is sikerült tartani mindent, igazából minden adott volt ahhoz, hogy egy jó verseny jöjjön össze. Az bizonytalanított csak el egy kicsit előzetesen, hogy míg december 30-án könnyedén futottam egy 30k-t, addig idén gyorsulás volt a fókuszban, és nem volt egyetlen 20k feletti futásom sem. Azzal kapcsolatban nem volt kétségem, hogy le tudok futni ennyit, viszont elképzelésem se volt, hogy mi a reális tempó 🙂
A verseny reggele is OK volt, lehetőségekhez képest egész héten figyeltem az alvásra, viszont kicsit sikerült ezzel együtt is elszórakozni a reggelt. Böbével úgy indultunk el a helyszínre, hogy csak Bubival tudtunk már odaérni a megbeszélt Gizionos találkozó időpontjánál 15 perccel később. Gyors közös bemelegítés után nagyon sokat jelentett, hogy tudtunk Gabival pár szót váltani és abban maradtunk, hogy legyen 4:50 a tempóm.
A rajthoz relatíve későn álltam be, és csak indulás után jöttem rá, hogy az 1:45-ös iramfutó mögött állok jóval – aminél viszont gyorsabb tempóban maradtunk. Nem nézegettem nagyon sokat az órát, viszont óvatosan, és a lehető legkevesebb extra mentális energiát égetve kikerülgettem az embereket és az Erzsébet híd környékére érve már sikerült az iramfutó körüli sűrű embertömeg elé jutnom. Innentől nagyrészt üresebb térben futottam, jól éreztem magam abszolút fizikailag és általában az órám alapján kinéztem valakit, aki szintén hasonló, 4:50 körül mehetett, és utána egy ideig hozzá alkalmazkodtam, majd leelőztem. Érzetre jóval több embert előztem, mint ahányan elmentek mellettem, frissítésnél felkaptam egy vizet mindig és elkortyoltam az utolsó kukáig, problémamentesen jutottam el az Árpád hídig. A feljáró is rendben volt, utána a lejtő is a Margitszigetre.
A szigeten viszont fejben csak lassan jutottam végig (még ha a tempó az órám szerint egyenletes is volt), sokkal korábbra számítottam a frissítőpontra. Innentől viszont már 2 pohár vizet vettem el, egyet a fejemre öntve, másikat elfogyasztva. A Margit hídra fel-lejutni még okés volt, viszont a visszafordítónál a pesti alsó rakpartra leelőzött egy kollégám, és akkor éreztem azt, hogy hiába szeretnék vele menni tovább és egy kicsit tempót növelni, kifejezetten rosszul esik és nem megy. Böbe az ottani váltópontnál bíztatott még egyet, és mivel nyáron rengeteget futottam itt a lezárt rakparton, pontosan tudtam, hogy innentől már alig van hátra, így nem estem szét, de azért kellett egy kicsit fogat összeszorítani, hogy ne lassuljak. A Corvinusnál jól jött még egy utolsó bíztatás Gabitól, visszaérve Budára viszont nem sikerült már gyorsulnom, pedig próbáltam.
A célban őszintén meglepett az időm, kiderült, hogy futás közben nem tudok jól szorozni/összeadni, mert 2 perccel gyorsabb lett, mint amit becsültem útközben, a hivatalos időm 1:41:46, korábbi félmaraton PB-mhez képest 13 percet lefaragva, alapvetően elégedetten sétáltam az éremért. Hajrázni több energiám nem volt, de izgatott azért a gondolat utólag, hogy vajon, ha egy hajszállal gyorsabb tempóban indulok, akkor azt is bírtam-e volna végig? Mindenesetre, ezt ki szeretném majd deríteni tavasszal 🙂
baratrunning.com 