Month: május 2023
WTF BRZSNY, 33km – Üsztöke Andi, beszámoló
Eltelt pár hét, de nem ülepednie kellett, csak masszív időhiány ééés már az UTH-ra való koncentrálás elvitte a fókuszt a beszámoló írásáról.
Életem első Börzsönye. Minden tekintetben. Annyit hallott már futóktól (plusz a Kör-t is “kiolvastam” már párszor…) a Börzsönyről, hogy annyi megvolt, hogy nem csak huplik lesznek benne!
Az úgy kezdődött, hogy kb 2 hónapja megpillantottam a versenykiírást. A 3 terep távból a középsővel szimpatizáltam leginkább. Indokként annyit, hogy néha jó lenne valami rövidebb távval birkózni, hátha közelebb kerülök az 1-5-höz! Gabitól kérdeztem, hogy mit szól hozzá (már a huszonpár kilis távhoz), a válasza:
“Hosszabb táv nincs?”
Az önbizalom növelés ott el is szállt. Akkor csak futok egy finomat. Végül is nem kell egyből befalni egy olyan hegyet, ahol még nem is jártam!
Nagyon szép idő volt aznap. Semmi izgalom, csak izgatottság! Az erdőbe érve patakátkeléssel kezdtünk. Mindenki próbált száraz lábbal átérni… Előttem egy futó balra kitérve, “Inkább vizes leszek, mint törött lábú!” , megelőzte a feltorlódott tömeget. Természetesen azonnal követtem. Nekem maga a természet szépsége mellett ez ad hozzá pluszt! Visszamenni gyerekbe! Koszosnak, sárosnak, vizesnek lenni! Nagyon felszabadító!!! Aki még nem próbálta, mindenképp tegye meg!!!
Gabival hamar találkoztam egy ponton, kb 6-7 km-nél, a Fultán keresztnél. Megölelgetett, megkérdezte hogy van e mindenem, majd tovább zavart.
Egész jól bírtam a mászásokat, csak egy volt veri fullasztó. A Nagy-Mánára kemény volt felkapaszkodni…Viszont mindenhonnan IS gyönyörű volt a kilátás!!!!
A Nagy Hideg hegyről lefelé brutál futhatatlan volt az ereszkedés, de erre számítottam. Mikor elkezdtem terepversenyekre járni, még azt gondoltam, hogy amit veszítek a felfeléknél, behozom majd a lejtőkön….Muháhá!!! Ritka, hogy jól futható lejtő legyen egy-egy versenyen. Persze van, de ma már rutinosan inkább nehezebbre számítok.
Legjobb célkaja evör! Kürtőskalács!!! Bár fogszabival kicsit küzdős, de úgyis azt mondják a brit tudósok, hogy lassan kell enni!
Vivicittá Félmaraton – Láng Orsi, beszámoló
Első…
Covidfutó vagyok, anyuka, akit a Coopertől is kivert a víz a fősulin. Aztán Hanka megtanított futni csoportos edzésprogramban, az első 2 km-t 18 perc alatt futottam. Januárban pedig elkezdtem Gabival edzeni. Mivel “csakúgy” futottam már egyszer fm távot, ezért megkért, hogy nézzek ki egy versenyt, lássuk, hogy megy ez a gyakorlatban. A Vivicitta lett a kiszemelt áldozat.
Teltek múltak a hetek, egyre jobb tempóim voltak, élveztem a feladatokat, ott lebegett a szemem előtt a lehetősége, hogy közel leszek a 2 órához. Aztán egy pihenőnap kihagyása és a bemelegítés és nyújtás elkummantása időhiány miatt meghozta keserves gyümölcsét, egy izomsérülés formájában a jobb combhajlítóban (vagy combfeszítőben mittudomén).
Abban a pár hétben Gabi tartotta bennem a lelket, fájt még a séta és az úszás is, nemhogy a futás. Keserves napok voltak (főleg a családomnak hogy elviseljék a depit, a hisztit, engem lemozgatás nélkül). Aztán elkezdtem lassúakat, rövideket, regenerálókat futni és találtam egy szuper gyógytornászt, valamint megspékeltük ezt még némi mágnesterápiával is. A Flector por jó barátom lett, alkalmi, de jó.
Aztán eljött a Vivicitta előtti hét. Rettegtem, hogy le tudom-e futni, rettegtem hogy mekkora blama lesz ha mégsem, milyen ciki már a csapat előtt a 2 gyerekem előtt, Gabi előtt.
Vasárnap reggel az esélytelenek teljes nyugalmával sétáltam át a Margitszigetre, ahol Gabival első alkalommal találkoztunk személyesen. Ölelés, puszi, jöttek a Gizionok (Szilvi és Viki) és mindenki tök jófej volt.
Rajt 9-kor, 8:30-kor beálltam a pisisorba, 8:58kor sikerült megtalálni a rajtzónát, ami addigra elindult, uh végül a leghátsóba sikerült besorolnom. Valahol 3km-nél a 2:45-ös iramfutót végre sikerült megelőznöm, de nekem a 2:30-ast is meg kellett volna. Mivel nagyon meleg lett, minden frissítőponton ittam vizet, nem érdekelt a 10mp amit ezzel vesztettem. Az útvonalat már az unalomig ismertem, semmi izgalom nem volt, Szilvivel a Bálna előtt taliztunk össze valahol, juhéé elértük a Bálnát, megelőztem Lupust (ő volt a 2:30-as iramfutó), na ott volt egy kis macskakő, szuper. Előttem egy másik anyuka Orsi, ezt így megtárgyaltuk a hídon, mert a férjem “Gyerünk Orsika” üvöltése és az ORSIKA transzparens, valamint 2 gyerek Hajrá anya kiáltásokkal kicsit megzavarta őt 🙂
Na, gondoltam itt jön a lélekölés a Szabadság-híd után, mert bár budára átértünk, de még mindig NEM északi irányba megyünk, cserébe árnyék nuku, az aszfalton a 23 fok kb 30-nak érződik. Útközben dobosok, rezesbanda, ééés végre a fordító. Közben jól vagyok, nem megyek túl jó tempót, de nem kell belesétálni, lábam ok, szóval élvezem. 14 km környékén kaptunk egy alattomos Attila utat, ami az Alagútig napos de legalább emelkedik is, sebaj utána ott a frissítés, ott már banánt is vettem a víz mellé, meg előtte betoltam egy zselét, mert éreztem hogy fogyok el.
Ok innen már gyerekjáték lesz, bár vártam a holtpontot, ami meg is jött 17 km környékén, megspékelve egy lábgörccsel ( a jó lábam volt), szóval a 18-as frissítésnél mindent ettem-ittam ami a kezem ügyébe került, és még a slag alá is befutottam, eszembe sem jutott h telefon is van nálam 🙂 Az utolsó próbatétel az Árpád-hídra feljutás volt, sztem az ott már mindenkinek fájt. Amikor végre elértem a szigeti lehajtót, az maga volt a mámor, közben mondjuk köpködtem a nyárfa vattáját, de már az sem tudta kedvemet szegni. Végül 2 óra 21 perc x másodperc-nél beértem a kapun a célba. Megcsináltam!! A 2 óra közeli idő nem lett meg, de bőven 3 órán belül sikerült és mindössze egy vízhólyagom lett, azt sem értem hogyan és miért pont ott.
Azt nem mondom, hogy minden héten akarok egy ilyen versenyt a nyakamba, de biztosan lesz még folytatás. Most csak egy egyszerű cél van, a lábam teljesen rendbejöjjön, a futás pedig továbbra is öröm legyen (és persze egyszer majd 45 évesen Párizsban egy maraton)
WTF Börzsöny XL 33 – Palásti Péter, beszámoló
Most, hogy aludtam rá egyet, azért tisztult a kép. Elbizonytalanodtam, hogy most jó volt, elég jó vagy nem elég jó. 🙂
Biztosan nem volt jó:
(1) a cipőválasztás. Bár könnyű volt, de a keményre száradt lejtőkön keveset csillapított, így valószínűleg a tempóból öntudatlanul is visszavettem. A bal lábamat szorította, a bokám alatt sebesre vágta a széle. Közben is éreztem a kellemetlenséget, és ahogy korábban írtad a lépéshosszt az ilyen simán befolyásolja.
(2) nem voltam teljesen pihent, mert az éjszakát nem tudtam jól végigaludni.
Maga a verseny minden várakozásomat felülmúlta, a szervezés és “versenypálya” és az időjárás is kifogástalan, nem beszélve arról, hogy mennyit jelentett a Foltán-keresztnél a biztató pacsi 🙂
A rajtból odáig a mezőny első feléhez csatlakoztam, két srác nagyon kilépett már az aszfaltos rész elején, de azt akkor nem tudtam, hogy nem a kezdők hevületével haladnak. A harmadik helyen 3-4-en futottunk, aztán ráfordulva a terepre a Fultán-keresztig azzal a sporttárssal felváltva másztunk, aki a keresztnél is üldözött. Itt nem álltam meg frissíteni, mert úgy tele volt a zsákom, mint a Télapónak mikulás délután.
A frissítőpont után ellépett mellőlem (Csankó Roland) és innentől aa következő pontig egyedül haladtam. Itt láttam a csodákat, amiket kronologikus sorrendben nem tudnék felidézni, mert elsőre láttam mindent, de szemem-szám tátva volt, annyira lenyűgözött a táj. A szenvedős emelkedőket, napsütötte gerincen végigfutható trackek követték, szinte sajnáltam, hogy a lábam alá kellett nézni és nem jobbra-balra gyönyörködve.
A második frissítőnél (13K) már fogyott a Mikulás zsák, amit addig eléggé lötyögősen vittem, zavart is tulajdonképpen, hogy miért lötyög annyira. Szóval itt tankoltam vizet, eddig fogyott két gél, két só.
A Rózsás-patak völgyét elhagyva masszív emelkedők jöttek (erre számítottam), kb. addigra ki is derült, hogy erre a terepre alkalmatlan a kis cipellőm. Hogy mire igen, máig gondolkodom, talán egy mezei versenyre max 5K-ig.
De közben ezzel nem törődtem, csak igyekeztem a nem futható részeken is bele-bele futni, mert tudtam, hogy mögöttem van egy srác (Kovács Józsi), aki már ott volt a nyakamon 20-30 méterre.
23K-ig, a következő frissítőig aztán felváltva vezettünk, a lejtőkön, technikásabb részeken sikerült elől mennem, de az emelkedőkön rendre utolért.
Itt valahol becsatlakozott a rövidebb táv mezőny is, két srácot értem utol, nagyon kedvesen félreálltak. És egyébként is jellemző volt, hogy mindenki nagyon sportszerűen tette a “dolgát”, nem hiába: a terepesek jóemberek 🙂 (meg az aszfaltosok 🙂
A meglepetés a Száraz-árok (vicces) patak átkelés után következett. A patakból kilépve a bal belső combom görcsbe rándult, de nagyon. Próbáltam vele futni, de sétálni se volt kellemes, mondtam is magamban: Peti akkor ennyi, csak még volt bő négy kili, de szar lesz bevonszolódni ezzel a görccsel meg a lógó orral… Közben persze a Kovács Józsi el is lépett mellettem, nem tudom látta-e, hogy szenvedek, de ez mindegy is. Sétálgattam egy vagy két percig, próbáltam nyújtani, sót enni vízzel, hátha. Végtelenül bosszantott, hogy itt a végén fog majd mindenki bekocogni előttem. De ekkor a Börzsöny tündére segített, és tovább engedett. Kocogni kezdtem. Nem fájt, egyre “bátorabb” 🙂 lettem és újra képes voltam futni. Még látótávolságon belül volt a Józsi, így próbáltam ezt megtartani, hátha még jobban leszek és akkor majd… a legvégén meglepem.
Innen már egyénként csak ilyen dimbes-dombos a pálya, inkább lejtős, ami nekem kedvezett. Szépen rá is futottam, aztán egy lejtőn simán el tudtam menni, ő meg beletörődhetett, pedig ha tudta volna hogy mennyire szarul voltam ott a pataknál. (Ezért se érdemes a kelleténél jobban haldokolni.) Innen a célig csak lefelé meg lefelé, ha szar cipőm nem vágja véresre a bokámat, jöttem volna jobban is. De elég volt, hogy megérkezzek az 5. helyen.
Az 5:22 GAP mutatja, hogy valójában milyen volt ez. Edzésen jó, versenyen… hát nem tudom. Őszintén, jobbra gondoltam, mondjuk közel 5 percesre.
Mindezzel együtt egy percet se bánok, WTF Börzsöny 
jövőre is!
baratrunning.com 